Esgallin

Név: Esgallin
Egyéb nevei: Tindóme (csillagfényes félhomály), Yavanna ajándéka
Nem: nő
Kora: 3052
Faj: tünde
Kultúra: Nolda
Hűség: Lothlórien (Celeborn, Galadriel)
Play by: Illés Nóra
Külső jellemzés: „(…) hazatér, hogy felöltse köpenye alá hosszú, fehér ruháját. (…)A kész koszorút apró fonatokkal ékesített, hullámzó vöröses- szőke hajzuhatagába teszi. Lénye egyszerre halvány fénnyel kezd ragyogni, smaragd- szeme megcsillan… és Esgallin dúdolni kezd. (…)”
Belső jellemzés: nyugodt, erős lelkű, éber figyelmű, oltalmazó. Kész a harcra, de mindent megtesz a békéért és Lothlórien sértetlenségéért.
Előtörténet
Az utolsó sugarak még egyszer végigsimítanak a mallorn-fák halk neszeket suttogó aranyszegélyű levelein… majd szép lassan eluralkodik Lórien erdeiben az éjjelente derengő halvány, varázsos, ezüstös fény. Ezen a csöndes estén is mezítlábas lépteket ölel a puha, zöld fű. A holdfény kontúrt fest Esgallin nemes, rezzenéstelen vonásaira. Szinte lebegve jár a fák között, karcsú kezében egy virágfüzérrel, melybe Niferdil virágait fonja, ezeket a fehér, tündöklő csillagokat, amik most a fűvel együtt hajladoznak az esti lágy szellőben.
Esgallin végigsimít egy mallorn-fa törzsén, s zölden fénylő szemeit a magas lombokra szegezi… tetejük már az éj homályába vész. Réges-régi mellyrn. Lórien létezése óta növekednek itt… és mennyi mindent súgnak leveleik, amik korok viharait élték meg sértetlenül.
O 'Il-galad uin Ellerain, si naer glirir i thelegain - kezdi dúdolni Esgallin. Emlékeiben és a suttogó fákban visszhangot vet a kürt hangja, amit a másodkor alkonyán fújtak meg utoljára…
Dagorlad csatamezeje háborúba szólította Lórient. A tündék és emberek vállvetve harcoltak Mordor zord síkságain a Sötét Úr hatalma ellen… oly éles még az emlék… Nimneldor, a kitűnő katona és hadvezér magára öltötte míves ezüst vértjét, legjobb íját vette hátára, oldalára kardot kötött, amely pehely könnyű, de keményebb a gyémántnál, mert tündék kovácsolták. Kedvese, Carandúne arcára csókot ad, s lelkére köti, hogy minden erejével óvja meg egyetlen leányukat, amíg távol van.
- Vigyázz rá úgy, ahogy én is vigyáztam növekedését itthon születése óta, s ahogy te is nevelted mindig, anyai szeretettel. Fiatal még, ötvenegy éves. Szíve azonban már erős felnőtté. Legyetek egymás támaszai, amíg a háború szörnyűségeinek vége szakad. - mondja neki. Esgallin szép arcán könnycsepp gördül.
-Sauron az összes népet homályba borítja és elpusztítja, ha nem fognak össze ellene-magyarázza Nimneldor Esgallinnak is, közben fénylő zöld szemében aggodalom tükröződik, akárcsak leánya tekintetében- Kötelességünk kivenni a részünket a háborúban, a békéért… ami minden népnek a legdrágább. Gil-galad király számít az erdőtündék segítségére is, Esgallin. Velük küzdünk hát, Galadriel úrnő és Celeborn úr parancsára, és visszaszerezzük Középfölde szabadságát, meglásd. Biztonságban lesztek…– szája lágy mosolyra húzódik - mindig remélj, leányom. A valák óvjanak titeket.– Csókot nyom Esgallin homlokára, majd kilép házuk küszöbén, melyet a fa lombjai közé épített önnön két kezével.
Az erdőtündék nemes serege az anyák, testvérek és leányok énekeitől kísérve hagyta el néma léptekkel Lothlórien határait…
És a másodkor 3441. évében Sauron legyőzésének híre és Isildur dicsősége bejárta egész Ardát. A harmadkor beköszöntésével Középföldén ismét béke honolt. A tündék és emberek seregei visszatértek birodalmukba. Lothlórien megfogyatkozott seregét tisztelettel és mély szeretettel fogadta az erdő népe. De (mint ahogy a többi nép is) sok ideig gyászoltak még keserves énekekkel.
Várták még sokáig Esgallin és Carandúne is Nimneldor jöttét… de a nagy hadvezér hollétéről a háború óta senkinek sem volt tudomása. Eltűnt, s ahogy a nélküle töltött napok sokasodtak, Carandúne egyre gyengébb lett. A tündék nem halnak meg, míg meg nem hal a világ, hacsak meg nem ölik őket vagy sírba nem viszi őket a bánat. És Carandúne szíve gyötrelmesen bánkódott férje hiányában. Hűséges leánya egy éve ápolta, mikor elhagyta az eldák ereje. Esgallin egyedül maradt.
Három napon és három éjen át szüntelen áztatta könny a szép arcot és szorította gyász a tiszta szívet. Carandúne sírjának halmát Niferdillel borította be, és énekelt fölötte pirkadó napfényben- csillagos holdfényben. Az első napon anyja megnyugvásáért Mandos csarnokaihoz, a másodikon apja biztonságáért. A harmadik napon éneke Yavanna Kementárihoz szólt Arda békéjéért könyörögve, hogy ne vesszen kárba a szabad népek nagy áldozata. Beszélik, hogy Yavanna ekkor fogadta őt kegyeibe, mert mindkettejük szívének kedves minden, ami ezen a földön terem. (Carandúne halmán ettől a naptól fogva nem hervadtak a virágok sem.) Énekét hallva leszállt Esgallinhoz asszonyi alakot öltve, zöld ruhájában, és megtöltötte szívét erővel és reménnyel, hosszú, vöröses-szőkén fénylő hajába pedig levelekből és virágokból font koszorút tett. És Esgallin elhatározta magát: hírt fog szerezni apjáról, legyen az a hír bármily zord is.
Azokban az időkben Galadriel Völgyzugolyban tartózkodott Elrondnál, akivel a közelmúlt Harmadkorra kiható történéseiről értekeztek. Galadriel bölcs és hatalmas, Esgallin őt akarta megkeresni, hogy Nimneldor sorsa felől kérdezze. Lombok közé épített otthonába visszatérve a tündelány hajnalra elkészítette bűvös köpenyét, melynek színe és könnyedsége elrejtette őt minden veszedelem elől a Völgyzugolyba vezető úton. Némán siklott az erdőkön át, szívében elszántsággal, szomorú szemében nemes komolysággal. A Bruinen partjánál érte az est. A folyót átszelve megtalálta az Imladris szívébe vezető ösvényt. Galadriel megérezte a népéből való tünde közelségét. Elronddal az ösvény végén várták, csodálva eltökéltségét.
Elrond elmesélte Esgallinnak, hogy Nimneldorral és még sok jó katonával vállvetve harcoltak, a kopár sík mérgező levegőjét szívva és orkok százezreit pusztítva el minden nap. Erejük azonban kezdett megfogyatkozni, ezért Nimneldor és néhány hű bajtársa a közeli erdő felé csalt egy nagy sereg orkot, levéve ezzel a teher egy részét a többi tünde, ember és minden Sauron ellen harcoló szabad nép válláról. Elrond ekkor látta őt utoljára. Galadriel, miután meghallgatták Imladris királyának beszédét, mélyen lehunyta a szemét. Esgallin feszülten figyelt. Az Úrnő a múltban olvasott. Lénye ezüstösen fénylett az esti szürkületben, arany hajában lágy szél hullámzott… -Nimneldor, hűséges hadvezérem a háború után Lórien határait már nem lépte át többé… - suttogta- Az orkok… túl nagy sereget csaltak magukhoz az erdőbe, s ők túl kevesen voltak. – Galadriel kéken tündöklő szeme lassan kinyílt. – Apád ott nyugszik abban az erdőben, áldott leány. Testét föld és zöldellő fű nőtte be, a halmon ezüst törzsű bükk kezdett növekedni. Lelke a szívedben fog lakozni, leányom. – mondotta a fák úrnője.
S másnap pirkadattól, Esgallin és Galadriel visszatérte után Lórien erdői Nimneldor gyászolásától és tettét magasztaló hosszú énekektől zengtek. Galadriel, miután szemügyre vette a leány különleges köpenyét, feladatul adta Esgallinnak, hogy készítsen belőlük az erdőket felderítő és a határokat őrző tündéknek. Lórien tündéi azóta szinte láthatatlanul mozognak az erdőben s a határok mentén, meghallva a legkisebb neszeket is, őket pedig meg nem hallja a különösen érzékeny fül sem.
Esgallin lelkét (bár szívének erején már semmi nem üthetett sebet) mégis nyugtalanította valami a Harmadkor előrehaladtával. Keleten névtelen félelemről és homályról suttogtak a népek… és Isildur átkának megtalálásáról. És ez a gondolat az ő figyelmét sem kerülte el. Ezért miután a gyász fekete leple felemelkedett a fák népéről, Esgallin kitanulta a kardforgatást és az íjászatot. Bölcs mestere, Haldir büszkén és készségesen adta át neki tudását, hiszen gyermekkora óta ismerte őt… akkoriban igen jó barátságot ápolt Nimneldorral is. A pontos tanításnak és a mindent elsöprő küzdeni vágyásnak köszönhetően Esgallin hamarosan remek harcossá vált. Sebes volt, mint a szél, érzékei kiélesedtek, léptei némák és nyomtalanok lettek, akár a macskáé. Minden nap a többi felderítő tündével együtt suhant az erdőkben és féltve vigyázta Lórien határait.
Alkonyatkor azonban, mint ahogy ma este is, hazatér, hogy felöltse köpenye alá hosszú, fehér ruháját. A csillagfényes éjszakákon magányosan, hangtalanul sétál az erdőkben, közben Niferdil- koszorúját fonja. Végigsimít a fákon, és érzi az összes rajtuk szunnyadó madár lélegzetét, hallja minden levél zizzenését. Enyhe fuvallat az arcát simítja… A kész koszorút apró fonatokkal ékesített, hullámzó vöröses- szőke hajzuhatagába teszi. Lénye egyszerre halvány fénnyel kezd ragyogni, smaragd- szeme megcsillan… és Esgallin dúdolni kezd. Énekel Mandos csarnokaihoz, énekel szülei üdvéért, és énekel Arda békéjéért. Lépte nyomán Niferdil, amit a fűből szedett, ismét virágot bont, a fák lélegezni kezdenek, az erdő sebei begyógyulnak. - Linnen o lais vellin, ar galler i lais vellin:
Linnen o hûl, ar toll i hûl rimmen vi golvath. -dalolja.

Rim hennaid, Gandalf uram Kísérjen utadon minden szabad nép áldása!