HomeGy.I.K.KeresésTaglistaRegisztrációBelépés
Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Fontos!

Az oldal történései a Harmadkor 2990-es évtizedében játszódnak.

A fórum átalakítás alatt áll!

Ajánlott felbontás: 1920x1080

Kattints minden nap!
FRPG Top Sites - Magyarország
Társalgó
Alapítás

2013.03.03 .
Latest topics
» Dragelor FRPG
Szer. Ápr. 06 2016, 17:40 by Gödrös Toma

» Aendir
Hétf. Jan. 25 2016, 22:06 by Aendir

» Skulduggery
Csüt. Dec. 17 2015, 00:32 by Vendég

» Faineth és Aya
Hétf. Ápr. 13 2015, 21:15 by Aya

» Hakon, Agnosh és Tavia
Szomb. Ápr. 11 2015, 12:03 by Hakon

» Elrond és Thranduil
Hétf. Ápr. 06 2015, 21:06 by Elrond

» Drem és Leon
Csüt. Ápr. 02 2015, 11:09 by Drem a Farkas

» Tavia
Pént. Márc. 13 2015, 19:44 by Szürke Gandalf

» Hakon
Pént. Márc. 13 2015, 18:30 by Szürke Gandalf

Hirdetések

Share | 
 

 Elanor és Aranuir

Go down 
SzerzőÜzenet
Fehér Saruman
A Fehér Tanács tagja
avatar

Hozzászólások száma : 21
Tartózkodási hely : Vasudvard

TémanyitásTárgy: Elanor és Aranuir   Pént. Márc. 08 2013, 21:52

Egy ösvény melyet szinte már elfelejtettek...
Vissza az elejére Go down
Elanor
Tünde
avatar

Hozzászólások száma : 26
Tartózkodási hely : Völgyzugoly/Lórien
Mottó : êl dín dannant na fuin Mordor ias i dhúath dhelu orthor.

TémanyitásTárgy: Re: Régi erdei út   Hétf. Jan. 05 2015, 23:44

/Előzmények: Anduin partja; Lothlórien/

Aranuirnak


Valami ragyogás, valami tűz, valami fény, melegség és szépség... Valami, valami kéne ide. A hideg futkos a sokat látott katonák hátán, Elanor arca rezdületlen, akárcsak a mellette haladó Hattyúkapitányé. A lovakat az erdő szélén elengedték. Alig pár órával ezelőtt érték csupán el a fák tömött sorát, melyet tövises növények dagadt szára font össze, vérszomjas, áthatolhatatlan drótot képezve. Elanor egy határozott hasítással vágott utat a felderítő csoportnak. Csoport volt csupán, még csak jóindulattal sem nevezhetjük seregnek, esetleg még társaság, vagy társulás jelzőkkel említhettük volna a négy tünde, és egy ember együttesét. A fák lombjai összeértek, zárt tetőt képeztek magasan a fejek felett. Leveleik csupán tört fényt engedtek át, odalenn nem lehetett tudni, az éjszaka veretes lepedőjének fényeit, vagy a nap aranyragyogását látják. Dögbűz terjedt a párás, ködös levegőben, az ösvény iszapos és csúszósnak mutatkozott. Elanor még sosem járt az erdőnek ilyen állapotában az Anduinon túl. Arca eltorzult, szemöldökét ráncolta, az alabástromszobor pár pillanatra megszűnt szilárdnak lenni.
"Gyűlöletet érzek, és rettegést." sziszegte a levegőbe, s meglehet, saját maga érzéseire lett figyelmes. Szorosan haladtak az ösvényen, rontás ült a dohos fák szürke méhében, alvadt vér kenődött szét az ösvény fehér kövein.
"Valaki nemrég járt itt..." szólalt meg Melethron, s lassan, hogy páncélja ne csöröghessen, vigyázva guggolt le a tócsa mellé. Ujját végighúzta a bordóvá színeződött gyantás szöveten, mely sejtelmesen piroslott a rázuhanó fény palástja alatt. A tünde lassan szájához emelte, nyelve hegyével megérintette, majd arcára grimasz ült.
"Ez itt egy törp vére. És mérgezett... Talán orkok nyila sebesítette meg." hadarja, szinte némán. Hangja mély, szinte duruzsoló, szétfolyik a kísérteties árnyak között. Az ork portyák nem számítottak nagy különlegességnek az erdő ezen tájékán. Többnyire, csupán tizenpárfős csapatokba tömörülve járták az erdő zugait, inkább voltak mondhatók elkószált vadaknak, partizánkodó katonáknak, mintsem szervezett felderítőcsapatoknak. Nagy részben veszélytelennek mondhatóak voltak, ámbár terjedtek legendák egészen százfős, rendezett seregek vonulásáról is. Elanor torkában dobogott a szíve. Talán mégsem volt bölcs döntés idejönni, s ha veszélynek teszi ki vendégét, azzal a tündék és emberek közti kapcsolatot is a penge élére helyezi. Jelenléte, gesztusai nem árulták el gondolatait, szokásához hűen, meredt maga elé, az ösvényt kereste.
"Az erdő. Ne hagyjátok, hogy megmérgezze az elméteket." morogta, olyan hangerővel csupán, melyet csak társai hallhattak, s ez mégis, az órákon átívelő csend felett olyan vágást ejtett, melytől mindenkinek elakadtak a szavai. Az öt férfi csak állt, és méregette egymást. Beren szája szinte tátva maradt, előre vette, s megfeszítette az íját, kinyújtóztatta elgémberedett hátizmait. Tovább indultak, az ösvényt barátságtalan növények füzére kísérte. Egy test körvonalai garázdálkodtak, egy hatalmas, legyezőalakú levél alatt. Argalad felhajtotta a levelet, mely alatt egy szakállas törp maradványai éktelenkedtek. Arcszőrzete fekete volt, aranygyűrűkkel díszítve, érces vonásait törpsisak takarta. Könnyű bőrpáncélzatban hevert, mellkasában három nyílvessző pihent. Ork nyilak voltak, görcsös fából gyalult, fekete vesszők, rikító, narancsszínű, csapzott tollakkal. Ahogy a tünde íjász lehúzta fejéről a nehéz vassisakot, az elesett szerzet hosszú, sűrű ében fürtjei szétterültek válla mellett. Arca rideg volt, szemei fátyolosak voltak, és bevérzettek. Mint két piciny kavics, egy vérben úszó óceán közepén. Meredt a semmibe. Bal karját kinyújtva pihentette teste mellett, jobbját pedig mellén nyugtatta. Testhelyzetéből látszott, várta a lassan bekövetkező, kínzó fájdalmakkal jelentkező, gyűlöletes halált.
"Idáig vonszolta magát, s menedéket keresett." szólt Beren, s lehajolt a holttest mellé. Vére bűzlött a méregtől, ragacsos, és feketés-bordó színű volt. Elanor végigsimította arcát, lehunyta a szemeit, s mellé helyezte az út szélén heverő kalapácsát.
"Thilio in gîl na bâd lín! Losto vae!" súgta a herceg, és felállt az elhunyt mellől. A csapat fegyelmezetten haladt előre, mindenki felkészült a legrosszabbakra is. Az erdőt száz évek sikolya szállta meg, s a gondolatok egyre nehezedtek. Fájtak a pislantások, az eldübörgő pillanatok hangzavara, fájt a lélegzet, zsibbadtak az ujjak.
"Talán, ha ezt a törpöt megtaláltuk, még a társaira akadhatunk, életben lehetnek..." rebegte Argalad, tekintete fátyolos volt, és nyughatatlan.
"Daro!" szólt erényesen Elanor, kezét feszítetten egyenesen tartotta.
"Álljatok meg!" erősítette meg mondandóját, a Hattyúlovagra tekintettel, a közös nyelven is. A herceg szemei ugyanúgy villogtak, mint mikor beléptek a fergetegbe.
"Tartsátok tisztán a fejeteket! Egy pillanatra se kalandozzatok el, vagy a rontás az agyatokba száll!" sziszegte, állkapcsát erősen összeszorítva. Háromezer év tapasztalatát is erősen próbára tette az árnyékvilág közelsége, a gonosz uralmának határához való önkéntes menetelés.
"Goheno enni." felelte a tünde, és lábait kezdte bámulni, úgy lógatta szőke lóboncát.
"Viszont a törpök még életben lehetnek... Amit mondtál, nem balgaság, drága barátom, csupán szemed mécsesének halovány pillantása volt, mi ijedtségemet táplálta." Szólt ismét Elanor, s íjához fogott nyílvesszőjének sörtéjét simította végig. Valami tisztán érződött a levegőben, rossz szaga volt, akár a sárba fulladt dögnek. Egy hatalmas bokrot kerültek, már szinte éjszaka volt, a fák lombjai olyan sűrűre nőttek, hogy csupán egyetlen, árva fénysugár pirított át a koronán. Milyen magányos, és örökkévaló. Aranyosan ásított végig a párás légen, éppen egy barna kalapú gombára világított. A nap, belát a fák közé. Vézna kémeit küldi át a levelek sűrűre font hálóján, melyek akár az aranypor, oly könnyedén festik sárgára az általuk derítendő tért. Túl a sápadozó sugáron, egy ordas fa tövében pár ágon hervadt láng süvege nyaldosott egy megcsonkított testrészt. Talán egy másik törp karja égett a lángon, a test iszonyatos szaga átlengte az egész erdőt, s vonzotta a fák vadait. Hét ork tanyázott, a hússal vesződtek, néhányan pedig pofozkodtak azon a keskeny tisztáson, mely a két ordas fát, és Elanorékat választotta el egymástól. A felderítőcsapat egyenlőre észrevétlen maradt, a hatalmas bokor takarásában.
"Hét." súgta Melethron, két kezében szorosan fogva másfélkezes pengéjét. Az indák kéken izzottak benne, jelezvén a mélység lényei a közelben vannak. Nem lehetett elosonni mellettük, az ösvényen foglaltak állást.
"Meg kell bizonyosodnunk róla, hogy nincsenek-e többen... Nem rohanhatunk neki csak úgy, egy sereg orknak." mondta Elanor, de ekkor már kihúzta hosszú, villogó íját.
"Bármilyen ötlet, mégis hogyan deríthetnénk ezt ki?" kérdezte Argalad, s arcán egy halvány félmosoly reppent tova, s a félelem, ha csak egy pillanatra is, megszűnt létezni.


/elnézést a gyengébb minőségért, most valahogy nem ment! Very Happy/
Vissza az elejére Go down
Aranuir
Ember
avatar

Hozzászólások száma : 26
Tartózkodási hely : Gondor, Dol Amroth
Mottó : "A nemesség nem születés joga, a tettekben ismerni fel."

TémanyitásTárgy: Re: Elanor és Aranuir   Csüt. Jan. 08 2015, 14:40

Elanornak

Meg kellett szabadulniuk a lovaktól, mielőtt beléptek volna a rengetegbe. Ez Aranuir számára nem jelentett nagy szívfájdalmat, még azon is töprengett, tán a hátas utazásaik során először volt igazán boldog. Szemöldökét felcsúsztatta, szája szélét lebiggyesztette, majd egy reménytelen fejrázást megcselekedve búcsúpillantást vetett a hűségesnek éppen nem mondható állatra. Ahogy beléptek a Bakacsinerdőbe, a hattyúlovagot egyből szorongó, kellemetlen érzések kerítették hatalmukba. Most azonban sokkal erősebben jelentkeztek, mint amikor néhány órával azelőtt az Anduin partján ácsorogtak.
- Miféle gonosz hely ez?- suttogta önmagának, miközben sejtelmesen körültekintett. Homályba burkolózott minden, mintha a halálon, az enyészeten lépdelt volna, amikor csizmája talpa a talajt érintette. Ez az érzet össze sem volt hasonlítható a természetes, őszi elhullással. Kissé úgy érzete magát a férfi, mintha temetőben járt volna, viszont annak többszörös sújtását mérte szívére a látvány, a szagok, minden egyes külső behatás, amit az erdő sugárzott magából. Az jutott eszébe, mit nem olyan régen a Dámszarvas közölt vele. Valaha ezen birodalmat a Zölderdő néven ismerhették Középfölde lakói. A jelző már egyáltalán nem illett a helyre, ahová utuk vezette a kompániát. Elanor úr nyugodtan tűnt, arcára egyetlen kétségbeesett vonás sem ült ki, mialatt Aranuir rápillantott. A sejtelmes megnyilvánulástól, a lovag hirtelen arra lett figyelmes, miszerint őt is átjárták ugyanazok a démonok. Lelke köré fonódtak, ostromolták annak kapuját, ám az kitartott. Egyelőre legalábbis... Vért pillantottak meg az ösvényen, ez pedig igencsak baljós előjelnek számított. Hirtelen az villant a lovagparancsnok agyába, nem-e az egyik gondori kósza vére, akit Denethor helytartó nevezett ki a felderítő küldetésre? A vitéz Melethron óvatosan guggolt le a tócsa mellé, ügyelve minden mozdulatára, amivel esetlegesen zajt csaphatna.
- Egy törp vére? Mit kereshetett errefelé egy törp?- érdeklődött értetlenül a kapitány, majd tovább haladtak. Elgondolkozott rajta, hogy talán kereskedő lehetett, noha a törpök ettől még északabbra, vagy keletebbre éltek, ráadásul értesülései szerint nem is szívlelték egymást a tündékkel. Mindenesetre túlságosan elmélázott ezen, mikor hirtelen ismerős hangokra lett figyelmes. Oldalra tekintett, három hattyút látott, amelyek véres tollakkal, lassú nehézkes szárnycsapásokkal repültek a fák között. Az egyik leszállt, s Aranuir irányába kezdett sántikálni, kitátotta rothadásnak indult csőrét. Az elkövetkezendő másodpercben a nemes nolda beszédé ütötte meg a fülét, a vízió pedig tovaszállt. Ledermedten állt néhány pillanat erejéig, a látomás olyan valóságosnak tűnt, sosem tapasztalt hasonlót. Kifújta magát, a többiek után kezdett bandukolni. Jobbnak látta, amennyiben nem adott hírt társainak a játékról, melyet a rengeteg űzött az elméjével. Beren egy holttestre bukkant, melynek szaga irtózatos élményt nyújtott, nem is beszélve kinézetéről. A Hattyúkapitány is tapasztalta már az orkok mérgének bűzét, ami vegyült a tetemből áradó halálszaggal. Erős gyomra volt, az mégis felkavarodott.
- Szegény szerencsétlen...- motyogta Aranuir. Azelőtt életében nem találkozott még a bányák kis termetű népségével, az elsőt nem így képzelte el. Bele sem mert gondolni, mekkora kétségbeesés ülhetett a megsebzett szívén, egészen addig a végső levegővételig, míg kimerült teste fel nem adta a küzdelmet. A méreg gyűlöletes, sötét eszköz volt, méltó az elfajzott okrokhoz, a gonoszság szülötteihez. A lovag az oldalára helyzete kezét, azonban nem találta a kardját. Rémülten pillantott derekára, miközben tapogatózott, eztán íriszei az fák közé meredtek, ahol édesapját látta. Rezzenéstelen arccal állt ott Húrin, kezében fia fegyverével, amit lassan a nyakához emelt, végighúzta a pengét a bőrön, az inakon, a húson. Torkából patakzani kezdett a vér, ábrázatának színe egyre haloványabb lett, mire arról már a hús is elkezdett lemállani. Szemiből fekete férgek kúsztak elő. Aranuir szíve oly hevesen dobogott, majdnem kiszakította a mellvértjét. Levegő után kapkodott, viszont légutai elszorultak. Lehunyta szemeit, erőt vett magán. Lothlóienre gondolt, a fényre, a gyönyörű zöld lombkoronákra, a szépségre és jóságra, mai őt ott fogadta. Felidézte a lágy ének dallamait. Újra rámeresztette tekintetét a világra, a látomás megszűnt, fegyvere ismét oldalán csüngött. Egy halvány mosollyal nyugtázta, hogy sikerült kijátszania a megfélemlítést, hacsak egy időre is. Elanor úr tanácsát ezek után megfogadja majd, a körülötte lévő dolgokon kívül semmire nem fog koncentrálni.
- Ha még élnek, akkor ki kell szabadítanunk őket. Tartozunk ennyivel az elesett testvéreiknek.- nyilvánult meg Dol Amroth kapitánya. Továbbindultak, rá is leltek hét orkra, akik étkeztek és vesződtek. Aranuir Argaladra szegezte pillantását, aztán így szólt:
- Nekem volna egy elképzelésem... Argalad, Beren! Ti itt maradnátok, a közelben rejtőzködnétek el a fák között. Elanor uram, Melethron, valamint jómagam hátrébb mennénk az ösvényen. Amint mindenki elfoglalta a pozícióját, mi hátul zajt csapnánk. Az orkok meghallanák, és valószínűleg a hangzavar forrása után erednének. Ebből több dolgot is kideríthetnénk. Hogy mennyire szervezettek, esetleg vannak-e többen? Hiszen, ha mind utánunk erednek, akkor valószínűleg nincs bennük sok jele a szerveződésnek. De, amennyiben őröket hagynak hátra, vagy hírnököt, az riaszthatná a többit. Argalad és Beren, ti éppen ezért maradnátok itt, ha látnátok, hogy valamelyik kürtért nyúl, vagy az ellenkező irányba kezdene indulni hírvivő céllal, azonnal lenyilazhatnátok. Hárman tudjuk tartani magunkat, még akkor is, ha esetleg mindannyian egyből utánunk erednének. Persze, ez esetben ketten fedezhetnétek minket hátulról, ami szintén kapóra jönne. Így még akár be is keríthetnénk őket. A szándékaikból és megmozdulásaikból némi utalást kaphatunk a szervezettségükre, továbbá egyet nem ártana életben hagyni, hátha kifaggathatjuk.
Aranuir felvázolta elképzelését, s ha mindenki beleegyezik, úgy ő visszább vonul az ösvényen, bajtársaival karöltve. Saját pajzsát kezdené el püfölni kardjával, ami elégnek bizonyulna a hangzavar előidézéséhez. Ellenkező esetben vár, meghallgatja a további javaslatokat az orkok kiiktatására.
Vissza az elejére Go down
Elanor
Tünde
avatar

Hozzászólások száma : 26
Tartózkodási hely : Völgyzugoly/Lórien
Mottó : êl dín dannant na fuin Mordor ias i dhúath dhelu orthor.

TémanyitásTárgy: Re: Régi erdei út   Pént. Jan. 09 2015, 20:06

Aranuirnak

A percek szétfolytak a bokor menti ösvényen, Elanor áztatta a szemét a tobzódó sötét népek civódó, aljas harcosain. Ocsmányak voltak, bűzösek, és balgák. Az orkok szerencsétlen teremtései voltak a hajdani isteneknek. Nem sokat tudni, ezekről a bányák mélyén élő, koboldokkal rokonságban álló gonosz lényekről. Semmihez sem értettek, nem volt tudományuk, történelmük, vagy technikájuk, nem voltak gyógyítóik vagy hőseik, kikről ódákat zengtek, vagy kódexet írtak, nem voltak gyermekeik, és maguk sem voltak gyermekek soha. Amorf testük és formáik borzasztó volt, és sötét, akár a rontás, mely a lelküket áztatta teremtésüktől halálukig. A letaszajtott, otromba népség hordákba tömörült, hierarchiájuk mérlege az erő, és az erőszak alapkövein terült el. A herceg szánalommal, és utálattal ötvözött, kénes érzelemmel mérte végig eme alantas élőlények párbeszédét. Az orkok semmiféle földi mesterséget nem tudtak a magukénak, csupán azokat, melyekkel rossz dolgokat voltak képesek létrehozni. Félelmetes, rettentő hadi szerkezeteik otrombasága egyezett fegyvereik, és páncélzatuk megmunkálásával, mely még visszataszítóbbá változtatták őket. Elanor, csupán fülével követte a kapitány szavait, szemével már a tervet rajzolta. Képekként képzelte el, amint tőre ismét a húsba vág, vagy ahogyan arcát megcsókolja az eleresztett nyílvessző lágy fuvallata, mely úgy kíséri végső útjára az acélfejű, egyenes kígyót, mint fázó férfit a szeretője. Átkarolja a menetszél, a visszafordíthatatlan "állatot", a nyílvesszőt, a tollak remegnek, mint a hölgy, mikor eléri teste gyönyörét, a hegy belemar az áldozat tarkójába, akár éles fog az omlós húsba, a fekete vér pedig átöleli a belefúródott vessző, vékony, kecses nyakát. A szél megcsalatkozott, bús szerető, elhagyja imádottját, ki a testben lel örök nyugalomra, együtt szunnyad vele, amint kétségbeesetten dobban az ütőér, s csupán az agy fogja fel, a szív nem, hogy minden lüktetésnél, csak önmagát gyöngíti. Elanor arcára gyermeki mosoly ül, oly kecsességgel ölelkeznek ajkai, akár hó a jéggel.
"Kitűnő parancsnoka lehetsz gondor ezüst-kék hadseregének, Dol Amroth kapitánya." súgja a férfinak, s vállára helyezi kezét. A Hattyúkapitány ajkain a bölcsesség, és a tehetség pimasz szavai csüngnek. Pimaszak, rakoncátlan szavak ezek, egy olyan lény szájából, ki halandó, s egy olyan ember szájából, ki oly keveset látott, s tapasztalt a világból.
Elanor a két tündéhez fordult.
"Argalad, Beren. Fel a fákra! Daro!" sziszegte, s a két harcos jelezte, mikor felértek, és ráláttak a tisztásra. Elanor nyugalma hidegséget, és feszültséget idézett elő. Lassan pislantott, szemeit nyitva tartotta, s akkor kifújta a levegőt. Körülötte lecsendesedtek a fák, elsimult a félelem, és a gyomrokban motoszkáló, görcsölő izgalom.
"Aranuir, a pajzsod!" szólt selymesen lágy hangon, mintha csak annyit mondott volna, "milyen szépen süt ma a nap...". Az ifjú harcos,a melléhez szorított hattyúval ékesített acélnak csapta gyönyörű kardjának markolatát. Az orkok felhorkantak, lábak törtető zajai hasították fel a csendet, felüvölteni készült egy kürt, melynek hangja azonnal elhalt. Beren nyila időben mart a jelezni készülő íjász pofájába.
"Gurth an glamhoth!" üvöltötte hirtelen Elanor, s a dús növényzetből kilépve azonnal szembe találta magát egy förmedvénnyel. A kések összehangolt szinkronnal haraptak a harcos mellkasába, átütve páncélját. A tünde kezében megperdültek a rövid kardok, s visszacsattantak két oldalára, az íj húrja megfeszült, s a pár lépésnyire álló teremtmény torkát átrágva, a mögötte rohanó homlokába fúródott. A fák takarásából még több ork vágtatott elő. Melethron kardja villant, egy fej hullott, s egy nyíl csapott az ifjú tündeharcos derekába. Az összecsuklott, pehely teste elfordult a földben, jobb kezében tartotta kétkezes pengéjét, mellyel hárította a csapásokat. Túl sokan voltak, azonban utánpótlásuk már nem érkezett. Egyszerű portya volt, de nehéz páncélzatú felderítők, erős, gundabadi orkok hordája. Elanor lőtt, újabb katonák feküdtek holtan, látóterében a földről küzdő Melethront figyelte, a tünde előtt, Argaladnak és Berennek köszönhetően hulltak a sötétség szolgái, azonban a herceg, Aranuirt nem találta. Egy pillanatra körbe tekintett, s lelke megnyugodott, mikor meglátta a férfit...
Vissza az elejére Go down
Aranuir
Ember
avatar

Hozzászólások száma : 26
Tartózkodási hely : Gondor, Dol Amroth
Mottó : "A nemesség nem születés joga, a tettekben ismerni fel."

TémanyitásTárgy: Re: Elanor és Aranuir   Vas. Jan. 11 2015, 14:57

Elanornak

A szavak, melyek elhagyták a tünde herceg száját, többet értek minden bátorító beszédnél, amit Aranuir el tudott volna képzelni. Ifjú korában kitanulta a hadviselés fortélyait, ám Elanor úr azokat már évezredek óta űzte, ezért nyilvánvalóan sokkal jobban értett hozzá a gondori kapitánynál, ennek ellenére mégis elismerően beszélt a kidolgozott taktikáról. A hattyúlovagok parancsnokának arcán egy barátságos vigyor kezdett tündökölni, ezt követően nemes noldára emelte tekintetét, hálásan bólintott egyet irányába:
- Köszönöm, jó uram! Eljött hát az ideje, hogy együtt rántsunk kardot.
Ezután a többi harcosra szegezte a tengerkék íriszeket, mindegyikük arcát végigmérte, jól belevéste emlékezetébe, hiszen talán utoljára látta őket ily elevennek. Meglehet, valamelyikük nem éli majd túl az összecsapást, vagy talán ő maga lesz az. Ettől függetlenül bátorság, s öröm lakozott a szívében, mert megismerhette ezeket a kitűnő tündéket, tanúja lehetett elszántságuknak és merészségüknek. Megismerhette a fény népét, ahogyan azelőtt a Dámszarvas fogalmazott, betekinthetett a kultúrájukba. A szépség és tisztaság világa befogadott egy embert, ki a büszkeség hazájában nőtt fel, kitárulkozott előtte, akárcsak egy féltve őrzött könyv, ha csupán rövid időre is. Jó vitézek vették őt körül, sajátjai közül sem kívánhatott volna kitűnőbbet. Argalad és Beren megkapták az utasítást vezérüktől, mire Aranuir egyet pislantott, a két íjász már elfoglalta helyét a lombok között, készenlétüket jeladással ismertették. Minden készen állt, kezdődhetett a tánc, a fiatal kapitány pedig tisztában volt vele, neki kellett megtennie az első lépést, az acél csárdásnak báltermében. Elanor megerősítő szavai eloszlatták kétségeit kötelessége felől, mintha Gondor kürtje fújt volna rohamballadát. A fehér hattyús zászló most az ő jobb karjaként szimbolizált, baljában a pajzs zengése a lovak patkóinak dobogását idézte elméjében. Egyre hangosabban, ritmusra püfölte fegyverének markolatával oltalmazóját, akárcsak, amikor a kovács erősítette kalapácsának fejével az izzó fémet. A közelből orkok törtek rá a három közelharcosra, kürtjük hangja gonosz vérüknek bugyogásába fulladt, amikor Beren megálljt parancsolt neki nyilával.
Egy rozsdás, torzképű förmedvény a Hattyúkapitányra, fokosának élével felé suhintott, de a lovag hárította azt pajzsával. Érezte, ahogyan az összeszegecsezett védőeszköz megremeg, ám a rezgést csillapította testének stabilitása. Lábai nem inogtak meg az erőteljes csapástól.
- Gondor!- üvöltötte, majd előlépett védőbástyája mögül, egy fejre irányított suhintással kettőbe szelte az ocsmány teremtmény koponyáját. Kardjának csillogó pengéjét beszennyezte a sötét, ragacsos vér, mely az orkból származott. A következő rohamozónak nem adott ennyi esélyt, lecsapta karját, amiben tőrét szorongatta, eztán megpördült tengelye körül azzal a céllal, hogy elválassza annak fejét a nyakától. Nem volt ideje társainak szemmel tartására, csakis a harcra szabadott koncentrálnia, különben könnyen a sötétség szolgáinak növekvő tetemrakása közt találhatta volna magát. Egy kósza nyílvessző csikorgós zajjal karcolta végig sisakjának szélét, tekintetével az íjász után kezdett kutatni, de hirtelen egy hatalmas gundabadi ork termett előtte, ki kétkezes kardjával felé suhintott. Aranuir felemelte pajzsát, ami megóvta őt a halálos veszélytől, csakhogy saját épsége árán. Dol Amroth kapitánya kitágult pupillákkal vizsgálta a hasadáson keresztül az életére törő pengét, mi oly közel volt arcához, hogy kisebb erőlködéssel akár meg is csókolhatta volna. A férfi eleresztette a pajzsot, hátrébb lépett, addig ellenfele talpával kitámasztotta a félig széthasított, címeres eszközt, próbálta kirángatni belőle a beleszorult kardot. Helyzeti előnyét kihasználva, Aranuir rohamra indult, viszont mielőtt bevihette volna a végső döfést, Gundabad szörnyetege kiszabadította saját fegyverét, annak élével nekifeszült a kapitány kardjának. Dühösen ordított a lovagra, pofájából rothadó bűz áradt, sárgán villanó szemeiből értelem nélküli gyűlölet sugárzott. A nyers, pusztító erő győzedelmeskedett, a kapitányt oldalra billentette, aztán tompa fájdalmat érzett homlokán, minek következtében a földre zuhant. Szédüléséhez homályos látás párosult, megpróbált hátrafelé kúszni, közben a kardjának markolata után tapogatózott a talajon. Mire kitisztult elméje, szorító fájdalmat kezdett érezni a nyakán, felülről bámulta a veszett orkot, ki fojtogatón tartotta a gondorit a levegőbe. A Hattyúlovagnak gyorsan kellett cselekednie, szerencsére felülkerekedett a halálfélelmen, majd előrántotta tőrét, s villám gyorsan a szörnyeteg fejébe vágta. Az baljósan felnyüszített, ujjainak szorítása gyengült, mire Dol Amroth lovasa ismét saját talpán állhatott, addigra a lény holtan rogyott össze. Aranuir szívverésének sebességét csupán levegő utáni kapkodása körözte le. Megkereste fegyverét, majd látott valamit, ami az orkoknál nagyobb volt, és minden bizonnyal veszélyesebb is.
- Elanor uram!- kiáltott vezére után, tudatva a nemes tündével a közelgő bajt.
Vissza az elejére Go down
Elanor
Tünde
avatar

Hozzászólások száma : 26
Tartózkodási hely : Völgyzugoly/Lórien
Mottó : êl dín dannant na fuin Mordor ias i dhúath dhelu orthor.

TémanyitásTárgy: Re: Régi erdei út   Vas. Jan. 11 2015, 18:22

Aranuirnak


Az otromba kard végigcsúszott a homokos talaj nyálkos lepedőjén. Két a hatalmas gundabadi ernyedt teste szétfolyt a földön, Aranuir, Dol Amroth kapitánya vészjósló pillantásokat vetett a lombok rejtekében mozgolódó sötét alak felé. A kiáltás borotvaként nyeste át a fémek sikoltását, Elanor az utolsó élő ork mellkasából tépte ki a tőrét. Melethron arca márvánnyá változott. A harcos kirántotta lábából a nyílvesszőt, majd nekirugaszkodott, ám azonnal visszacsuklott a porba.
"Avgaro, Melethron!" üvöltötte neki a herceg, aki tudomás véve vezetője parancsát, a földön maradt. Az ork méreg gyorsabban szívódik, ha hordozója mozog, vagy küzd ellene. A vér feketévé válik, és sáros állagúvá, majd a szív felmondja a szolgálatot. A harcos ezt jól tudta. A fák széthasadtak, egy troll lépett elő a fák árnyékából. Szemei sárgán villogtak, akár a macskáké, tekintetében forrt a düh, és az esztelen barbárság. Elanor karja megfeszült, szélesre húzta holdkő íját, a Csalogányt, a levegő meghűlt, a lény ordítani kezdett, mikor a herceg eleresztette a nyílvesszőt, behunyta a szemét. Sikoltva metszette szét a levegőt, a rohanó vipera-nyílvessző, egyenesen beleszállt a troll nyitott szájába, és annak lágy részébe mart bele. A teremtény fájdalmasan felvonyított, mint egy kutya, ha a farkára lépnek, óriási, otromba kezeivel hadonászni kezdett támadói felé. Elanor egy bukfenccel a lény két lába között, mögé került, és újabb vessző után nyúlt, mikor az veszett csapkodása közepette könyökével eltalálta a nolda herceget. Elanor megperdült a levegőben, majd a földön pördült meg, és végigcsúszott a talajon.
"No marthannen!" szisszent fel a herceg, és még egy nyilat eresztett a csapkodó troll koponyájába. Nem terült el, akár egy szikla, olyan sebezhetetlennek bizonyult. Régen, volt már rá példa, hogy trollal kellett megütköznie. Félelmetes teremtények, buták, de annál erősebbek. Egyetlen igazán hatékony ellenszerük a napfény, minden más fegyverrel csupán hatalmas erőbefektetés árán lehet elpusztítani őket. Elanor tekintete fölfelé irányult. A lombok a tisztás felett, alig értek csupán össze. Egy jól irányzott ugrással képes lenne az ágakba kapaszkodva megnyitni a rést, melyen a nap trollölő dárdái a talajba csapódnának.
"Aranuir! Foglald le ezt a dögöt!" kiáltotta Elanor, és elindult felfelé egy vastag fa törzsén. Olyan göcsörtösre faragták az istenek, eme növény testét, hogy szinte lépcsőként végigfuthatott rajta egy ügyesebb tünde. A Hattyúkapitánynak rontó troll azonban észrevette a földön tétlenkedő tündét. Arcán a dögökre jellemző kárörvendés ocsmány tapétája száradt, és heves léptekkel indult a tétlen Melethron irányába. Argalad és Beren nyílvesszői esőként záporoztak, s mindhiába, lövéseik nagy része apró kavicsokként pattogott szét a Bakacsinerdő fái között. Elanor lépteit szaporázva, ágról ágra ugorva közelített a lombok felé, s már kellő magasságban volt ahhoz, hogy a troll ne érhesse el. Lelkébe költözött az aggodalom, tekintete sarkából barátaira pillantott, izmai megfeszültek, s szaporázta lépteit.
Vissza az elejére Go down
Aranuir
Ember
avatar

Hozzászólások száma : 26
Tartózkodási hely : Gondor, Dol Amroth
Mottó : "A nemesség nem születés joga, a tettekben ismerni fel."

TémanyitásTárgy: Re: Elanor és Aranuir   Hétf. Jan. 12 2015, 01:27

Elanornak

A föld megremegett, a levegőnek korlátlan tengerén félelmetes, vérfagyasztó ordítás hulláma támadt föl, amelytől a legbátrabb harcosoknak is aggodalom töltötte volna el a szívét. Aranuir le sem bírta venni szemeit az árnyékról, ami egyre inkább nőtt, majd a haldokló fák fájdalmait még inkább növelte a mögülük előlépő troll, ki érkezésekor szétzúzta az útjában álló kérgeket.
- Jaj, csak ezt ne!- suttogta a férfi, ujjai rászorultak kardjának markolatára, de mielőtt bármit cselekedhetett volna, Elanor úr harcolni kezdett a hatalmas förmedvénnyel, halált megvető bátorságot tanúsítva. Addig a pillanatig a gondori kapitány számára nem nyílt lehetőség, hogy figyelemmel kísérje a tünde harcmodort, hiszen a csata hevében csakis önmagára koncentrálhatott, így is majdnem elroppantották a gigáját. Az erőfitogtatás következtében kiszáradt ajaki tátva maradtak, amikor íriszeivel a bestia szájába fúródó nyílvesszőt megkövette. Rengeteg íjász versenyen ő maga is részt vett, noha soha nem jeleskedett benne, de egy nyilast sem ismert, aki ennyire pontosan telibe tudott volna találni mozgó célponton. Még akkor is, ha a troll méretei nagyok voltak, a lövésnek tökéletes időzítésűnek kellett lennie.
- Elképesztő...- nyögte ki, úgy bámulta a harcoló noldát, akár egy kisgyerek, aki először tapasztal meg életében valami csodálatosat. Néhány pillanat erejéig még a kötelességéről is elfeledkezett, tovaszálltak gondolatai. Akkor eszmélt fel, amikor a Dámszarvast egyik végtagjával megütötte a gonosz teremtény.
- Elanor uram!- kiáltotta, ezután lábait futásra kényszerítette, közel merészkedett az óriási méretekkel rendelkező, eszetlen lényhez, ám nem tudott rajta jó gyenge pontot találni, ugyanis folyamatosan hadakozott a kezeivel. Aranuir kapva kapott az alkalmon, amikor egy újabb nyílhegy szúrta koponyán a szörnyeteget. Szaporázva lépteit annak testközelébe ért, kardjának élével végighasította a bestiális ellenfél tömzsi lábát, amely vastagságra egy fa törzsével is felérhetett. Tudta, nem lett volna bölcs meggondolás egy helyben maradnia, pláne nem a troll közvetlen közelében, így hát a háta mögé menekült, egyből a támadásának sikeres bevitele után. A küzdelem nem ért véget, az ellenség nem adta meg magát, ragaszkodott hitvány, gyarló életéhez. A tünde vezér utasítással állt elő, miközben ő az egyik fa teteje felé vette az irányt.
- Bízd csak rám, jó uram.- jelentette ki Dol Amroth lovagparancsnoka, miközben tudatosult benne a nolda zseniális terve. Bízott a hercegben, annak elszántságában és képességeiben, úgy döntött teljesíteni fogja a rá szabott feladatot, ameddig Elanor utat nem enged majd a napfénynek. Akaratlanul is elmosolyodott vezére találékonyságán, talpraesettségén. Mintha a troll is a két szövetséges kezére játszott volna, megfordult, a hattyúlovagra üvöltött, kinek orrát megcsapta a bűz. Támadni készült, lesújtott ökölbe szorított kezével, ami a legnagyobb pörölynél is veszélyesebb fegyvernek minősült. Talán a fejébe talált nyílvessző okozta, csakhogy koordinációja igencsak megromlott, s Aranuir is oldalra huppant, így a lapító végtag a talajba csapódott. Gondor kapitánya a magasba emelte a kardját, meglendítette azt a rémség csuklójára. A szilárd bőrön alig hatolt át a penge éle, ezért a férfi minden erejét beleadva még egyszer lesújtott. A bestia újból felüvöltött, sebesült kezével kétségbeesetten lendített egyet, eltalálta a nyugati katona mellvértéjét, aki nyekkenve esett a hátára, ismételten a földön találva magát. A troll azonban Melethron felé eredt, kit az orkokkal folyó viaskodás alatt eltalált egy mérgezett nyíl.
- Melethron!- szólította bajtársát Aranuir, viszont elméjében világossá vált, az avaron heverő tünde harcos nem bírta megvédeni önnön személyét a förmedvénnyel szemben. A lovag talpra állt, gyorsított léptekkel haladt a szövetségesének irányába, majd az utolsó pillanatban Lothlórien elterült bajnoka és a Bakacsinerdő gyűlölettől vezérelt, sötét élőlénye közé állt.
- Hozzá ne nyúlj, vagy Elendil nevére esküszöm, kiontom a mocskos beleidet!- fenyegetőzött Dol Amroth férfiúja. A troll idegesen és dühösen mordult föl, láthatóan frusztrálta a hegyes acél, mellyel az imént emléket szereztek neki. Ennek ellenére nem tántorodott meg, próbálta megmarkolni Aranuirt, hogy utána összeroppanthassa, akár egy szem diót. Ő legjobb kardforgató képességeit latba vetve, vágásokkal hárított jobbról és balról, alulról és felülről, egészen addig még hirtelenjében elvakította a fény. Úgy érezte, mintha évek óta nem tapasztalta volna már a napfény cirógatását arcán.
Vissza az elejére Go down
Elanor
Tünde
avatar

Hozzászólások száma : 26
Tartózkodási hely : Völgyzugoly/Lórien
Mottó : êl dín dannant na fuin Mordor ias i dhúath dhelu orthor.

TémanyitásTárgy: Re: Régi erdei út   Hétf. Jan. 12 2015, 23:07

Aranuirnak, a hattyúlovagok parancsnokának...


"Vi dýr ennui nu Anor
Ned echuir lyth eriar
I yrn ethuiwar, nin nurar
Ar aew verin linnar.

Ennas dû alfanui
A ferin 'irith gerir
I elenath, viriath fain,
Vi finnel gelfib dîn.

Sí na veth bâden im derel
Vi dúath dofn tummen.
Atham meraid velig a tynd
Athan eryd bain beraidh

Or 'waith bain nura Anor
A panlû elin cuinar
Ú-pedithon 'i-aur gwann'
Egor nai îl 'namarië'."


Szél viszi messze a hangot. Emlékek sorai közt lebegő, halovány dalfoszlányok lengik körül az elme ködös alagútját. Cafatokká tép a szél, minden madárhangot, reszketnek a fák a langyos déli szellő harmatos keze alatt. Mint apró, zöld bundájú bárányok borzolódnak, leveleik csattogása akár a csillagok emésztő morajlása fátylat borítanak a múltra, és merednek véres szemekkel a jövőbe. A fénysugarak pengeként vágtak át a ködön, hullámzó fátylukba belekapaszkodott a felvert por, és a csata zaja. Hiszen mennyit ér egy élet? Aki egyszer még van, reggel felkel, látja az arcán lévő sebeket, melyeket a múlt vasszablyája égetett bőrébe, látja a tündöklő tekintetek éjsötét parázslását, és úgy lép ki a világ értetlen közegéből, hogy soha vissza már nem tér. Melethron szája fehér volt. Arca beesett, kék erek türemkedtek a halántékán, körbeölelték vérben úszó, feketére festett szemét, csupán tengerkék íriszei villogtak, bámultak üvegesen az aranyló fénysugarakba kapaszkodtak, s halk sóhajtással búcsúztak a jelentől, örökké csak múltban ragadtak. A keze ernyedten hevert maga mellett, kardja vértől bűzlött, páncélja kopottan pislogott a rávetődött sugarak pajkos érintésében. A világ felsóhajtott, kitárta dús keblét, a hatalmas förmedvény mestermunkává faragottan emelte irtózatos öklét, s alig egy karnyújtásnyira alatta Dol Amroth kapitánya fagyottan bámult szembe az elmaradt halállal. Csend szőtte át a teremtett univerzumot. Senki sem mozdult. Melethron vére végigcsurgott lábvértjén, s szomjas köntöse felitta azt, ami bensőjéből való. A pillanatok mozdulatlanul vártak, Aranuir kardján végigvágtatott egy kósza csillanás, Elanor pedig könnyed, kecses mozdulattal ereszkedett barátja mellé. Ahogy földet ért, hangtalanul toppantott. Olyan volt, akár egy rigó, kinek csupán szárnya csattogását hallani, s azt is csak akkor, ha alszik az erdő. Meredten bámultak egymásra. A troll arca torz volt, s a nyílvessző továbbra is szájpadlásában rögzítve éktelenkedett. Nem voltak szagok, az erdő nem árasztotta magából a félelmet, sem pedig a gonoszságot. Néma csend volt. A sötétség elragadta az áldozatait, és mohón zabálta fel azok lelkét. E lombok közül, egy lélek sem vándorolhatott a csillagok felé.
"Melethron..." súgta Elanor, s leereszkedett bajtársa teste mellé. A mérgezés csúf halál, otromba sebeket ejt, s a harcos így is szép volt. Óvatos vonásai körülölelték halvány állkapcsát, könnyű, puha bőre úgy hullott arcára, akár a friss hó. Csendben ment el. Nem üvöltött, vagy rángatózott, holott az efféle út a legjárhatatlanabbak közé tartozik, mi a halálba tart. Oly némán, s fegyelmezetten szenderült örök álomra, hogy észre sem vették. Aranuir mindent kockára tett egy idegen elf életéért, egy olyan harcosért, akit csupán pár napja fogadott bizalmába. A Hattyúkapitány hős volt, egy csupán Középfölde büszkén halálba vonuló harcosai közül, s mégis több mindenkinél. Elanor végigsimította hófehér kezével a z örök álomra szenderült férfi arcát, lecsukta annak zavaros vízzé vált, fátyolos tekintetét, majd saját szemét is lehunyta.
"Thilio in gîl na bâd lín! Ely velui, hanar." sóhajtotta, s fogai kerítésén úgy gördültek át, e bánattal itatott, keserű szavak, melyek könnyebbek voltak mindennél, s mindenkinél, hogy megremegtek a fák, s az ég elsírta magát. Az apró cseppek utat találtak maguknak az aranyélű levelek pajkos páncélrostélyai között, s lassan tócsát formáltak a szövetségesek körül.
"Ideje indulnunk." Jelentette ki a nolda herceg, és Aranuirra nézett. Mindnyájukat megviselte az összecsapás, kissé fáradtnak, és viseletesnek tűntek. Elanor száján baldachinba bújtatott, gyengéd, azonban mindennél elismerőbb mosoly suhant végig. Jobb kezét a bajnok vállára tette, nem szólt, csupán szemei beszéltek. Ezekben a kósza pillantásokban keserűség, bánat, fájdalom és könyörgés, barátság, félelem, büszkeség és boldogság érdekes, feldolgozhatatlan ízű egyvelege kavargott, s a másodpercek lankadt pillogása úgy ragadta magával az egykor tündöklő Zölderdő látogatóit, mint a rohanó élet Melethron lelkét, és történetét...
Vissza az elejére Go down
Aranuir
Ember
avatar

Hozzászólások száma : 26
Tartózkodási hely : Gondor, Dol Amroth
Mottó : "A nemesség nem születés joga, a tettekben ismerni fel."

TémanyitásTárgy: Re: Elanor és Aranuir   Kedd Jan. 13 2015, 14:29

Lothlórien hercegének, Elanornak


Amikor Aranuir látása kitisztult, csupán egy hatalmas kőszobrot fedezett fel maga előtt, amivel nem is oly régen még igencsak ádázul hadakozott. Lehunyta szemeit, mély levegőt vett, megfáradt tüdejét ki akarta szorítani mellkasából dobogó szíve, mely verésének hevessége továbbra sem nagyon szeretett volna enyhülni. Ő azonban ezt nem bánta, ugyanis mindezen jelek egy valamire adtak neki bizonyosságot, mégpedig arra, hogy életben volt. Lábaiba hirtelen fáradtság fészkelte be magát, féltérdre rogyott, kardját a talajba döfte, azon támasztotta meggyötört izomzatát. Az orrnyergén egy aprócska izzadságcsepp csúszott végig, menekült a verejtékező homlokról, az arcba hulló hajtincsek tengerének árnyékából. Magányosan pottyant a fekete talajra, beleágyazódott az avarba, abba a földbe, ami annyi rémes dolgot látott, s ki tudja menyit fog még? A gondori ifjú ajkait kiszárította a levegő, melyet ki és be lélegzett rajtuk keresztül. Lassan, de biztosan felállt, hátrafordult, és egy igazán őszinte mosoly kezdett felvillanni arcán, amikor meglátta Elanor urat, csakhogy ez az öröm hamar tovaszállt. Rápillantott Melethronra, a tünde bajnokra, kit életével védelmezett. A harcos nem mozdult, szemeinek világa elveszett. Dol Amroth kapitánya talán el sem szerette volna hinni, amikor először tudatosult benne, Lothlórien harcosa eltávozott az élők sorából. Nem volt erre felkészülve, egy gondolatfoszlány éppen megszületni készült elméjében, hogy javasolja a nolda hercegnek, térjenek haza, ápolják sebesült társukat. A csendes búcsú másodperceiben, Aranuir szintén Melethron oldalához guggolt, leemelte fejéről a szárnyakkal díszített sisakot. Szívét körbefonták a sajnálat, a fájdalom, a bánat indái, erősen szorongatták, mint a védelmező anya a gyermekét. A mélyen kínzó érzelmek egy halk sóhajt facsartak ki a lovagból. Arra gondolt, mennyire friss volt még az ismeretségük a vitézzel, talán visszatérésük után beszélgethettek volna egy jót, megittak volna egy italt a sikeres küldetés javára. Amennyiben a Dámszarvas el lett volna foglalva uralkodói teendőkkel, úgy a Hattyúkapitány Melethront kereste volna fel, tünde közelharci gyakorlás kérésével.
- Nyugodj békében, cimbora...- köszönt el végleg Aranuir, ezt követően kicsatolta köpenyét, lágyan, halotti lepelként terítette rá az elesettre. Habár, ő nem egy volt a Dol Amroth-ban szolgáló hattyúlovagok közül, annál mégis sokkal többet jelentett a kapitány számára. Őket már összefűzte a harcosok köteléke, a csatában szerzett testvériség, aminek erejéhez igencsak kevés dolog volt fogható. Így adta meg a végtisztességet Gondor hírnöke, eztán megfogadta nemes lelkű vezére tanácsát. Újra kobakjára tette fejvédőjét, pengéjét kirántotta a földből, tokjába csúsztatta. A döglött ork koponyájából is visszaszerezte a tőrt, amely megmentette halandó életét. A pajzsot maga mögött kellett hagynia, ugyanis aligha lett volna hasznára a történtek után. Keservesen vizsgálta a fehér hattyún éktelenkedő hasadást, egy reménytelen fejcsóválással elkönyvelte annak vesztét.
- Megtiszteltetés volt az oldaladon küzdeni, Elanor uram. Vitézséged nem ismer határokat. Sosem szolgáltam még nálad nemesebb és bátrabb vezér alatt. Ha Gondort szorítja majd a szükség, s feljebbvalóim fele ennyire hősiesek lesznek, úgy nem félek csatába vonulni senki ellen.- hangzottak Aranuir szavai, eztán elismerően bólintott a nolda irányába. Megdicsérte a két íjászt is, kik szerencsére nem szenvedtek sérüléseket az megütközésben, valamint köszönetet nyilvánított nekik, amiért támogatták őket sötétségoszlató nyilaikkal. Tudták, nincs visszaút, ki kell deríteniük mi lappangott Dol Guldur gonoszsággal átitatott bástyái között. Az ösvények egyre inkább hátborzongatóvá váltak, a kompánia pedig a legnagyobb óvatossággal haladt, a tündék minden egyes neszre odafigyeltek. Újabb sokkoló látvány fogadta őket, amikor az út mentén egy ork dárdára kitűzött fej nézett farkasszemet a csapattal. Aranuir mindig is gyűlölte ezt a módszerét az ellenség visszariasztásának, habár az emberek között is megfordult olyan, aki nem riadt vissza az alkalmazásától. A lovag megközelítette az elrettentésként szolgáló jelzést, majd düh és iszonyat lett úrrá rajta, ahogy alaposabban megszemlélte. A koponyán a bőr már oszlásnak indult kissé, noha a vonások még kivehetők voltak. Csapzott, sötét hajából csomók hiányoztak, egyik szeme helyén üreg tátongott. Ennek ellenére, a lovag rájött, hajdanán gondorihoz tartozott a megtorzult fej. Kétségeket sugárzó tekintettel kutatta Elanort, aztán így szólt:
- Ismertem ezt a férfit... az ithíliai kószák egyik tisztje. Ha jól emlékszem, Ohtarnak nevezték. A különítmény parancsnoka volt, akik Cair Andros után követték az orkokat. Átok verje az összes mocsadékot! A népem vérét ontják.
A hattyúlovag beszédében nem az a fajta fájdalom visszhangzott, mint Melethron elvesztésekor, ezt a kínt haragjába és bosszúvágyába mártogatta. Ettől függetlenül tisztában volt vele, nem veszíthette el a fejét, azzal bajba sodorta volna szövetségeseit. Semmit sem tehettek a megcsonkított felderítőért, ezért folytatták a missziójukat. Közeledtek.

// Következő hozzászólás: Bakacsinerdő - Dol Guldur //  
Vissza az elejére Go down
Ajánlott tartalom




TémanyitásTárgy: Re: Elanor és Aranuir   

Vissza az elejére Go down
 
Elanor és Aranuir
Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Középfölde :: Archívum :: Minas Tirith Irattára :: Kalandok :: Rhovanion-
Ugrás: