HomeHome  Gy.I.K.Gy.I.K.  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  
Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Fontos!

Jelenleg a Harmadkor 2999. évében járunk.

Mielőtt regisztrálnál, feltétlen olvasd el a Szabályzatunkat!

Az avatarok mérete szigorúan 180 pixel széles és 300 pixel magas legyen!

Kattints minden nap!
FRPG Top Sites - Magyarország
Társalgó
Latest topics
» Játszótársat keresek!
Hétf. Okt. 23 2017, 20:57 by Leon Hargaratist

» Dragelor FRPG
Szer. Ápr. 06 2016, 17:40 by Gödrös Toma

» Aendir
Hétf. Jan. 25 2016, 22:06 by Aendir

» Skulduggery
Csüt. Dec. 17 2015, 00:32 by Vendég

» Erdei-folyó
Hétf. Ápr. 13 2015, 21:15 by Aya

» Sírbuckák
Szomb. Ápr. 11 2015, 12:03 by Hakon

» Nagyterem
Hétf. Ápr. 06 2015, 21:06 by Elrond

» Brí
Csüt. Ápr. 02 2015, 11:09 by Drem a Farkas

» Tavia
Pént. Márc. 13 2015, 19:44 by Szürke Gandalf

Alapítás

2013.03.03 .
Hirdetések

Share | 
 

 Sziklák, hegyek, magaslatok

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet
Szürke Gandalf
A Fehér Tanács tagja
avatar

Hozzászólások száma : 312
Tartózkodási hely : Középfölde
Mottó : Egy mágus sosem késik, Zsákos Frodó. És korán se jön soha. Pontosan akkor érkezik, amikor akar.

TémanyitásTárgy: Sziklák, hegyek, magaslatok   Szer. Márc. 27 2013, 22:37

Ered Luin hegyvonulatai Eriador nyugati részén találhatóak és kettészeli őket a Lún-öböl.

__________________________

Vissza az elejére Go down
http://kozepfolde.hungarianforum.com
Saleroth
Ember
avatar

Hozzászólások száma : 16
Tartózkodási hely : Középfölde
Mottó : Egy ügyes kardvágás minden pajzsnál jobb védelem.

TémanyitásTárgy: Re: Sziklák, hegyek, magaslatok   Vas. Május 12 2013, 15:25

Naltanáre

Nem telt még el olyan sok idő azóta, hogy magam mögött hagytam kósza társaimat, és nekiláttam az utamnak, hisz be kellett járnom Középfölde zugait. Persze nem mindegyiket, elvégre néhány helyen a gonoszság is jelen volt. Inkább a barátságosabb vidékeket kedveltem, noha időnként abban sem lehetett teljességgel biztos az ember, hogy ki barát, s ki ellenség. Hosszú, többnyire magányos vándorlásomon semmiféle ellenállásba nem ütköztem. Habár, négy nappal ezelőtt találkoztam egy kereskedővel, aki igencsak érdekes szerzet volt. Rengeteg portékát árult, díszes, kövekkel díszített, jól megmunkált csecsebecséket is. Viszont, mi szüksége lett volna arra egy hozzám hasonlónak? Az egyszerűség híve voltam, soha nem birtokoltam semmilyen tárgyat, aminek nagyobb értéke lett volna a kardomnál. Rám akarta beszélni egy nyakék megvásárlását, vagy legalább az elcserélését, ám emberére akadt. Makacs egy férfiú voltam egész életemben, tudtam mikor kell nemet mondani. Ezen emlékeimben voltam elmerülve, miközben a Kék-hegység ormait róttam. Lóra itt már nemigen számíthattam, a gyaloglást pedig nagyobb előnyben részesítettem, így legalább nem zsibbadt el az ülepem sem. Megpihentem, amikor úgy láttam jónak, aztán tovább baktattam. A táj gyönyörű szép volt. Sokat ábrándoztam már erről a helyről, sőt a többi hegységről is, midőn még kisebb gyermek voltam. Meséket, dalokat hallottam Ered Luinról, melyekből meglakottam a saját kis fantáziaképemet a vidékről.
- Nem is különbözik oly sokban.- motyogtam magamban egy halvány mosoly kíséretében, mialatt az egyik lejtő teteje felé pillantottam. Törpök laka területek voltak ezek, ámbátor szerény személyem eggyel sem futott össze a közelmúltban. Kíváncsi voltam a bányáikra, a kemény, megrendíthetetlen sziklákból épített erődítményeikre. Sajnos nekem még nem adatott meg az alkalom, hogy igazi, sértetlen falú erődöt láthassak, csakis Fornost, valamint Amon Sul maradványait szemlélhettem meg. Letűnt korokból való romhalmazok voltak csupán. Ez engem elszomorított, szívesen megcsodáltam volna őket fénykorukban is. De az időt nem lehetett visszapörgetni. Egyre inkább fáztam, a levegő hirtelen kezdett lehűlni, valamint a fáradtságom is közrejátszhatott a dologban. Ideje volt fedezék után nézni. Pár órás menetelés után ráleltem egy önmagában álló őrtoronyra. A magasba nyúlt, stabilan emelkedett ki a hegy többi sziklái közül. Amint odaértem, előhúztam a kardomat. Óvatosan vizsgáltam át belülről a helyet, viszont teljesen üres volt az egész. Egy árva lélek sem tartózkodott ott rajtam kívül. Odakint esni kezdett a hó, ezért szerencsés voltam, hogy időben ráleltem az épületre. Felaprítottam egy korhadásnak indult fa széket, melyből tüzet raktam. Nehézkesen gyulladt be ugyan, de végül is begyulladt. Kezemet a lángokhoz közel próbáltam felmelegíteni, a kinti zord időjárás miatt átfagytak az ujjaim. Nem sokkal később úgy döntöttem, szemügyre veszem alaposabban a tornyot, hátha találok ott valami érdekeset. Iratokat kerestem, feljegyzéseket, melyek talán elregélték volna az épület történetét. Kipillantottam az ablakon, s egy távolabbi alakra lettem figyelmes. Egyedül volt, legalábbis ahogy én láttam, így nem éreztem magam fenyegetve. Egy fáklyával próbáltam neki jelezni az ablakból ottlétemet, talán ő is a hideg ellen keresett menedéket. A tűz nem volt ugyan nagy, ám két személynek még tökéletes.


A hozzászólást Saleroth összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Május 17 2013, 10:24-kor.
Vissza az elejére Go down
Razargul
Tünde
avatar

Hozzászólások száma : 4

TémanyitásTárgy: Re: Sziklák, hegyek, magaslatok   Hétf. Május 13 2013, 14:26

Razargul gyalogszerrel bandukolt a Kék hegység vonulatain - őrjítő hóesés közepette. Már közel három napja nem állt meg pihenni, csizmáját megülte a dér, erős karjai fáradttá csömörlöttek, szája bár didergett, fogaival keményen szorította állkapcsát. Kitartott. A majd két méter magas szürke tünde közel sem érezte magát remekül, eltekintve attól, hogy testi sebeit már jó ideje kiheverte. Farkasokkal került ugyanis összetűzésbe - egy egész falkától volt kénytelen menekülni. A lábszárközépig süppedő sinda zavarodott gondolatokkal, magányosan haladt.

Testvérének holléte ugyanis nem hagyta nyugodni... szüleinek hogyléte felől sem tudott semmit már több mint két hete. Fürkésző tekintete megakadt egy, a fák közül kiemelkedő őrtornyon. Tünde-szeme kiszúrta a belőle kiszűrődő fényeket. Nem az a bátortalan típus, egyébiránt szüksége van egy szóra, egy - inkább faja béli szavára - mert az emberekben kevés bizalma van. Már legalább két hete nem szólt egy árva szót sem senkihez, így nem csoda, hogy élőlényt sejtve arra engedte lábait...

~ Talán adódik valami... - simított végig didergő ujjaival szőkés borostáján. Razargul rendkívül szeret beszélni, társalogni... erre minden adandó alkalommal szüksége van.

Meg aztán elég fiatal még, s Lindamart most hagyta el életében először. Talán nem árt egy kis ismeretség a házához közelieken kívül.
Vissza az elejére Go down
Naltanáre Fearille
A Fehér Tanács tagja
avatar

Hozzászólások száma : 60
Tartózkodási hely : Mindig máshol
Mottó : Amit legbecsesebbnek hittünk a világon, egy szempillantás alatt végleg eltűnik, onnantól fogva egyre csak keressük, reménykedve, hátha újra rátalálunk.

TémanyitásTárgy: Re: Sziklák, hegyek, magaslatok   Szer. Május 15 2013, 13:53

Saleroth


Sosem tudtam sokáig megmaradni egy helyen. Még Valinorban, a sötét idők kezdete előtt... még akkor is állandóan az erdőket jártam és csak akkor voltam Tirionban, ha feltétlenül muszáj volt. Nagyapám, Finwe sokszor ragaszkodott hozzá, hogy mellette legyek. Rám viszont gyakran volt terhes hatása a városnak. Főleg azért, mert Morgoth – akkor még Melkor – állandóan az utcáit rótta és egymás ellen uszította a rokonságomat. Sosem fogom megérteni, hogy miért nem vették észre, merre tartanak az események... De ez már mindegy is... Hiába töprengek a lehetőségeken, a múltat semmi sem írhatja át. Olyan sokszor megfogadtam már, hogy nem kínzom magam tovább ezzel. De... képtelen vagyok rá, hogy felejtsek... nem tudok úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Túléltem a családom, de...
De vajon minek?
Angband mélyén a testem és a lelkem is olyan sérüléseket szenvedtek, melyek talán csak Valinorban gyógyulhatnának be. Oda viszont nem térhetek vissza... Feanor háza legyen örökre átkozott, ezt mondták akkor régen a Valák. Én pedig Feanor házának utolsó élő tagja vagyok... az egyetlen leánya... legkisebb gyermeke... Nekem sem jár a kivételezés, igaz? Bár vétlen vagyok... nem követtem el a bűnöket, melyeket atyám és fivéreim, de... de ez nem ok, nem mentség. Hogyan járhatnék újra azokon az utcákon, ahol felnőttem? Hogyan mehetnék oda, ahol most az áldozataik élnek? Egyáltalán... képesek lennének elfogadni, hogy Feanor házának egy tagjai visszatér Valinorba?
Nem... nem hiszem. Igaz, hogy ártatlan vagyok, de...
A büntetés engem is sújt.
Nemrég látogatást tettem Lórienben, aztán pedig Imladrisban is, de egyik helyen sem maradtam túl sokáig. Tudom, hogy talán ostobák és ok nélküliek a félelmeim, de... valamiért mindig attól tartok, hogy egyszer valaki majd a képembe vágja, hogy nem kívánja egy átkozott társaságát. Ma már kevés tünde él Középföldén, akik emlékeznek a régi időkre is. Sokan meghaltak... sokan pedig hajókon hagyták el ezeket a partokat. A tenger szép lassan hazaszólítja a népemet... Bevallom félek attól a naptól, mikor felvonják majd az utolsó fehér lobogót is.
Mert a partról fogom látni. Mert többé nem pillanthatom meg a távoli partokat.
Mivel a környék nem megfelelő a lovagláshoz, Súletált elküldtem magamtól. Okos ló, később megtalál majd... De itt, a hegyek között semmi hasznát nem venném. Társaság nélkül haladok a kopár, elhagyatott ösvényeken. Az időjárás sem a legkellemetlenebb, bár... én már hozzá vagyok szokva a viszontagságokhoz. Morgoth a Helcaraxe-n át hurcolt el Valinorból akkor régen. Utána pedig hosszú... nagyon hosszú időt töltöttem Angband mélyén.
Hideg. Fájdalom. Állandó szenvedés.
Régen megszoktam már mindent, ami rossz.
Önsajnálat ez? Sokkal rosszabbnak látom a helyzetem, mint amilyen valójában? Visszamehetnék Valinorba, egyszerűen csak nem merek? Kérdések... olyan kérdések, melyek meghatároznak engem és az életem, a válaszokat mégsem merem keresni, ugyanis... félek tőlük. Nem beszélek arról, ami Angbandban történt... Nerwen és a többiek pedig... szerencsére sosem faggatnak. Viszont a rémálmokat képtelen vagyok elűzni. És Angbandnak más nyomai is maradtak... a testemen még mindig látszanak azok a sebek... Izzó bilincsek nyomai, melyekkel Morgoth tartott rabságban a sötétségben... A fájdalom még mindig velem van. Azt ígérte, sosem szabadulhatok tőle.
Éppen akkor jutok arra a következtetésre, hogy talán ideje lenne behúzódnom valahová, mikor megpillantom a távolban pislákoló fényt és... igen, egy szemmel láthatóan nekem integető alakot. Hiába, a tündék szeme még ilyen körülmények között is jobban működik, mint az embereké. Tétovázás nélkül veszem arrafelé az irányt. Nem érzek az idegenben semmiféle fenyegető szándékot. Meg amúgy is... ha tervezne valamit, nem hívná fel így magára a figyelmet. Különben sem félek... sok mindent átéltem már én, meg tudom védeni magamat.
Néhány perc alatt elérem az épületet... nem kell sokáig keresem a szobát, ahol az idegen tartózkodik. Belépek az ajtón, s mivel már tető van a fejem fölött hátradobom köpenyem csuklyáját. Azt azonnal láthatja rajtam, hogy nem vagyok ember. Viszont nem is egyszerű tünde volnék... Valinorban születtem... én még láttam a Két Fát, mielőtt Morgoth gonosz mesterkedése következtében elpusztultak volna. Az Áldott Birodalom és a Fák fénye... ez sugárzik belőlem is. Még Angband sem foszthatott meg tőle...
Talán... talán azért néztem mindig kissé furcsán a Napra és a Holdra, mert én még láttam az eget, mielőtt odakeültek volna. S az a csillag az égen... amit Earendil hordoz rendületlenül... Atyám utolsó Szilmarilja. Mindig... mindig megkeresem az éjszakai égbolton... Figyelem és gondolkodom, hogy... vajon alakulhattak-e volna másképp is a dolgok. Ha Morgoth nem rabol el az ékkövekkel, atyám kincseivel együtt, talán...
Hatással lehettem volna az események alakulására?
- Üdvözöllek – biccentek az idegen felé.
Vissza az elejére Go down
Saleroth
Ember
avatar

Hozzászólások száma : 16
Tartózkodási hely : Középfölde
Mottó : Egy ügyes kardvágás minden pajzsnál jobb védelem.

TémanyitásTárgy: Re: Sziklák, hegyek, magaslatok   Pént. Május 17 2013, 15:02

Naltanáre és Razargul

Úgy tűnt, hogy az illető észlelte a jelzésemet, ugyanis az én irányomba fordult, s egyre inkább közeledni látszott. A felső szinten nem égett a tűz, csakis az a kevés, melyet a fáklyám biztosított. Odahelyeztem azt az egyik fáklyatartóba. A hűvös, fagyos szél az ember csontjáig hatolt, még a torony tetejébe is befútta a havat, ami némiképpen zavarta a kilátásokat is. Két kezemmel vállaimat dörzsöltem, megkíséreltem felmelegíteni magamat. A vászon, amely a csuklyámként szolgált, szinte már keményre dermedt a kegyetlen időjárás következtében. Ameddig az idegen közlekedett, én tovább kutakodtam. Találtam néhány el-elvétett papírost, amiken törp betűk voltak, ám sajnos én nem tudtam őket elolvasni. Csupán a közös nyelven beszéltem, nem is igazán volt még szerencsém más népek beszédét hallani, pláne nem tanulmányozni azokat. Ahogy ujjaim végigsimultak a régi, megkopott irományokon, lehúzták azokról a porréteget. Dohos volt ott már minden tárgy, minden eszköz. Valószínűleg nem a közelmúltban vált lakatlanná a hely. Az egyik sarokban egy pókháló lengedezett, de pók már nem volt benne, minden bizonnyal éhen halhatott a nyolclábú bestia. Amint ez eszembe jutott, kissé nekem is megszólalt a gyomrom, egy ideje már én sem tudtam rendesen étkezni. Pedig mennyire hiányzott! Szerettem a hasamat megtömni alkalomadtán, így reménykedtem benne, hogy utam hamarosan valami fogadóba, vagy legalább faluba visz majd, ahol tisztes fizetség fejében kiszolgálják a jónépet elemózsiával. A meleg, puha ágy gondolata is csak halványan tündökölt már emlékezetemben, túl sokszor vetettem már meg alvóhelyem az avarból, s takaróztam a csillagokkal. Noha sok minden járt a fejemben, leginkább a hamarosan megérkező vendégem érdekelt, aki valószínűleg rövid időn belül betoppan majd. Sejtésem be is igazolódott, amikor hallottam kinyílni az ajtót. Eleinte kardom markolatán hevert a kezem, biztosra akartam menni. Minden megváltozott akkor, amikor felfedte előttem az arcát. Egy nő volt, ráadásul tünde. Láttam már egy-két tündét életemben, ám hozzá foghatót még sohasem. Leírhatatlan érzés kerített hatalmába, amint őrá pillantottam, egyszerre mintha megszűnt volna a hideg, elmúlottak volna a földi gondok. A lelkemet pedig néhány másodperc erejére a béke érzete telítette be, oly nyugodtságé, mit talán még nem is tapasztaltam életemben, vagy idejét sem tudtam már mikor. Szerettem volna elhitetni magammal, hogy csak káprázat volt az egész, viszont tudtam, a valósággal találtam szemben magamat, amely hihetetlenebb volt némelyik tündérmesénél is. Szavainak csengése visszarezzentett elmélázásomból.
- Én is… Én is üdvözöllek!- mondtam neki, mire kicsit meghajtottam előtte a fejemet. Néhány másodperces késlekedéssel be is mutatkoztam:
- Az én nevem Saleroth, Anárion fia. Persze, nem a királyé! Tudtommal nem vagyok királyi vérből való.
Az utóbbi megjegyzést inkább afféle tréfának szántam, a végére egy halvány mosolyt is becsempésztem. Úgy hallottam, a tündék nem igazán voltak a humor kedvelői, de talán egy aprócska viccel nem ártottam semmit.
- Megtudhatnám a te becses nevedet Hölgyem?- érdeklődtem tőle, elvégre mindkettőnknek könnyebb lett volna, amennyiben ismertük volna egymás nevét. Rengeteg mendemondát hallottam már a fák népéről, a nemességükről, az ősiségükről, a tisztaságukról. Tudtam, egykoron együtt küzdöttek a dúnadanokkal, midőn Sauron és Mordor seregei elbuktak, sőt országom elestekor is próbálták megfékezni a Gonoszt, de megakadályozni későn tudták. Vajon ki volt ez a nő? Ő is több ezer évet élt már meg, végignézte királyságok épülését, s bukását? Megannyi kérdés merült fel bennem, noha egyiket sem tettem fel. Egyelőre semmiképpen. Előre elképzeltem, miként fogom majd előadni ezt a meseszerű találkozást cimboráimnak, amikor majd visszatérek hozzájuk. Ámulni, bámulni fognak, talán hazugnak is neveznek majd, kivéve Fynt, ő tátott szájjal fogja végigizgulni az egész történetet.
- Mi járatban vagy errefelé, hogyha szabad kérdeznem?- kíváncsiskodtam tovább, mialatt fél szemmel, kicsit félénken a nő tekintetét fürkésztem. Nem kellett sok idő, hogy az ablakon kipillantva egy újabb alakot véljek felfedezni. Minden bizonnyal ő is látta a fényeket, ezért vette erre az irányt.
- Úgy tűnik Hölgyem, hamarosan társaságunk érkezik.- jelentettem ki, mialatt elhúzódtam a párkánytól, legjobb képességeim szerint kívántam kikémlelni az illető kilétét. Sajnálatos módon az én látásom közel sem vetekedhetett egy tündéével.
- Te bizonyára könnyebben megtudod mondani, hogy kivel is van dolgunk.- szólaltam meg, enyhe utalást téve ezzel. Azt jómagam is észleltem, miszerint az illető nagydarab volt, egyszerűen közlekedett a hóban, mi már rövid időn belül több centiméteres nagyságra is megnőtt. Ez nem is volt annyira meglepő efféle időviszonyok közepette. Én kíváncsian vártam az újonnan érkező idegent, valamint azt sem vettem volna rossz néven, ha vissza tudtam volna kuporodni a tűz mellé, mivelhogy kezdtem ismételten átfázni.
Vissza az elejére Go down
Naltanáre Fearille
A Fehér Tanács tagja
avatar

Hozzászólások száma : 60
Tartózkodási hely : Mindig máshol
Mottó : Amit legbecsesebbnek hittünk a világon, egy szempillantás alatt végleg eltűnik, onnantól fogva egyre csak keressük, reménykedve, hátha újra rátalálunk.

TémanyitásTárgy: Re: Sziklák, hegyek, magaslatok   Hétf. Május 27 2013, 15:06


Látom, hogy a halandó férfit váratlanul éri a megjelenésem... vagyis inkább az, hogy tünde vagyok. Az emberek persze néha összefuthatnak a fajtám tagjaival, de én nem vagyok átlagosnak mondható. Hozzám hasonló már nagyon kevés él Középföldén. Sokan meghaltak és Mandoshoz kerültek az évezredek folyamán... sokan pedig elhajóztak. A legtöbbjük már az első kor végén távozott, mikor Morgoth kitaszíttatott a világból. Én Valinorban születtem, láttam a Fák fényét, még mielőtt a gonosz ármánykodása elpusztította volna. Ilyen tünde nagyon kevés maradt ezeken a partokon. Unokatestvérem, a drága Nerwen, akinek a társaságát még mindig oly szívesen keresem. Glorfindel, a bátor... aki ott veszett Gondolin ostromakor, ám a Valák mégis visszaküldték ide Mandos csarnokaiból.
Számtalanszor láttam már, hogy a puszta megjelenésem mennyire képes letaglózni a halandókat hosszabb, vagy rövidebb időre. Valószínűleg ez a férfi sem számított rá, hogy pont ilyen társasága lesz ezen a kietlen vidéken. Ami azt illeti, én sem hittem, hogy bárkivel is összefutok majd. De ez nem baj... hozzászoktam a magányhoz. Sokszor utazok egyedül... megyek, ahová az út éppen visz. Igaz, hogy Lórienbe és Imladrisba gyakran visszatérek, de sosem maradok néhány hétnél tovább. Nemrég éveket töltöttem el az északi kószák társaságában. Igazság szerint csak azért váltam el tőlük, hogy meglátogathassam Nerwent... aztán végül is ellátogattam még Imladrisba is. Lehet, hogy vissza kellene térnem a kószákhoz. Elvégre... azt hiszem, oda illek leginkább. Régen nem vagyok hercegnő...
- Naltanáre vagyok – mutatkozom be végül. - Naltanáre Fearille. – Sok nolda megváltoztatta a nevét, miután annak idején elhagyták Valinort. Már Nerwen is Galadrielnek hívja magát, de... én képtelen vagyok levetkőzni apámtól és anyámtól kapott neveimet. Ragaszkodok valamihez, ami már régen elveszett. Sosem lehetek ismét a családom körében. Anyám Valinorban van, atyám és a fivéreim pedig... Mandosnál. És sosem hagyhatják majd el azokat a csarnokokat. Mindenki másnak kijár a második esély, de nekik nem. Vajon velem mi a helyzet? Átkelhetnék a tengeren? Megengednék? Nem tudom... Annak idején, mikor kimondták az átkot nem tették hozzá, hogy kivételt képezek. De most nem fogok ismét ezen gondolkodni. Úgyis túlságosan sok időt pazaroltam már el a lehetőségeken való merengésen. Talán... mi lett volna, ha... hogyan lehetne még... - Feanor lánya – teszem hozzá automatikusan, bár koránt sem biztos, hogy egy ember halott már atyámról. De... ez hozzám tartozik. Ez vagyok én. Sosem tagadtam származásomat. Minden ruhámon ott virít az ezüsttel hímzett szimbólum. Atyám címere.
Láttam Középfölde mindhárom korát. Azelőtt születtem, hogy a Nap és a Hold először megtette volna útját odafenn, az égen. Aznap jöttem a világra, amikor a Valák eldöntötték a Végzet Körében, hogy szabadon bocsátják Melkort három korig tartó fogsága után. Sosem gondoltam, hogy ennek bármilyen különösebb jelentősége lenne. Melkor... Morgoth... őt sosem kedveltem. Az első pillanattól fogva láttam, hogy miben mesterkedik. Suttogott, vádaskodott... egymás ellen uszította a családom tagjait. Ők pedig nem vették észre... Atyámnak mindig nehéz természete volt, ám mind a mai napig hiszem, hogy Melkor ténykedése nélkül sosem tört volna meg a béke. Ó, atyám... annyira hiányzol!
Rengeteg idő telt el szabadulásom óta, a sérülések azonban még mindig kínoznak. Az izzó bilincsek nyomai, melyekkel a gonosz béklyózott meg Angband mélyén, még mindig látszanak és jól tudom, hogy sosem fognak eltűnni. Ezen a földön nincs számomra gyógyulás. Valinorba viszont nem térhetek vissza. Vagy... lehet, hogy mehetnék? Talán magamat fosztom meg a pihenéstől? Nem tudom... annyiszor gondolkodtam már ezen, de sosem jutottam sehová. Tudom, hogy még ha haza is térhetnék, akkor sem élnék a lehetőséggel. Valinorban születtem és nőttem fel. Ha ismét ott élhetnék minden, minden a családomra emlékeztetne, de atyámat és a fivéreimet mégsem láthatnám.
Ráadásul olyanok lennének körülöttem, akik sokat szenvedtek Alqualonde után... és a két másik testvérmészárlásban. Annyi bűnt, annyi rosszat tettek a fivéreim, de én mégsem tudok haragudni rájuk.
Egyedül maradtam és talán... egyedül is maradok.
Sok háborút, sok szenvedést láttam már. Isildur bukása elkerülhető lett volna, ha hallgat a tanácsra. Az emberek és tündék utolsó nagy szövetsége... máig emlékszem néhány csatára. Most úgy érzem, ismét háború közeleg. A gonosz már ébredezik, még ha ezzel szemmel nem is látható. És mindeközben a népem egyre több tagja távozik. Szép lassan teljesen leáldozik a tündék ideje. Egyszer eljön majd a pillanat, mikor az utolsó hajó is útnak indul.
Én és nem leszek rajta. Nem lehetek... mert Feanor háza örökre átkozott.
Vajon ezt a halandót mi vezette ide? Milyen életet élhet? Jól ismerem az embereket. Szívesen időzöm a kószák között és néha... néha gondoltam már rá, hogy bár én is az ő életüket élhetném. Mert ha meg is halok, a lelkem Mandos csarnokaiba kerül. Amit aztán sosem hagyhat el. Még ha meg is engednék, én... én akkor is maradnék.
Mert ott végre a testvéreimmel lehetnék. Talán már rég ott kellene lennem.
- Utazok – válaszolok végül a kérdésére. - Megyek, amerre az út visz. Mindig ezt csinálom. Nemrég Imladrisban jártam, előtte pedig meglátogattam az unokatestvéremet Lórienben. Hallottál már róla? – kérdezek rá kíváncsian. Annyi különös pletyka kering a népemről. Tudom, hogy vannak, akik Nerwent például boszorkánynak tartják. - Korábban évekig az északi kószákkal éltem. Most... gondolkodok, visszatérjek-e hozzájuk. Addig pedig egyszerűen csak bejárom a vidéket. Újra és újra... Nem számítottam rá, hogy találkozok majd valakivel. – Különös, milyen szívesen használom a közös nyelvet. A quenyát már rendkívül kevesen beszélik, a sindát pedig... azt sosem voltam képes igazán megszokni. Téged mi vezetett erre a környékre?[/b] – kérdezek rá végül. Vajon ő is egy olyan fiatal, aki végre valahára nekiindulhatott a világnak és most igyekszik mindent felfedezni?
Komótosan végigjáratom a tekintetem a helyiségben. Mikor említi, hogy hamarosan társaságunk lesz én is az ablakhoz lépek és kipillantok rajta. Az időjárás ellenére könnyedén kiveszem, hogy a közeledő alak egy férfi. Könnyedebben mozog, mint a halandók, tehát arra következtetek, hogy hozzám hasonlóan ő is tünde.
- Egy tünde jön – árulom el végül Saleroth-nak, miközben ismét felé pillantok. - Férfi.
Vissza az elejére Go down
Saleroth
Ember
avatar

Hozzászólások száma : 16
Tartózkodási hely : Középfölde
Mottó : Egy ügyes kardvágás minden pajzsnál jobb védelem.

TémanyitásTárgy: Re: Sziklák, hegyek, magaslatok   Kedd Jún. 04 2013, 16:04

// Mivel Razargul nem írt, sőt hírt sem adott magáról, így bátorkodtam folytatni a játékunkat. Smile //

Naltanáre

A hölgy megmondta nekem a nevét. Gyönyörű hangzása volt, mint ahogyan az egész lénye is az volt. Még mindig élt bennem a kíváncsiság, hogy vajon mit keresett ő egy efféle helyen, amerre még a madár sem járt? Valóban. Az utolsó pár napban, még állatokkal sem igen találkoztam, nemhogy közelről, de messziről sem. Nem volt könnyű egy vándornak, a kósza élet sokszor megpróbáltatások elé állította az embert. Hozzá kellett szokni a kietlen vidékhez. Ebben a hivatásban az alkalmazkodóképesség elkerülhetetlen volt, különben az ember könnyen odaveszett. Az éhhalál, a szomjúság, vagy éppen a könyörtelen vidékek egyaránt végezhettek azokkal, kik elővigyázatosság nélkül rótták az utakat. Az ellenséges szándékú szörnyetegekről, vagy rablótámadásokról nem is beszélve. Én megtanultam rövid idő alatt, miszerint mindig az a legjobb út, amit a legkevesebben járnak. Ugyanis minél kevesebb lélekkel hozott össze a sors, annál nagyobb volt az esélye a biztonságos haladásnak. Nyilván valóan nem mindenki volt rosszindulatú, ám én mindig szemmel tartottam az idegeneket. A társaságom béli nőszemély Feanor lánya, de sajnos ez nekem nem mondott sokat, mivelhogy még nem hallottam a férfiról azelőtt. Valószínűleg egy nagy tünde harcos lehetett.
- Édesapád jelentős személyiség a tündék között?- érdeklődtem, miközben próbáltam fürkészni a hölgy szemeit. Az ő kultúrájuk annyira érdekes volt, olyan képességekkel lettek megáldva, melyekről a sima halandók talán álmodni sem mertek volta. Én csupán hosszabb élettel rendelkeztem származásom folytán, noha nem volt biztos az sem, hogy meg fogom élni a száz éves kort, elvégre a dúnadanok helyzete olykor már teljességgel kilátástalannak bizonyult. Én mégis reménykedtem, sóvárogtam a feltámadás után, s valószínűleg ez is az okai közé tartozott, amiért harcos lettem. A szeretteim megvédése mellett eme indok is komoly szerepet játszott. Meglehet, én már nem fogom megélni, hogy népem újból kivirágozzon, ám a jövő nemzedékeiért cselekedhetek, és minden erőmmel az ügy segítésén leszek majd. Sajnálatos módon, Középfölde más fajai is küszködtek problémákkal, híreket hallottam Gondorról, ahol ugyanúgy problémák adódtak, legalábbis a pletykák szerint. Gondor… Szívesen ellátogattam volna arra a helyre, hogy megcsodálhassam Minas Tirith tornyát, vagy Osgiliath városát. A merengésemből Naltanáre újabb válasza ébresztett fel.
- Igen, hallottam róla. Mifelénk inkább Lothlórien néven emlegetik.- jelentettem ki.
- A Bakacsinerdőben jártál már? Úgy hallottam, hogy a gonosz már azon a vidéken is tevékenykedik. Egyébként, északi létemre nem jártam még személyesen Völgyzugolyban, viszont ismerek néhány tündét, akik oda valósiak. Gyönyörű hely lehet, valamint azt mondják Elrond úr a legbölcsebbek közé tartozik, kik valaha is taposták ennek a világnak a földjét. Én hiszek ebben, habár te nyilván valóan jobban tudhatod.- mondtam. Mint kiderült, a távolabb lévő idegen alak úgyszintén egy tünde volt. Egyelőre nem dőlt el, hogy meglátogat-e bennünket, vagy tovább áll, de én már nagyon kezdtem fázni a torony tetejénél lévő, nyirkos szobában. Egy csöppet meglepődtem, amikor Naltanáre kijelentette, hogy ismerte az északi vándorokat, ámbátor kellemesen érintett a dolog.
- Visszatérve az érdeklődésedre, egy afféle küldetésen vagyok. Hírszerzőként tevékenykedem a kószáknál. A kapitányunk utasítása szerint be kell járjam a vidéket, mert ezáltal könnyebben tájékozódhatunk a világban zajló eseményekről. Ez különös, mivel mindig is vágytam az ismeretlen felfedezésére.- fejeztem ki magamat. Jól esett kicsivel többet beszélni a szükségesnél, némileg megviselt a gyakori magány, s egyedüllét. Örültem a hölgy társaságának. Pár pillanattal később azonban azon kaptam magam, hogy újból dideregni kezdtem.
- Nyilván téged is megviselt egy csöppet a hideg, javaslom, menjünk inkább az alsó szintre, ott csiholtam egy kisebb tüzet. Melegen tarthat téged is.- ajánlottam fel. Biztos voltam benne, engem sokkal inkább bántott a rossz idő. Naltanáre a fák népéhez tartozott, ők könnyebben megértették magukat a természettel, s ez minden bizonnyal védelmet nyújtott nekik rengeteg esetben. Az én öltözékem amúgy sem volt a legmelegebb. Odalent már jobban éreztem magam, elbambultam a pirosas, narancssárgás lángok játékát, amint a magasba törve járták táncukat.
- Ne haragudj, de nem ismerted véletlenül az apámat? Tudod, én nem sokáig lehettem vele, mivel nagyon ifjú voltam még, amikor meghalt.- jelentettem ki, ezt követően folytattam:
- Az unokafivéred jól van? Eszem ágában sincs tolakodónak lenni, viszont úgy gondolom, te nemesi származású vagy. Miért vagy teljesen egyedül? Netalán elveszítetted a családodat?
Vissza az elejére Go down
Naltanáre Fearille
A Fehér Tanács tagja
avatar

Hozzászólások száma : 60
Tartózkodási hely : Mindig máshol
Mottó : Amit legbecsesebbnek hittünk a világon, egy szempillantás alatt végleg eltűnik, onnantól fogva egyre csak keressük, reménykedve, hátha újra rátalálunk.

TémanyitásTárgy: Re: Sziklák, hegyek, magaslatok   Szer. Jún. 12 2013, 18:35


Nem számítottam társaságra, ám... talán nem baj, hogy a sors az utamba vetette ezt az ifjú halandót. Látom rajta, hogy mennyire meghökkentette a látványom. Ha látott is már tündét, olyan, mint én már nagyon kevés él Középföldén. Hiába kerülném a feltűnést... már a puszta felbukkanásom felkelti mások figyelmét. Nem csak egyszerű tünde vagyok... királyi vérből származom. Akkor születtem, mikor még a Fák fénye világított. Láttam az eget, mielőtt a Nap és a Hold megtették volna rajta első útjukat. Sokat éltem... rengeteget szenvedtem és tanúja voltam, miképp változott meg a világ. Néha végtelenül fáradtnak érzem magamat. Hiányzik az otthonom... bárcsak láthatnám még azokat a fehér partokat, de... Jól tudom, hogy sosem térhetek vissza Valinorba. Még ha meg is engednék a Valák... hogyan élhetnék ismét azon a földön? Ott nőttem fel... ott mindig mellettem voltak a fivéreim... Annyit jártunk vadászni az erőkbe. Olyan sokat őgyelegtem atyám műhelyében, hogy minél több titkot elleshessek tőle. Minden... minden a szemeim előtt van... olyan élesen és tisztán, mintha csupán napok teltek volna el azóta. Nem... három teljes kor. A Yavanna és Varda mellett tanulással töltött órák. A meleg délutánok a tengerparton, mikor Ulmóval beszélgettem... a fivéreim és atyám szeretete. Én voltam az egyetlen lány, akit mind a nyolcan óvtak.
Őket már örökre elvesztettem. Néha legszívesebben... örök magányra ítélném magamat, hiszen... egy átkozott mindent csak mérgez a jelenlétével. Feanor házának utolsó élő tagja vagyok. Lehet, hogy a kezem nem mocskoltam be egyik testvérmészárlás során sem, ám... mégis... ehhez a családhoz tartozom. Mandos átka sújt engem is, hiába vagyok vétlen. Én vagyok az egyetlen tünde, aki nem önszántából hagyta el Valinort. Morgoth elrabolt a Szilmarilokkal együtt. Vajon... hogyan alakultak volna a dolgok, ha nem így történik? Vajon... apám értem kelt át a tengeren vagy... vagy csupán a Szilmarilokért? Angbandi fogságom alatt Morgoth ez utóbbit próbálta elhitetni velem.
Újdonsült ismerősöm nem tudja, ki volt az apám. Ez nem meglepő... kevés ember ismeri már csak Feanor nevét. Atyám... annyira hiányzik. Ő és a fivéreim is... még most, évezredek után is kínoz ez az érzés. Hibás vagyok? Rosszul tettem valamit? Megakadályozhattam volna a tragédiát? Vagy... nekem is velük kellett volna buknom?
- Jelentős személyiség volt – bólintok. - Ő volt a legnagyobb tünde kovács. Szoktad figyelni az éjszakai égen az Esthajnalcsillagot? Atyám készítette a Szilmarilokat, melyikből az utolsót Earendil, a tengerész hordozza. Atyám vezette vissza a noldákat a tengeren túlról, mikor háborút indított az ellen, kinek a mordori Szauron csupán szolgája volt. Ő volt a legnagyobb tünde... de sajnos – mosolyodom el szomorúan - nagyon nehéz természete volt.
Mind a mai napig hiszem, hogy Morgoth uszítása nélkül sosem tört volna meg a béke. Apám... mindig is ellenszenvvel viseltetett Indis fiai iránt, ám... ha nem figyel a suttogásokra, minden másképp alakulhatott volna. Próbáltam! Én próbáltam figyelmeztetni őket... Annyiszor beszéltem vele és a bácsikáimmal is, de... egyikük sem hallgatott rám. Pedig én őket is szerettem. Atyámmal ellentétben egyszer sem fordultam haraggal feléjük. Bárcsak megakadályozhattam volna! Annyiszor kívántam már, hogy... bár ott lehettem volna, mikor atyám és a fivéreim letették azt a esküt. Tudtam volna hatni rájuk? Rávezethettem volna őket a helyes útra? Vagy... vagy én is megtettem volna? Kérdések... kérdések... Egyre csak újabb kérdések, melyek már sosem kerülnek megválaszolásra. A múltat nem lehet átírni... Vége. Elmúlt. De mégis... valamiért túl sokszor gondolkodom ezen. Mi lett volna, ha...?
Talán jó dolog, hogy összetalálkoztam ezzel az emberrel. Ha egyedül vagyok mindig túl sok időm van rá, hogy... töprengjek. Az emlékek pedig... fájdalmat okoznak. Olyan fájdalom ez, amitől nem szabadulhatok. A múltam... az határoz meg engem. A feledés pedig együtt járna azzal, hogy a bátyáim emlékéről is lemondok. Erre pedig képtelen lennék, hiszen... már csak ez maradt nekem. Soha többé nem láthatom a családom. Már csak... emlékezhetek.
- Néhányszor megfordultam már azon a környéken is – válaszolok a kérdésére. - De általában csak... átutazóban. A gonosz pedig... igen, mostanában kezd visszakúszni onnan, ahol rejtőzködött. Egyre terjed a hatalma. A sötétség... ismét kezd eluralkodni ezeken a földeken. Ez már a vihar előtti csönd. Háború közeleg. Tisztán látom. – Olyan sok csatát éltem már meg. Korok nagy küzdelmeinél voltam jelen személyesen. Most pedig... talán ismét egy hatalmas közeleg. Igen. Biztosan. - Elrond? Igen – bólintok halvány mosollyal arcomon. - Jól ismerem. Ismertem már gyerekként is. Ami azt illeti akkor is ott voltam, mikor ő és az ikertestvére, Elros megszülettek. Bölcs és tapasztalt. Sokat tett már, hogy biztonságosabbá váljon ez a világ. Ő is rokonom. Bár... távolabbi.
Turgon, az unokafivérem volt az apja Indisnek, akitől Tengerész Earendil született. Az anyja, Fehér Elwing családját viszont a fivéreim irtották ki. Elrondnak meglenne minden oka rá, hogy... ellenszenvvel viseltessen irántam, ám... mégis... mindig szívesen fogad. Sokszor fel is ajánlotta már, hogy maradjak hosszabb időre Imladrisban. Ám én sosem voltam az a fajta, aki sok időt tölt el ugyanazon a helyen. Még... Valinorban is állandóan úton kellett lennem. Apja lánya, ezt mondogatták mindig. Vajon igaz ez? Olyan vagyok, mint ő? Tudom, hogy igen. Ez az igazság.
Érdeklődve hallgatom a beszámolóját. Szóval ő is egy kósza. Az elmúlt időszakban... hát igen, sok időt töltöttem el hasonló emberek között. Éveken át éltem az északi kószák között és talán nemsokára... Igen, lehet, hogy visszatérek majd közéjük. Elvégre már meglátogattam Nerwent és Elrondot is... nincs más dolgom. Talán kóborlok még egy kicsit magányosan... Túlságosan is vonzó számomra ez az életmód. Pedig... nem tesz jót nekem.
- Az ismeretlen felfedezése – szólalok meg eltűnődve. - Ez sokakat vonz. Rendben van. Menjünk le – bólintok aztán. Még egyszer kipillantok az ablakon. A távolban mozgó alak talán továbbmegy és nem csatlakozik hozzánk. Elvégre... a magamfajták sokkal jobban bírják a hasonló időjárást is. Szó nélkül követem a kószát, miközben gondolataim ismét elkalandoznak. Visszatérhetnék Valinorba? Megengednék a Valák? Lehet... hogy pusztán saját magamat ítélem még több szenvedésbe? Feanor háza legyen örökké átkozott, ezt mondták. Átkozott vagyok.
Múlnak a percek. Tűnődve figyelem a lángok táncát. Nem számítottam társaságra ezen az elhagyatott úton, ám... nem bánom, hogy végül így alakult. Hiába próbálom tagadni még önmagam előtt is, de... néha jó érzés a társaság. Mikor meghallom a kérdést ismét az emberre emelem pillantásomat. Kutatok az emlékeim között, de... semmi.
- Ne haragudj, de nem ismertem – válaszolok végül. - Minden bizonnyal remek ember volt.
Az újabb kérdés hallatán meglepve pillantok rá. Nem vagyok jól... valójában sosem vagyok. Ez ilyen egyértelműen látszana rajtam? Valószínűleg. Talán csak áltatom magam... vannak dolgok, amiket nem lehet elnyomni. Az angbandi fogságom kitörölhetetlen nyomokat hagyott rajtam. A testem és a lelkem egyaránt sérült. Ezeken a partokon nem remélhetek gyógyulást. Csakis Valinor jelenthetne menekvést. De... sosem léphetek azokra a partokra.
- Nem unokafivér – szólalok meg végül. - Nerwent látogattam meg Lórienben. Te... úgy hiszem leginkább Galadriel néven ismerheted. Ha hallottál már róla egyáltalán... Ő Lórien úrnője. Apám az apja féltestvére volt. A családom... igen, elvesztettem őket. Nerwen az egyetlen, aki még itt van. Atyám régen meghalt... és a hét bátyám is. Nemesi családba születtem. A noldák hercegnője vagyok. Finwe, a nolda nagykirály volt a nagyapám, később... rövid időre atyám is birtokolta ezt a tisztséget. Aztán pedig... mások vették át. De már mind Mandosnál vannak. Csak én maradtam itt és... egyedül vagyok, mert... néha szükségem van a magányra. Néha... kell...
Vissza az elejére Go down
Saleroth
Ember
avatar

