HomeHome  Gy.I.K.Gy.I.K.  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  
Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Fontos!

Jelenleg a Harmadkor 2999. évében járunk.

Mielőtt regisztrálnál, feltétlen olvasd el a Szabályzatunkat!

Az avatarok mérete szigorúan 180 pixel széles és 300 pixel magas legyen!

Kattints minden nap!
FRPG Top Sites - Magyarország
Társalgó
Latest topics
» Dragelor FRPG
Szer. Ápr. 06 2016, 17:40 by Gödrös Toma

» Aendir
Hétf. Jan. 25 2016, 22:06 by Aendir

» Skulduggery
Csüt. Dec. 17 2015, 00:32 by Vendég

» Játszótársat keresek!
Szomb. Dec. 12 2015, 10:03 by Leon Hargaratist

» Erdei-folyó
Hétf. Ápr. 13 2015, 21:15 by Aya

» Sírbuckák
Szomb. Ápr. 11 2015, 12:03 by Hakon

» Nagyterem
Hétf. Ápr. 06 2015, 21:06 by Elrond

» Brí
Csüt. Ápr. 02 2015, 11:09 by Drem a Farkas

» Tavia
Pént. Márc. 13 2015, 19:44 by Szürke Gandalf

Alapítás

2013.03.03 .
Hirdetések

Share | 
 

 Lothlórien

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet
Fehér Saruman
A Fehér Tanács tagja
avatar

Hozzászólások száma : 33
Tartózkodási hely : Vasudvard

TémanyitásTárgy: Lothlórien   Pént. Márc. 08 2013, 22:10

A Celeborn vezetése alatt álló tündék fővárosa.

__________________________


Fehér Saruman, az istarok rendjének bölcs feje.

[wow]Ezt nem látod[/wow]
Vissza az elejére Go down
Daleron Narchenar
Ember
avatar

Hozzászólások száma : 33
Tartózkodási hely : Középfölde
Mottó : Némi arannyal bárkit hallgatásra lehet bírni... Főleg ha én kapom azt az aranyat.

TémanyitásTárgy: Re: Lothlórien   Szomb. Júl. 26 2014, 13:06

/Enaid/

*A ló elesett Daleron pedig a földre került. Ezután már biztos volt halálában, de egy tünde megjelent és meggyógyította őt, de persze ez lehetett némi halál előtti hallucináció is. A férfi egy sötét helyre került, ahol nincs más csak feketeség.*
- Hol vagyok?
*Kérdésére azonban nem kap választ csak vízhangot. Egyet pislant és a sötét üresség helyett egy kopár tájkép villan be elé. Azonban csodálkozni nincs ideje, mert egy fekete ruhás alak kardjával éppen felé suhint. A támadást varázsbotjával sikeresen elhárítja, de azt sem érti, hogy az, hogy kerülhetett a kezébe. Eme párbaj még egy darabig folytatódik, majd a férfi megelégeli a csatát és lángra lobbantja a nazgúl szénfekete ruháját aki csak hangosan felsikít. Körülötte hirtelen orkok jelennek meg. Mind a férfi halálára szomjaznak. Ő csak ejt egy kisebb vágás jobb mutatóujján, majd végighúzza arcán a véres ujját, ezzel egy harci festést képezve. Szemei hirtelen vörösen kezdenek el izzani és egy rövid kántálás után az orkok közé lő egy hatalmas tűzbombát, kik ennek hatására futni kezdenek. A férfi arcára mosoly telepedik, de nem sokáig, ugyanis egy nyilat kap a hátába, amitől térdre kényszerül. Még három vessző éri Daleron testét, majd térdre rogy. Lassacskán újra feltűnik a gyűrűlidérc. Odasétál a férfi elé, majd magasba emeli kardját.*
- Velem nem szórakozhatsz ember!
*Majd lesújt hatalmas kardjával...*

*A férfi felriad és vadul kapkodja a levegőt, gonosz teremtmények után kémlelve a körülötte lévő környezetet, de nem lát másokat csak sürgő-forgó tündéket. Hátra dől és visszateszi fejét a párnára.*
- Tehát mégis élek... túléltem.
*Mondja boldog hangon, majd nyújtózkodik egyet, azonban a mellkasába nyilalló fájdalomtól nem fejezi be. Nyilván beütötte valamikor. Talán akkor mikor a földre került. Azonban legalább nem tört el. Ha eltört volna akkor nem csak ettől a mozdulattól kezdett volna el fájni. Ezután a megállapítás után tekintete az őt segítő lányt kezdi el keresni.*
Vissza az elejére Go down
Faineth
Tünde
avatar

Hozzászólások száma : 47
Tartózkodási hely : Amerre a szél visz
Mottó : Az álom nem tolvaj, aki ellopja a fele életünket, hanem áldott tündér, aki mentül hosszabban időzik nálunk, annál inkább meghosszabbítja az életünket.

TémanyitásTárgy: Re: Lothlórien   Szomb. Júl. 26 2014, 13:50

Miután elértük Lothlórient, Daleron és az én utam különvált. Őt az ispotályba vitték, nekem viszont nem volt bajom. Hála neki.
Miután átöltöztem és felfrissítettem magam, Galadriel magàhoz hivatott. Sejtettem, hogy nem lesz kellemes csevej. A nő tudni akarta, még is mennyit tudok az orkokról és a morgul nyílról... Elmondtam, hogy körülbelül semmit, és majdnem elkotyogtam magam a nazgulról... de nem mondtam semmit róla, mert tudtam, hogy tenni úgy se tudnának semmit, viszont kellemetlen helyzetbe sodornám Daleront.. Persze a nő tudta, hogy titkolok valamit, de nem faggatott tovább... Helyette elmondta, mennyire csalódott, hogy a Fény lánya, akit hozzá szoktak mérni, mennyire megalázóan viselkedik népére nézve. Szavai a szívembe markoltak. De leginkább azért, mert nem méreggel szólt, hanem komoly csalódottsággal. Mondta hogy megérti, mennyire meg akarom ismerni a világot, de egyenlőre tanulnom kell, mert a gyerekek először járni tanulnak meg, s csak aztán szaladnak világgá. Részben egyet értettem... szavait azzal zárta, hogy pár testőr kíséretében vissza megyek Völgyzugolyba, mert már aggódnak értem. Az indulást azonban elódázhatom addig, míg a sérült ember fel nem kel.

Eltelt másfél nap, mikor egy tündenő keresett fel, hogy Daleron felébredt. Sietős léptekkel mentem oda. Hófehér-aranyruhám finoman derengett velem a sötét levelek között. Beléptem a férfi pihenő helyére és halványan rá mosolyogtam
- Csak hogy felkeltél... -léptem ágyához. - Jobban vagy? Hogy érzed magad?
Vissza az elejére Go down
Daleron Narchenar
Ember
avatar

Hozzászólások száma : 33
Tartózkodási hely : Középfölde
Mottó : Némi arannyal bárkit hallgatásra lehet bírni... Főleg ha én kapom azt az aranyat.

TémanyitásTárgy: Re: Lothlórien   Szomb. Júl. 26 2014, 14:12

/Enaid/

*Amíg tekintetével a lányt keresi elgondolkodik álmán. Vajon ez csak egy látomás volt, vagy tényleg egy álom? Elvégre a gyűrűlidérc orkokat küldött ki, hogy megöljék őt. Nyilván nem mondott le a lányról és a bosszúról. Ez esetben a lány csak akkor van biztonságban ha tünde területen jár. Azonban nem érti mit keresett fegyvertelenül ilyen messze völgyzugolytól. Talán kalandozni akart, de ez most nem is fontos. A lényeg az, hogy ha ez még egyszer előfordul és ő nem lesz ott akkor a lány a sötét erők fogságába esik, ő pedig életével tartozik neki... Talán szüksége lehet egy testőrre, de az sem valószínű, hogy immár hajlandó lesz elhagyni völgyzugolyt. Bár ki tudja, majd kiderül. Tovább nézi a sürgő forgó tündéket körülötte, és csak most kezdi el érezni ezt a fura illatot. Tovább szaglászik és rájön, hogy belőle árad.*
~Ezek megfürdettek? Remek! Úgy is tervben volt, de így legalább megspórolták számomra a folyó keresését.~
*Lassacskán megérkezik a lány és halványan rámosolyog a férfira, aki örömében ismét felül. Mi tagadás kissé fáj neki, de nem törődik vele.*
- Örülök, hogy itt vagy.
*Mondja kissé elpirulva. Nem igazán számított arra, hogy a lány tényleg önszántából fogja meglátogatni. Bár jobban meggondolva, azok után amiken keresztülmentek logikus a dolog. Mikor a lány rákérdez hogylétére, a férfi arcán még szélesebbé válik a mosoly.*
- Mint akin átment egy ló, de ezt leszámítva jól...
*Pár pillanatra habozik, majd folytatja.*
- Na és te? Gondolom te is átélted azt a nagy puffanást amitől így fáj a mellkasom?
Vissza az elejére Go down
Faineth
Tünde
avatar

Hozzászólások száma : 47
Tartózkodási hely : Amerre a szél visz
Mottó : Az álom nem tolvaj, aki ellopja a fele életünket, hanem áldott tündér, aki mentül hosszabban időzik nálunk, annál inkább meghosszabbítja az életünket.

TémanyitásTárgy: Re: Lothlórien   Szomb. Júl. 26 2014, 14:43

Eltelt másfél nap, azóta, hogy megérkeztünk ide. Számomra nem volt kellemes, mert habár Daleron miatt már nem kellett aggódnom, kellemetlen volt Galadriel úrnővel egy városban tartózkodni, mert engem kezdettől hozzá mértek, s ez számomra kellemetlen volt, főleg most, hogy a szemében milyen gyermetegnek is látszottam. A napok lassan teltek, olvasással. Igen, tanultam, mert az úrnő mondta, ha kalandozás helyett tanulnék, már rég én is annak a tudásnak a birtokában lennék, amivel megmenthettem volna egyedül is Daleront. Viszont ha nem kalandozok, soha nem is találkozok vele. A lényeg, hogy beletörődve a dologba próbáltam visszarázódni a mindennapokba... szóval tanutam, akkor is, mikor szóltak, hogy a férfi felkelt. Letettem hát a könyvet és meglátogattam. Láttam, hogy örül nekem, s mondta is, mire az ágya mellé léptem közvetlenül, s mikor felült, megigazítottam mögötte párnáját, hogy kényelmes legyen. Kérdésemre kissé viccesen felel, mire szélesen elmosolyodom.
- Akkor jobban vagy... - könnyebbülök meg, majd kérdésére kicsit elkomolyodok.
- Jól, a karom fáj picit, de semmi bajom. Daleron, azért jöttem, hogy elbúcsúzzak... - sóhajtok nagyot. - Galadriel úrnő kiadta parancsba, hogy menjek vissza Völgyzugolyba, miután felkeltél. Szóval lassan mennem kell. Nem tudom, te merre mész ezután, sajnálom, hogy elválnak útjaink... - pillantok rá kicsit szomorkásan. Habár elrabolt megkötözött, és a hátán hurcibált, még is kiderült, mennyire kedves és bátor ember is. Életét adta volna értem, s ezzel bebizonyította, hogy hamisak a krónikák. Ezen a kis kalandon át úgy érzem barátommá vált, s sajnáltam, hogy valószínűleg nem fogom látni sokáig. Hiszen miért jönne Völgyzugolyba? Nem hiszem, hogy jól érezné ott magát, ráadásul azt is kétlem, hogy szívesen látnák... Bár ki tudja, Elrond kiszámíthatatlan.
Vissza az elejére Go down
Daleron Narchenar
Ember
avatar

Hozzászólások száma : 33
Tartózkodási hely : Középfölde
Mottó : Némi arannyal bárkit hallgatásra lehet bírni... Főleg ha én kapom azt az aranyat.

TémanyitásTárgy: Re: Lothlórien   Vas. Júl. 27 2014, 13:00

/Enaid/

*A lány elmosolyodik az enyhén humoros válaszra. Ennek a férfi csak örül. Ritka az, ha egy ember mosolyt tud csalni egy tünde arcára. Elvégre ők nem olyanok mint a törpök. Ők nem nevetnek még néha azon is ami cseppet sem vicces, de az is igaz, hogy a tündék és a törpök olyanok mint ég és föld. Talán ezért nem rajonganak egymásért túlzottan. Mikor felteszi a kérdést a lány elkomolyodik. Mikor elmondja, hogy csak a karja fáj egy kissé megnyugszik, azonban mikor a búcsúra terelődik a téma a férfi kissé elszomorodik. Figyelmesen hallgatja a lány mondandóját. Közben kimászik az ágyból.*
- Akkor elkísérlek Völgyzugolyig. A nazgúl még mindig rád vadászik... *Kissé halkabbra veszi hangját, és folytatja mondandóját.* - Különben is jobb testőrség vagyok egy csapat tündénél. Egyedül pedig aztán végképp nem engedlek utadra.
*Odasétál holmija felé és elkezdi magára ölteni. Először leveszi a tündéktől kapott ruhákat, majd felveszi kék szövetnadrágját, és bőrcsizmáját. Ezután az inget húzza magára, és rögvest rá a farkasbőrből készült páncélt. Bár sokkal inkább mondható el egyszerű ruhadarabnak. Ezután a széles bőröv kerül derekára min a rengeteg kis táskáját tartja. Nemsokára csizmáira is rácsatolja az acéllemezeket. Miután végzett bal karjára is ráköti a szokásos páncélzatát, varázsbotját pedig hátára teszi.*
- Én készen állok.
*Mondja a lánynak szinte fittyet hányva arra ha elutasítja a kíséretet.*
- Ha akarod, ha nem akkor is elkísérlek legalább Völgyzugolyig... A rám váró munka mindig megvár.
*Mondja arcán széles mosollyal. Már csak a lány válaszára vár és reménykedik abban, hogy nem kellesz vele ismét erősködnie. Bár most nem fogja megkötözni és vállára kapni. Főleg azért nem mert egy tündékkel teli helyen ez csak annak tanácsos aki elő tűpárnát szeretne gyártani magából. Meg hát nem is kell a lányt a tudtával kísérni. Lehet a tudtán kívül is, csak be kell tartani a tisztes távot.*
Vissza az elejére Go down
Faineth
Tünde
avatar

Hozzászólások száma : 47
Tartózkodási hely : Amerre a szél visz
Mottó : Az álom nem tolvaj, aki ellopja a fele életünket, hanem áldott tündér, aki mentül hosszabban időzik nálunk, annál inkább meghosszabbítja az életünket.

TémanyitásTárgy: Re: Lothlórien   Vas. Júl. 27 2014, 14:12

Daleron & Enaid



Amikor azt mondja, elkísér Völgyzugolyba, mert a Nazgul még mindig vadászik rám, mondanám, hogy lesz testőrségem, de mintha olvasna a fejemben, kijelenti, hogy sokkal jobb testőrség...
- Hát.. - nevetek halkan. Mikor felkel az ágyból én leülök rá, s mikor öltözni kezd, lesütöm a szemeim.
-Örülök, hogy velem akarsz tartani... De félek, hogy Völgyzugolyban kellemetlen lenne maradnod. Annak ellenére, hogy megmentettél.. Szerintem félnek majd, hogy a tanulás helyett rád, mint vendégemre fogok koncentrálni. Bár... Lehet meggyőzöm őket, hogy pár napot kibírnak, hisz előttem több évezred. - mondom, miután felöltözik. Végül azt mondja, ő készen van. Bólintottam, s elindultam kifelé. Lunát már biztos felnyergelték nekem.
- Nem akartál volna pihenni még? - kérdezem, elindulva lefelé egy lépcsőn, fehér ruhámat elől megemelve, hogy ne lépjek rá.
-Nem kívánom, hogy rosszul legyél az út alatt.  - mondom hátra pillantva rá.



Vissza az elejére Go down
Daleron Narchenar
Ember
avatar

Hozzászólások száma : 33
Tartózkodási hely : Középfölde
Mottó : Némi arannyal bárkit hallgatásra lehet bírni... Főleg ha én kapom azt az aranyat.

TémanyitásTárgy: Re: Lothlórien   Vas. Júl. 27 2014, 18:28

/Enaid/

*Hallja a lány halk nevetését, de ügyet sem vet rá. Helyette inkább befejezi az öltözködést, majd a tündéhez sétál. Figyelmesen végighallgatja mondandóját, majd megvonja vállát és elmosolyodik.*
- Ugyan már. Nem áll szándékomban Völgyzugolyban időzni. Tudom, hogy ott sosem vagyok várt vendég. Azonban a városig elkísérhetlek. Abból nem származhat semmi gond. Tehát a tanulásodban sem foglak megzavarni. Azonban szívesen elbeszélgetnék az ottaniakkal, hogy még egy fránya tőrt sem adnak neked, hogy megvédd vele magad.
*Arcáról eltűnik a mosoly és komolyság tűnik fel helyette.*
- Most csak annyi szerencséd volt, hogy én jöttem érted és nem egy falka ork vagy a gyűrűlidérc. Hiába a szélsebes paripa... ezeket ennyivel nem lehet kicselezni, de még néha a fegyver sem elég, mint ahogy azt az én esetem is mutatja...
*Nem is ragozza tovább a szót, így is túlragozta már a dolgot. Inkább ő is elindul a kijárat felé. Azonban mikor a lány felteszi a kérdést csak felnevet.*
- Ugyan már... azért nem fogok ágyban feküdni mert fáj a mellkasom. Semmi bajom sincs, amiért pihennem kéne. Tehát kétlem, hogy az út során rosszul leszek.
*Azzal követi a lány lováig. Ha odaérnek és ha esetleg felkínálnák neki azt a lehetőséget, hogy üljön a tünde mögé akkor elutasítja az ajánlatot. Ha gyalog megy könnyebben fel tud készülni a lehetséges eshetőségekre.*
Vissza az elejére Go down
Elanor
Tünde
avatar

Hozzászólások száma : 27
Tartózkodási hely : Völgyzugoly/Lórien
Mottó : êl dín dannant na fuin Mordor ias i dhúath dhelu orthor.

TémanyitásTárgy: Re: Lothlórien   Csüt. Jan. 01 2015, 23:17

Aranuir & Elanor


A nyugaton alábukó aranygombóc, utolsó, bársonyosan simogató sugarai pislognak a ragyogó tündevárosra. Csend van, a végtelen nyugalom ciripelése csupán, mi keblére öleli a közeledő este hírnökét, a keleten barangoló, sápadt Holdat. Az ezüstfényben minden kissé hidegebbnek, komorabbnak, és elegánsabbnak tűnik. Elanor merengve tekintett a fák koronáján túl, mintha valami láthatatlan gyönyört keresne megvillanó szemeivel. Haját végigfésülte a Hold fehér fénye, mely szín, szinte testvérként simult az egyenes szálak közé. Valahol a távolban, a város fedett teraszépítményei és verandái alatt megszólalt néhány hangszer, a dallamok kígyózni kezdtek a későtavaszi, meleg estében. Zakatoltak a taktusok, elmosódott valósággá alakult a világ, Elanor mély lélegzetet vett, végigsimította magán ezüst díszítéses, fehér leplét, majd hátat fordított a terasz korlátjának, és könyökére ereszkedett. A trónteremben csend, és üresség egyvelege honolt. Celeborn Doriathba utazott, Galadriel pedig Völgyzugolyban töltötte a tavaszt. A nyár közeledte, mindenkit lázba hozott. Volt ilyenkor valami fűszer, valami reményteliség a levegőben. Ez az este, a folyó felcsapó párájának friss illatával, és a kabócák, valamint a tündék zenélésével mégis egy szomorú este volt. Keserű ízű letargia ragacsos hálója kuszálta össze Elanor érzéseit, holott semmi végett nem kellett volna bánkódnia. Lassan mozdult, mintha megbénították volna. Léptei súlyosak voltak, ami némi ellentmondásba keverte, hiszen tünde lévén szinte súlytalan. Elanor elmosolyodott saját gondolatai kuszaságán, és elnyúlt a sötét terem trónján.
"Daelon... Êl síla na lû e-govaned vín."
"Im meren le adgened." válaszolja a szőke hajú, fiatal elf, és meghajol Elanor előtt.
"Man anírodh?" Elanor tekintete érzelemmentesen borul a homályba. A keserű íz, még fogva tartja fogai kerítésének udvarát.
"Goheno enni! Anírodh maded?" kérdezi Daelon, kezében tálcán étkeket kínál. Elanor szótlanul vesz egy jól érett almát, beleharap. A kristály kék tekintet melegséget sugall. A keserűséget édes íz váltja. Daelon arcán halovány mosoly dereng fel, ismét meghajol, s távozik. A teremben kigyúlnak a lámpások, és Lórien fénybe borul. Mint ezer, és ezer szentjánosbogár tündökölnek a pilácsok a házak körül. Kellemes lesz a csend órája, akár a harmatos szellő, vagy a gyümölcs íze Elanor szájában. A Hold óvatosan kapaszkodik az ég aljába, a csillagok, mintha Lórien fényeinek tükörképei volnának, ragyognak. A palota kapuőrei jelt adnak, valahol odalenn ajtó tárul, idegen léptek szánják fel a folyosó köveit...
(A történet során Daelon nem összekeverendő Világtalan Daelon nevű felhasználóval)


A hozzászólást Elanor összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Jan. 02 2015, 01:30-kor.
Vissza az elejére Go down
Aranuir
Ember
avatar

Hozzászólások száma : 30
Tartózkodási hely : Gondor, Dol Amroth
Mottó : "A nemesség nem születés joga, a tettekben ismerni fel."

TémanyitásTárgy: Re: Lothlórien   Pént. Jan. 02 2015, 00:17

Elanornak

Aranuir olyan feladatot kapott, amelyről még álmodni sem mert volna. Minas Tirith-be érése után ismételten útra kellett kelnie, méghozzá Lothlórienbe, a tündékhez. Először nem is akart hinni a füleinek, amikor Gondor helytartója, Anárion leszármazottja, Denethor úr útjára bocsátotta. A Dol Amroth-i követ biztonságban történő eljuttatását követően, országának parancsolója bizalmat helyezett az ifjú kapitányba, talán akkorát, amekkorát ő nem is érdemelt volna ki. Egyre inkább vágyódott hazája iránt, szerette volna ismét látni a tengert, mely sosem ért véget a horizonton. Az emlékek nem halványultak benne, talán azért, mert hőn imádott szülővárosának képe nem is elméjébe ágyazódott be, sokkal inkább a szívébe. Sokat nem időzött a Fehér Városban, még társait is hátra kellett hagynia, új és kipihent társulat állt mellé, akik tapasztalt utazók voltak. Közülük kettő kószaként tevékenykedett a múltban, a negyedik, náluk talán tizenöt évvel idősebb veterán pedig a toronyőrség tagja volt személyesen. A helytartó jelölte ki, minden áron meg kellett óvnia Aranuir kapitányt, aki ezek miatt is feszélyezve érezte magát. Nem is oly sok idővel ezelőtt ő játszhatta el a védelmező szerepét, s most az ő védelmére neveztek ki embereket. Az Ithíliából származó páros eléggé hallgatagnak számított, egymás között is ritkán diskuráltak, akkor is legnagyobb részben az utat beszélték meg. A korosabb katonának, Turgonnak akadtak érdekes történetei, azonban könnyen elkalandozott másfelé, ráadásul hajlamosnak bizonyult arra is, miszerint megóvandó gyermekként kezelte a hattyúkapitányt. Ő, tisztelettudó lovag létére, nem tett megjegyzéseket ez ügyben, noha néha igencsak sértette a büszkeségét. Lenyelte a békát, ahogy mondani szokták. Rohan országában sem látta őket mindenki jó szemmel, bár a hattyúkapitány tisztában volt a viszálykodással, mi a két nemzet között alakult ki, habár szövetségesek voltak. Elég időt sem hagytak neki a tájak megismerésére, pillanatokon belül azon kapta magát, hogy már átkelt a Limjódon. A tündékre már rettentően kíváncsi volt, s a látvány, ami szeme elé tárult, mikor megérkeztek Lothlórienbe, arra nem talált szavakat. Szinte tátott szájjal ballagott az úton, miközben a hegyes fülű testőrség kísérte. Dol Amroth-nál szebb helynél sosem gondolt semmit, ám a fák birodalma elfelejtette vele minden azelőtti gondolatát. Hirtelen nem érezte a lábaiban, valamint az ülepében lévő fájdalmat, melyet a sok nyeregben töltött óra okozott számára, csupán kapkodta tekintetét a fények után, a magasba. A zene egész lényét áthatotta, mint ahogyan a víz hullámai mostak át a halászhálón. Gyönyört érzett, mi több csodálatot. Még mosolyogni sem volt ideje. Egész úton rongyos ruhában közlekedett, páncélját is maga mögött hagyta a sietség érdekében, csakhogy magával hozta a sötétkék, elegáns, mondhatni ünnepi ruháját a nagy belépő alkalmára. A tunikához, melyen a fehér hattyú jelképe díszelgett, fekete, fényezett csizma, valamint szürke nadrág párosult. Nem volt hajlandó megszabadulni jól megmunkált kardjától, habár az őrök tettek rá utalásokat. A küldetése fontosabb volt efféle, apró részleteknél. Kinyíltak a palota ajtajai, Aranuir pedig Elanor úr elé járulhatott. Az ezüstruhás, nemes tünde megjelenése tiszteletet parancsolt, mégis nyugalmat, bölcsességet árasztott.
- Hîr nín gorn!Im meren le govaned.- mondta a lovag, ezt a két mondatot útközben tanították neki. Ezzel egy időben fejet hajtott a város legmagasabb rangú személye előtt.
- A nevem Aranuir, Húrin fia. Üzenetet hoztam neked jó uram, egyenesen Minas Tirith-ből.- jelentette ki a közös nyelven.
- Tudom, későre jár, viszont az óra ketyeg. Boldog lennék, s megtisztelnél vele, amennyiben minél előbb megbeszélhetnénk a dolgot.- szólt a sötét hajú ifjú, azután várt.
Vissza az elejére Go down
Elanor
Tünde
avatar

Hozzászólások száma : 27
Tartózkodási hely : Völgyzugoly/Lórien
Mottó : êl dín dannant na fuin Mordor ias i dhúath dhelu orthor.

TémanyitásTárgy: Re: Lothlórien   Pént. Jan. 02 2015, 01:11

Aranuirnak


A szél mélyen dúdoló éneket hozott a hátán, és finom, kecses szellőként terült szét a lugasok között. Az esti fuvallatok olyanok voltak, akár a nolda szüzek. Bársonyosan lázasak, és gyöngédek. A sziporkázó fénysugarak cikáztak a levegőben, ahogy megnyaldosták Aranuir, gondori kapitány kardját. A férfi nyers kiejtéssel szólalt meg, az ősök nyelvén, Elanor arcára melegség, és barátság vonalai rajzolódtak. Ha valaki a szájára veszi egy idegen nép nyelvét, mikor a földjére lép, egyből megszűnik az illető neutrálisnak maradni, s nagy lépést tesz a barátság felé. Elanor felemelkedett a trónból, viszonozta a fejhajtást, s elindult lefelé a fenséges pódiumról.
"Êl síla na lû e-govaned vín." hangzott el Elanor ajkairól. Halványan elmosolyodott, hiszen ezeket a szavakat alig pár perccel ezelőtt is említette. Tekintettel, hogy vendége nem jártas a sinda nyelvben, megismételte a közös nyelven is.
"Csillag ragyogja be találkozásunk óráját, Húrin fia, Aranuir. Gil-galad fia, Elanor vagyok." kezdte kimérten, szemei végigvágtattak a magas, délceg férfin, aztán pedig kíséretén.
"Csak igaz szívű harcos lehet az, ki nem hagyja, hogy fegyverétől megfosszák." bólintott elismerően, s a férfi elé állt.
"Rendkívüli acél, bármely nolda kovács büszke volna rá.
Daelon! Tolo!"
szólt az ifjú szolgának, aki azonnal az teremben termett. Az asztal, melynél helyet foglaltak, a teraszon helyezkedett el, ami szárnyként nyúlt ki a palotából, és egyenesen a patakok friss vizének vízesése felett meredezett. A féltetőről dús növényzet, közötte füzérben, lámpások csüngtek. Az asztalhoz már csak a kapitány, és Elanor ülhetett, mindenki más részéről, ez hatalmas tiszteletlenségnek számított volna. A teremőrök felszólították a kíséretet a távozásra. Az asztalra tündeétkeket tálaltak, habár az étkezés ideje már lejárt, az újonnan érkezők valószínűleg megéheztek az idefelé vezető úton.
"A Lórien körül elterülő erdő, az éjszaka beálltakor már nem embernek való vidék. Ha a válasz, uradnak, Denethornak, nem oly sürgető, az éjszakát töltsétek Lórien falain belül." mondta, és az imént említett erdő irányába bámul. Arra, a falakon túl, végtelen sötétség kapaszkodik az erdőre, azon túl pedig a pusztaságra. Ötven évvel ezelőtt, az Anduin túlpartján túl, a Bakacsinerdő déli táján fekvő Dol Guldurba befészkelt a gonosz. Nem ritka, hogy a folyó őrsége az árnyék katonáiba botlik, az évek során sok minden változott Középföldén. Elanor zavartan kapja el a tekintetét az erdő felől, s mint aki hűvös gondolatait keresi, végigmérte vendégét, másodjára is. Szemei kékek, akár a tenger, s tekintetük elárulja, gazdájuk határozottságát. Nem mindenkit teremtenek katonának az istenek, s az ember élete oly rövid hozzá, hogy kitanulja a mesterséget. De aki a harcosok jegyében születik, azoknak már a szemükön is látszik.
"S most mondd, Húrin fia, Aranuir, milyen hírek azok, melyeket Lórien falai mögé címeznek?" kérdezi lassan, barátságos hangsúllyal, és hátradől a székében. Nincs hideg, hűvös van. A levegő, a patak feletti teraszon friss, frissebb mint a hajnali harmat, Elanor mélyet szippant belőle, s fejét kimossa az este...

Vissza az elejére Go down
Aranuir
Ember
avatar

Hozzászólások száma : 30
Tartózkodási hely : Gondor, Dol Amroth
Mottó : "A nemesség nem születés joga, a tettekben ismerni fel."

TémanyitásTárgy: Re: Lothlórien   Pént. Jan. 02 2015, 13:17

Elanornak

Aranuir normális esetben kényelmetlenül érezte volna magát, ha ily kései órákban kellett volna megzavarnia egy olyan fontos személyt, mint a Dámszarvas. Lothlórien szépsége, varázslatossága azonban teljesen elcsavarta a fiatal férfi fejét, sosem érzett még hasonlót. A nemes nolda felemelkedett a trónból, majd Dol Amroth kapitánya előtt meghajolt. A gondori ifjút olyan büszkeség töltötte el ekkor, amit azelőtt egyáltalán nem tapasztalt. A maga posztjában fontos embernek számított, de eltörpült akkora személyek mellett, mint amilyen maga Elanor is volt. Ezután saját nyelvén tett egy kinyilatkoztatást a tünde uralkodó, ám Aranuir nem merült ennyire bele a fák népének szóhasználatába. Kissé értetlen arcot vághatott, bár reményt táplált aziránt, hogy a megnyilvánulás jó szándékkal hangzott el. A kapitány szívéről nagy kő esett le, midőn Elanor felismerte tekintetében a megértés hiányát, majd lefordította előzőleges üdvözlését a közös beszédre. Járása oly könnyű volt, mint a szél, s a hattyúlovag elgondolkozott rajta, vajon érinti-e lába a talajt, avagy csak úgy tesz?
- Köszönöm kedvességedet, jó uram! Nem szerettem volna megválni tőle, mert mély érzéseket táplálok iránta. Sokszor tett már jó szolgálatot számomra, cserébe azzal tisztelem meg, hogy nem hagyom figyelmen kívül.- jelentette ki a férfi, mialatt kissé megemelte övéről a kardot. Furcsán hangozhatott Aranuir kijelentése, elvégre úgy mutatta be a pengét, mintha az együtt lélegzett volna az élőkkel.
- Remélem, nem sértettelek meg vele, becsületszavamat adom rá, barátként érkeztem ide.- magyarázkodott. Elanor, Lothlórien ura, a szolgáiért küldetett, ebből a gondori katona levonhatta a következtetést, miszerint hajlandó volt fogadni őt, meghallgatni a fontos üzenetet, amellyel haladéktalanul ide küldetett.  Hátrafordult, komoly arccal tekintett rá a két kószára, valamint az idősebb veteránra, azután egy bólintással jelezte nekik, miszerint minden rendben lesz. Biztos volt benne, a nemes vérű tünde nem engedni majd, hogy bármiben hiányt szenvedjenek. Békében aludhatnak éjjel, jelentős idő óta először. Ő is elmerengett ezen, s hirtelenjében úrrá lett testén a fáradtság, ismét megérezte az enyhülésben lévő fájdalmait, ám küldetését mindenek elé helyzete, ugyanis életek múlhattak rajta. Az erkély, ahol asztaluk foglalt helyet, tökéletes rálátást biztosított az erdőre. Aranuir elé is étket helyzetek, a szolgáló irányába fordította tekintetét, majd egy udvarias mosoly kíséretében egy halk "Köszönöm!" hagyta el száját. Nem tagadta éhségét.
- Nem tudom eléggé meghálálni, amit értünk teszel, Elanor úr. Az igazat megvallva, nem mindenhol fogadtak minket ily melegen, barátságosan. Hallottam már a tündék nemeslelkűségéről, bizony még Belfalas-ban is emlegetik a vendégszereteteket. Nem is vagyok róla teljesen meggyőződve, hogy uram válaszra vár tőled...- mondta sejtelmesen Aranuir, ezt követően enni kezdett. Szokatlanul elkészített étkeket látott maga körül, viszont ízre nagyon finomnak találta őket. Óvatosan emelte tekintetét vendéglátójára, aki úgy belemerült az elmélkedésbe, talán el is engedte füle mellett a lovag érdekesen csengő szavait. A hattyúlovag sokat merengett már rajta, vajon mit kezdhetne ő az örök élettel? Sikerülne-e oly felségessé, bölccsé válnia, akár az előtte helyet foglaló Elanor? Ez örökké rejtély marad számára, hiszen halandónak született. Amennyiben nem ölik meg csatában, úgy megöregszik, elgyengül, végül őseihez tér. Végezetül, a nemes nolda Aranuir üzenete iránt érdeklődött, aki lenyelvén utolsó falatot, baljósan kulcsolta össze szakálla előtt tenyereit.
- Teljes szívemből azt kívánom, bár jobb hírekkel szolgálhatnék, ám vészterhes üzenetet hozok. Az egész két hónappal ezelőtt kezdődött, amikor Cair Andros határában portyázó orkokat jelentettek a felderítőink. Az eset előtt érthetetlenül álltunk, hisz a keleti határokat jól őrizzük. Egy tíz fős, kószákból álló csapatot küldtünk, hogy nyomukra bukkanjanak, ám a nyomok északra vezettek. A különítmény követte őket egészen a Rauros vízeséséig, majd tovább az Anduin partján felfelé, és a vízeséstől északra négy ork szállítóhajóra lettek figyelmesek. Ezek az orkok nem csupán portyázás céljából voltak ott, hanem feladatot kaptak. Denethor úr attól fél, ha az ellenség nem tud minket felmérni keletről, akkor megpróbálja északról... Ebből kifolyólag pedig csak Dol Guldur keze lehet a dologban. A hajók fellelése után, az egyik kószát visszaküldték a hírrel, a többiek további lehetséges ork táborok után kutattak, de azóta sem tértek haza. Ha Dol Guldur mozgolódik, abban az esetben a ti határaitok is veszélyben lehetnek.- vázolta fel a kapitány a felkavaró tényeket.
- Amennyiben úgy döntenél, megerősíted határaidat, vagy utána jársz a dolgoknak kissé behatóbban, úgy tiéd a kardom, rendelkezz szolgálatommal! Barátként fogadtál házadba, lovagi kötelességem viszonozni. Talán Gondor helytartója sem venné rossz néven, hogyha biztatóbb hírekkel térnék haza.- mondta Aranuir, majd egy halvány, baráti mosoly kezdett tündökölni az arcán. Tisztában volt vele, miszerint Denethort sokan elég bugrisnak, háborodottnak tartották.
Vissza az elejére Go down
Elanor
Tünde
avatar

Hozzászólások száma : 27
Tartózkodási hely : Völgyzugoly/Lórien
Mottó : êl dín dannant na fuin Mordor ias i dhúath dhelu orthor.

TémanyitásTárgy: Re: Lothlórien   Pént. Jan. 02 2015, 14:37

Aranuirnak


"Cair Andros?" Elanor felhúzta szemöldökét, a meglepettség álarca teljesen rásimult márványarcára. Magában az, hogy mordori bányaorkok, vagy portyák Cair Andros határában kószálnak, nem számít különleges hírnek, sőt, lényegében hírértéke sincs. A város alig félnapnyi lovaglásra van Mordor hegyeitől, gyakoriak a betörések és támadások. Elanor tisztelte a gondoriakat, ezt a halandó népet, akik annyi évszázada már, hogy a legveszedelmesebbek, a gonosz szomszédosai. Határaik talán a legerősebben őrzöttek, katonái lojális, erős védelmet nyújtanak az országnak. Dol Guldur... ismétlődött Elanor fejében, tekintete ismét a sötét erdő irányába fordult. Itt van minden, az orrunk előtt, és mégis oly vakok volnánk, hogy nem látunk semmit? Hát persze. Gonosz varázslatok rejtik, óvják azt az erődöt. Alig fél évszázada, hogy Radagast, a barna mágus olyan ereklyére lelt, melyet nagyon régen elveszettnek hittünk. Szinte hallani Dol Guldur sikolyait, amint belekapaszkodnak az éjszakába, csüngnek rajta, akár a Hold fénye, himbálódzik Lórien fáinak ágai között. A plafonra függesztett baldachinokba belekap a felerősödő szél, az időjárás szinte reagál arra, hogy valaki kiejtette Dol Guldur-t a száján. Akár száz vitorla, dagadnak a vásznak, a tündék dala, hirtelen gonosz kántálássá alakul, a kabócák nem zsizsegnek, a szél baljós dallama ordít fel, aztán néma csend. Csak Elanor, és Aranuir, merednek egymásra. Gondor kapitánya egyenesen Elanorra néz, szemei vészterhesen villognak az éjszakában, mint két apró égkő. A férfi felkínálta szolgálatait, s szavaiban a bátorság, a büszkeség és a tisztelet nehezen kovácsolt, csodálatos drágaköve ragyogott.
"Ha felderítőitek ily vészterhes hírek hozói, mi Lórien népe köszönettel tartozunk, hogy a Szent Szövetség nevében jártok el, Gondor büszke népe. Nem szabad elhamarkodottan döntenünk azonban. Ha valami készülőben is van, Dol Guldur falain belül, ki oda besétál, csupán halált hoz magára, és felpiszkálja a gonoszt. Voltak legendák, úrnőm, jóakaróm, és anyám egy személyben az, a fenséges Galadriel, ki szerint az erőd árnyékába befészkelte magát... A legsötétebb sötétség." Elanor szavai elakadtak, a lélegzet bennszakadt, akár ha kést vájtak volna mellkasába.
"Azonnal hírnököt kell küldeni Bakacsinerdőbe! Daelon, Raitho!" az ifjú tünde, mint a szélvész, hezitálás nélkül távozott, egymaga lovagolt ki az éjszakába. Gondor híre, futótűzként terjedt. Lórien őrsége megduplázódott az éjszakára, habár Elanor nem számított támadásra a közeljövőben. Az orkok talán még nem elég szervezettek ahhoz, hogy Lórien ellen vonuljanak, de ha már Gondor feltérképezésének nekiláttak, Rohan is soron áll, úgy ahogy Lórien is. Előbb utóbb, a fény és a sötétség hatalma ismét farkasszemet néz majd, a Köd-hegységen innen, s túl. Még viszketnek, az előző kor háborúinak sebei, s mégis, a félelem ideje ismét dereng, a sötétlő fák komor lombjai alatt. Elanor tudta, hogy Denethor nem teljesen tisztán lát, s szavai, akár természete, kissé zavart. Azonban ezúttal a kételyek nem kaptak helyet a bölcsesség asztalánál. Még egy bolond helytartó sem tenné kockára országa becsületét, hamis hírek terjesztésével. S a tények, melyeket az ifjú, daliás kapitány hozott, többre, mint aggodalomra adnak okot.
"Az ilyesmi kérdésekben, józan fejjel kell választ adnunk, a legtöbb, mit tehetünk, szövetségeseink értesítése, és védelmünk bebiztosítása. Az én házam, a te házad, Aranuir kapitány, ha te, s kíséreted bármiben hiányt szenved, kérlek azonnal jelezd!" bólintott Elanor, és kimért mozdulatokkal felállt az asztaltól. A terasz korlátjára könyökölt, tekintetét a távolba eresztette, arcába csapott a vészjósló keleti szél,

"Alagos anglenna... Vihar közeleg."
Vissza az elejére Go down
Aranuir
Ember
avatar

Hozzászólások száma : 30
Tartózkodási hely : Gondor, Dol Amroth
Mottó : "A nemesség nem születés joga, a tettekben ismerni fel."

TémanyitásTárgy: Re: Lothlórien   Szomb. Jan. 03 2015, 01:39

Elanornak

Dol Amorth kapitánya csodálkozott, amikor a sötét helyek nevének kiejtésekor furcsa események kezdtek történni a társalgópartnerek körül. Mintha maga a világ is felordított volna fájdalmában, Dol Guldur hallatán. Aranuir nem táplált kétségeket afelől, hogy ezt, az erdőben elbújtatott várost erős varázs járta át. Ez annyira nem is volt meglepő a lovag számára, hiszen mindig is tudta, a tündék szoros kapcsolatban álltak a természetfeletti dolgokkal, valamint magával a természettel egyaránt. Biztos volt abban, ezt a várost, ezt az erődöt, ezt a csodával határos, káprázatos helyet nem a világhírű hegyes fülű íjászok őrizték egyedül. Ő maga nagyon kevés ismeretet táplált a mágia iránt, a kántálások, varázseszközökkel hadonászások helyett mindig is jobban értett a pontos kardvágásokhoz, a lágy részékbe behatoló szúrásokhoz. Emlékezett rá, midőn édesapja először adott a kezébe igazi fegyvert, s a nehéz tartás ellenére már akkor szimpatizálni kezdett a pengék népével. Az elmélkedésből egy hűvös fuvallat rázta fel, melynek köszönhetően megborzongott. Délen sosem köszöntött be a hideg olyan óriási mértékekben, a fiatal kapitány megszokta a kellemes időjárást, mióta meg elhagyta az otthonát, egyre északabbra indították meg minden küldetésével. Bohókásan arra gondolt, a következő missziója tán egyenest Angmar lesz, vagy talán Gundabad. Ott őt biztosan felemésztené a fagy, nem maradna belőle több egy jégszobornál, melynek hattyúszárnyas sisakját először villantanák meg a hajnal fényei. Látványnak bizonyára kellemes volna, csakhogy átéléséhez nem fűlt a foga. Elanor úr beszéde megszakadt, amikor egy bizonyos sötétséget említett. A nemes nolda követet küldött a Bakacsinerdőbe, ahol Thranduil király uralkodott. Aranuir sok mesét hallott azokról a rengetegekről, a legtöbb azonban nem kecsegtetett sok jóval. Lényegében, a sötét erődítmény, Dol Guldur is oda épült. A gondori férfi azt kérdezte magától, miért nem értesítették őket az ottani tündék, hogyha tudatában voltak a gyülekező árnyaknak?
- Kötelességünk tájékoztatni mindenkit a szabad népek közül, amennyiben jön a veszély. Népeink régóta barátságban állnak, együtt győztük le Sauront, és egymás oldalán hadakozva vetettünk véget a Boszorkánykirály uralmának, amikor Arnor királyságára rátelepedett a homály. Tudom, a világaink vezetői közül nem Denethor úr a legmegbízhatóbb ember, ám én hiszem, szívén viseli Középfölde sorsát. Gondornak pedig nincs törvényes uralkodója...
Az utolsó mondatnál a hattyúlovagok parancsnokának szavai szomorúan csilingeltek. Érzékeny témának számított ez nála, hiszen egyesek úgy mondták, az országnak nem is volt szüksége jogos trónörökösre, viszont Aranuir máshogyan vélekedett. Ismételten Elanor úrra vetette tekintetét, azért sóvárgott, bár egy ilyen erős és bölcs uralkodót szolgálhatott volna. Türelmes, megfontolt, mégis tettre kész, nem habozott biztosítani azt, mely népének a legjobb. Gondterheltnek látszott, noha minden bizonnyal honfitársai sorsáért aggódott, nem saját biztonságáért. A nolda uralkodó az erkélyre könyökölve meredt bele a sötétbe, s a viharra célzott, amely meglehet előbb ideért, mintsem képzelték volna a szabad népek.
- Úgy hiszem, az embereim nem vágynak többre egy, a kősziklás földnél kényelmesebb ágynál, valamint némi élelemnél. Megtiszteltetés számunkra, hogy vendégeid lehetünk.- válaszolta a kapitány. Ő is az újdonsült barátja mellé lépdelt volna, ámde a kényelmes ülőhely megváltásként szolgált neki a durva bőrnyerget lecserélvén.
- Mit gondolsz, Thranduil király komolyan veszi majd a fenyegetést? Mendemondák szóltak arról, hogy ő igencsak makacs jellem.És Rohan? Théodennek is tudnia kellene ezekről, mert az ő országát is érintheti a vész... Bocsáss meg uram, nem szerettelek volna megzavarni téged a kérdéseimmel! Bevallom, kicsit aggódok. Meglehet, ez eddigi életem legfontosabb eseménye. Szívem azt sugallja, harcoljak, józan eszem emellett türelemre int. Nehéz megtalálni az egyensúlyt, meghozni a helyes döntést. Ilyennek képzelem a királyok életét is.- jelentette ki a gondori lovag.
Vissza az elejére Go down
Elanor
Tünde
avatar

Hozzászólások száma : 27
Tartózkodási hely : Völgyzugoly/Lórien
Mottó : êl dín dannant na fuin Mordor ias i dhúath dhelu orthor.

TémanyitásTárgy: Re: Lothlórien   Szomb. Jan. 03 2015, 13:11

Aranuirnak


"Harcolni?" A szó fűszeresen csengett, kissé olyan íze volt, mint annak a szokatlan érzésnek, Elanor gyomrában, mely csak az édes gyümölcs feledtetett. A bölcsesség a kardok előtt ült, széttárta a kezét, és védelmezte az egyén lelkiismeretét.
"Ameddig nem tudjuk mi ellen, addig jóra nem vezet a sötétben való hadonászás... Még a végén, egymást sebeznék tőrjeink." Elanor a semmiségbe bámult. Milyen gyönyörűen ragyognak a csillagok. Az istenek szőtte fekete paláston, apró ezüstpöttyökként sziporkáztak a végtelen parányi fényei. Minden csillag, egy másik élet, egy következő, vagy talán egy előző világ fényei. Vajon mit tudnak a csillagok? Vajon ők látják-e odaföntről azt, amit idelenn homály fed? Elanor mélyeket lélegzik, arca kitisztult, vonásai kisimulnak.
"Thranduil fél. Ahogyan minden király retteg. Fél évszázada már annak, hogy az Ő jobbján harcoltam a Magányos-hegy lábánál. Mint akkor is, most is tisztában van azzal, hogy Szauron mozgolódik." A hírhedt maia neve, csupán csak most került elő a beszélgetés során. Az erdő összerezzent, a világ bujdokolni látszott, e név hallatán.
"Testvérekként tekintünk egymásra. Hinni fog, küldöttem szavaiban. Csupán attól tartok, hogy mit lép erre. Ha minden jól alakul, nem követi el ugyanazt a hibát, még egyszer. Nem zárkózhat el az árnyékok elől, mert ahol fény van, ott árnyék is születik."
Elanor a saját árnyékára mered, hosszasan bámulja az elnyúló, hosszú fekete alakot. Amorf formák keletkeznek, a megnyúlt testrészek egészen groteszk látványt keltenek, és ez a torzulás, akár a gonosz kivetülése, hátborzongatóan mutat. A Bakacsinerdő sötétje, és elátkozottsága egyszerre született a Théodent sújtó rontással. Rohan büszke királya, egy halott testében rekedt, szavai Gríma száján csüngnek, s ilyen kilátástalan időkben, a háború küszöbén, Rohan vén királysága veszőben van. Elanor nem szól, nem ismeri még eléggé vendégét ahhoz, hogy minden véleményét étlapra tárja. Ugyan a férfi tekintete őszinte, akárcsak szavai, céljai nemesek, és lovaghoz hívek, a királyi fenségesség megköveteli a titkolózás jogát. Mert Elanor most királyt játszik, Celeborn urat helyettesíti, s most minden dologban teljes joggal jár el, mely félelmetes teher, roppant súly, és kényes vállalkozás. Döntések, választások béklyói szorítják egyre nehezebben emelhető karját, kérdések bombázzák a kapuit, akár ostromgépek a várak falát. A vízió rettenetes, Elanort a földhöz szögezi. Vihar közeleg, emberek élete válik a porral egyenlővé, lelkek csatlakoznak az égiek társaságába, kik még nem készek a halálra. S a cél, melyért életeket áldoz majd, egy bekövetkező háború, legalább olyan nemes, mint amilyen balga. Meghalni a szabadságért, bagatell, szerencsétlen dolog. Olyan egyértelmű, és magától értetődő, hogy az ember, vagy tünde, vagy hobbit, legyen bármilyen teremtény is, szabadnak születik, a királyok az érdekeiket szolgálják, hogy készek az életükkel fizetni, azért hogy továbbra is szabadok maradjanak. De hát az élet végezetével, mindenki szabaddá lesz. Akkor miért harcolni érte? Elanor ért is, és nem is, ezt a hatalmas ellentmondást. A lény tehát, nem önző teremtmény, csupán az érdekeit védi. Hogy gyermeke, a jövő nemzedéke úgy élhessen, ahogy egykoron ő is tette. Más fiáért, senki sem adja a vérét...
"Azt kívánom tőled, Aranuir kapitány, hogy legfinomabb selyemágyon térjetek nyugovóra. Felajánlottad kardodat, hát ha felkel a nap, elfogadom szolgálataidat." Lassan beszélt. Másodpercek tovatűnő pillantása kenődött szét a márványkorláton. Elanor nem mozdult, szemeit feszesen az erdőre irányította, képzeletben már ott járt, az Anduinon túl, át a rövid pusztaságon, Dol Guldur erődjének hídjánál. A falak mint a homok, érintésre bomladoznak, csupán a gonosz az, ami összeragasztja szemcséit, vihar közeleg, a csillagok fénye még utoljára felsikolt, villanó penge hasítja szét az eget, óriási robajjal nyílnak meg a fellegek. Mintha dézsából öntenék...
Vissza az elejére Go down
Aranuir
Ember
avatar

Hozzászólások száma : 30
Tartózkodási hely : Gondor, Dol Amroth
Mottó : "A nemesség nem születés joga, a tettekben ismerni fel."

TémanyitásTárgy: Re: Lothlórien   Szomb. Jan. 03 2015, 21:55

Elanornak

A gondori lovag úgy érezte, túlságosan elragadta az indulat, amikor a harc iránt vágyakozott. Hiába, ifjú volt még, néha a szívében lángoló hévnek csak mások intésére tudott nemet mondani. Szerencsére, sosem számított önfejűnek, meghallgatta a tapasztaltabbak tanácsát, hallgatott feljebbvalóira. Elanor úr pedig valószínűleg századokkal több ideig láthatta Középfölde égboltját, amikor maga fölé tekintett. Aranuir azon törte a fejét, hogyan fogja majd ezt elmesélni embereinek? A jó cimboráinak, bajtársainak, kiknek el kellett őt hagyniuk, ugyanis Echtelion fehér tornya ezen határozatot hozta meg. Kíváncsi volt rá, bántotta-e lovasait a tudat? Boldogok lettek volna, amennyiben elkísérik őt a hosszú úton, avagy öröm töltötte el őket, mikor tudomást szereztek hazatérésük lehetőségéről? Nem óhajtott efféle személyes dolgokon évődni, mégis megfordultak a fejében. Tiszta fejjel kellett gondolkodnia, teljes lelki jelenlétére szüksége lehet az eljövendő időszakokban, noha ő sem tudta addig, milyen megbízatást kap a nemes noldától. Az első feladat hallatán, kissé megfáradt arcára halvány mosoly ült ki.
- Ezt nem lesz nehéz teljesítenem, jó uram.- fejezte ki magát a férfi, ezt követően felállt a székéből, majd lassú, komótos léptekkel battyogott el az erkély széléig. Nem támaszkodott rá, csupán jobb kézfejének mutatóujjával végigsimította azt, megvizsgálta a fának finom anyagát, mit valószínűleg a legjobb tünde famegmunkálók faragtak.
- Úgy vélem, Thranduil király is tudja, mit kell az elkövetkezendőkben cselekednie. Ha testvérekként szeretitek egymást uram, akkor valószínűleg ismeritek a másikat annyira, hogy tudjátok az mit javasolna bizonyos esetekben. A beszámolódból arra következtettem, kettőtök közül te vagy a megfontoltabb. Egy király, aki századokat, sőt ezredeket élt túl, minden bizonnyal tanul a hibáiból. Talán elképzel majd téged az oldalán, tán hallja majd az óva intő hangodat, "Mit tanácsolna most Elanor?" kérdezi. Jó barátként a választ is tudja majd, s onnan már csakis egy lépés van a helyes döntésig... Én ebben bízok.- mondanivalójának végén bólintott egyet az éjszakába, azután meghajolt a tünde úr előtt.
- Engedelmeddel, nyugovóra térek. Jó éjszakát uram, és szép álmokat!- búcsúzott el Dol Amroth kapitánya, eztán sarkon fordult elindult a nyughelyére, ahová elvezették a szolgálók. Lecsatolta magáról övét, lehúzta csizmáját, utána kivágott faként dőlt bele a kényelmes ágyba. Idejét sem tudta már, mióta nem fekhetett le oly kényelembe, szinte észre sem vette magát, de egyből húzta is a lóbőrt.

Másnap reggel a fénysugarakra ébredt, melyek átszűrődtek a fák koronáján. Kipihentek érezte magát, elmúltak a kellemetlen fájdalmak. Újra azaz erőteljes fickó lehetett, aki Minas Tirith falaitól indult el küldetésének teljesítésére. Úgy érezte, búcsút kell vennie kíséretétől, mert a helytartó nyugtalankodni kezdett volna, amennyiben a különítmény nem ért volna vissza bizonyos időn belül. Turgon nem vette jó néven a dolgot, de Aranuir biztosította róla, hogy minden rendben lesz vele. Valamint erősen kötelezte a korosabb veteránt, hogy ne felejtse el tudatni Denethor úrral a történteket. A gondori toronyőr az életére esküdözött az üzenetátadás kapcsán, amint a hattyúkapitány egy elismerő vállveregetéssel nyugtázott. A két kószának orrára kötötte a biztonságos hazatérést, emellett baráti hangsúlyban megemlítette nekik, ne háborodjanak fel, amennyiben Turgon majd csípős megjegyzésekkel zaklatja őket. Az elválás után azon kezdett töprengeni, Lothlórien éjszaka volt-e pompásabb, avagy a nappali órák az elkápráztatóbbak? Megreggelizett, s nem sokkal később Elanor úrhoz indult. Az ajtóban felfegyverkezett őrök megismerték a gondori kapitányt, beengedték a trónterembe.
- Jó reggelt, Elanor úr!- köszöntötte a noldát, azután meghajolt.
- A kíséretemet távozásra bírtam, Gondor helytartója tájékoztatva lesz az eseményekről, elkerülvén a kellemetlen félreértéseket hiányomból kifolyólag. Készen állok végrehajtani akaratodat.- a tájékoztatás mellé egy magabiztos vigyor társult.
Vissza az elejére Go down
Elanor
Tünde
avatar

Hozzászólások száma : 27
Tartózkodási hely : Völgyzugoly/Lórien
Mottó : êl dín dannant na fuin Mordor ias i dhúath dhelu orthor.

TémanyitásTárgy: Re: Lothlórien   Szomb. Jan. 03 2015, 23:24

Aranuirnak


Aranuir szavai mézként folytak szét Elanor fülében. Rendkívül jólesett a bók, melyet talán a hattyúlovag nem is dicséretnek szánt, azonban mégis motiválóan hatott. Elanor hosszasan meredt a királykék éjszakába, szemei ott lebegtek a horizont felett, a fák lombjai reszketni kezdtek a potyogó eső alatt. Gondor kapitánya nyugovóra tért, akárcsak kísérete, s Lórien városának fényeit is kioltotta az éjszaka andalító varázsa. Felhők fojtogatták az ég mélyen nyugvó parazsát, a csillagok tovatűntek, akár a múló sóhaj a hajnali szélben. Az égen délceg villámok nyargalásztak, villogtak a kardjaik, hatalmas csattanással érték egymást a girbegurba pengék. Elanor egy darabig még némán bámult, bele a viharba, át a sűrűn ömlő cseppeken, melyek csaknem eggyé váltak az erkély alatt zúgó vízeséssel. A világ színtelen lett, hangos, és együgyű. A fák, nem tűntek félelmetesnek, eltűnt a feszültség, és a víziók közkedvelt alapanyaga, a roppant csend. A félelmek kimásztak az ablakon, s újak érkeztek helyettük, azoké, akik nem kedvelik a zajt.
A nolda álmokat látott. Rettegett sereget, fekete, sötét arcokat, amorf alakok vágták az éjszakát, és nappalt. Nem orkok voltak, azoknál nagyobbak, kardjaik alaktalan, egyenes pengék, sisakjuk kemény, és félelmetes. Tündék nyilai cikáztak az esőben, de a falakat áttörték, az emberek csupán halandók, kovácsok, pékek, lovászlegények, egyik sem katonának való volt. A füst elszállt, a pusztaság némán ringatta hátán a sok, ezer halottat. Valahol a sárban, egy szürke ló vergődött, s akkor, akkor Elanor feleszmélt. Könyökén támaszkodott, ágyának közepén. A tágas szobában melengető, édes napsugarak kacagtak, táncoltak a légben. A fák leveléről csorogtak az éjszaka könnyei, nehéz, viaszos eső esett hajnalban, mikor a vihar eltűnt a Bakacsinerdő felett. Késő volt, talán Aranuir már a reggeli étket is elfogyasztotta. A sarokban, egy hatalmas aranytükör előtt, egy bábun mithril sodronying ékeskedett, apró szemeit körbesóhajtotta a nap aranypora. Mellette, bordó párnán szinte fehérre krómozott, csillogó vállvédők, melyek sarkán aranylevelek futottak körben, minden egyes elemén. A kék köpeny, melynek fehérarany feltűzői bájosan villogtak, az akasztóján csüngött, mely alatt a kicsi, kör alakú asztalon egy pár alkarvédő, és egy pár lábszárvédő ékeskedett. Elanor íja a vitrinben volt elhelyezve, a nagycsarnokban, a trónterem felé vezető úton, háromszáz nyílvesszővel felszerelve. A trón örököse sosem tagadta, ehhez a fegyverhez való elkötelezettségét. Egy ember életének ideje alatt készítette, saját kezeivel. A noldák vérében volt a fegyverkészítés, és az ahhoz való ügyesség. Elanor íját, mely a Csalogány nevet viselte, aranypor fedte... Legalábbis a rásütő napfény olyan hatást keltett, mintha az öregtölgyből, ezüstből, és fehéraranyból készült fegyver sárga porban henteregne. A herceg fehér köpenyében volt, nem öltözött fegyverbe a reggelire, az tiszteletlenség volna, barbárokhoz illő. Elhaladt a roppant vitrin előtt, párnája bordó volt, akár az Elanor szobájában lévő. A reggeli étkezést egyedül végezte, majd körbetekintett az esőverte tájon. Ugyan ott könyökölt, ahol a múlt éjszaka is tette, s most mégis minden kedvesebb volt, és kevésbé vészjósló. Meleg, fülledt napnak nézett elébe, a napsugarak szárították a pocsolyákban összegyűlt vizet, mely pára formájában, néhol halvány ködfoszlányokat varrt a világra. Mesés volt, a páracseppek közt megtört a fény, szinte haraphatóvá váltak a fények, pajkos tréfája a természetnek. Aranuir lépett be, s magasztos udvariassággal köszöntötte Elanort. A tünde hasonlóképpen reagált vendége üdvözlésére, s hallgatta az ifjú kapitány szavait. Bólintással jelezte csupán, hogy értette, a kísérők távozásának szükségességét illetően pedig egyetért.
"Köszönöm, hogy ily nemes gesztust táplálsz irántam, s szolgálataidat, ha csak egy időre is, de segítségül kérhetem." Elanor szavaiban tisztelet lakozott, ott fészkelt a levegőben, érezte Aranuir több, mint erős szövetséges.
"Remélem, az eleganciád mellé, Aranuir uram, a felszerelése is dukálni fog... Tegnap, míg a vihar zajlott, arra a döntésre jutottam, néhányan kilovagolunk, és közelebbről is szemügyre vesszük azt a romot. Nem lehetünk bizonyosak semmiben, míg a találgatások szürke köde körbevesz bennünket. Attól félek, Denethor urad aggodalma több, mint helyénvaló, s be kell látnom, ezúttal talán mi, Celeborn népe nem voltunk elég tekintettel arra, mi van készülőben, éppen itt, az orrunk előtt. Ugyan a Bakacsinerdő déli része, már a határainkon kívül esik, Thranduil király nem fogja zokon venni rövid látogatásunkat. Csak pár jó emberem fog csatlakozni hozzánk, kérlek Húrin fia, Aranuir, Gondor kapitánya, ha úgy érzed készen állsz, tudasd a kapuőrökkel, s ők küldetnek értem. Meddig összekészülsz, én is hasonképpen cselekszem." Elanor kissé udvariatlannak érzi magát, hogy hátat fordított vendégének, azonban az erek tágulásával, a szívverés sebesedésével valamiféle izgatottság lett úrrá testén, aki most, rögtön tenni akar, akik végig akarja nézni magát a hatalmas aranytükörben, amint oly régen használt páncélzatában kihúzza magát. Tudta jól, óvatosnak kell lenniük, ez csupán egy felderítés, nem vetemedhetnek harcra, nem kockáztathatják meg, hogy felpiszkálnak valamit, amit földi nyelven úgy emlegetnek, a sötétség...
Vissza az elejére Go down
Aranuir
Ember
avatar

Hozzászólások száma : 30
Tartózkodási hely : Gondor, Dol Amroth
Mottó : "A nemesség nem születés joga, a tettekben ismerni fel."

TémanyitásTárgy: Re: Lothlórien   Vas. Jan. 04 2015, 00:48

Elanornak

A kedves, tiszteletteljes szavakat Aranuir többre tartotta, mint az összes törpbánya valamennyi kincsét együttvéve. Az elismerő megnyilvánulásoknál nagyobb ajándékkal nem szolgálhatott egy lovag számára senki, Dol Amroth kapitányát pedig nem sűrűn lepték meg hasonszőrű juttatásokkal. Húrin ugyanis mindig túl sokat várt tőle, tipikusan azaz apa volt, kinek a kedvében járni lehetetlennek minősült. A Hattyúkapitány elé állandó jelleggel elérhetetlennek tűnő célokat tűzött ki, aki gyakorta megbukott a férfi nemű szülője próbáin, ezért is kezdte el járni inkább saját útját. Ki gondolta volna, hogy itt, oly távol a szülővárosától, Lothlórienben fogja azt érezni, végre nem kell senkinek erőltetetten bizonygatnia rátermettségét? A lelke mélyén érezte, Elanor úr megbízott képességeiben.
- Nem fogok csalódást okozni, uram. Ne aggódj, a páncélom készen áll a viselésre, nem lettem volna hajlandó otthagyni Minas Tirith-ben.- biccentett Gondor kapitánya.
- Azt kell mondjam, döntésedet teljes mértékben támogatom, szíves örömest kísérlek el téged, s kompániádat a Bakacsinerdő felé. Némi szemlélődés nem árthat, talán megtudhatunk valamit elveszett honfitársaimról is. Habár, azok a kételyek kerítettek hatalmukba, mik szerint ők már atyáikhoz tértek.- ekkor lehajtotta fejét, azokra a dicső harcosokra gondolt, akiket hiába vártak többé haza. Mennyit zokoghatott miattuk gondoskodó édesanyjuk, szerető feleségük, vagy útmutatásra szoruló gyermekeik. Sajnálatos módon, Aranuir jól tudta, a háború nem egy életet fog még követelni az övéi közül, most mégis arra látott lehetőséget, hogy esélyük nyílik megakadályozni egy nagyobb méretű veszélyáradatot. Ha pedig azt nem is, de felkészülten várhatják a közeljövőben végbemenő eseményeket.
- Ígérem, nem váratlak meg Elanor úr! Minél előbb útnak indulhatunk, annál inkább biztosak lehetünk abban, hogy nem szereznek tudomást tervünkről. A sötétséget sokan szolgálják, habár a te nemes néped ellenáll neki, a vidék rejtegethet rosszakarókat.- mondotta az ifjú lovagparancsnok, s pár másodperccel később figyelemmel kísérte, ahogyan Lothlórien vezetője elballagott, felfegyverkezés céljából.
- Úgy lesz!- suttogta, inkább csak önmagának a lovag, hátat fordított a trónteremnek, gyors léptekkel visszairamodott hálótermébe, ugyanis ott tartotta felszerelésének többi részét. Az ünneplőgúnyákban sosem érezte magát annyira fessnek, mint a páncéljában, a második bőrének tartotta védőfelszerelését. Egy olyan bőrnek, melyen nem hatolt át, csupán a kényesen, finoman megmunkált acél, a rozsdás vaspengék esetleg szépségét torzíthatták. Ám, ahogyan mondani szokták, sebtől virult az erény. A fehér, lépcsőzetes folyosókon, amelyek a fák között kacskaringóztak, ő nagy léptekkel haladt előrefelé. Ezek nem oly kecses léptek voltak, mint az ott élő tündéké, hanem szilárd, a talajt maguk alá hívó léptek. Aranuir annyira elmerengett az elkövetkezendő felderítés kapcsán, észre sem vette a körülötte járókelőket. Egyesek furcsa szemekkel tekintettek rá, elvégre ő nem mindennapos látványként szerepelt Lothlórienben, mások még a tündék nyelvén meg is szólították, azonban őt nem tántoríthatta meg, avagy fékezhette le semmi. Normális esetben bizonyára bókolt volna párat az elbűvölő, hegyes fülű hölgyeményeknek. Végtére is elérte vendégszobáját, ágyához rohant, ahonnét pár darab barna színű, bőrből összevarrt zsákot ráncigált elő. Ezek igencsak súlyosak voltak, egyértelműen nehezebb tárgyakat tartalmaztak. Csörömpölés zaja rázta meg a termet. A zsákok száját fonalakkal rögzítették, ezeket Aranuir szét is bogozta. Először egy sisakot húzott elő, kitartotta maga elé, az acélból készült hattyúszárnyakat vizsgálgatta, amik aranyozottan kúsztak felfelé a fémen.
- Hiányoztál.- jegyezte meg a lovag. Legelőször a lábvédőket rögzítette csizmájára, eztán következett a sodronying, amit gondosan eligazgatott karjainál, hiszen utána belebújt mellvértjébe. A mellvért közepén Dol Amroth fehér hattyúja büszkén domborult, körülölelve a városra jellemező motívumokkal, amik a férfi páncélzatának összes kiegészítőjén fellelhetőek voltak. Becsatolta a vértet, azután a vállvédőket is, utolsó előtti lépésként következtek a karvédők, legvégül a sisakot helyezte fejére. Kardja tokjában pihent. Páncélja hátához szorította a sötétkék, címeres köpenyt. Lassabb, mégis daliásabb lépésekkel bandukolt vissza a trónteremig, hol így szólt az őröknek:
- Kérlek, közöljétek uratokkal, hogy Dol Amroth kapitánya készen áll kilovagolni az oldalán!
Vissza az elejére Go down
Elanor
Tünde
avatar

Hozzászólások száma : 27
Tartózkodási hely : Völgyzugoly/Lórien
Mottó : êl dín dannant na fuin Mordor ias i dhúath dhelu orthor.

TémanyitásTárgy: Re: Lothlórien   Vas. Jan. 04 2015, 14:35

Aranuirnak


A napsütötte szoba közepén, egy bordó szőnyegű, alacsony pódiumon állt, tekintetét előre szegezte, a levelek közt betörő sugarakat követték szűkre húzódott pupillái. Elanor úgy feszült ott, akár egy kőszobor. Állát megemelte, száját összehúzta, büszkén meredt a semmibe, miközben két oldalról apródok öltöztették. Elsőként merev ülepű, keményített bőrből készült, szűk szárú, szinte testhez simuló lovaglónadrágot öltöttek rá. Ebben a mozgás könnyed volt, s szabad, mintha semmi sem lenne rajta. Szűcsmesterek keze munkája, a legnemesebb szarvasbőrből készítették. Elanor megmozgatta benne lábait, hogy a ráncok a hajlatok közé kerüljenek, majd megállt egyenesen, jelezvén, folytathatják a felszelését. Két lábára csizmák kerültek, mindkettő térd alatt ért véget, száraik szinte teljesen rásimultak az alattuk lévő nadrágra. Színben sem tértek el egymástól nagymértékben. A csizma szárára, a lábszárvédők kerültek. Ezeket felül, és alul szíjjal erősítették a herceg lábához, ezüstből, és fehéraranyból készültek, akárcsak a fölötte levő térdvédők. Elanor különösen kedvelte ezeket az apró kiegészítőket, melyeken levélmotívumok futottak körbe, megtört rajtuk a fény, ha kivillantak a bokáig érő köntös alól. Az egyik apród, a fiatalabbik, óvatosan, biztos kézzel emelte le a sarokban álldogáló torzót formáló próbababáról a sziporkázó mithril inget, és óvatosan, az Elanor feje körül futó fehérarany fejdíszt nem érintve legöngyölítette a sodronyt, egészen ura derekáig. Az ing felbecsülhetetlen biztonságot nyújtott, apró szemei mind a törpök bányáiból való mithrilből készült, nolda kovácsok kezei alatt. Ez az ing volt a legértékesebb, Elanor páncéltárában. Rásegítették a bokáig érő, mell előtt összekapcsolt bordó köntöst, melynek gallérjai a herceg sima, egyenes arcéle felé nyújtóztak. Ez a ruhadarab eleme volt minden tünde harcos páncéljának, impozáns megjelenése mellett praktikussága az elfedésben rejlett. A harc közben, vívás közben a csípő, és a lábak folytonos mozgása következtében, a köntös szárai folyamatosan takarták a lábakat, ezáltal is megnehezítve a harcosok mozgásképtelenné tételét, egy láblövést, vagy combszúrást. Elanor is kedvelte saját harci felöltőjét. Bordó alapon ezüst, és fekete indák folytak végig, a galléroktól, egészen a bokájáig. A vértezet következett, tökéletesen idomult a herceg testéhez, két és félezer éve nem változott az alakja. A páncél krómozott acélból készült, fénylett, szinte fehér volt, akár a holdkövek, melyekkel díszítették. A széleken aranyozott indák futottak, pajkosan rángatták egymás fürtjeit, a mellkason díszelgő aranyozott szarvasfej körül. Fenséges dámszarvas nézett szembe, kifelé a vért közepéből, jobbra, és balra szétterültek szimmetrikus agancsai. A hasi rész felé haladva előkerültek a szokásos elf motívumok, a héjszerű, levélfonatos páncéllemezek egymásba borlása. A vállvédők alá köpeny került, bordó, akár a köntös, egészen a bokáig ért, vékony anyaga egészen a kisebb szellőtől is lengedezni kezdett. Páncélkesztyűt, csupán a jobb kézfején viselt, bal keze szabad maradt, csupán mutató, és középső ujján volt meghosszabbított kesztyűszerű rész, mely az íjjal való lövést könnyítette. A fegyver, a háromszáz nyílvesszőt őrző, sólyom ábrájú tegezben a herceg hátára került, tőrei jobb, és bal oldalán díszelegtek. Mikor a tükörbe pillantott, az ajtóban őr jelent meg, általános katonai viseletben. Arca érzelemmentes volt, meghajolt, majd üdvözölte Elanort, közölte, Dol Amroth kapitánya készen áll az indulásra.

*


A kapuk alatt haladtak el, a folyón túl, a Bakacsinerdő bejáratáig lóháton haladtak. Aranuir kapitány, és Elanor elől, mögöttük még két íjász, könnyű páncélzatban, Argalad és Beren. A sort egy hosszú karddal, és pajzzsal felszerelt katona, Melethron zárta. Jó harcosok voltak, Lórien bajnokai, fegyelmezett, csendes kíséret. Arcuk szép volt, és merev, tekintetük a terepet pásztázta, amióta elhagyták a várost. A csendet Elanor törte meg. A tájat fürkészte, a szavak szinte megtorpantak, olyan lassan hagyták el a tünde ajkait.
"Tudod..." kezdte lassan, tekintete vándorolt a messzeségben.
"A tündék sok ezer éves élete során, újból, és újból belátják, hogy tévedhetnek." a szavak olvadtak a levegőben, szétfolytak a lovak által taposott úton.
"Talán, félreismertük az uradat, talán nem. Nem tudhatjuk, az istenek sem tudhatják. De annyi év után először, Gondor másokkal is törődik. Mi, a fényben élők népei vagyunk. S sokszor ez a fény annyira megvakít bennünket, hogy magunk sem leljük a sötétséget. S olykor elkél egy baráti kéz, mely csupán pár pillanatra, de óvva int, s akkor hirtelen magadhoz térsz. Hálás vagyok érte, hogy urad téged küldött, Hattyúkapitány." Elanor végignézte a lovag páncélzatát, gyönyörű volt, emberi, és valóságos. Sok gondolat röppent a nyugati széllel egyszerre. Gyakran fújt onnét, a hegyek felől. Beletúrt a fák lombjába, és valahol, a nagy pusztaságban elaludt a buckák között. Rövidesen beköszönt a harmadik évezred, talán mire holnap felkelünk, már a Negyedik kor hajnalán andalgunk, egy borzasztó háború, véres lepedőjén elnyúlva. Az Anduin partján álltak, a nap delelőn világított, sugarai erősen marták a villogó páncélvértek vállát, Elanor megállította a lovát, kezeit széttárta, és Aranuirra meredt.
"Álljunk meg pár percre, mit gondolsz?" kérdezte, s végigsimított lovának homlokán.
Vissza az elejére Go down
Sponsored content




TémanyitásTárgy: Re: Lothlórien   

Vissza az elejére Go down
 
Lothlórien
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Középfölde :: Középfölde :: Rhovanion :: Lórien-
Ugrás: