Naltanáre Fearille és Zöldlevél Cuiniel

Naltanáre

Nem voltam teljesen tisztában azzal, hogy merre is szeretnék elindulni. Mehettem volna Erebor, a magányos hegy felé akár vagy indulhattam volna az erdei folyó mentén is.
De egy hirtelen sugallattól vezérelve úgy döntöttem lovammal a Celduin mentén fogunk haladni. Mivel nem siettem túlságosan semerre, mivel még az úti célom határozatlan volt csak lépésben haladtam lovammal és élveztem az éppen kellemes verőfényes déli napsütést.
A céltalan bolyongásom most az egyszer nem zavart.
Határozott teremtés vagyok és általában bántani szokott az ilyesfajta döntésképtelenségem, de most teljes nyugalommal a lelkemben haladtam tovább a folyó mentén.
A lovamat megállítottam és kissé elfordultam vele jobb irányba, hogy hátrapillantsak és ezzel ideiglenesen búcsút, vegyek az ismerős tájtól és elhagyjam, hogy számomra új és ismeretlen helyeket fedezhessek fel.
Amint megtörtént a búcsúvétel újra elindultam és kezdtem el töprengeni, hogy merre folytassam. Talán nem lenne a legjobb ötlet a részemről, ha a Keleti húrok felé mennék.
Valamivel érdekesebb és sokkol több lehetőséget rejtett az az ötlet, hogy amint a régi erdei úthoz, vezető leágazáshoz érek, arra keljek útnak. Ez ésszerű és elfogadható ötlet volt részemről és még biztosított is egy kis időt arra, hogy gondolkodjam, hogy majd onnan hogyan tovább. Hiszen ha átvágok a Bakacsinerdőn, akkor akár vehetném az utamat Lórien felé is.
Úgy tartják, hogy Lóriennél szebb hely aligha akad Középföldén.
Hirtelen megráztam a fejem, hogy elűzzem gondolataim folyamát, hiszen még a régi erdei utat sem értem el és így nincs semmi értelme, ha már ennyire előre tervezek. Lovamat beugrattam vágtába, hogy hamarabb elérjem a leágazást.
Az idő olyan egy óra felé járhatott, amikor sikerült megpillantanom az utat és végre elindulnom rajta. Ekkortájt az ég már nem volt olyan szép, mint amikor elindultam otthonomtól mivel már kezdtek a felhők gyülekezni. Lehajoltam lovam nyakához majd megveregettem az igen jó teljesítménye miatt. Újra csak lépésben haladtam tovább, hogy legyen időm nézelődni a régi út mentén, mivel nem volt eddig lehetőségem erre járni. A fülemet másik ló patájának hangja csapta meg. Nagy valószínűséggel valaki velem szemben halad. Egy pár pillanat után beigazolódott sejtésem és megláttam a patahanghoz tartozó lovat és gazdáját…

Céltalan kóborlás... általában ez jellemző rám. Megyek, amerre az út visz. Ha elvetődöm Lórienbe vagy épp Imladrisba, ott maradok néhány hétig... esetleg pár hónapig. De aztán mindig indulok is tovább. Ha olyan kedvem van, évekig a kószák között élek. Nem is olyan rég is közöttük voltam még. Azonban... valahogyan már nem tervezek előre. Mindig úton lenni, sehová sem kötődni... Igen, ez vagyok én. A kószákkal is valószínűleg csak azért érzem jól magam, mert ők sem éppen a nyugodt életmódjukról ismertek. Ellehetek közöttük, nem néznek rám furcsán azért, mert tünde vagyok. Használhatom a tudásom, a képességeim, hogy mások hasznára legyek. Viszont igazán oda sem kötődöm. Nem engedhetem meg magamnak, hogy így kezdjek érezni. Nem és nem! Megint csak fájdalom lenne a vége, abból pedig már épp eleget kaptam. Abba kellene ezt is hagynom... az önsajnálat semmit sem old meg.
De tényleg nem tudom, van-e még értelme... bárminek. Talán Valinor békéje visszaadhatná, amit az angbandi fogság elvett tőlem... kiölt belőlem. De nem hiszem, hogy láthatom újra a fehér partokat. Nem térhetek vissza. De vajon... ha megengednék, akkor visszatérnék-e? Hiszen ott minden azokra emlékeztetne, akiket már örökre elfelejtettem. Talán az lenne a legjobb, ha Mandos Csarnokaiban csatlakoznék hozzájuk. Azonban... különös módon... valamiért még mindig... élni akarok. Egyszerűen csak élni. Talán egyszer majd... majd újra helyükre kerülnek a dolgok.
Nem is igazán tudom, mit akarok a környéken. Lehet, hogy egyszerűen csak átutazom, bár tény, hogy ismerek néhány tündét, akik erre felé élnek. Abban viszont nem vagyok biztos, hogy szeretném is meglátogatni őket. Néha nem tudom, mit mondhatnék másoknak... olyanoknak, akik tisztában vannak a múltammal. A családom bűneivel...
Töprengésemből az ráz fel, hogy meghallom, egy másik lovas közeledik felém. Épp ellentétes irányban halad, mint én. Ezen a környéken nem lenne meglepő, ha egy ismerősbe futnék bele. Nem vagyok már egy fiatal tünde, a kóborlásaim során sokakkal találkoztam. Kíváncsiság... óvatos tartózkodás... Sosem tudhatom, mit hoz a jövő.
Hamarosan meg is pillantom a lovat, a rajta ülő tünde viszont ismeretlen számomra.
- Üdvözöllek – nem is tudom miért, de a közös nyelven köszöntöm. Talán az emberek között túlságosan is hozzászoktam, hogy ezt használom. A sindát sosem szoktam meg igazán, a quenyát pedig... kevesen beszélik.

Játék lezárva

» Naltanáre Fearille és Szürke Gandalf
» Naltanáre Fearille és Elrond
» Naltanáre Fearille és Dûrilma
» Naltanáre Fearille és Sauron
» Naltanáre Fearille és Sauron