Hozzászólások száma : 16
Tartózkodási hely : Középfölde
Mottó : Egy ügyes kardvágás minden pajzsnál jobb védelem.

TémanyitásTárgy: Re: Sziklák, hegyek, magaslatok   Kedd Jún. 18 2013, 12:04

Naltanáre


Valószínűleg a tünde hölgy is észrevette rajtam azt a csodálatot, és egy szinten megilletődöttséget, amit az ő látványa keltett bennem. Nem tehettem róla, az ilyesfajta dolgokat nem igazán tudtam titkolni, na nem mintha bárki tudta volna, amennyiben egy Naltanárehez hasonló szépséggel hozta össze a sors. Szerencsésnek éreztem magam, igazán bearanyozta ez az esemény a napomat. Annyira már nem is éreztem a hideget, talán azért, mivelhogy nem is figyeltem rá. Másfelé koncentráltam, így szinte meg is feledkeztem a zord, kietlen időről, ami odakint tombolt. Hogyha ez a torony nem állt volna ott, ahol, bizonyára megfagytam volna azóta. Úgy véltem, a társaságomban lévő nőszemély elkalandozott a gondolataiban. Ameddig ez lefolyt, én a falakat bámultam. Erős, vastag falak voltak azok, majdnem hogy sértetlenek. Még mindig fúrta az oldalamat a kíváncsiság, vajon mi történhetett ezen a helyen? Elhelyezkedését tekintve bevédhető helyen állt, egy nagyobb létszámú osztaggal huzamosabb idejű rajtaütést is meg tudtak volna fékezni, sőt maga az építmény sem volt rossz állapotban. Mégsem volt semerre helyőrség. Odafent nem sok nyomát láttam összetűzésnek, habár az orkok sokszor kifosztották már a holtakat, elkobozták fegyverzetüket, portékáikat. Gyűlöletes szörnyetegek voltak, kegyelmet nem ismertek. Az elesettekkel, ha voltak egyáltalán, jobb bele sem gondolni, hogy mi történhetett. Talán szétmarcangolták a húsukat, és elosztották egymás közt, vagy a wargoknak hajították őket. Utálatos bestiái voltak ők gazdáiknak, kik szintén kiérdemelték az imént említett jelzőket. Nem sokszor találkoztam még velük, viszont nem is szándékoztam. Egyszer végignéztem, ahogyan egy társamnak egyetlen állkapocsmozdulattal harapta át az egyik warg a nyakát. Szinte ideje sem volt reagálni, csak egy pillanat, amíg a dombról leugrott a lény, a következő percben pedig egy újabb kósza lelte halálát Északon. Nálunk sosem volt teljes a béke, viszont amilyen kevesen voltunk, annyira elszántan őriztük a határokat, próbáltuk minden apró fenyegetéstől megvédeni az olyan népeket, akik nem éppen harcra termettek. A Megyében például teljesen más volt az élet, a hobbitok nem foglalkoztak sokat a világ gondjaival, eléldegéltek a saját kis birodalmukban, amit a nyugalom, a kiegyensúlyozottság szele egyengetett. Olykor még irigyeltem is őket, habár attól, hogy nem vettünk tudomást a világban zajló gondokról, még nem jelentette azt, hogy azok nem is voltak ott. Rengeteg mindent megtudtam Naltanáreről, a mesélései közepette még a szám is tátva maradt. Semmi pénzért nem gondoltam volna, ám ő már a nagyon régi időkben is élt.  A szavai közt egész Középfölde történelme veszett el, egy olyan lélekkel találtam szemben magam, aki túlélt oly korszakokat, mikről még feljegyzéseket is nehéz volt lelni.
- Bocsáss meg hölgyem, de nem hittem volna, hogy te… Szóval… Kérlek, hagy tartsak veled utazásaid alatt egy ideig! Te halhatatlan vagy, talán nem jelentenék nagy terhet számodra egy pár hónapig. Sejtelmeim szerint meg tudod védeni magad, de a bajban jól jöhet még a kardom és az íjam az oldaladon.- jelentettem ki, s csupán abban bíztam, nem ragadtattam el magamat teljesen. Úgy véltem, rengeteg mindent tudnék a jövőben tanulni tőle, aki oly fényesen ragyogott, akár a csillagok, melyekről beszámolt.
- Szoktam nézni az Esthajnalcsillagot, amikor éjszaka bandukolok. Mindegyik csillagot gyakran megbámulom. Atyád a jó oldalon harcolt, nemde? Ha Sauron mestere ellen indított háborút? Én nem is voltam tisztában azzal, miszerint neki volt egy gazdája is. Úgy hittem, nála gonoszabb teremtmény sosem élt ezen a világon. Ezek szerint tévedtem. Mi történt édesapáddal?- érdeklődtem ismételten. Megeshet, túlságosan gyorsan pörgött a nyelvem, csakis később vettem észre a tünde úrnő arcán, hogy szomorkás mosolya mögött igen mély fájdalom húzódik.
- Elveszíteni valakit, akit igazán szerettünk, mindig nehéz. Az efféle dolgokra nem lehet felkészülni.- motyogtam kicsit halkabban az előző megszólalásaimnál. Az emlékek kínzó láncokként tekeredhetnek a szívre, s nem eresztik azt. Csupán az idő lassú, de biztos gyógyítása tudja egyre inkább rozsdássá tenni azokat, ám némelyiket sosem koptatja el teljesen. Egyes dolgok örökre belevésődtek az én emlékezetembe is, tisztában voltam vele, nem fogom elfeledni, ameddig csak élek. Folyton visszatértek álmaimban, nem hagytak nyugodni. Tűnődtem rajta, vajon miféle módon lehetne teljesen kiirtani a fájó gondolatokat, viszont az én tudásom kevés volt ehhez. Meglepődtem azon, amit a háborúról mondott.
- Valóban így véled? Én még sohasem harcoltam igazi háborúban… Mik jellemeznek egy igazi, nagy háborút? Te képes vagy látni a jövőt hölgyem? Úgy hallottam, néped tagjai meg vannak áldva ezen képességgel is.- folytattam tovább a faggatózást. Kissé el is kalandoztam gondolatokban, egy nagy csatatérre képzeltem magamat egy sereg elején. Fényes páncélban, dicső, magasban lobogó zászlókkal az oldalamon. Elszánt, összetartó, egymásra testvérként tekintő, hű katonákkal körülvéve, kik nem félnének a halál arcába nevetni, mikor szeretteik biztonságáról, a világ sorsáról van szó. Magasztos képzelgés volt csupán, mégis beleborzongtam. Talán egyszer majd én is vezér leszek. Még inkább elállt a lélegzetem, midőn kiderült, Naltanáre rokona volt Elrond úrnak, Völgyzugoly urának, sőt már kisgyermek korában is ismerte a tünde férfit.
- Nahát, ez elképesztő! – mondtam röviden, hiszen alig találtam szavakat. Kiderült az is, miszerint Naltanáre nem ismerte apámat. Ez egy kicsit elkeserített, bíztam benne, hogy ő legalább tud majd mesélni róla pár szót. Berion mindig bolondos volt, akárhányszor próbáltam jobban kikérdezni atyámról, egy „Ne nyaggass te fiú!” mondattal elküldött, azután sörözni tért a veteránokkal. Jó tanítóm volt, megbecsülésre, tiszteletre méltó ember. Egyszer engem szólított Anárionnak, bizonyára merő véletlenségből. Arlaith kapitány később azzal magyarázta ezt, hogy az öreg Berion azért vett a szárnyai alá, mert így próbálta betölteni a szívében az űrt, amit apám barátságának hiánya okozott számára. Emiatt nem is hibáztattam soha, nem is tehettem volna, nem is szabadott volna.
- Bízom benne, egy napon én is leszek annyira megbecsülendő, akárcsak ő.- mosolyodtam el, mialatt a tekintetem a tűzbe mélyedt.
- Galadriel, a Fény Úrnője!? Igen, hallottam róla. Sok mindent megmagyaráz az, hogy hercegnő vagy úrnőm.- jelentettem ki. Egy jelentős személyiséggel hozott össze a sors, immáron biztos voltam benne.
- Ne haragudj hölgyem, de nem értek veled egyet. Végignéztem, ahogyan édesanyám elméjét majdhogynem megháborította a magány… Az egyedüllét lassan, ám biztosan felemészt bennünket. Kétségem sincs afelől, miszerint te egy nemes és erős szívű nő vagy. Bölcsességed messzemenően meghaladja jó pár emberét eme földön, éppen ezért nem fordulhatsz el Középföldétől! Gondolj csak bele, mennyi mindent tudnál még tenni a szép jövőért! Elvégre egy hercegnő vagy, téged követnének.- szólottam, majd kíváncsian vártam Naltanáre reakcióját.

Vissza az elejére Go down
Naltanáre Fearille
A Fehér Tanács tagja
avatar

Hozzászólások száma : 60
Tartózkodási hely : Mindig máshol
Mottó : Amit legbecsesebbnek hittünk a világon, egy szempillantás alatt végleg eltűnik, onnantól fogva egyre csak keressük, reménykedve, hátha újra rátalálunk.

TémanyitásTárgy: Re: Sziklák, hegyek, magaslatok   Hétf. Jún. 24 2013, 16:14


Valóban váratlan, hogy társaságom akadt, ám... nem kellemetlen. A csodálat és megilletődöttség nem ér váratlanul... minden halandóból hasonlót váltok ki már a puszta megjelenésemmel is. Az olyanokból pedig mindenképpen, akiknek még sosem volt szerencséjük olyanhoz, aki annak idején láthatta a Fák áldott fényét. Morgoth azokat is tönkretette, mint oly sok más dolgot. Igaz, a Fák vesztét Ungoliant okozta, de... ha nincs azt az átkozott, gonosz, fekete Vala... akkor az a pók sosem került volna Valinorba. Olyan tisztán és élesen emlékszem arra a napra, mintha... csupán tegnap történt volna. A fogságom kezdete... már hetek óta gyötörtek baljós előérzetek, ám képtelen voltam meghatározni az okukat. Az udvarhölgyeim próbáltak nyugtatgatni... azt mondták, biztosan csak... rossz álmok. De én biztos voltam benne, hogy valamit előre jeleznek. Sajnos... túlságosan későn döbbentem rá a fenyegetés mibenlétére.
Talán egészen máshogy alakultak volna a dolgok, ha akkor atyámmal és a fivéreimmel tartok, de... nem. Persze én úgy döntöttem, hogy inkább Formenosban maradok a nagypapával. Morgoth pedig... megjelent. Megölte a nagyapámat, Finwét... a noldák nagykirályát... ott és akkor ontottak először vért Valinor földjén. Először, de... nem utoljára. Engem is megsebesített. Azt hittem, Mandoshoz küld, de... neki persze más tervei voltak. Elrabolta atyám alkotásait, köztük a Szilmarilokat... azok voltak az igazi céljai... azt a három követ akarta. De... engem is magával vitt. Azt mondta nem elégszik meg a kincsekkel, elrabolja Feanor házának legszebb virágát is. Bántani akarta az apámat... dühös volt, amiért visszautasította és elküldte. Én fizettem meg tettei következményeit... engem büntetett helyette. Az Angband mélyén eltöltött éveim... minden látogatása kegyetlen volt. Mindig... tartogatott valami újat. Meg akart törni... teljesen össze akart törni. Épp ez a tudat volt azonban, ami... erőt adott nekem. Nem hagyhattam, hogy legyőzzön! Az ő hibája volt minden... a suttogásai mérgezték meg Valinor békéjét. Ő tett tönkre mindent!
A halandó szavaira halvány félmosoly tűnik fel arcomon. A reakció jórészt... valóban kiszámíthatóak. Évezredek során rengeteget ismertem a fajtájukból. Együtt éltem és harcoltam velük.... számtalan alkalommal. Láttam, ahogy fejlődnek... tanúja voltam bukásuknak. Az idő számomra annyira mást jelent, mint... nekik.
- Semmi baj – biztosítom róla végül. - A mi fajtánk... nos, fogalmazzunk úgy, hogy a külsőnk alapján lehetetlenség megítélni a korunkat. Én... öreg vagyok. Egyike a legöregebbeknek azok közül, akik még e partokon időznek. Láttam Középfölde mindhárom korszakát... – Annyi pusztulás, halál, háború és szenvedés. De... voltak jó dolgok is. Nem velem történtek ugyan, de... attól még ugyanannyira számítanak. - Velem akarsz tartani? Nos... ha ez a kívánságod, nem fogok nemet mondani. De figyelmeztetnem kell téged, hogy... az életem gyakran... a lehető legtávolabb esik a kalandostól. Fogalmam sincs róla, hogy merre indulok majd tovább. Ezt még... nem döntöttem el. Változások közelegnek... A jelek máris mutatkoznak, bár... tény, hogy egyelőre nem mindenki veheti észre.
Vágyom vissza Valinorba... tagadhatom, még önmagam előtt is, de... valahol mélyen akkor is érzem, hogy ez az igazság. Csakis a fehér partok hozhatnák el számomra a megnyugvást. Én vagyok az egyetlen nolda, aki nem önszántából hagyta el azt a földet. Nem lázadtam... a kezemhez nem tapad tulajdon testvéreim vére. Vétlen vagyok minden bűnben, melyek népünk atyám és fivéreim indíttatására elkövetett. Mégis... ugyanolyan átkozott vagyok én is, mint ők. Ez nem lehet másképp... Mandos azt mondta, Feanor egész háza átkozott lesz az idők végezetéig. Én pedig annak a háznak az utolsó élő tagja vagyok. Rajtam kívül nem maradt más. Talán nekem is régen Mandosnál lenne a helyem. Valinor... oda akkor sem térhetnék vissza, ha engedélyeznék. Hogyan is tehetném? Nem élhetek ismét azon a földön, ahol felnőttem... minden, minden a családomra emlékeztetne, de... sosem láthatnám őket újra. Ráadásul... mégiscsak Feanor vére folyik az ereimben. Az ő leánya vagyok... és én a történtek ellenére sem szégyellem... mind a mai napig magamon, a ruháimon viselem a címerét... ám lehet... sőt mi több, valószínű, hogy mások megvetnek. Újdonsült ismerős kérdez... egyre csak kérdez. Nem zavar a kíváncsisága hiszen... valahol teljesen érthető.
- Apám... – kezdek bele bizonytalanul. - Atyám jó ember volt. Nagyon nehéz természete volt... bonyolult volt kijönni vele... Végül... borzalmas dolgokat tett, de csak azért, mert hagyta, hogy a gonosz suttogása megmérgezze az elméjét. Elátkozták őt a Valák... minden fivéremmel együtt. Atyám a gonosz ellen indított háborút de hagyta, hogy eszét vegye a düh, a gyűlölet és a harag. Azok irányították a tetteit... oly sokszor kívántam, hogy bárcsak ott lehettem volna... Ha mellette vagyok, talán képes lettem volna visszafogni a kezét, mielőtt lesújt. Már a hadjárata legelején... meghalt. Megölték – választ adok a kérdésére, bár... ez nem olyan téma, amiről szívesen beszélek. Most mégis... szokatlanul könnyedén törnek elő belőlem a szavak. Talán azért, mert... ő nem ismeri a történetet. - A gonosz élvezettel mesélte el, hogy mi történt. Ügyelt rá, hogy minden egyes részletet a lehető legpontosabban adjon vissza. Atyámmal az egyik csatlósa végzett. Gothmog volt a neve... Balrog volt... egy démon. Bár nem tudom, hogy mond-e neked bármit ez a név... Tüzes bestia... szörnyeteg, amivel Gondolin ostroma után Glorfindel végzett. Igen... volt ura Szauronnak. Bár... a halandók már rég elfeledték. Ő volt az, aki először hozott létre orkokat. Sötét börtönei mélyén addig gyötörte népem tagjait, míg... szörnyekké váltak. Morgoth a neve... apám szólította így először. A Világ Fekete Ellensége. De egykor ő Melkor volt a Valák közül... egyike a leghatalmasabbaknak. Arda Királyának, Manwe-n ak a testvére... de elbukott... sötétséget, káoszt és halált zúdított a világra. Az Első Kor végén a Valák eljöttek... eljöttek és harcoltak vele. Beleriand nagy része akkor süllyedt a víz alá. Olyannyira... elsöprő erejű volt a küzdelem. Morgoth legyőzetett... megbéklyózták és kitaszították a világ határain túli sötétségbe. Szauron viszont elmenekült... már akkor tudtam, hogy baj lesz belőle, de... – nem fejezem be a mondatot... egyszerűen csak megrázom a fejem. Olyan mindegy, hogy mit hittem akkor régen. Ami megtörtént, az megtörtént... már nem lehet átírni. Történelem.
Én sosem leszek képes feledni Morgoth tetteit... sem őt magát. Angbandi fogságom nyomait még mindig magamon viselem... a fizikai sebeknél pedig sokkal súlyosabbak azok, melyek... belülről gyötörnek. Megölhetett volna, de... mindig azt mondta, hogy Feanor lányának mást tartogat. A Fák Fényét látta ragyogni belőlem, ezért... ugyanúgy birtokolni akart, mint a Szilmarilokat. Várt a végső pillanatra... látni akarta, hogy végre valahára feladom. Sötét emlékeim közül a halandó hangja ránt vissza a jelenbe... vissza a valóságba. A fájdalom viszont velem marad.
- Sokat vesztettem – suttogom magam elé. - Hét bátyám volt... Ez... rendkívüli volt mindig is. A tünde családokban általában nem születik ennyi gyermek. Apám és a fivéreim... szerettek... mindig én voltam a hercegnő, aki körül ugrálni lehetett. Még a széltől is óvtak... imádtak, de... mindegyiküket elvesztettem. És tudom, hogy soha nem találkozhatok már velük ismét. Ez a bizonyosság pedig... mindennél rosszabbá teszi a hiányukat. – A megjegyzésére szomorú félmosoly jelenik meg arcomon. Ismét. - Örülj, hogy még nem láttál igazi háborút. Addig jó neked... Én az összeset láttam... az pedig... igen, több volt, mint elég. Hogy mik jellemzik? Káosz. Pusztulás. Halál. Szenvedés. Az ártatlanság vége. A remények vége. A hit próbája. Hősök buknak el, hogy újabbak emelkedhessenek fel... Nemsokára... te is megtapasztalhatod majd. És akkor azt fogod kívánni, bár sose történt volna meg. Mert a valóság más, mint az ábrándok. Álmodozhatsz dicsőségről, fényes páncélról... arról, hogy hőssé válsz. De a végén azt veszed majd észre, hogy... megváltoztál. Igen... képes vagyok rá, hogy lássam a jövőt. Nem rendelkezik vele minden tünde... én... én azonban igen. Ahogy Elrond is. Ez az adottságom... mindig is szokatlanul erős volt. A sötétség... már elkezdett visszakúszni Középföldére. Elkerülhetetlenül közeleg egy újabb nagy háború. Biztos vagyok benne, hogy sikerrel veszed majd az akadályokat, melyek az utadon várnak rád – mosolygok rá, miután kifejezte reményét. - Viszont... mások megbecsülése nem olyan fontos. A fő az, hogy te... elégedett légy önmagaddal.
A magány... igaza van. Könnyen őrületbe kergetheti az embert... és a tündét is. Én néha mégis... elmondhatatlanul vágyom rá. Van, hogy a kószák között élek... néha látogatást teszek Lórienbe... néha Elrondot keresem fel Imladrisban... ám vannak olyan időszakok az életemben, amikor teljesen egyedül vagyok. Valahol mélyen mindig attól félek, hogy a puszta jelenlétemmel is... bajt hozhatok másokra. Mandos engem is megátkozott. Igaz?
- Segítek, ha kell – jegyzem meg halkan. - Ha hatalmamban áll, mindig megteszem, amit kell. De ennek ellenére... nem szeretek az események középpontjába kerülni. Hercegnő vagyok, ám... ez nem sokat jelent. Ezeken a földeken már kevés nolda maradt. Előbb vagy utóbb pedig ők is megtérnek majd Valinorba. Sosem fordulnék el Középföldétől. – Ismét a lángok játékára fordítom tekintetem. - Ez a föld mindig drága volt a szívemnek. Ha nem félnék annyira, hogy a tetteimmel... a jelenlétemmel csak... még nagyobb bajt okozok, sokkal többször közbeléphettem volna. De... nem vagyok egyszerű helyzetben. Sokszor kívántam magamnak a másodszülöttek életét. Halálom után... a lelkem Mandos csarnokaiba tér, a tiétek viszont... csak átlibben azon a sötét házon és elhagyja a világot. Testetlenül rostokolni... vagy magányosan bolyongani tovább ezeken a földeken. Egyik sem... igazán vonzó lehetőség. De bocsáss meg... nyilván nem vagy kíváncsi egy tünde nő sirámaira.
Vissza az elejére Go down
Saleroth
Ember
avatar

Hozzászólások száma : 16
Tartózkodási hely : Középfölde
Mottó : Egy ügyes kardvágás minden pajzsnál jobb védelem.

TémanyitásTárgy: Re: Sziklák, hegyek, magaslatok   Hétf. Nov. 04 2013, 00:46

Naltanáre

Még mindig azon járt az eszem, hogy mennyi mindenen mehetett keresztül az a tünde nő, akinek a társaságát élvezhettem. A halhatatlanság. Vajon átok volt- e ez, avagy inkább áldás? Persze, ezt csupán akkor tudtam volna megmondani, hogyha én is rendelkeztem volna ezen adottsággal, csakhogy én ember voltam. A tündék elképesztő teremtmények, a bölcsességük, az állhatatosságuk, szinte mindegyik belső tulajdonságuk irigylésre méltó volt, külsőre pedig... Nos, Naltanáre egyszerűen gyönyörű volt, őt nem is lehetett volna ennél a fogalomnál alábbvalóval megilletni. Felmerült bennem, hogy mennyi emlék birtokosa lehetett, jóknak, valamint fájdalmasaknak egyaránt. Személy szerint, bennem a negatív emlékek mindig sokkalta jobban megragadtak, s képesek voltak minden alkalommal ugyanolyan fájdalmat okozni, mint amit az élmény első átélésekor tapasztalhattam. De nem baj! Örültem neki, amiért nehezen tudtam feledni, mivel erőt meríthettem ezekből a dolgokból. Egy mosoly tündöklött fel a hölgyemény arcán, a tekintete viszont azt sugallta, mintha előre tudta volna, hogy mivel fogok neki előállni. Mellette egy kicsit ostobának, túlságosan is ifjúnak éreztem magamat, akárcsak a facsemete a hatalmas, égbenyúló tölgy mellett. Valószínűleg a kettőnk közt lévő különbség még ennél is óriásibb volt. A csodálatomhoz egy csekély rémület is társult emiatt, noha túlságosan nem foglalkoztam vele. Tisztában voltam vele, miszerint Naltanáre fontos személyiség, én meg nagy dolgoknak szerettem volna a részese lenni. Vágytam a dicsőségre, a szívem szomjazott utána. Mi, emberek, ezzel születtünk, minden gyermek a régi hősök példájára játszik fakardjával, ugyanis ők is olyanná szeretnének válni, sőt hatalmasabbá. Azután, a nagy betűs életbe belépve rá kell jönniük, a dolgok nem oly egyszerűek. Az igazi hősök sokszor hírnév nélkül halnak, jelöletlen sírok lesznek nyughelyeik, távol szerető családjaktól, a senki földjén. Megtudtam, miszerint a tündék nemes családjaiból származó nő már átélte az összes kort, ami Középfölde fölött elrepült. Megengedte, hogy csatlakozzak hozzá, együtt folytathassam vele utazásaimat.
- Megtisztelsz ezzel, ígérem nem leszek majd az utadban, és nem hátráltatlak semmiben.- mondtam boldogságtól ittas felindulással, viszont mire rájöttem, túlzásba estem, már késő volt. Szóval, egy halk kacajjal nyugtáztam saját gyermeteg megnyilvánulásomat, majd megvakartam borostás képemet.
- Egyelőre még ezen a csúnya viharon essünk át. Igazából, nekem sem sokat számít, hogy merre indulok tovább, csak hírszerzés a feladatom, azok meg mindenhol megfordulnak egy idő után. A széllel jönnek... Na meg persze a kalandorokkal. Néha nem tudom, hihetek-e nekik? A népek rengeteg mindent beszélnek, némelyikük már távolról is badarságnak hangzik. Úgy hiszem, Nyugaton gyakrabban történnek jelentős események. Mi Északon eltörpülünk Rohan rettenthetetlen lovasaihoz, vagy Gondor büszke seregeihez képest. Talán ők írják majd a történelmet a közeljövőben is.- mondtam, miközben kissé sajgó szívvel gondoltam vissza enyéimre, kik nap, mint nap küzdöttek a túlélésért, avagy a jámborabb népek védelme érdekében.
- Változások? Miféle változásokra gondolsz, úrnőm?- kérdeztem kíváncsian, mialatt megfogtam egy darab fát, azután a tűzre helyeztem, nehogy az kialudjon véletlenül. Naltanáre elregélte édesatyja történetét is, amin még a szám is tátva maradt. Olyan dolgokat mondott, melyeket még elképzelnem sem volt könnyű, hihetetlen lehetett átélni mindezt. Egy csata, aminek következtében földek süllyedtek a tengerek alá. Micsoda idők lehettek!
- Nagyon sajnálom azt, ami édesapáddal, a fivéreiddel történt. Azt említetted, hogy nem lehettél mellette, ugye? Megkérdezhetem, miért?- érdeklődtem. A történetéből sok név ismeretlen volt, egyet kivéve.
- Glorfindelt mondtál, igaz? Róla már hallottam, ő is Imladrisban él, nemde? A kósza fivéreim emlegettek egy férfit aranyhajjal, aki előtt ellenség nem maradt talpon. Fehér lova olyan tiszta volt, akárcsak a friss hó a hegyekben. A balrogról még nem hallottam. Efféle szörnyű bestiákat hordott a hátán a föld? Rémes. Úrnőm, téged... megkínoztak?- döbbentem meg. Valóban a megtestesült gonosz lehetett az, aki Naltanáret bántotta. Egy időre elment kedvem a háborúzástól, ámde kisebb küzdelmekben már részt vettem, s ott megálltam a helyemet.
- Én végső soron katona vagyok, hölgyem. Valószínűleg születésem percében tudták, miszerint azzá leszek egy nap. Nem ijedhetek meg a haláltól, mert akkor máris elvesztem. Egyesek meghalnak azért, hogy mások teljes életet élhessenek. Talán, egyszer majd én is véget érek a harcmezőn... De, ha cserébe a jó győzne, ha ezer ártatlan ember életét tudnám megóvni, azt mondanám, megérte. Úgy vélem, néha túl kell tekintenünk önmagunkon, s valami nagyobb érdek miatt törnünk magunkat. Noha, meglehet nincs is ennél nehezebb dolog a világon. Viszont, talán ennél nemesebb sincs.- jelentettem ki, eztán beletúrtam kicsit a parázsba, próbáltam még inkább feléleszteni a tűzrakást.
- Köszönöm a szavaidat.- hálálkodtam, miután Naltanáre biztató szavakkal kísérelte meg ápolni reményeimet. Meghatott a nemes hölgy beszéde, egy pillanatra az ő helyzetébe képzeltem magamat, ám biztosra vettem, el sem tudtam képzelni a fájdalmat, amely az ő szívét nyomta.
- Én szívesen meghallgatlak. Néha csak azzal is könnyítünk a lelkünkön, ha elmondjuk az érzelmeinket valaki másnak. De szerintem, te nem véletlenül lettél az, aki vagy. Mindannyiunknak van valami célja ezen a világon, egyeseké kisebb jelentőségű, míg másoké nagyobb. Hiszen így áll össze minden. Mint például ez a tűzrakás. A lángok a magasba csapnak, de pompás játékuk sehol sem lenne az apró parazsak nélkül. Szemünk ösztönösen a lángnyelveket csodálja, mégis a parázsnak van kulcsfontosságú szerepe. Ezer évek teltek el, s talán még ezrek fognak, ám én bízom benne, rálelsz majd a bátorságodra. Akkor pedig leküzdöd a magányt, a kínok helyébe meg boldogság lép.
Vissza az elejére Go down
Naltanáre Fearille
A Fehér Tanács tagja
avatar

Hozzászólások száma : 60
Tartózkodási hely : Mindig máshol
Mottó : Amit legbecsesebbnek hittünk a világon, egy szempillantás alatt végleg eltűnik, onnantól fogva egyre csak keressük, reménykedve, hátha újra rátalálunk.

TémanyitásTárgy: Re: Sziklák, hegyek, magaslatok   Vas. Dec. 01 2013, 03:21


A fájdalom izzó vasként veri béklyóba lelkemet. Olyan kín ez, melytől nem szabadulhatok. Az évezredek múltával csupán egyre nehezebb és elviselhetetlenebb lett minden teher, mely vállamat nyomja. Hiányzik a családom. Tudom, hogy atyám és fivéreim bűne talán több, mint megbocsáthatatlan, de én mégsem vagyok képes haraggal telve gondolni rájuk. Szeretem őket. Mindig is szerettem. Még azokban a sötét, átkozott pillanatokban is, mikor Angband mélyén szenvedtem és Morgoth, a Világ Fekete Ellensége arról próbált meggyőzni, hogy apámat nem érdeklem és csakis azért indított háborút ellene, mert velem együtt elragadta tőle a három Szilmarilt is. Mindig féltem belegondolni, hogy vajon tényleg így volt-e. Nem hittem a gonosznak, mert tudtam, hogy ha megtenném, azt adnám meg neki, amit akar. Viszont a kétség magvai már ott lapultak lelkem legmélyebb, legeldugottabb szegletében. Ismertem apámat. Tudtam, mindig is tisztában voltam vele, hogy mit érnek neki az Élő Ékkövek. Olyan büszke volt az alkotására! Pedig én már akkor sejtettem, hogy rossz vége lesz. Az emlékek borzongásra késztetnek. Sosem kedveltem Melkort, még akkor sem, mikor ezen a nevén emlegettük és nem Morgoth-ként, minek pont apám titulálta először. Suttogással szította egymás ellen a nemzettségeket. Én észrevettem, ám mások rendkívül könnyen belesétáltak a csapdájába. Hiába igyekeztem enyhíteni a károkon, hozzá képest én nem voltam senki. Rettegtem tőle, hová vezethetnek majd az események. Sötét álmok kezdtek kísérteni, melyek előrevetítették a baljóslatú jövőt. Tekintetem mereven a lángokra szegezem. Nem akarom engedni, hogy az engem rendületlenül kísértő sötét démonok ismét előtörjenek.
A halandót figyelve akaratlanul is halovány mosolyra húzódik szám. Annyira fiatal még. Nyilván egészen másképp látja a világot, mint én. Néha minden odaadnék, ha Lúthienhez hasonlóan részesülhetnék a halandóság áldásában. Ám ez nem lehetséges. Rám Mandos Csarnokai várnak, ahol megtépázott lelkem rálel végre az oly régóta áhított békére. Talán már régen ott kellene lennem. Úgy lenne helyes, hiszen ott vannak azok is, akiket mindennél jobban szeretek. Áhítozom Valinor békéjére is, ám tisztában vagyok vele, hogy soha többé nem részesülhetek benne. Átkozott vagyok.
- Biztos vagyok benne, hogy nem leszel majd a terhemre – igyekszem megnyugtatni. - A lelkesedésedet pedig ne szégyelld! Nincs semmi kellemetlen és rejtegetni való abban, hogy ennyire... élvezed még az életed. Néha azt hiszem, hogy én túlságosan is sokat éltem már... nos, mindenhez. Amikor születtem, még nem járta végeérhetetlen útját az égen a Nap és a Hold. Túlságosan is sok minden történt azóta. – Elhallgatok, gondolataimba merülök ám most nem engedhetem meg magamnak a túl hosszas töprengést. Elvégre társaságom akadt. Ez annyira furcsa. Különös érzés, hogy a magány, melyet önszántamból választottam, most mégis elhagyni kényszerült. - Mindenki egyaránt fontos szerepet játszik a Sors alakulásában, vélje bármily aprónak önmagát. Lehet, hogy a Sötétség feletti győzelmet is a legváratlanabb személy bátorsága hozza majd el számunkra. Ne becsüld alá se magad, se a népedet, ifjú – mosolygok rá szelíden. - Ki tudja? Talán egyszer pont közületek kerül ki valaki, aki majd oly dicső tetteket visz véghez, mely mellett eltörpülnek a lovasurak és Gondor bátor őrzői. Sokszor láttam már váratlan fordulatokat hosszú létem során – árulom el neki. A lelkesedése kissé talán még fel is villanyoz. Rég a múlt ködébe vesztek már azok az idők, amikor még magam is fiatal voltam és rendelkeztem a képességgel, hogy ily könnyedén tekintsek a jövőbe. Talán pont az ő fiatalságára és életkedvére van szükségem, hogy kizökkenhessek a holtpontról. Már ha ez egyáltalán még lehetséges. Hallgatom a szavait. Figyelek. Mérlegelek. Vajon mennyit árulhatok el neki? Ijesszem meg? De végül is ez nem puszta ok nélküli félelemkeltés lenne. Jobb, ha tisztában van a lehetőségekkel. A változásokról kérdez. Azt hiszem joga van a válaszokhoz. A népem ideje lassan végleg lejár ezeken a földeken. Ez már az ő világuk. A közelgő nagy csata hatalmas választóvonal lesz. Mert harc készül. Ebben biztos vagyok. - A Sötétség szép lassan visszakúszott a világba. Még gyenge, ám él, létezik és folyton elveszett hatalma után kapálózik. Annak idején Isildur elkövetett egy súlyos hibát, ennek pedig talán ez a kor, ez a nemzedék lesz kénytelen megfizetni az árát. – Nem magyarázom meg, miben állt a király tévedése. Talán hallott róla legendákat, talán nem. Számomra ez is fájdalmas emlék. Egyike a túl sok veszett csatának, melyeket figyelemmel kísérni voltam kénytelen. - Szauron mozgolódik. Ahogy pedig tovaszállnak majd az elkövetkezendő esztendők, valószínűleg ismét megkísérli majd, miben hajdanán nem járt sikerrel. Még mindig uralkodni akar, csak úgy, mint egykori mestere. Ismertem őt hajdanán, mielőtt még megrontotta volna a hatalomvágy. Maia volt, Aule, a kovács szolgálatában állt. Régen volt... Nagyon rég.
Hangom elhal, én pedig ismét a lángok bűvöletébe sodródom. Látom rajta, hogy mélyen érintik szavaim. Olyasmikről mesélek most neki, mely történések az idők hajnalán estek meg, hosszú korokkal ezelőtt. Egy halandó számára valószínűleg elképzelhetetlen az ilyen hosszúságú élet. Én néha mégis arra vágyom, amit ők élhetnek. Halálom után nem lennék továbbra is Ardához láncolva. Lelkem átlibbenhetne Mandos Csarnokain oda, ahonnan már semmi sem húzhatná vissza. Az öröklét túlságosan is súlyos terhekkel jár. Ha nem is függene felettem sötét fellegként a Mandos által kimondott átok, akkor sem hiszem, hogy képes lennék visszatérni Valinorba. Ott, azon a földön születtem és nőttem fel, övezve családom gondoskodó, óvó szeretetével. Nem bírnám elviselni a megelevenedő múltat úgy, hogy pontosan tudom, soha nem láthatom őket többé. Amíg el nem érkezik Arda végórája, ők nem térhetnek vissza.
- Ez... egy nagyon régi történet – sóhajtok fel. Ez az egyik legfájdalmasabb téma, ami csak előkerülhetett. - Tudod... Morgoth elrabolt, mikor betört atyám erődjébe és elragadta az Élő Ékköveket. Hosszú ideig rabként tartott Angband mélyén. Nem hittem, hogy láthatom még az eget... – Hangom elhal, tekintetem a keserű emlékekkel járó fájdalom ködösíti el. - Sokszor gondolok arra, hogy miképp alakultak volna az események, ha ott lehetek Valinorban, mikor atyám és fivéreim letették azt az átkozott esküt. Vajon csatlakoztam volna hozzájuk? Vagy képes lettem volna megakadályozni őket? – Megrázom a fejem, ám ezzel nem űzhetem el a kellemetlen gondolatokat. - A halálhíréről is a Gonosz számolt be nekem. Borzalmas érzés volt. – Akaratlanul is lepillantok csuklóimra. A sebeim most takarja a ruha szövete, ám én tudom, hogy ott vannak. Ez épp elég. - Glorfindel – bólintok végül, mikor már túlságosan is hosszúra nyúlt a csönd. - Bátor harcos. Vitéz. Tudtad, hogy egyszer már meghalt? – kérdezem. - Lelke Mandos Csarnokaiba tért, ám a Valák engedélyével végül visszatérhetett erre a földre.
Tekintetem beszélgetőpartneremre téved. Néhány pillanat erejéig tűnődve szemlélem arcát.
- Nem szeretek erről beszélni. Álmaimban még mindig kísért, ami akkor történt. Nem tudom, lehetséges lenne-e valami módon szabadulnom tőle. De... igen – adok választ végül az eredeti kérdésre. - Megkínzott. Testileg. Lelkileg. Minden elképzelhető módon. Össze akart törni, hogy már én magam is elhiggyem sötét hazugságait. Azt hittem sosem ér majd véget. Annyi tünde vesztette el önmagát azokban a sötét tömlöcökben. Oly sok rab kínlódott Angband mélyén. Néha nem tudom, én miért menekültem meg. – Rövid szünet. Ismét igyekeznek behálózni a keserű emlékek. Pókként szőnek eltéphetetlen hálót körém. - Morgoth bűnei valóban iszonytatóak. Megrontotta Ardát. Sok kegyetlen bestiát szabadított a világra. Ő alkotta a sárkányokat is. – Figyelem, ahogy a tüzet igyekszik felszítani. Sokszor, számtalan embertől hallottam én már ezeket a szavakat. - A bátorságod mindenképpen dicséretre méltó. És valószínűleg igazad is van. Én is gondolkodás nélkül hoznék ilyen áldozatot, ha cserébe megakadályozhatnék más tragédiákat. Sok rokonom van, aki már hasonlóképp cselekedett. Finrod kuzinom is nemes ügyért áldozta magát. Talán nekem is ez lesz a sorsom. Nem hiszem, hogy bánnám – árulom le neki, majd hirtelen elmosolyodom. - Korodhoz képest meglehetősen bölcsnek bizonyulsz, ifjú. Ti halandók újra és újra képesek vagytok meglepni engem, pedig már oly sokatokkal találkoztam. Jól mondod – bólintok aztán. - Mindenkinek megvan a maga rendeltetése. Talán a szenvedéseimnek is volt oka... Talán nem is vagyok átkozott, pusztán magammal hitetem el ezt. A múló évezredek ellopták minden reményemet. Már pusztán az motivál, hogy jobbá tehessem mások életét.
Vissza az elejére Go down
Sponsored content




TémanyitásTárgy: Re: Sziklák, hegyek, magaslatok   

Vissza az elejére Go down
 
Sziklák, hegyek, magaslatok
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Sziklák, emelkedők

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Középfölde :: Középfölde :: Eriador :: Kék-hegység (Ered Luin)-
Ugrás: