Naltanáre Fearille és Szürke Gandalf

A Limjód és az Anduin összefolyásánál lévő nagy síkság. Itt volt a Celebrant mezei csata.

Gandalf

Szomorú félmosollyal arcomon veregetem meg Súletál nyakát. A lovat úgymond búcsúajándékként kaptam az Északi Kószáktól, akik társaságában az elmúlt néhány évet eltöltöttem. Magamat ismerve már az is furcsa, hogy ennyi ideig mellettük maradtam, de... így alakultak a dolgok. A magam módján hasznossá tudtam tenni magam és úgy tűnt, nem zavarja őket a jelenlétem. Most viszont muszáj volt elhagynom őket. Kellett egy kis nyugalom... egy kis magány. És... és mindenképpen látogatást akarok tenni Lórienben. Nerwen az egyetlen rokonom, aki még a közelemben van. Őt még nem veszítettem el. Nem tudom mi lesz, ha engedélyezik számára a hazatérést. Mert biztos vagyok benne, hogy erre előbb vagy utóbb sor fog kerülni. És mi lesz velem? Itt maradok utolsónak... kísérő szellemként, élő emlékeztetőként? Morgoth mindig arról próbált meggyőzni, hogy rám is haragszanak a valák, azért hagytak oly sokáig a kezei között szenvedni. De nem tudom... Apámmal ellentétben én sosem gondoltam rosszat róluk. Nem tudok haragudni azért sem, ami a fivéreimmel történt. Saját maguk kovácsolták a sorsukat. Ettől persze még nem fáj kevésbé. Ha akkor régen Manwe fivére kapott még egy lehetőséget, az én testvéreimnek miért nem jár?
Túlságosan gyakran kísértenek sötét gondolatok, rémálmok, melyek a múlt eseményeit elevenítik fel. Túl sok halált, túl sok csatát láttam már. Az angbandi évek... sosem szabadulhatok meg tőlük. Talán akkor tört el végleg bennem valami, talán már korábban. Sokakra haragudhatnék, gyűlölködhetnék, vádolhatnék másokat, ám... Nem vágyom ilyesmire. Nem akarom még ezzel is mérgezni magamat. Túléltem... önmagam maradtam.
Hát igen... azt hiszem, ez a magány átka. Sok időm van gondolkodni... túlságosan is sok. De valahogy mindig úgy alakul, hogy... egyedül maradok. Lehet, hogy tényleg önmagam ítéltem erre a sorsra? Lehetne másképp is? Nem. Nem hihetem, hogy ez igaz lehet. Feanor házának tagja vagyok... a legutolsó. Ugyanaz a végzet jár nekem is, mint nekik. Ha Morgoth nem rabol el a Szilmarilokkal együtt... vajon letettem volna én is azt az esküt? Évezredek teltek már el azóta... Annyiszor átrágtam magam ezen. Újra és újra. De sosem lelhetem meg a választ.

Naltanáre

Éppen egy gázló után kutattam a Limjód mentén, mikor váratlanul, és persze nem kis örömömre utolért a hajnal. A Nap fénye hatalmas seregként lepte el az éjszaka uralta égboltot, és visszavette azt az éj uralkodójától, a Holdtól. Nemsokára újra életre kelt a világ, és a fákat ellepték az énekes madarak, a part mentén pedig megpillantottam egy medvét, ahogy az halakat igyekezik kifogni a hűvös határfolyamból.
Szeretem az efféle reggeli, napfényes sétálgatást. Ilyenkor mindig úgy érzem, hogy a fény még sokáig nem fog elmenni, és a sötétség erői sem fognak még előbújni a sötét lyukaikból, hogy ledöntsék azt a világot, amit oly fáradságos munkával felépítettünk. Úgy érzem, hogy míg süt a nap, én is teljes biztonságban vagyok, noha ez soha sincs így, mert a gonosz mindenhol ott rejtőzködik.
Ilyen gondolatokkal keresgélek egy sekélyebb szakaszt a folyón, melyet fél óra múlva meg is lelek. A sodrás a sekélység ellenére még itt is elég erős, így a nálam lévő botot belevágom az iszapba, ezzel kellőképpen elég stabil kapaszkodót teremtve elő számomra, majd ezzel a módszerrel átballagok a másik partra. Köpenyem, csizmám is átázik egy kicsit, de nincsen hideg, így nem zavar túlságosan a dolog. Mihelyst átérek a folyón, kirántom a botot a sárból, és folytatom utamat Lórienbe, ahol is Galadriellel szeretnék találkozni.
Úgy érzem, szükségem van a tanácsára, és reménykedem benne, hogy, talán kaphatok tőle egynehány hírt is, elvégre a Szépek népe sok dolgot lát és hall, amit egy ember még akkor sem venne észre, ha történetesen ott lenne a szeme előtt. Persze nem Galadriel az egyetlenegy olyan lény ezen a Középföldén, akihez tanácsért fordulhatnék, hiszen ott van Fehér Saruman is, de valamiért mégis inkább Celeborn asszonyához akarok fordulni. Úgy érzem az utóbbi időben Saruman lelkét egyre inkább eltöltötte a büszkeség, és a kapzsiság, no meg az irigység. Fogalmam sincsen, hogy milyen szinten, de beszédében érzem ezeknek az érzelmeknek a jelenlétét és nincsen túl sok kedvem szópárbajokat vívni a rendem fejével.
Ahogy magam mögött hagyom a Limjódot, elérem Celebrant mezejét, ahol is a hős Ifjú Eorl réges-régen legyőzte az orkok seregét, ezzel kiérdemelve Rohan földjét. Útközben elkezdek dudorászni egy dalt, ami valahogy így szólt:

Indul a küszöbről az Út:
ha nem vigyázok, elszelel,
felkötöm én is a sarút,
gyerünk utána, menni kell,
utak találkozása vár,
futok, a lábam bizsereg-
csak ott lehetnék végre már!
Aztán hová? Ki mondja meg?

Ezt a dalocskát még Bilbó költötte régen, az erebori kalandunk során. Hajh, Bilbó… hiányzik most az a derék, öreg hobbit és vele együtt az egész Megye. Igazán sosem volt otthonom Középföldén, mint Radagastnak Rhosgobelben, vagy Sarumannak Vasudvardban, de ha meg kéne neveznem egyet, valószínűleg a nyugodt, békés, idilli Megyét mondanám, a barátságos, jó kedélyű, de sokszor szörnyen ostoba hobbitokkal együtt. Nemsokára megkell látogatnom Zsáklakot… úgyis mindjárt itt van Bilbó 111.születésnapja.
De addig is más dolgokkal kell foglalkoznom. Sötét és rejtelmes, és módfelett fontos dolgokkal, melyek most nem tűrnek halasztást. Megszaporázom lépteimet és Lórien felé veszem az irányt, közben Bilbó dalocskáját énekelgetve.

Gandalf

Galadriel... Mennyire különös, hogy én még mindig nem tudok rá így gondolni. Nekem örökre Nerwen marad. Nerwen, akivel annyi időt töltöttünk együtt Valinorban. Hozzá és a teler rokonaihoz mindig mehettem, mikor menekülni akartam Tirionból Morgoth miatt. Fáj belegondolni, hogy ugyanezeket a rokonokat mészárolták le később a fivéreim és atyám. Nekem nem volt részem egyik testvérgyilkosságban sem, ám mégis... nem tudom nem hibásnak érezni magam. Talán, ha ott vagyok... ha tudok rájuk hatást gyakorolni... de aztán mindig le is zárom ezeket a gondolatmeneteket. Nincs semmi értelme, hogy a megváltoztathatatlanon töprengjek. De hiába határozom el magam újra és újra... képtelen vagyok rá, hogy tartsam is magam a döntésemhez. Nem tudok nem gondolni rá, hogy vajon mi lett volna, ha... Számított volna bármit is, ha Morgoth csak a Szilmarilokat viszi el, engem pedig nem? Tudtam volna hatni apámra? Képes lettem volna rá, hogy lebeszéljem arról az ostoba esküről? Vagy én is letettem volna? Morgoth állandóan arról suttogott, hogy apámat az én eltűnésem nem is érdekelte, csak az ékszerekért tett mindent. Persze nem hittem neki. A sötét szörnyeteg egyetlen álnok szavát sem hittem el. Ő mindig csak azon munkálkodott, hogy káoszt, sötétséget és pusztítást okozzon. Meg akart törni. El akart venni mindent, ami én voltam.
Túléltem. Szabad vagyok. Feanor teljes házából egyedül engem került el a vég. De az emlékek, a kínzó gondolatok minden pillanatban velem vannak. Évezredek teltek már el az angbandi fogságom óta, de... de még mindig rémálmaim vannak. Azt hiszem, sosem leszek rá képes, hogy teljesen kiheverjem mindazt, ami ott történt. Talán csak Valinorban lenne rá esélyem, de oda sosem térhetek vissza. Az a lehetőség számomra nem elérhető. Feanor háza örökké átkozott lesz – ezt mondta akkor régen Mandos. És én életem minden pillanatában érzem, hogy így is van.
Vagy... mindez csak önsajnálat lenne? Nem tudom... Lehet, hogy egyszerűen csak... valami tényleg tönkrement bennem. Valami olyan, ami itt, ezen a földön már sosem jöhetne helyre. Nagyon kevesen élték túl Morgoth börtönét. Aki pedig kijutott... többé nem volt önmaga. Viszont velem... nem is tudom. Velem talán mást akart. Curufinwe lánya... állandóan így hívott. Azt hiszem a fogságomnak sem volt más oka, mint az, hogy tőlem is meg akarta fosztani apámat. Engem akart bántani atyám arroganciája miatt... azért, hogy akkor régen visszautasította.
Hirtelen ének hangja üti meg a fülemet – valaki egyre közelebb és közelebb ér hozzám. Ismerős a hang... akaratlanul is elmosolyodom, ahogy rájövök, ki közelít. Nyilván ő is Lórienbe tart, hogy látogatást tegyen Nerwennél. Különös... nem számítottam rá, hogy bárkivel is összefutok út közben. Akár figyelmen kívül is hagyhatnám... mehetnék tovább, mintha nem hallottam volna, de... valamiért nem teszem. Gandalf... az egyik mágus... a Szürke Zarándok. Régen találkoztam vele utoljára és nem is tudom... most egyszerűen talán csak jót tenne egy kis beszélgetés. Valaki olyannal, aki már odahaza is ismert. Valák és maiák között nőttem fel... Valinorban el sem lehetett kerülni őket. Viszont atyám és a fivéreim tettei óta... egyszerűen nem tudom eldönteni, hogy mit gondolhatnak rólam.
Engem is elátkoztak? Rám is haragudnak? Nem... nem akarok erre gondolni! Morgoth álnok szavai...
Nem akarok most ezen gondolkodni – döntöm el, miközben leugrok a lóról. Némán várakozom, a másik utazó pedig egyre közelebb és közelebb kerül hozzám. Annyira furcsa ebben az emberi testben látni őt.
- Üdvözöllek, Gandalf – szólítom meg végül. - Csak nem Nerwenhez tartasz te is?

Naltanáre

Mosolyogva, énekelve ballagok a celebranti csata ősi síkján. Olyan gyönyörű reggelünk van, hogy szinte nem tudok eléggé örülni neki. Kerek három hete keltem útra Minas Tirith fehér tornyából, hogy elérjem a gyönyörű, mallornokkal teli Lórien erdejét. Akkor úgy zuhogott az eső, mintha dézsából öntenék, de ahogy látom, minél közelebb érek Lórienhez, annál jobb az idő is. Úgy érzem, hogy ez a szép, napsütéssel teli délelőtt megérdemel egy dalocskát, így hát körbe nézek, és miután megbizonyosodok róla, hogy nincsen senki a közelemben, még hangosabban, mint az előbb, rázendítek egy másik dalra:

Az út örökké megy tovább,
szirtek fölött és fák alatt,
nap nem járta barlangon át,
fürge folyó mentén halad,
halad havon, mit tél szitált,
virágok közt a nyári réten,
pázsiton át és kövön át,
holdsütötte hegyek tövében.

Az út örökre megy tovább,
felhők alatt és hold alatt,
de bármilyen messze tért, a láb
végül hazafelé halad.
S a szem mely lángot és csatát
látott kőtermek mélyiben,
a régi ismert mezőkön át
füvön, fán, dombon elpihen.

Danolászás közben a jobb kezemben lévő bottal végig ritmikusan dobbantok az ütemre, míg a dal be nem fejeződik. Ezt a versecskét is Bilbó költötte, ugyanazon a réges-régi kalandon, amin az előzőt. Nekem igazán soha nem volt ilyen tehetségem a versek költésére, de annak a derék hobbitnak nagyon jól ment az efféle dolog, így egy egész könyvnyi versecskét, dalocskát, rímet talált, illetve halmozott fel az idők során, annak is nagy részét az erebori kalandunk alatt.
Boldogan zendítenék rá még egyszer, de ekkor megpillantok előttem egy lovast. Nem tudom kiféle, vagy miféle lehet, de magasságából látom, hogy nem egy egyszerű ember, így feltételezem, hogy a Szépek népéből való, esetleg egy lothlórieni tünde. Látom, ahogy leszáll lóról és megvár, és ismerve a tündék látását és hallását, feltételezem, hogy már sokkal előbb észrevett és tudja azt is, hogy ki vagyok. Persze nem mintha olyan nehéz lenne engem összetéveszteni bárkivel is. Nehéz, csúcsos süveg, megviselt, szürke útiköpönyeg, ugyanolyan sál, hosszú, övig érő szakáll és egy bot, aminek a teteje úgy néz ki, mint valami facsemetének a gyökérzete. Elég egyéni leírás ez ahhoz, hogy bárki felismerje bennem a Szürke Zarándok személyét.
Én azonban egyelőre nem tudom, hogy kivel állok szemben. Egyre közelebb menve tisztázódik bennem, hogy egy nőről beszélünk, és amint odaérek, ismerős arcra lelek. Feanor leánya, Naltanáre az. Az az idős, tapasztalt tünde (persze koráról semmi sem árulkodik), akit Morgoth, a Gonosz elrabolt a szilmarilokkal együtt, és hosszú időkön át fogva tartott Angbandban. Felemelem fejemet és mosolyogva fogadom az üdvözlést… egy nem várt, ámbátor kellemes útitárs… vagyis az lehet, ha ő is úgy akarja.
- Én is téged Naltanáre! – viszonzom a köszöntést jó kedélyűen, amit valószínűleg az ismerős arcon és a jó időn való felbuzdulás eredményezett. – Oda készülök, és ahogy hallom te is. Veled tarthatok? Kár lenne egy ilyen szép délelőttöt egyedül eltölteni.

Nem számítottam rá, hogy útitársam akadhat. Pedig jól tudom, hogy gyakran járják ezt az utat olyanok, akik szintén Lórienbe igyekeznek, hogy kikérhessék valamivel kapcsolatban Nerwen tanácsát. Én sosem ezért keresem fel. Nem. Nekem egyszerűen csak... a rokon közelségére van szükségem. Nerwen az unokatestvérem... az egyetlen rokonom, aki még itt él ezen a földön. Csakis hozzá mehetek... csakis nála remélhetek néha egy kis... megnyugvást. Ennek ellenére sem tudnám elképzelni, hogy végleg maradjak. Pedig többször kérte már. Nem tudom elképzelni, hogy felhagyván az utazással letelepedjek valahol. Erre még Valinorban sem voltam igazán képes. Persze ha muszáj volt, mindig megjelentem Tirionban, de legszívesebben az erdőket jártam. Olyan voltam, mint az apám. Még most is olyan vagyok. Rá ütöttem... mindig, mindenkitől ezt kellett hallanom. Feanor leánya... rá hasonlít, nem Nerdanelre.
Már a régmúlt ködébe veszett mindent. Atyám és fivéreim egytől-egyik halottak. Anyám pedig... hát igen, ő hátramaradt Valinorban. Vajon él még? Vagy a bánata Mandos Csarnokaiba űzte? Emlékszem, mikor atyámat Formenosba száműzték, arra kért, hogy ne tartsak vele, ám én... én mégis mentem. Úgy éreztem, mellette a helyem. Végül pedig Morgoth elragadott a Szilmarilokkal együtt. Esélyem sem volt búcsúra... Hányszor... hányszor kívántam már, hogy bárcsak lett volna rá lehetőségem, hogy beszélek vele még egyszer... legutoljára. Tudom, hogy lehetetlen. Tisztában vagyok vele, hogy sosem kerülhet rá sor, ám még mindig arra vágyom, hogy... újra együtt legyen a családom. Naiv vagyok? Végtelenül ostoba? Nem tudom, de ezt a kín, a sötétség... az évezredek sem tudták kiölni belőlem. Pedig tudom, hogy minden hiába... Mandos nem engedi el a testvéreim és apámat... Bár megtenné!
Próbálom elűzni a rám telepedő nyomasztó, sötét gondolatokat. Most, hogy társaságom akadt, nem engedhetem meg magamnak, hogy ennyire... átengedjem magam a... depressziónak. Gandalf, a Szürke Zarándok... Bármilyen megtévesztő is a külseje, egy még nálam is sokkal idősebb teremtmény ő. Egyenesen ősi. Olyan tünde vagyok, aki Valinorban nőtt fel. Láttam a Fák fényeit, még mielőtt a Nap és a Hold a helyükre kerültek volna. Állandóan maiák és valák vettek körül. Yavanna sok dologra megtanított és ha tehettem, mindig szívesen beszélgettem Ulmóval. Talán... talán ezek a boldog emlékek az okai, hogy sosem tudtam meggyűlölni őket. Pedig angbandi fogságom évei alatt Morgoth folyton azt suttogta a fülembe, hogy meg kellene vetnem őket, mert hagytak szenvedni. De sosem ébredt harag a szívemben irántuk... sosem hittem Morgoth aljas, árulásra buzdító szavainak. Nem tehettem.
Őt legyőzték, én pedig... itt maradtam. Nem tudom, van-e még helyem ezen a világon. Évezredek óta próbálok rájönni. Vajon haragszanak rám a valák? Visszatérhetnék Valinorba? Megengednék? Aztán... el tudnám viselni, hogy újra azon a földön éljek, ám... ám a testvéreim nélkül? Nem... nem hiszem, hogy kibírnám. Sok idő elmúlt már az első kor vége óta, mikor utolsó két fivéremet is elvesztettem. Mítosszá fakult minden, amit átéltem. Már csak kevesen vannak, akik szintén ott voltak akkor és átélték mindazt... Nerwen az egyikük. Gandalf pedig... igaz, hogy ő nem volt ott akkor, de Valinorban ismert engem. Ő és a társai... sokat gondolkodtam már rajta, hogy mit jelent az érkezésük. Hogy esetleg... van-e valami mondanivalójuk nekem is. Elvégre ők mégiscsak... onnan jöttek. Rá persze sosem kérdeztem és nem is tenném. Félek, hogy olyan választ kapnék, ami végleg megölne minden reményt.
Remény? Hiszen már semmi okom sincs rá. Morgothnak igaza volt... megveszekedett bolond vagyok.
- Örülnék neki, ha velem tartanál – válaszolok végül a kérdésére. - Most... talán még jót is tesz a társaság – jegyzem meg halkan, szinte csak magamnak. - Az elmúlt éveket az Északi Kószák társaságában töltöttem. Rendkívül érdekes emberek és még ott van bennük Númenor vére és méltósága. Kétség kívül jó király lesz egyszer Elrond nevelt fiából. Szüksége lenne már rá Gondornak – teszem hozzá.
Megveregetem Súletál nyakát, de nem szállok vissza rá.
- Mi lenne, ha előremennél? Az utat meg fogod találni – suttogom a ló fülébe.
Nem is kell nagyon biztatnom, szinte rögtön el is vágtat. Hamarosan már nyoma sincs.
- Búcsúajándék volt a kószáktól – nem is tudom, hogy miért mesélem el. - Egy kicsit az egyik régi lovamra emlékeztet, amit még Maglortól kaptam Valinorban... annak idején. – Megpróbálom fegyelmezni a vonásaim, ám nem biztos, hogy időben sikerül eltüntetnem a fájdalmas kifejezést. Sokat gondolok a családomra, ám... ritkán beszélek róluk. Tudom jól, hogy másoknak mi a véleménye Feanor házáról... Azt pedig nem akarom hallani, ahogy szidják őket. Lehet, hogy sok vér tapad a kezükhöz, lehet, hogy borzalmas dolgokat tettek...
De én még mindig szeretem őket. És a szívem majd beleszakad, hogy tudom... többé egyiküket sem láthatom.

Ahogy elérem Naltanáre alakját, hűsítő fuvallat támad, mely áldás egy ilyen kissé meleg, nyári reggelen. Örömmel fogadom, ahogy Naltanáre elfogadja társaságomat a hátra lévő úton, és nem utasít vissza haladéktalan tennivalók okán.
- Köszönöm. – felelek a kedvességre.
Természetesen meghallom Naltanáre szavait, de inkább úgy teszek, mintha elkerülte volna a figyelmemet a megjegyzés, amit lehet, hogy nem is hozzám intézett. Megviselte a múlt. Apja és testvéreinek gyalázatos tette, mellyel magukra haragították a Tengeren Túl-t, az angbandi fogság, és Morgoth fekete suttogása. Kevesen élnek át ennyi szörnyűséget, és kelnek aztán fel, igyekezve, hogy minden úgy legyen, mint azelőtt, legalábbis amennyire a szörnyűségek emléke engedi.
Soha nem közölte velem Naltanáre, hogy Morgoth mit mondott neki. Nem is kértem rá. De ismerve a Gonoszt el tudom képzelni. Az ő igazi kínzása nem a tűz és a vas vagy a béklyók, nem, hanem az mivel a legnagyobb sebet lehet ejteni a jók lelkén: a szavak, az ármánykodás. Már pedig Morgoth mesterként forgatta fekete, sötét nyelvét. Lassankint, kiélvezve minden pillanatát, kegyetlenül nyomta el a reményt és a fényt a foglyaiban úgy, hogy ha sokáig hallgatta az ember, maga is véget vetett volna már az életének, csak hogy vége legyen a szenvedésnek.
Tehát hiába mondanám neki, hogy „ami volt, elmúlt”… nem hiszem, hogy elérnék vele bármi jót is. Éppen ellenkezőleg: nem jó felidézni a sötét időket, a kétkedés rettegett óráit. Főleg nem egy ilyen gyönyörű reggelen, ily közel Lórien ragyogó erdejéhez. Lehet, hogy csak rontanék a tünde helyzetén, ha felkavarnám az emlékek folyamában végre talán leülepedett sarat. Fellélegzek, mikor tovább folytatja mondandóját.
- Ó, igen. – mosolyodok el. – A dúnadánok valóban értékesek… Ha ők nem lennének, attól tartok soha nem tudhatnám biztonságban a Megyét, vagy a környező vidéket. Nagy hálával tartozunk a Kószáknak, amiért megvédik az északi területeket, óvják és figyelik az oda tartó, ott élő embereket… vagy más alakokat. Úgy érzem, hogy most különösképpen nagy szükségünk van rájuk… - elmerülök gondolataimban, és egy kis ideig meg sem szólalok.
Úgy érzem, hogy valami homály telepedett Középföldére… csak azt tudnám, hogy mi. Sauron, igen… ő lehet az. De nem kelhetett fel ilyen gyorsan… a Gyűrű nélkül nincsen olyan nagy hatalma, hogy újra véghez vigye, amit eddig véghez vitt… vagy mégis?
Hiszen legutóbb egész Középfölde az oldalunkon állt… a tündék akkor még rengetegen voltak, az emberekben ott csordogált Númenor azóta kiveszett vére. De most… ha meggondolom, a helyzetünk igencsak válságosnak tudható. A törpök ostoba civakodásba kezdtek a tündékkel, az emberek pedig mind inkább elhúzódnak a Szépek népétől, ahelyett, hogy tanácsot kérnének tőlük, a saját tudásukat gyarapítva. De úgy hiszem, hogy van még időnk, és reményünk is a Nagy Csatáig.
Például Aragorn.
- Aragorn… igen… nagy út áll előtte, amit ő maga is tud. Csak az a baj, hogy valamiért még nem tisztázódott előtte a helyzet… nem hiszi küldetésének sikerét. – mélyedek el gondolataimban. - De úgy gondolom, hogy a szükség órájában készen fog állni, hogy beteljesítse azt, amit elrendeltek számára.
Nézem, ahogy a tünde előreküldi paripáját Lórienbe, és a ló eltűnik a messzeségben, hogy a távoli mallornok közötti csodaszép városban kipihenhesse az út fáradalmait.
- Valóban? – mosolyodok el ismét. – És hogy hívják őt?
Hangjában megint észreveszem a múlt gyötrődéseit, de ebben már inkább honvágy lakozik mintsem a tömérdek szenvedés adta érzés. Elszánom magamat, hogy ezúttal rákérdezzek a dologra, ha nem is erőltetem aztán.
- Hiányzik, Naltanáre? Hiányzik Valinor? – kérdem.
Milyen abszurd módon egyszerű ez az egy szó… „hiányzik”, és mégis mennyi mondanivalója van, mily hatalmas jelentősége…

Gandalf ittléte azt jelenti, hogy a Tenger túloldalán még mindig törődnek Középföldével. Az istarok érkezése... egyszerre volt meglepő és reménykeltő. Persze sokkal több segítséget is nyújthattak volna ám én... mégis elégedett vagyok. A Szauron jelentette fenyegetéssel Középfölde népeinek közösen kell majd megbirkózniuk. Ez a helyzet most más, mint mikor Morgoth, a Világ Fekete Ellensége még ott uralkodott... Angbandból. Akkor a valák eljöttek... az Izzó Harag Háborújában pedig a tenger alá került Beleriand jórésze. Morgoth a fogságukba esett és kitaszították a világból, én azonban még mindig érzem magamon az árnyékát. Megígérte, hogy amíg létezik én sosem lehetek majd boldog. Vajon megátkozott volna, mint Húrin gyermekeit? Vagy egy másik átok ül rajtam? Mandosé? Vagy... talán csak én magam vagyok önnön balsorsom kovácsa. Igen. Ez is lehetséges. Képtelen vagyok elűzni magamtól a félelmet, mely szüntelenül környékez. Mi lesz, ha egyszer a puszta létem hoz majd veszélyt másokra? Vajon képes leszek elviselni, ha... egyszer elküldenek valahonnan pusztán azért, mert... Feanor leánya vagyok? Folyton csak ezek a kérdések járnak a fejemben. Sötét gondolatok... minden pillanatban megkeserítik az életem. Annyira szabadulnék, de fogalmam sincs róla, hogy van-e még kiút számomra. Mindent megteszek, hogy segíthessek. Elég lesz ennyi? Ha a saját szenvedésem nem is enyhíthetem, talán másokét eloszlathatom. Ez ad nekem... célt. Ebbe kapaszkodhatom, ha már... minden már kicsúszott a kezeim közül. A társaság van, hogy nyomaszt, néha viszont... mindennél jobban vágyom rá. Gandalf felbukkanásának is örülök. Talán kirángat egy kissé a depressziómból ha... beszélgethetek valakivel.
- A sötétség lassan visszaszivárog mindenhová – jegyzem meg halkan. - Egyre erősebben nyújtogatja karjait régen elvesztett területei... kincse után. Ilyen időkben különösen nagy szükség van olyan emberekre, akik nem ijednek meg tulajdon árnyékuktól és nem hagyják, hogy behálózza őket az a gonosz hatalom. Háború közeleg. Ezt tisztán látom. Mostanában egyre... baljósabbak az álmaim. Túl nagy teher nehezedik a mellkasomra. A kószákban még ott munkál Númenor vére. Utolsó emléke a régen letűnt dicsőségnek. Sokan vannak, akiknek fogalmuk sincs róla, hogy egyedül azért alhatnak még nyugodtan, mert a kószák őrködnek és... ha kell harcolnak is.
Nehezek lesznek az előttünk álló évek. Ebben biztos vagyok. Szauron túlságosan is gyenge a Gyűrű nélkül, de még létezik és ez épp elég okot ad az aggodalomra. Annak idején ő csupán Morgoth szolgája volt ám... sikerült... nos, ha nem is átvennie a helyét, de saját magának is jelentős hatalmat épített ki. Nem szabad figyelmen kívül hagyni és lebecsülni. Már mozgásba lendült. Ha a cselekvéshez nincs is elég ereje, már a puszta léte is éppen eléggé... mérgező. Amíg nem pusztul el végérvényesen mindig ott lappang majd a lehetőség, hogy visszatérhet. Isildur gyengeségének okán kell majd szenvednie ennek a nemzedéknek. Mert harc lesz... csak még azt nem látom pontosan, hogy mikor. Közeledik. Félelmetesen... megállíthatatlanul. Annak idején olyan könnyű lett volna véget vetni neki. A király fiának egyszerűen csak bele kellett volna vetnie azt az átkozott Gyűrűt a tűzbe, de nem tette. Nem volt hozzá ereje. Most majd mások fizetik meg az árát. Talán egész Középfölde fizetni fog. Túlságosan is sok háborút láttam már. Rengeteg vérontásnak voltam a tanúja... Végigéltem e föld mindhárom korát. Akkor jöttem a világra, amikor még a Laurelin és a Telperion fénye világított... még mielőtt a Nap és a Hold megtették volna első útjukat az égbolton. Sok baljós megérzésem volt már akkor is. Láttam dolgokat, amiket mások nem... tudtam, hogy Morgoth miben mesterkedik, de... de... képtelen voltam gátat szabni az őrületnek. Bármit mondtam is, nem tudtam lecsillapítani atyámat.
- A széthúzás minden másnál veszélyesebb – szólalok meg ismét. - Annak magvait pedig már elvetették. Szauron legalább annyira ért ehhez, mint az úr, kit egykoron szolgált. Aragorn nehéz utat lesz majd kénytelen bejárni, de idővel... elfogadja a végzetét. Most még bizonytalan... Hiszi, hogy a Isildur gyengesége őt is minősíti, pedig... attól még, hogy az ő leszármazottja nem válik kevesebbé. Kevésbé... erőssé és jellemes emberré. A tündék kora lassan a végéhez ér. Népem tagjai elhagyják-e partokat... Nem tudom, hogy velem mi lesz majd akkor. Meddig bolyonghatok kósza árnyként a fák alatt? Tudom, hogy ha elindul majd az utolsó hajó... én azt csak... távolról figyelhetem. – Szomorú félmosoly tűnik fel arcomon. Nem is tudom, miért kezdtem erről beszélni. - Aragornból nagy király lesz majd. Méltó. Az oldalán Arwennel átvezeti majd Középföldét egy új... egy jobb korba. Már persze... ha átvészelik a sötétség korszakát. Ez a háború, mely a küszöbön áll... mindenkit próbára tesz majd. Kit így, kit úgy.
A ló biztonságban odaér majd Lórienbe. Mosolyogva nézek utána. Különös, mennyire hozzám nőtt ezalatt a rövid idő alatt. Igazán drága a számomra a kószáktól kapott ajándék. Társam a magányban. Gandalf... tudom, hogy előbb vagy utóbb biztos felhoz majd számomra kellemetlen témákat is, bár... elég tapintatos ahhoz, hogy ne rögtön ezzel kezdje. Ő sokkal több annál, mint aminek az emberek és Középfölde más népei hiszik. Én ismertem már azelőtt is... Valinorban mi a maiák és a valák között éltük az életünket. Én pedig rengeteget tanultam tőlük. Régi emlékek... kedves pillanatok. Azok a fehér partok és a béke, mely ott uralkodott. Míg vörösre nem festette Alqualonde-t a vér. Nem lennék képes újra azokon az utcákon járni, ahol a fivéreim és atyám őrülete oly sok szenvedést okozott.
- A neve Súletál – válaszolok a Szürke Mágus kérdésére. - Quenya név – teszem hozzá teljesen feleslegesen, hiszen ezt a nyelvet Gandalf is jól ismeri. Középföldén manapság már alig néhányan beszélik. Én pedig... én sosem voltam képes megszokni a sindarint. Inkább használom a közös nyelvet. - Szélláb. Illik hozzá.
És végül felteszi a kérdést, melyről tudtam, hogy érkezni fog, de... nem vártam rá. Lehunyom a szemeim és veszek egy mély levegőt. Ijesztően lassúvá... élessé válik minden. Mindig félem az ilyen beszélgetéseket. Nem akarok olyasmit hallani, ami még jobban porba tiporna. Márpedig Gandalf onnan érkezett, ahonnan engem elraboltak. Azokat szolgálja, akik kimondták az ítéletet. Feanor háza legyen örökké átkozott. Ezek voltak Mandos szavai.
- Hiányzik. Nagyon is – sóhajtom. - Bár nem hiszem, hogy ilyen egyszerű szóval kifejezhető, mit érzek. Sosem akartam eljönni onnan. Én vagyok az egyetlen nolda, aki nem önszántából hagyta maga mögött Valinort. Sokszor gondolkodtam rajta, hogy mi történt volna, ha aznap nem maradok Formenosban. Ha én is elkísértem volna atyámat Valmarba, talán... talán... – megcsóválom a fejem. - De persze ez nem számít, hiszen a múltat már nem lehet átírni. Morgoth szerint jelentőséggel bír, hogy pont akkor születtem meg, mikor a valák szabadon bocsátották őt a Végzet Körében – csúszik ki a számon. Hirtelen megtorpanok majd megrázom a fejem. - Sok mindent mondott, de erről nem akarok beszélni. Minden egyes szava mérgező... egy-egy tőrdöfés. Mindig remekül értett hozzá, hogyan kell kiforgatni az igazságot, hogy azt az eredményt kapja, mely a számára legkedvezőbb. – Viszont az tényleg igaz, hogy születésem pillanata egybeesett a szabadulásáéval. Sokszor elsuttogta ezt. Aztán arról beszélt, hogy csakis az jelentene számára igazi elégtételt és örömet, ha a Szilmarilok mellett engem is birtokolhatna. Márpedig... én küzdöttem ellene. Hiába voltam a láncra vert rabja... mindig ellenálltam. Nem hódoltam be. - Valinor... igen. Borzalmasan vágyom vissza arra a földre. Hiányzik Tirion... Alqualonde, ahol olyan sokszor meglátogattam Nerwent. A tengerpart, ahol órákon át beszélgettem Ulmóval. A leckék Yavannánál... Apám műhelye – elharapom a mondatot és néhány pillanatra el is hallgatok. - Három kor eltelt már azóta, hogy kiszakítottak onnan. Te mit gondolsz atyámról, Gandalf? – nézek rá hirtelen. - Én is tudom, hogy... rendkívül nehéz természete volt, de... Morgoth uszítása nélkül sosem tört volna meg a béke. Apám volt a legnagyobb tünde. Olyan tűz égett benne, mely mindenkit megperzselt, ha túl közel merészkedett. Azt mondják ezt én is örököltem tőle és ezért nem volt rá képes Morgoth, hogy... megtörjön. Atyám a Naltanáre nevet adta nekem. A tűz ragyogása. Néha úgy érzem, hogy elárultam őket – suttogom magam elé. - Hogy már régen Mandosnál lenne a helyem. Mellettük. Annyira hiányoznak – egyik kezem végigsimít a ruhámra hímzett ezüst címeren. Sosem szégyelltem ezt viselni... sosem gyűlöltem meg őket a tetteikért. - Hiányzik Valinor, igen. Azonban... engem senki sem vár a fehér partokon. Atyám és a fivéreim sosem hagyhatják el Mandos csarnokait. Nehéz úgy élni, hogy tudom... akármi lesz is, sosem láthatom őket viszont. Mindez lényegtelen is – rázom meg a fejemet -, hiszen nem mehetek vissza.

Tárgy: Re: Naltanáre Fearille és Szürke Gandalf Kedd Aug. 13 2013, 02:13

Rossz érzéssel tölt el, hogy Naltanáre is érzi azt a nyomasztó Homályt, ami egyre gyorsabban, és változatlan lendülettel közelít felénk… Sauron mocskos ujjai egyre jobban, s közelebb tapogatóznak Középfölde népeinek torka felé, és félek, hogy mire észbe kapnak, már csak azt láthatják, hogy az a marok összeszorult, és nem enged többé. De ezt még nem késő megakadályozni…
- Igen… én is ugyanezt a nyomasztó súlyt érzem. – válaszolok a tündének. - Úgy hiszem, hogy vészesen fogy az időnk. Akár a homok a reszketeg vén kezek közül, úgy szóródik a földre, és ez ellen mi nem tehetünk semmit, hiszen az idő megállításához nincsen hatalma az élőnek. Emellett már régen nem mi döntünk ennek a földnek a sorsáról, hanem az emberek. Az ő kezükben van a döntés joga, és én egyelőre nem láttam, hogy túl sokra mentek volna vele. Gondor határain betörtek az orkok, Ithilien-t csaknem teljesen elfoglalták, és ugyanez lesz a Fehér Város, Edoras… a Megye sorsa is… amennyiben tovább ülünk a helyünkön, és nem teszünk semmit. Sauront csupán egyetlenegy dolog tartja vissza, hogy orkjaival végig pusztítsa Középfölde erdeit, rétjeit, városait… hiányzik a Gyűrűje. A Gyűrű mit, ha mi előbb szerzünk meg, lépéselőnyhöz juttathat minket, s akár örökre megszabadulhatunk a Homálytól. – gondterhelt sóhajjal teszem hozzá. – A Gyűrű, melynek hollétéről semmi ismeretem vagy hírem nincsen…
Fájdalom, hogy egy ilyen gyönyörű napot, így be kell mocskolni ezzel a népriogató beszéddel, ami egyébként nem jellemző rám, viszont az igazságot én sem tagadhatom le. Fel kell készülnünk a sötétség kalapácsának irdatlan csapására, mely sejtésem szerint nemsokára lecsap arra a bizonyos üllőre, mely Minas Tirith fehér falai képében jelenik egyszer meg a jövőben... De bízom benne, hogy ez még korántsem dőlt el, hogy így legyen, s ha eldőlt is,
nincs olyannyira közel, hogy mi ne tudjunk tenni ellene.
Az Egy Gyűrűt illetőleg pedig még több baj és probléma gyötrően hatalmas mennyisége potyog vállaimra. Nem tudom, el sem tudom képzelni hogy hol lehet. Nősziromföldön látták utoljára, mikor Isildur vesztét okozta, viszont Saruman szerint ott már nincsen… a Fehér Mágus azt mondja, hogy a tengerbe veszett, melyet készséggel el is hinnék, csak hogy nem tudom… annyira szeretném, de egyszerűen képtelen vagyok rá. Láttam, ahogy kimondta Saruman azt, amit kimondott azon a Gyűlésen: nem arra figyeltem fel, hogy megrándul a szája széle, vagy a hangszíne lett más… nem. Arra, hogy mindent készséggel elhittem volna neki. Sarumannak nem szokása a hozzáhasonlók ellen is bevetni ezeket a trükkjeit. Eddig nem akart minket ilyen módon megtéveszteni… legalábbis szeretném hinni, hogy nem tette ezt. De most nagyon úgy tűnt… s mintha zavarta is volna a dolog, hogy ennyit kérdezgetjük őt a Hatalom Gyűrűiről, melyeket illetően az ő tudása a legnagyobb Sauronén kívül Középföldén. Felettébb nyomasztó… de biztos csak képzelődtem. Ugyan miért hazudott volna nekünk a Rend Feje? Miért állna neki szándékában, hogy minél kevesebbet tudjunk a Gyűrű hollétéről? Hiszen neki is érdeke legyőzni Sauront, és tudja jól, hogy egyedül még ő is kevés ehhez…
Vagy… lehetséges lenne? Nem. Az nem lehet. Saruman biztos, hogy nem akarná magának az Egy Gyűrűt… ő is tudja, hogy túl nagyhatalmat adna ezzel Neki, mellyel úgyse bírna. És mikor elindultunk évszázadokkal… ezredekkel ezelőtt Valinorból avégre, hogy segítsünk az itt élő népeknek, megmondták: nem gyakorolhatunk hatalmat felettük, csupán segíthetjük őket. Saruman nem ostoba… nem szegülne ellen a Parancsoló hangjának… vagy…mégis?
Gyorsan elhessegetném az ostoba ötletet, de az csupán visszalép az elmémben kavargó tömérdek gond, kérdés, megcselekedni való tervnek zavaros tengerébe, hogy majd egyszer újra feltörjön, addig békén nem hagyva, míg valami számomra is előnytelen dolgot nem teszek.
Rövid szünet után újra Naltanáre hangja töri meg a reggeli madárszó adta kellemes muzsikát. Bólogatva nyugtázom, hogy ugyanazon a véleményen vagyunk, mikor egyszer csak áttér egy másik témára, mely tudom, hogy rengeteget gyötri, ha nem is akarja ezt a mi tudtunkra adni általában… nem tudom, hogy merjem-e firtatni a dolgot. Aztán megint folytatja gondolat menetét, de úgy érzem, ennek ellenére meg kell majd kérdeznem tőle, hogy mi is rejtezik az álarca alatt... hogy mi is nyomasztja ily nagyon. Persze, kikövetkeztethetném magam is, hiszen tisztában vagyok a körülményekkel, de annak semmi értelme nincsen. A bajról nem csak tudni kell, hanem tenni is ellene, az pedig nem működik egyedül.
Tudom, hogy az elfojtott érzelmek egy idő után megmakacsolják magukat, és erősebben, mint addig bármikor, egyszer csak feltörnek, akkor pedig olyan dolgot is tehet az ember, melyet örökké megbánhat aztán. De egyelőre tovább hallgatok… nem akarom őt ezzel megzavarni…
Mosolyogva nézek a paripa után, ahogy az egyre távolodik a szemünk elől. Kicsit hasonlít egy régebbi útitársamra, bár arra már nem igazán emlékszem, hogy azt hogy is nevezték… Amit kissé furcsállok. Noha öregember formájában jelentem meg Középföldén, nem vagyok egy beteges, szenilis vénség… de ahogy látom, az idő – ha nem is olyan gyorsan, mint másokon – még rajtam is kifog ebben a testben. Persze nem aggódok, hogy végül a nevemet is elfejtem, ahhoz jóval több évezred kéne, de ez akkor is nyomasztó tény.
- Igen találó név. – fordulok a tünde felé. – Illik rá.
Végül eljutok odáig, hogy megkérdezem tőle, ami már itt bujkált bennem egy jó ideje… mit érez Valinor hiánya miatt? Megígérem magamnak, hogy nem fogom sokáig húzni a témát, és igyekszem minél kíméletesebben megoldani, vagy legalább enyhíteni a fájdalmát, s együttértő arccal hallgatom válaszát.
- Vannak dolgok, melyeken nem tud változtatni az ember, sem senki más… ahogy mondtad; a múltat nem lehet átírni. De gondolj bele… úgy hiszed, hogy atyád hallgatott volna szavadra? – teszem fel a kérdést óvatos hangvétellel. – Hogy tehettél volna az ellen, amit véghezvitt? Véleményem szerint az ilyen komoly tettekhez nagy elszántság kellett Feanornak, s azt mit elhatározott, nem lehetett megmásítani sohasem. A maga ura volt, már amennyire én ismertem őt, nem hajlott meg a háta más akaratából, de kéréséből sem. Ami volt, nem a te hibádból történt Naltanáre, s ezt jól jegyezd meg.
Morgoth… régebben még Melkor volt a neve. Régen. De a hatalomvágy, az irigység elvette az eszét, úgy ahogy ez sokszor lenni szokott a történetek hőseinél. Megromlott, s tehetségét, melyet kapott, rossz dolgokra fordította… bűnös, gonosz tettek véghezvivésére. Soha nem félt hazudni, vagy megferdíteni az igazságot, soha nem tántorította őt el életek tönkretevése, mellyel még tovább marcangolta azt a maradék jót is, mely maradt benne, és végül ezt nem tudta leplezni tovább. Kibújt a szög a zsákból, s Melkor örökre elveszett… és megszületett az Ellenség, Morgoth.
- Igen… a Gonosz mindig is ezt csinálta. Tisztában volt vele, hogy a szavak sokkal nagyobb sebet hagynak, mint a vékonyra élezett pengék, hiszen nem a testet, hanem a lelket tépik. De ezt te sokkalta jobban tudod nálam. Viszont arra kérlek, hogy ezeket ürítsd ki az elmédből, mivel mind csak körmönfont hazugság. – az utolsó szót kicsit kihangsúlyozva mondom ki, érzékeltetve a szó fontosságát. – S pont ezért csak kínzod magadat vele, ha keresed bennük az igazat, mely néha úgy látszik, mintha ott lenne elrejtve valahol a hazugság burkában, holott nem létezett soha sem. Morgoth tudta… ha egyszer kiszabadulsz, ezekkel a szavakkal még sokáig gyötörhet téged. De Morgoth már nem jelent soha többet veszélyt… a hazugságai miért aggasztanak téged?
- Atyádról? – kissé meglep a kérdés, bár számítottam rá. Rövid töprengés után, óvatosan válaszolok. – Atyád erős volt. Igen. Soha nem ismertem őt közelről, de kimondhatom: mind erejét, mind elkötelezettségét tekintve erős volt. Kitartott a véleménye, s amellett amit szeretett. Ügyessége utánozhatatlan volt, és még ma is az. Oly dolgokat vitt végbe, melyek jobbá tették a világot, Naltanáre. S ezt nem szabad elfelejteni. Nem hagyhatod, hogy beárnyékolják a sötét tettek a jót is. Nem csak ő volt a hibás azokért a cselekedetekért, melyek a vesztét okozták. Morgoth tisztában volt vele, hogy mikre nem képes, hogy megőrizze a nevét és munkáját, pont ezért lopta el a szilmarilokat. Apád védte a becsületét, mely előbb utóbb túlnőtt rajta: büszkesége lerántotta őt a halálba. De apád nem volt rossz… csupán túlontúl büszke.
Soha nem értettem egyet a döntéssel, hogy a Feanor házat megátkozzák… lehet, hogy csak az én szívem ily égbekiáltóan lágy, de én nem tettem volna ezt. Habár… oly mindegy, hogy én mit tettem volna. Megtörtént. De Naltanére nem volt ott, s nem tehetett semmiről. Az, hogy az apát s a fiúkat száműzték örökre, nem jelenti, hogy a lányt is… bár erről én nem tudhatok semmit. Nyugaton Naltanáre sorsáról hallgattak… lehetséges azért, mert nem gondolták meg szavaik pontos értelmét.
- Ne is gondolj ilyenre, Feanor leánya. Légy olyan, mint az apád… erős…

Valami rossz készül. Ebben egyre biztosabb vagyok. A sötétség, a homály egyre terjed. Szauron nem adta még fel, hogy visszaszerezze régi hatalmát. Elszánt. Ha van rá esélye, hogy bevégezze, mit hajdanán nem sikerült, élni fog vele. Mennyivel könnyebb lenne minden, ha annak idején a valák őt is foglyul ejtették volna. Persze én sosem hibáztattam a tengeren túliakat semmiért, ellentétben atyámmal. Még mikor Angband mélyén kellett is senyvednem, akkor sem gyúlt harag a szívemben irántuk. Pedig Morgoth minden áron ezt akarta elérni. Ezt és azt, hogy elveszítsem a reményt. De nem engedtem neki... nem törhetett meg. Ott, az örök éjszakában már csak a személyiségem, önmagam maradt meg. Nem mondhattam le még erről is. Nem engedhettem meg, hogy ő győzzön.
- Az emberek... igen, ők határozzák majd meg, hogyan alakul Középfölde sorsa – bólintok. - A népem ideje lejár. A tündék elhagyják e partokat. Most már a másodszülötteknek kell felnőniük és... megvívniuk a saját csatáikat. Szauron még nem szerezte vissza a Gyűrűt, de... így is érezni, hogy mozgolódik. Orkok dúlják fel a vidéket. Már csak idő kérdése, és a kilencet is kiereszti Minas Morgulból. Ahogy gyarapodik az ő ereje, úgy ők is vissza fognak térni. Annak idején... Eregionban olyan sokszor kértem az unokaöcsémet, hogy ne bízzon meg Annatarban. Szóltam, hogy nem az, akinek mutatja magát, de persze nem hallgatott rám. Éppoly makacs volt, mint az apja... és a nagyapja... – elakad a hangom, ahogy ismét az elveszett családra kell emlékeznem. - Ő alkotta meg a Kilenc Gyűrűt, amik a Lidérceket azzá tették, amik ma. Azt hiszem a házam tényleg el van átkozva. Bármit alkotunk is... csak baj lesz belőle – sóhajtok fel keserűen. Én éppen ezért tartom magam távol minden ilyesmitől. - A Gyűrű, Szauron Gyűrűje... hát igen, kétség kívül hatalmas előnyt jelentene, ha mi szereznénk meg előbb. Esélyt kapnánk rá, hogy megtegyük, amire oly sok évvel ezelőtt Isildur nem volt képes. Bár én semmiért nem venném a kezembe. Túl nagy lenne a kockázat. Vannak, akik ezt nem látják be és készek lennének felhasználni Szauron ellen. Csakhogy... a Gyűrű egyértelműen gonosz. Szauron túlságosan is sokat öntött bele önmagából. Épp ezért kutat utána olyan elszántan. Igazság szerint én nem örülnék neki, ha a Gyűrű tényleg elveszett volna – vallom be az istarnak. - Mert akkor lehetetlen lenne elpusztítani Szauront. Bármily gyenge is, de még mindig létezik. Csakis úgy lehetne végleg lezárni ezt a fejezetet, ha valaki belevetné a Gyűrűt a Végzet Hegyének tüzébe. Ezt te is nagyon jól tudod, Gandalf.
Korlátlan hatalom. Szauron mindig erre vágyott. Jól megtanulta a leckét egykori mesterétől. A Fekete Ellenség legfőbb célja mindig is az volt, hogy Arda királya lehessen. Mindig értett hozzá, hogyan kell elvetni a széthúzás magvait. Atyám sosem volt túlságosan... türelmes és megértő ember. Mégis úgy hiszem, hogy Morgoth uszítása nélkül sosem tört volna meg a béke. Állandóan suttogott. Én láttam, hogy mit művel. Tudtam. Miért nem vették észre mások is? Atyám... ó, olyan végtelenül büszke volt. Azt hiszem valahol mélyen mindig haragudott Finwe nagypapára, mert az nőül vette Indist a nagyanyám, Miriel Serinde halála után. Sosem volt jóban a féltestvéreivel. Még rám is rosszallóan tekintett, mert szívesen időztem unokatestvéreim társaságában. Olyan régen volt már, az emlékek mégsem fakultak meg. Pedig néha úgy érzem, talán jobb lenne, ha elfeledhetném a tragédiákat, melyeket átélni voltam kénytelen. De ez menekülés lenne, én pedig sosem futottam el a kihívások elől. Sok akadállyal, sok ellenséggel, sok borzalommal kellett már szembenéznem hosszú életem során, ám még mindig itt vagyok. Vannak pillanatok, mikor úgy érzem, a puszta létem is atyám és fivéreim ellen elkövetett árulás. Talán már régen Mandos Csarnokaiban lenne a helyem. Csakis ott lehetnék újra együtt velük. A valák szóltak... ítéletük megmásíthatatlan. Míg el nem érkeznek az Utolsó Napok, ők nem térhetnek vissza közénk. Én pedig minden pillanatban úgy érzem, belehalok a bánatba. Fáj minden lélegzetvétel. Olyan, mintha kiszakították volna a szívemet. Minden bűnük ellenére töretlenül szeretem őket. Bármit hajlandó lennék megadni, hogy legalább még egyszer találkozhassak velük. De mi lesz az én sorsom? Engem mire ítéltek a valák? A testvérmészárlásokban nem volt részem. Nem szennyezi kezemet tündék álnokul kiontott vére. Én vagyok az egyetlen nolda, aki nem önszántából hagyta ott az Áldott Birodalmat. Néha még mindig kísértenek annak a napnak az emlékei. Ha akkor atyámmal és fivéreimmel tartok Valmarba, elkerülhettem volna ezt a pokoli sorsot. Vajon képes lettem volna hatni rá? Szeretném hinni, hogy igen, de tisztában vagyok vele, hogy csak áltatom magamat. Nem akadályozhattam volna meg, hogy letegyék azt az átkozott esküt. Számomra talán a fogság volt megírva. Morgoth kitartóan próbált rávenni, hogy gyűlöljem a valákat. Állandóan csak arról beszélt, ők könnyű szerrel megakadályozhatták volna, hogy gyötörjön engem. Fel akarta ébreszteni bennem a haragot irántuk. Én azonban ellenálltam. Atyámmal ellentétben sosem vádoltam semmiért a valákat. Még mindig fölöttem lebeg a sötétség, hiába taszították ki a világból Morgotht. Annyiszor megesküdött rá, hogy amíg létezik, én sosem lehetek majd boldog. Nem tudom... vajon tényleg átkozott lennék? Vagy csupán saját magamat kínzom rendületlenül ezekkel a gondolatokkal? El kellene engednem a múltat, különben sosem leszek képes élni a jelenben. Nem könnyíti meg a helyzetem, hogy tisztában vagyok vele, a sebeimre csakis Valinorban lelhetnék gyógyírt. Bárcsak megpillanthatnám még egyszer azokat a Fehér Partokat. Mi az igazság? Nekem mit szántak a valák? Nem tudok. Talán soha nem is derül ki. Múlnak az évek... egyre gyorsabban rohannak. Újabb és újabb hajók indulnak útjukra Szürkerévből. Azt a helyet én messzire kerülöm. Minden egyes pillantás a tengerre... csak tovább növeli a kínjaimat. Feanor teljes házát elátkozták. Én sem lehetek kivétel a súlyos szavak alól, melyek egykoron Mandos száját hagyták el. Nem lenne... igazságos. Nem lenne az. Nekem is ugyanazt kell elszenvednem, amit nekik. A testvérük vagyok... a vérük. Elárultam őket. Igen.
- Nem hiszem – mondom ki szomorúan az igazságot. - Ő sosem hallgatott mások tanácsára. Nagyon... makacs tünde volt. Az sem számított volna, ha ott vagyok. Nem hallgatott volna rám. Mondhattam... tehettem volna bármit. Morgoth... a lehető legrészletesebben írta le, hogy mit művelt atyám és a fivéreim. Mindenről beszámolt, mert tudta, hogy ez sokkal nagyobb fájdalmat okoz nekem, mint a hazugságai. Emlékszem... csak ültem ott a sötétben és nem akartam elhinni, hogy tényleg megtették. De tudtam... biztos voltam benne, hogy ebben nem hazudott. Bármennyire is szerettem és szeretem mind a mai napig atyámat, én sosem lettem volna hajlandó vért ontani. Borzalmas bűnöket követett el. Az őrülete pedig megfertőzte a fivéreimet is. Annyira hiányoznak. Jobban, mint Valinor, pedig... ez annyira elképzelhetetlennek tűnik. Én mindig szerettem az unokatestvéreimet is – szólalok meg hirtelen. - Még Indis társaságában is szívesen időztem, pedig ezért olyan rosszallóan tekintett rám atyám. Szerintem sosem tudta túltenni magát nagypapa második esküvőjén. Mindig úgy érezte, hogy ezzel a nagymamám emlékét árulta el. Annyi... harag volt benne a féltestvérei iránt. Ezt sosem voltam képes megérteni. Hiszen nem szerette őt kevésbé a nagypapa. A nagybátyáim néha pont ennek ellenkezőjét érezték. Persze tudom, hogy Morgoth suttogásainak fontos szerepe volt abban, hogy a noldák házai között ennyire megromlott a viszonyt. Én láttam és próbáltam tenni ellene, de senki sem hallgatott rám. Órákon át könyörögtem minden nap atyámnak, hogy ne kezdjen bele a fegyverkovácsolásba. Mindig próbáltam helyesen cselekedni... Semmit sem számított.
Annyira hiányoznak azok az idők. Olyan gyorsan, olyan kegyetlenül szakítottak ki a megszokott környezetből, a biztonságból. Emlékszem... már akkor tudtam, hogy baj lesz, mikor Morgoth megjelent Formenosnál. Kihasználta, hogy az atyám éppen távol járt. Csak én és nagypapa voltunk ott. Borzalom. Tragédia. Iszonyat. Szavakba sem tudom foglalni, mennyire... kifordította a sarkaiból a valóságot az a nap. Ungoliant megölte a fákat... sötétség borult Valinorra. Morgoth betört hozzánk... magához vette atyám kincseit és végzett a nagyapámmal, aki védelmezni próbálta őket. Engem... engem is megsebesített, mikor nagypapa segítségére siettem. Aztán elrabolt. Magával vitt át, a Helcaraxe jégsivatagain, majd Angband mélyén vert láncra. Mindent elvesztettem. Abban sem lehettem biztos, hogy láthatom-e még valaha az eget. Mielőtt megtörtént... már hosszú ideje gyötörtek rémlátomások. Ám sajnálatos módon túlságosan későn értettem meg a jelentésüket. Vannak dolgok, melyeknek lehetetlenség gátat szabni.
- Hát igen... hazugságok... – sóhajtok fel, miközben átfuttatom ujjaim között éjsötét tincseimet. - Morgoth mindig is a mesterük volt. Tudta, mely szavakkal szíthatja a legnagyobb viszályt. És érdekelte... oly nagyon érdekelte atyám munkássága! Számtalanszor láttam a műhelye körül, hiszen szabad perceimből én is rendkívül sokat töltöttem el ott. Figyelve, hogy mit leshetek el az általam ismert legnagyobb tünde mestertől. Apámtól. Sokáig próbált győzködni róla, hogy Atyám csakis a szilmarilok miatt kelt át a tengeren. Állandóan arról suttogott, hogy az én eltűnésem nem is érdekelte őt. Amíg a rabja voltam, csakis az elragadott ékkövek fényét láthattam. Mindig tudtam, hogy mikor közeledik. Ott láttam Atyám legnagyobb művét az átkozott vaskoronáján. Azt mondta – vallom be suttogva -, hogy részben azért rabolt el engem is, hogy valóban birtokolhassa Feanor házának legszebb kincseit. Mindegy. Részben pedig... bosszút kívánt állni atyámon, amiért elutasította. A szavai mérgezőek voltak. Még mindig megvannak azoknak az izzó bilincseknek a nyomai, melyekkel megfosztott a szabadságomtól. Tudom jól, hogy csakis Valinorban múlhatna el a fájdalom. A lelkem sebeire is csak ott lelhetnék gyógyírt. Viszont az Áldott Birodalom békéje... számomra már elérhetetlen. – Tartok egy kis szünetet. Próbálom rendszerezni csapongó gondolataimat. - Sosem hittem Morgothnak. Még most sem... Nem akarom. Nem engedhetem meg, hogy legyőzzön. Sosem hajtottam fejet neki. Mindig dacoltam az akaratával. Próbálom elfelejteni, de... mintha még mindig sötét felhőként lebegne felettem az emléke. Árnyéka mindannak, amit átélni voltam kénytelen a keze között.
Annyira vágyom Valinor békéje után. Bárcsak visszatérhetnék. A családomat akarom. Olyan jó lenne ismét átölelni őket. Mi értelme lenne hazatérnem? Ők nem várnak rám. Nerwen... ő újra találkozhat a fivéreivel.
- Atyám túlságosan is büszke ember volt – sóhajtok fel. - Azt mondják, minden tekintetben az ő lánya vagyok. Sokat tanultam Valinorban... nem csak a valáktól, de tőle is. Mégsem tudom rávenni magamat, hogy alkossak. Mindenki életében van egy nagy munka, amit csak egyetlen egyszer végezhet el. Atyám esetében ezek az Élő Ékkövek voltak. Yavanna pedig... Yavanna a két fát, a Laurelint és a Telperiont alkotta meg. Ezért nem volt képes meggyógyítani őket... és ezért vonakodott atyám átadni a szilmarilokat. Az ilyen alkotás... megismételhetetlen. Én még nem tettem meg. Nem hiszem, hogy jó vége lehetne. – Lehunyom a szemeimet és felidézem magamban azokat a végzetes szavakat. - „Megszámlálhatatlan könnyet fogtok ontani, s a valák elzárják előttetek Valinort, titeket kirekesztenek, még siralmatok visszhangja sem jut át a hegyeken. Fëanor házát a valák haragja sújtja nyugattól a legtávolabbi keletig, s ez áll mindazokra, akik követik őket. Esküjük hajszolni fogja őket, de el is árulja, s mindig elorozza előlük a kincset, amelynek üldözésére felesküdtek. Rosszra fordul minden, amit jól kezdenek, s ennek a testvérárulás s az árulástól való félelem lesz az oka. Mindörökre Kisemmizettek lesztek. Jogtalanul ontottatok testvéri vért, és beszennyeztétek Aman földjét. A vérért vérrel fogtok fizetni, s Amanon kívül a Halál árnyékában éltek majd. Mert bár Eru úgy rendelte, hogy meg ne haljatok Eán, s betegség meg ne támadjon, titeket is el lehet pusztítani, és el is fognak pusztítani: fegyverrel és kínzással és bánattal, s hazátlan szellemetek akkor Mandoshoz megy. Sokáig lakoztok majd ott, és vágyakoztok testetek után, s nemigen számíthattok irgalomra akkor sem, ha mindazok könyörögnek értetek, akiket lemészároltatok. Akik pedig Középföldén megélnek, és nem mennek Mandoshoz, belefáradnak a világ hatalmas terhébe, elalszanak, s a bűnbánat árnyai lesznek a később érkező, fiatalabb faj előtt.. A valák szóltak.” Feanor házából rajtam kívül már senki sem él. Lehet, hogy nekem is rég Mandos Csarnokaiban lenne a helyem. Még mindig szeretem atyámat és a testvéreimet. Mindannak ellenére, amit elkövettek. Árulásnak érzem, hogy eddig nem kellett osztoznom a sorsukban. Lehet, hogy nem vagyok átkozott? Nem tudom. De úgy érzem. Mindent el kellett vesztenem, ami drága volt a szívemnek. Azzal a tudattal kell élnem, hogy soha többé nem láthatom őket. Néha pedig... néha azon gondolkodom, hogy miért érdemelt meg Manwe fivére egy második esélyt, ha az én bátyáimnak nem jár? Helytelen gondolatok ezek? Mindent... mindent kibírtam, amit Morgoth tett velem a sötétségben. Most mégis úgy érzem, hogy összeroskadok az emlékek súlya és a kétségek alatt. Próbálok továbbra is erős maradni – jelentem ki határozottan. - Atyám leánya vagyok. Olyan sokszor mondták már ezt... Anyámtól pedig szinte semmit sem örököltem. Feanor leánya, kétségtelen. Sokat mondogatták Tirionban – a szomorú mosoly ismét ott játszik ajkaimon. - Hiányzik az a város. De minden más is, amit többé már nem láthatok. Mert még ha meg is engednék, hogy visszatérjek... Tol Eressea szigeténél tovább nem mehetnék. Azt hiszem sokkal rosszabb lenne olyan közel lenni ahhoz, amit nem kaphatok vissza. Nem tehetnek kivételt velem.

» Szürke Gandalf, Naltanáre Fearille, Belior, Learen, Gödrös Toma és Saleroth
» Naltanáre Fearille és Zöldlevél Cuiniel
» Naltanáre Fearille és Elrond
» Naltanáre Fearille és Dûrilma
» Naltanáre Fearille és Sauron