HomeHome  Gy.I.K.Gy.I.K.  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  
Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszót!
Fontos!

Jelenleg a Harmadkor 2999. évében járunk.

Mielőtt regisztrálnál, feltétlen olvasd el a Szabályzatunkat!

Az avatarok mérete szigorúan 180 pixel széles és 300 pixel magas legyen!

Kattints minden nap!
FRPG Top Sites - Magyarország
Társalgó
Latest topics
» Dragelor FRPG
Szer. Ápr. 06 2016, 17:40 by Gödrös Toma

» Aendir
Hétf. Jan. 25 2016, 22:06 by Aendir

» Skulduggery
Csüt. Dec. 17 2015, 00:32 by Vendég

» Játszótársat keresek!
Szomb. Dec. 12 2015, 10:03 by Leon Hargaratist

» Erdei-folyó
Hétf. Ápr. 13 2015, 21:15 by Aya

» Sírbuckák
Szomb. Ápr. 11 2015, 12:03 by Hakon

» Nagyterem
Hétf. Ápr. 06 2015, 21:06 by Elrond

» Brí
Csüt. Ápr. 02 2015, 11:09 by Drem a Farkas

» Tavia
Pént. Márc. 13 2015, 19:44 by Szürke Gandalf

Alapítás

2013.03.03 .
Hirdetések

Share | 
 

 Naltanáre Fearille

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet
Naltanáre Fearille
A Fehér Tanács tagja
avatar

Hozzászólások száma : 60
Tartózkodási hely : Mindig máshol
Mottó : Amit legbecsesebbnek hittünk a világon, egy szempillantás alatt végleg eltűnik, onnantól fogva egyre csak keressük, reménykedve, hátha újra rátalálunk.

TémanyitásTéma: Naltanáre Fearille   Csüt. Márc. 28 2013, 02:28



Név: Naltanáre Fearille Feanoriel
Becenév: nincs
Nem:
Kor: hagy ne számoljam ki, végigélte Középfölde mindhárom korát. A Fák Éveinek 1400-dik esztendőjében született Tirionban.
Faj: nolda tünde
Hűség: Független
Play by: Katie McGrath

Külső jellemzés: Mondhatni, hogy teljes egészében az apjára ütött. Szürke szemét és fekete haját egyaránt tőle örökölte. Magas lány. Nem az a törékeny virágszál, nehéz élet edzette meg. Általában nem hord elegáns ruhákat. Leginkább olyan darabokban látni, amiket a kószák is viselnek. Elvégre legtöbbször úton van. Ezek praktikusak számára. Viszont minden ruháján megtalálható Feanor házának címere. A testét sebhelyek borítják, de ezek többségét a ruhái eltakarják. A legsúlyosabbak azoknak az izzó bilincseknek a nyomai, melyekkel oly sok évvel korábban Morgoth tartotta fogságban Angband legmélyén.

Belső jellemzés: Mindentől és mindenkitől igyekszik távol tartani magát, mert meggyőződése, hogy csakis bajt hozhat mások fejére, Mandos átka miatt. Semmihez sem mer nyúlni, mert fél, hogy mindent tönkretesz majd. Bebeszélte magának, hogy neki ugyanúgy jár a büntetés, mint a fivéreinek és édesapjának. Az ő tetteikkel egyébként nem ért egyet. Ennek ellenére ugyanakkor kicsit kínozza is a bűntudat, úgy érzi, hogy cserben hagyta őket. Borzalmasan fáj neki, hogy már az egész családját elvesztette. Épp ezért jelent számára rengeteget, amikor néha fel tudja keresni az unokatestvérét, Galadrielt. Ő az egyetlen rokona Középföldén. Apjával ellentétben ő sosem táplált ellenszenved Indis és a gyermekei, valamint azok gyermekei iránt. Az érzéseit mindig igyekszik magába fojtani. Szentül hiszi, hogy ha kimutatná őket, azzal gyengévé, sebezhetővé válna. Az Angbandi fogsága után pedig esküt tett rá, hogy őt soha többé nem bánthatja majd senki sem. Néha még mindig rémálmai vannak a fogsága idejéről, de ezekről sosem beszél senkinek. Sőt, egyáltalán nem beszél az Angbandban töltött éveiről. Úgy csinál, mintha ezzel semmissé tehetné az egészet. Nem akarja, hogy mások rájöjjenek, ez még mindig képes fájdalmat okozni neki. Makacs. Túlságosan is. Ha valamit egyszer a fejébe vett, azt onnan semmivel sem lehet kiverni. Akik ismerték az apját, Feanort is, szokták néha mondogatni, hogy a természetét teljes egészében tőle örökölte. Forrófejű, akaratos és igazán harcias. Sosem bántana ártatlanokat. Máig nem jött rá, hogyan voltak képesek a fivérei háromszor is rokonmészárlásokra vetemedni.
Végtelenül magányos. De ez olyan magány, amire saját magát ítélte. Mivel annak idején Mandos Feanor egész nemzetségét örök időkre elátkozta, úgy véli, hogy ez természetesen rá is vonatkozik – hiába, hogy ő nem önként hagyta el Valinort, hanem hát Morgoth elrabolta. Borzalmasan nagy honvágya van. Nagyon szeretné újra látni Valinort. Ugyanakkor tudja, hogy sosem menne vissza oda. Azon a földön nőtt fel, a testvéreivel és az apjával élt, ha visszamenne, minden rájuk emlékeztetné. Őket viszont mégsem láthatná soha többé. Ez egy olyan fájdalom, amitől meg akarja óvni magát. Bizony mondhatni, hogy túlságosan is fafejű a hölgy.
Vakmerő, mindig több kockázatot vállal, mint szükséges lenne. Az apja és a fivérei tetteit nem helyesli, soha nem is helyeselte, de mind a mai napig viseli apja címerét. Sosem tagadná le, hogy ő Feanor házának a tagja. Egy kicsit talán lelkifurdalása van amiatt, hogy ő még mindig él. Az a véleménye, hogy már rég Mandosnál lenne a helye a fivérei és az apja mellett.
Nem nevezhető éppenséggel tapintatosnak. Sosem érdekelték az olyan dolgok, mint a fonás, a szövés vagy épp a varrás. Mindig szívesebben járt vadászni a fivéreivel, vagy... ha tehette, akkor az apja műhelyében őgyelgett és próbált megtanulni minden apró trükköt. A megfigyelő képessége nagyon jó. Jó ember (és egyéb) ismerő. Általában könnyen a „dolgok mögé lát”. Jól bánik a karddal is, de az íjat jobban preferálja. Az a fajta, aki ha nagyon muszáj, akkor is legfeljebb csak tanácsokat ad és megmarad a háttérben. Nagyon fáradt és... kissé talán már belefásult mindenbe. Állandóan úton van, sok időt tölt a kószák társaságában. Meg-megfordul Völgyzugolyban és Lothlórienben is, de túl sokáig sosem marad. Kicsit talán fél tőle, hogy egyszer majd a tündék közlik vele, hogy nem kívánják a társaságát azért, mert ő Feanor házának utolsó élő tagja. Feanorhoz hasonlóan... hát kissé nehéz természete van. Néha kissé nyers és arrogáns. Az átélt tragédiák és szenvedések pedig megkeményítették, komoly sebeket ejtettek rajta, melyek teljesen sosem gyógyultak be, de... ennek ellenére még mindig segíteni szeretne másokon. Sosem ártott és sosem ártana ártatlanoknak.


Előtörténet vagy szerepjáték példa:

Mindig tudom, mikor jön. Csakis akkor van világos idelent, ha ő megjelenik. A koronáján ott ragyognak a Szilmarilok, melyeket atyámtól rabolt el. De ha nem így lenne, akkor is érezném. Már a puszta jelenléte elég ahhoz, hogy rosszul legyek... rosszabbul. Undorít, taszít... Valinorban sem volt könnyű elviselnem a jelenlétét. Ha csak tehettem, elkerültem. Mikor Tirionban volt én mindig Alqualonde-ba utaztam, hogy meglátogathassam a teler rokonainál vendégeskedő Nerwent. Tudtam, hogy mit művel, még ha mások nem is látták át. A suttogásai, mézbe mártott szavai engem sosem kábítottak el. Azonban hiába mondtam... hiába tettem bármit, rokonaimra nem volt befolyásom. Nyílegyenesen haladtak előre az úton, mely tulajdon bukásukhoz vezetett. Pedig én próbáltam! Próbáltam! Annyira szerettem volna, ha nem gyűlölködnek... ám a szakadék egyre szélesebbé vált. Most pedig... most már mindegy... most már túl késő... mindenhez túl késő. Tisztában vagyok vele, hogy mi történt Valinorban... Testvérgyilkosság. Száműzetés. Mandos átka. Ez az átkozott mindenről személyesen számolt be nekem. Nem elég a fizikai kín, mentálisan is gyötörni akar. Elvette a szabadságom, elragadott mindent... most önmagamtól is megfosztana?
Nem hagyhatom! Nem hagyhatom! Nem győzhet ő! Most nem! Most nem!
A láncok állandóan égetnek. A fájdalom állandóan velem van, nincs egyetlen pillanatnyi szünet... egy rövid enyhülés sem. Össze akar törni. Arra vár, hogy könyörögjek neki... épp ezért nem tehetem ezt soha! Ez az átkozott... ez a sötét, fekete szörnyeteg mindent tönkretett! Persze atyám sosem szerette Indis fiait, ám Melkor uszítása nélkül sosem tört volna meg a béke. Talán... talán akkor egészen máshogy alakulhattak volna a dolgok és a családom... Hogy lehet? Hogy vetemedhettek arra a fivéreim, hogy tulajdon fajtánk vérét ontsák néhány hajóért? Hogy tehetted ezt, apám? Vajon... vajon számított volna bármit is, ha ott vagyok? Vagy én is letettem volna azt az esküt?
Nem tudom... Nem tudom... Ezernyi kérdés ám egyikre sincs válasz. Próbálok gondolkodni, hinni, remélni de... egyre nehezebbnek tűnik. Fogalmam sincs róla, mennyi idő telt el azóta, hogy Melkor végzett a nagyapámmal és elragadta a Szilmarilokat... velem együtt. Azóta sem tudom, engem vajon miért hozott magával. Sosem ad válaszokat. Egyszerűen csak... beszél. Mindig olyan dolgokról, amik fájdalmat okoznak. Szeretném hinni, hogy csak hazudik. Bár elhihetném, hogy odakint még mindig van egy jobb világ, hogy a családom nem hullott darabokra, hogy fivéreim nem átkozták el önmagukat ám... Ám valamiért érzem, hogy a szavai, ha kegyetlenek is, de igazak.
Ismét ott áll előttem. Irdatlan alak. Már arra sem képes, hogy megnyerő külsővel álcázza gonoszságát, azt, hogy belülről régen rohad. Mennyi gonoszság fakad a tetteiből! Hány és hány életet tett már tönkre! És még mindig nem elég... Sosem lesz az. Vajon megfékezik majd a valák? És rajtam... rajtam vajon miért nem segít senki sem? Én nem tettem semmi rosszat! Miért hagyják mégis, hogy itt szenvedjek? Haragszanak rám apám tettei miatt? Elfordultak tőlem?
Elűzöm ezeket a gondolatokat. Nem szabad, hogy ilyesmik járjanak a fejemben! Nem szabad! Ez mind csak neki kedvezne. Nem lehet önző... nem lehetek. Újra és újra ezt ismételgetem magamban. A fájdalom azonban megnehezíti, hogy tiszta fejjel gondolkodjon a tünde. Kicsit... talán már hozzá is szoktam. Lehetséges ez egyáltalán? Nem tudom, de úgy érzem. Hirtelen nem is emlékszem rá, hogy volt-e idő, amikor még más is volt a fájdalmon kívül. Most ez tölt ki mindent.
Könnyek... az elején még állandóan sírtam, most már... ez is feleslegesnek tűnik. Néha fel... feltör belőlem, de most már inkább a gondolatok, a múlt képei és a tőle kapott hírek azok, amik kiváltják.
- Túl sokáig hagytalak magadra, kérlek, nézd el ezt nekem – szólal meg. A hangja épp olyan, mint bármikor máskor. Hideg. Könyörtelen. Nélkülöz mindenféle érzelmet. Ő maga a gonosz.
- Ne aggódj, nem haragszom – mosolyt kényszerítek az arcomra. - Megértem én, hogy sok dolgod van. Menj csak... nem is akarlak feltartani. – Muszáj dacolni. Muszáj! Foggal-körömmel kell kapaszkodom minden megmaradt fűszálba. Annyira félek tőle, hogy elvesztem az ép eszem. Néha... néha úgy érzem, túlságosan is közel sodródtam ahhoz a végzetes ponthoz. A határok össze-összemosódnak. Néha úgy érzem, szilánkokra hullik körülöttem minden. Nem akarok itt lenni! Nem akarok itt lenni! A bátyáim... a bátyáimnak szüksége van rám! Velük kellene lennem!
Olyan könnyű lenne elfelejteni mindent... egyszerűen csak elsüllyedni a sötétségbe, mely mindig körbevesz. Vége lehet mindennek... a kínnak... a fogságnak... Tudom jól. Akkor miért vagyok képtelen mégis feladni? Nem szabad! Nem lehet! Nem győzhet le... Nem! Nem! Nem!
De olyan nehéz erősnek maradni, amikor állandóan kínoz a fájdalom. Sosem pihenhetem ki magam teljesen. Sosem nyugodhatok meg. Nem láthatom az eget... Nincsen semmi... semmi. Csak ő látogat meg néha. És amikor megjelenik, mindig csak több szenvedést hoz. Fájdalom, kín és rossz hírek. A legrosszabbak. Próbálok kapaszkodni. Felidézem régi életem emlékeit. Boldog, gondtalan napok voltak Valinorban. Sokat tanultam Yavannától és a szabadidőmben is mindig volt elfoglaltságom. Hol unokatestvéreimmel, hol pedig fivéreimmel jártuk az erdőket. Ha olyan kedvem volt kilátogattam a tengerpartra. Arról ábrándoztam, milyen lehet az a távoli vidék. Pedig apám akkor még nem beszélt visszatérésről. Akkor még... nem romlottak el igazán a dolgok.
- Azt hiszed, ha feldühítesz, majd elengedlek a fivérem birodalmába? – gúnyos kérdése ránt vissza a kegyetlen valóságba. - Nem, nem. Erről ne is álmodj, hercegnő. Curufinwe lánya, még sokáig fogod a vendégszeretetemet élvezni. Te fizetsz apád önteltségéért!
Kín és szenvedés. Sötétség és tűz. Egész testet átjáró fájdalom. A jelenléte undorít. Rosszul vagyok tőle. Annyi... annyi rossz, annyi gonoszság származik belőle.
- Komolyan azt hiszed, hogy még érdekelsz bárkit is? – érkezett az újabb kérdés. - Apád és a bátyáid csakis a Szilmarilok miatt jöttek ide. Az nem is zavarja őket, hogy téged is elhoztalak. Ó, dehogy. A nagy Feanor csakis a mesterműveivel törődött! A fiai pedig folytatják a hadjáratát.
Nem! Nem! Nem! Nem! Nem akarok erre gondolni! Nem hihetek ennek az átkozottnak! Nem és nem... de mi értelme van még ennek az egésznek? Egyszer... egyszer talán még láthatom újra az eget. Bár... bár átölelhetném még egyszer a bátyáimat. Bárcsak elengedne végre Mandoshoz. Feanor és Nerdanel egyetlen lánya vagyok... a nyolcadik... legkisebb gyermek. A noldák hercegnője... Nem fogok megtörni! Nem törhetek meg! Erősnek kell lennem! Nem hiszem... nem hihetem el, hogy elfelejtettek. Nem akarok belegondolni, hogy igaz lehet. Nem veszthetem el ezt a kapaszkodót.
Könnyek és keserűség. Nincs vége. Sosem lesz vége. Egyre kínoz... gyötör és gyötör.
Vissza az elejére Go down
Szürke Gandalf
A Fehér Tanács tagja
avatar

Hozzászólások száma : 312
Tartózkodási hely : Középfölde
Mottó : Egy mágus sosem késik, Zsákos Frodó. És korán se jön soha. Pontosan akkor érkezik, amikor akar.

TémanyitásTéma: Re: Naltanáre Fearille   Csüt. Márc. 28 2013, 13:53

Kedves Naltanáre!

Imádtam a munkádat. Very Happy Tökéletesen leírja mind azt a szenvedést, amit egy tünde átélhet a Gonosz börtönében, de egyúttal a karakter múltjáról is nyújt egy képet az olvasónak. Sem formális, sem tartalmi hibát nem találtam, tehát semmi sem akadályozza meg, hogy azt mondjam:

Elfogadva!
Foglalj avatart és irány a Játéktér!

Smile

__________________________

Vissza az elejére Go down
http://kozepfolde.hungarianforum.com
 
Naltanáre Fearille
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Középfölde :: Karakterek :: Hősök Krónikája (Elfogadott karakterek) :: Tündék-
Ugrás: