Szürke Gandalf, Naltanáre Fearille, Belior, Learen, Gödrös Toma és Saleroth

Brí városa a Megyétől keletre van. Itt van a híres Pajkos Póni Fogadó is.

Üdvözlöm az összes résztvevőt játékunk legelső szakaszában. A szabályzat, a sorrend betartása kötelező! Igyekszem senkit sem kihagyni a játékból, de mivel kicsit összekuszálódtak a dolgok, lehetséges, hogy néhány embert nem írok be a felsorolásba, ez természetesen azonnal orvosolandó, rám kell írni PM-ben. Többen inaktívvá váltak, így mindenkinek (aki nem jelezte a Fagyasztóban a felmerülő hiányzást) egy hete van, hogy válaszoljon a reagokra, azután átlépjük őket, és a soron következő játékos már írhatja is a reagot. Amennyiben a játékosunk visszatérne, csak akkor válaszolhat az újbóli sorra kerülése előtt, ha ír nekem, persze ha szeretné, akkor válaszolhat csak a következő lehetőségnél is.
Jó játékot!

A sorrend jelenlegi alakulása: Szürke Gandalf, Naltanáre Fearille, Belior, Learen, Gödrös Toma, Saleroth

Felfüggesztett résztvevőink, akik reményeim szerint egyszer csatlakoznak hozzánk: Dúrilma, Razargul (ha vissza akarna valaki kerülni, írjon rám!)

A dombok mögött lenyugvó nap eltűnő fénye gyorsabb vágtára sarkal, ahogy egyre közelebb és közelebb kerülök a Füves Út kezdetét jelentő Brí városához. Minél gyorsabban a faluba kell jutnom… keveset sietek, de most fontos, hogy pontosan, a többiek előtt megérkezzem a Pajkos Pónihoz címzett fogadóba, hogy előkészíthessem a társaság megbeszélését az előttünk álló útról… melyről még ők mit sem tudnak. Egyelőre csak azzal vannak tisztában, hogy Bríbe kell jönniük, az okát pedig csupán sejtik: hamarosan valami fontos dolognak lesznek a részesei.
Mellettem sorra tűnnek fel, majd vesznek a közelgő éjszaka homályába az út menti fák és a nagyobb sziklák, mikor végre megpillantom a városka fényeit, ahogy azokat meggyújtják a sötétség elkergetése céljából. Lovamat visszafogom, ahogy hallótávolságba kerülök, és mikor megérkezem a kapu elé, leszállok arról, majd gyors léptekkel a bejárathoz sietek.
Hármat koppantok botom végével oda, ahol az őr ajtaját sejtem, majd egy lépést hátrálva várom, hogy elhúzzák a kapu kémlelőnyílását.
- Ki az? – kérdezi egy mogorva hang a védőmű mögül. – És mit akarsz?
- Szürke Gandalf, és szándékozom minél hamarabb betérni fogadóba. – majd rövid szünet után hozzáteszem. - Sietős a dolgom.
- Gandalf úr? – hallom a meglepődött hangot, aki eddig keresgélte az emléket, hogy hol hallhatta ezt a nevet. Mihelyst rájön, gyorsan eltolja a reteszt és a kapu kinyílik. – Parancsoljon.
Visszaszállok lovamra, és biccentve a kapuőrnek, beügetek Bríbe, a Brí-dombság legnagyobb városába. Meg sem állok egészen Papsajt uram fogadójáig, ahol aztán rábízom egy lovászfiúra a paripát, és besétálok a míves cégér alatt nyíló ajtón.
Bent fullasztó levegő van, ahogy azt itt megszokhattam már eddig is, és mindenhol terjeng a pipafüst, no meg a sörbet illata. Az asztaloknál számtalan szerzet ül: hobbitok, emberek, kószák, kétes múltú alakok, akikkel senki sem szeretne egyedül találkozni egy elhagyott úton.
- Fogadós! – kiáltom el magamat a pult előtt. – Ne várakoztasd meg a régi pajtásokat te vén lókötő!
Egy sor csörömpölést, és tömérdek „Elnézést!” után megjelenik előttem az izzadság cseppekkel tarkított arcú Papsajt, kezében egy tálcányi pohárral, melyeket miután lerak az asztalra, komótosan elkezd törölgetni egy tisztának tetsző törlőkendővel.
- Á, Gandalf uram! – köszönt a tőle megszokott nyájassággal a fogadós. – Mivel szolgálhatok? Éppen most sül egy fazékkal az ízletes és messzi földön híres vadkan pecsenyénkből. Esetleg egy tállal? Vagy tán szobát kérne? Abból is van, pont az ön igényeinek megfelelő, egy ágyas, messze a zsibongástól. Vagy…
- Nem kérek semmit, köszönöm Papsajt. – szakítom félbe a kocsmáros beszédét, melyet a közbeavatkozás nélkül akár egész nap folytatna, ha tehetné. Nem messzi földön híres pecsenyéért (amiről megjegyzem: még sohasem hallottam), vagy egy ágyért jöttem el Gondor földjéről idáig, hanem azért, hogy itt találkozzak a társaságunk tagjaival. – Vagy mégis. Egy szobát kérnék, de nem alvás, hanem egy találkozó okán. Megoldható ez?
A fogadós egy ideig gondolkozik, bár szerintem nem azon, hogy van-e ilyen jellegű szobája, hanem sokkal inkább a találkozó tagjait, és a találkozó témáját illetően. Egy idő után abbahagyja a töprengést, és bólogatva felel.
- Igen… azt hiszem van egy megfelelő, kellőképpen tágas helyem. Hány főre?
- Úgy számolom, hogy hatra… de ez korántsem biztos.
- Rendben. Kérem, Gandalf úr, foglaljon helyet, rendeljen valamit, míg én szólok valakinek, hogy alakítsák át a szobát az igényeinek megfelelőre. Behozatok egy nagy asztalt, és pár széket. Ha gondolja…
- Köszönöm, ennyi pont elég lesz barátom. – szakítom megint félbe a fogadóst, üzenve: ideje elkezdeni a pakolgatást. – Ha valaki keresne, vezesd abba a szobába.
- Meglesz. – bólint még egyet Papsajt, bár elég sértődötten: Hogy az ő kocsmájában, belevágni a beszédébe! Hallatlan! Persze ezt ki nem mondja. – Küldök egy fiút, aki majd a szobához vezeti.
- Köszönöm. – nyugtázom, majd megfordulva, kinézek magamnak egy helyet a kandalló mellett, ahol zavartalanul pipázgathatok egy kis ideig, míg az a fiú meg nem jön a hírrel.
Még rá sem gyújthatok a tömött pipára, már is ott van mellettem a küldönc, aki láthatólag kicsit fél a helyzetben. Vajon miket hordhatnak errefelé össze rólam? Esetleg én vagyok a gonosz mágus, aki mindenkit, akire haragszik, békává varázsol? Szememet forgatom az ostoba népek badarságaira, és kedves hangon kezdeményezek, mivel látom, hogy a kis követünk igencsak feszélyezve érzi magát.
- Papsajt úr küldött, igaz? – fordulok hozzá mosolyogva.
- I-igen, uram. – habogja a fiú, aztán kicsit felbátorodva folytatja. – A szobája elkészült… kérem, kövessen… ha önnek is megfelel.
- Természetesen megfelel. – emelkedem fel a székből, ahova alig pár percre huppantam le.
A fiú hátat fordít, és gyorslépésekkel megindul a teremből kivezető egyik ajtó felé. A járása kicsit emlékeztet engem a hobbitokéra… talán csak azért, mert még alacsony és fiatal. Az ajtón belépve egy folyosóba jutok, ahol balra is, jobbra is régi ajtók nyílnak a szobákra. A fiú a legutolsóhoz vezet, ahol már előkészítették a társaság fogadását.
A terem nem túl cicomás, középen egy hatalmas, de egyszerű, kerek asztal van, amit jó ötletnek tartok, hiszen így nem kell foglalkozni azzal, hogy kit ültessek az asztalfőre, további kellemetlenségekre okot adva. A nagydarab bútor körül hat darab szék áll, de a szoba egyik sarkában további négy is helyet foglal, hogyha esetleg többen jönnének.
- Köszönöm, elmehetsz fiacskám. – fordulok a fiúhoz elégedetten.
Miután elhangzik egy halk, köszönésnek indult motyorgás, a küldönc távozik az ajtón át, amin előbb ketten tértünk be.
A terem végében figyelmes leszek egy a lobogótüzű kandalló melletti karfás székre is, melyen azonnal helyet foglalok, és igyekszem befejezni a tevékenységet, amit előbb félbeszakítottak. A pipafüvet egy egyszerű tűzvarázslattal meggyújtom, nagyot szippantok belőle, majd füstkarikák formájában kifújóm őket egészen addig ismételve, míg valaki be nem jön. „Vajon hányan jönnek el?”

Egyre sötétebbé vállnak a nappalok. Szauron koránt sincs birtokában régi hatalmának ám létezik és ez épp elég fenyegetést jelent. A mester, akit hajdanán szolgált sokkalta veszedelmesebb ellenfél volt, mint ő. Ám remek tanítványa volt a Világ Fekete Ellenségének, kit két korral ezelőtt legyőztek és kivetettek a világból. Már nem jelent fenyegetést. Ó igen... visszatér majd, de... az nem a közeljövőben fog bekövetkezni. Mandos megjósolta. Álmodtam róla. Ám tőle még biztonságban vagyunk. Nekem is el kellene végre felejtenem, de képtelen vagyok rá. Minden szava... állandóan a fejemben kering. Úgy érzem sosem leszek képes megszabadulni tőle, pedig muszáj lenne. Meg kellene tennem, hiszen... ha nem járok sikerrel, akkor a végén mégiscsak legyőzött. Ezt pedig nem engedhetem meg! Egyszerűen nem és kész! A hosszú, fogságban töltött évek alatt nem volt képes megtörni. Ott tartott Angbandban, a közelében... és mindent megtett... mindent bevetett annak érdekében, hogy lemondjak önmagamról és végül fejet hajtsak neki. Nem tettem meg! Pontosan ezért vágyom néha mások társaságára. Ha egyedül vagyok túlságosan is sokszor bukkannak felszínre ezek a... sötét gondolatok. Egy részem azonban ennek ellenére is fél mások közelében lenni. Félek, hogy a végén bajt hozok majd valakire. Meg vagyok átkozva. Vagy lehetséges lenne, hogy mindezt csupán elhitetem magammal, ám nem a valóság? Nem. Nem hiszem. Mandos szavai világosak voltak. Morgoth pedig... ő megígérte, hogy még ha el is tűnik a világból én... én... akkor is szenvedni fogok örökké. Felsóhajtok és próbálom elűzni magamtól a sötétséget. Gandalf nem véletlenül küldött üzenetet. Most inkább... arra kell koncentrálnom. Okkal aggódom Középfölde sorsa miatt. Egyre sötétebbek az álmaim. Valami készül. Pillanatról pillanatra egyre biztosabban érzem. Szauron nem adta fel... munkálkodik régi hatalma visszaszerzésén. A kérdés csak az, hogy... vajon hol van az Egy Gyűrű? Nagyon is jól emlékszem még a Fehér Tanács azon ülésére, mikor Szarumán kifejtette véleményét, miszerint az ellenség fegyvere a tengerbe veszett. Lehetséges lenne, hogy tényleg ennyire egyszerű a dolog? Már régen véget ért volna ez az egész, ha Isildurnak lett volna ereje a tűzbe vetni a gyűrűt. Emberi gyengeség... elcsábult a szíve és ezért valószínűleg Középfölde még egyszer utoljára fizetni kényszerül majd. Csata közeleg. Annyi a rossz érzésem, hogy... egyszerűen lehetetlen elhinnem, amit Szarumán mondott. Nem ok nélkül érzem magam ennyire rosszul. A fenyegetés egyre valósabbá válik. Szinte már-már tapintható a sötétség. Valami készül. Határozottan.
Visszafogom Súletált, mikor megpillantom a Bríbe vezető kaput. Fogalmam sincs róla, hogy Gandalf kiket hívott még ide, de ez hamarosan... úgyis kiderül. Ismerem a várost, bár ritkán fordulok meg ezen a vidéken. Túlságosan is feltűnő vagyok. A tekintetek akkor is felém fordulna, ha nem kívánom. Feanor házának legszebb kincse – ezt mondogatták rám Valinorban. Néha még azután is, hogy atyám elkészült az élő ékkövekkel. Morgoth kitartóan próbálta elhitetni velem, hogy atyámat mindössze a Szilmarilok elrablása sarkallta az üldözésére, az pedig egyáltalán nem érdekelte, hogy engem is elragadott. Sosem akartam hinni neki. Az álnok szavaival pusztán meg akarta mérgezni a lelkemet, hiszen a testi kínok és a számtalan kínzás nem voltak képesek megtörni. Ez volt az ok, amiért nem engedett Mandoshoz. Azt akarta, hogy fejet hajtsak... hogy behódoljak neki. Ez ellen dacoltam minden erőmmel. Oly sok évezred eltelt már azóta. Visszanyertem a szabadságom ám a sötétségtől képtelen vagyok szabadulni. Állandóan kísért, környékez. Nem törhetek meg... Most nem. Már nem. Tudom jól, hogy csakis az Áldott Birodalom békéje jelenthetne gyógyírt testem és lelkem számára ám az a megoldás számomra nem elérhető. Erősnek kell maradnom. Muszáj! Ha magamon nem is, de... legalább másokon segítenem kell. Megvan hozzá az erőm és a tudásom.
A kapuhoz érve könnyedén leugrom a hűséges állat hátáról, hátrarázom a tünde köpeny csuklyáját, majd bekopogtatok. Néhány pillanatot kell várom mindössze és máris elhúzódik a kémlelőnyílás. A hosszúra nyúlt csend arról árulkodik, hogy a másik oldalon álló nem az én látványomra számított. A népem tagjai közül kevesen fordulnak meg egy Bríhez hasonló város környékén. Én pedig... sajnos nem vagyok éppen átlagos tünde. Valinorban születtem, még akkor, mikor nem volt sem Nap, sem Hold... csupán a Két Fa, a Laurelin és a Telperion. Azok fényében nőttem fel, most is... az sugárzik belőlem. Kevés hozzám hasonló él már ezeken a földeken. Sokan meghaltak és Mandoshoz kerültek... még többen tértek haza az Izzó Harag Háborúja után, mikor kegyelmet kaptak. Én azonban hitem szerint sosem szállhatok fel egy Valinorba tartó hajóra sem. Talán akkor sem mennék, ha lehetséges volna. Hiszen mi várhatna rám azokon a partokon? Atyám és a testvéreim sosem hagyhatják el Mandos Csarnokait. Anyám pedig... vajon túlélhetett annyi szenvedést, amit miattunk kellett elszenvednie? Elvesztette minden gyermekét.
- Mi a neve? – szólal meg végül egy hang, amiről nem tudom eldönteni, hogy döbbent-e igazán, vagy mogorva. Mintha még maga a beszélő sem tudná eldönteni, hogyan is viszonyuljon hozzám. - Mit akar Bríben?
- Naltanáre vagyok – mutatkozom be. - Feanor leánya – az illendőség kedvéért még ezt is hozzáteszem, bár a férfinak fogalma sem lehet atyám kilétéről. - Találkozóm van valakivel a fogadóban.
Hallom, hogy a „Szürke Gandalf” nevet motyogja, de nem tesz fel több kérdést. Feltárul az ajtó én pedig bebocsátást nyerek Bríbe. Szó nélkül szállok vissza lovamra és folytatom az utamat. Nem töprengek azon, hogy vajon mi e találkozó célja. Hamarosan úgyis kiderül. Remélhetőleg kellően leköti majd a figyelmemet. Annyiszor megfogadtam már, hogy valahogyan megpróbálom lerázni magamról a múlt béklyóit ám... képtelen vagyok a cselekvésre. Lehet, hogy ez volt Morgoth célja. Őt legyőzték és kivetették a világból a valák ám... engem még mindig kísért.
A fogadó előtt megveregetem Súletált nyakát majd egy lovászfiú gondjaira bízom. Szemügyre veszem az épületet – néhány pillanatot szánok csupán erre a műveletre – majd belépek. Füst mindenhol. Csupa-csupa gyanús alak tömörül az asztalok mellett. Megfordul a fejemben, hogy talán ismét fel kellett volna húznom a csuklyámat, ám most már mindegy. Fürkésző tekintetek kísérnek, miközben a pulthoz sétálok. A mögötte álló alak döbbenten mered rám.
- Mi... mi... miben se... segíthetek? – nyögi a kérdést nagy nehezen, akadozva.
- Üdvözlöm – mosolyodok el barátságosan. - Szürke Gandalffal van találkozom. Megérkezett már?
Ebben nem lehetek biztos. Bár ismerem Gandalf álláspontját arról, hogy egy mágus sohasem késik... Azért van rá esély, hogy még nincs itt. Ismét körülpillantok ám ezúttal sem sikerül felfedeznem az ismerős arcot.
Ezen nem is csodálkozom. Beszélgetni... nyugodtabb helyen lehet csak.
Fontos témákról legalábbis mindenképpen.
Néhány pohár csörömpölve hull a földre a fogadós kezéből. Csak elnézően mosolygom a reakcióján. Nem állt szándékomban megdöbbenteni szegény embert. Részemről sokkal jobban örültem volna, ha Gandalf valamiféle... félreeső helyre hív össze bennünket. De nyilván okkal döntött Brí mellett. Nem fogom megkérdőjelezni döntése helyességét. Még akkor sem, ha... számomra mindig kényelmetlen volt a rám irányuló figyelem.
- Igen – érkezik meg végül az általam várt válasz. - Már megérkezett. Azonnal... Azonnal odavezetem. – Kisiet a pult mögül és az egyik folyosó felé indul. Habozás nélkül követem. Nyilvánvalóan meglepte a felbukkanásom ezért nem is tartom udvariatlanságnak a szótlanságát és a reakcióit. Valószínűleg már azon is elgondolkodott, hogy Gandalf milyen célból érkezett a fedele alá. Ha sejtéseim nem csalnak, a Szürke Zarándoknak ezen a vidéken is igazán sajátos hírneve van. Rólam... rólam csak a tündék tudják, hogy ki vagyok. Ők sem mind.
Egy hercegnő, távol a népétől. Egy átkozott... a megváltás reménye nélkül.
- Itt vagyunk – áll meg végül a fogadós egy ajtó előtt. - Gandalf úr odabent várja.
- Köszönöm – biccentek felé ajkamon halvány mosollyal, majd belépek a szobába.
Átlagos, szerényen berendezett terem fogad, közepén egy kör alakú asztallal. Gandalf a kandalló mellett pipázik. A jelenléte mindig Valinort juttatja eszembe. Hiába tűnik most törékeny öregembernek én tisztában vagyok vele, hogy milyen valójában. Láttam, ismertem őt már akkor is, mikor még mindketten az Áldott Birodalom lakói voltunk.
Sok mindent hátra kellett hagynia, mikor erre a földre lépett.
- Gandalf, üdvözöllek! – köszöntöm. - Kikre várunk még? – kérdezem, miközben lassan az asztalhoz sétálok és helyet foglalok az egyik széken.

Végül csak megérkeztem Bríbe. Hallottam történeteket a közelben lévő Öreg-erdőről és a Sírbuckákról. Azt hallottam, hogy senki nem jutott át élve rajtuk. Mozgó fák, Buckamanók és még rengeteg Pók, amik jobban szeretnek kellemetlen meglepetéseket okozni az arra utazóknak.
Amikor odaértem a kapuhoz, kopogtattam, majd kinyílt egy egy kisebb ablak nagyságú nyílás, mely eléggé közel volt a földhöz és egy elég morcona képű őr nézet ki rajta.
- Ki vagy? - kérdezte. - Mit akarsz?
- Gödrös Toma vagyok, a Megyéből. - válaszoltam őszintén. - A Pajkos Póni fogadóba tartok.
- Mi dolgod lenne ott?
- Megszállnék egy éjszakára.
- Jó, jó! Bemehetsz. - mondta és kinyitotta a kaput.
A város jóval nagyobb volt a Megye összes városánál, még Hobbitfalvánál is, lakói emberek és Brí-vidéki Hobbitok voltak. A város nagy része egy dombon volt, úgy tudom, még három kisebb város is található a közelben.
Amikor felértem az emelkedőn egy kisebb téren találtam magam, ahol kisebb üzletek voltak. Jobban szétnéztem és épphogy csak észre tudtam venni a táblát, melyre ez volt írva: Pajkos Póni. Gyorsan átfurakodtam az emberek sokaságán, néhányat meglöktem véletlenül, majd, miután kijutottam a tömegből, beléptem a fogadóba.
Odabent emberek és hobbitok beszélgettek, söröztek és pipáztak. Odamentem a fogadóshoz és rendeltem tőle egy pintnyi sört. Miután megittam, jött értem egy hobbit és ezt mondta: - Te vagy Gödrös Toma?
- igen - feleltem.
- Gyere velem, már várnak rád.
,,Furcsa. Ki lehet az, aki vár rám, és egyáltalán honnan tudja a nevemet?"
Követtem a hobbitot, aki egy szobába vezetett. Egy körasztalnál ült valaki, egy tünde. A kandallónál meg egy süveges öregember állt. Ruhája és süvege szürke színű volt.
- Gödrös Toma vagyok, szolgálatotokra. - mondtam meghajolva.

Bal lábamról a jobbra helyezem a testem súlyát, már vagy két perce tart ez a tanácstalan toporgás. Várok. Leginkább arra, hogy múljon a gyomromat apró gombócba gyűrű feszültség, igen, mondhatni, hogy ideges vagyok és nyugtalan is. Még mindig? …
- Hosszú időbe telik, míg teljesen felépül majd Ben uram. – Hallatszik az ítélet a tudós, vajákos asszony rekedtes hangján. Szavai, a korábbiak sem nyugtattak meg. Olyan nagyot esett és olyan sokáig nem is tért eszméletére, de azt persze azóta sem árulta el, hogy mire volt az a nagy sietség.
- Hosszú, hosszú.. Adja vissza a gatyámat jóasszony! Halaszthatatlan dolgom van! – Ben, a jó öreg Ben. Reszelős hangjában ott a fajdálom minden kínzó kis lehelete, de csak azért is köti az ebet a karóhoz. Morcosan húzom össze a szemöldököm, megrovóan nézve el abba az irányba, amerről a hangja érkezett. Néhány csosszanó lépést követően azonban az ajtó dörgedelmesen csapódik be, váratlanságától össze is rezzenek. Várható volt.
- A Vén Banyája!! … Kölyök a nadrágom! – Még mit nem! Kényelmesen simulok vissza a falhoz, mellkasom előtt karba font kézzel. Érezze csak, hogy mérges vagyok rá és azt is, hogy ez az érzés egykönnyen nem is fog enyhülni, ahogy az iránt a bizonyos Gandalf iránt sem.
- Nem. –Válaszolom megrendíthetetlen biztossággal. – Azt hittem a kezeim között fogsz meghalni, a legkevesebb, hogy most minden szavát pontosan követed. – Pirítok rá, egy cseppnyi lelkiismeret furdalás nélkül arra, hogy a bűntudtára igyekszem apellálni. Érezze csak mennyire megijesztett és hogy még most is mennyire félek, féltem. A csend, ami pillanatról pillanatra mélyül kettőnk között, mintha.. nem, a győzelmemet hirdeti. Kisvártatva pedig, bizonyítékát is adja annak, hogy győztem.
- Hozz tintát, pennát és papírt…
A négyrét hajtott papíros most itt pihen a bal kezemben, csupán csak be kéne lépni a fogadó ajtaját és átadni a címzettnek. A fogadókat viszont világ életemben, ha tehettem, messze elkerülte és most is szívest örömest megtenném. Most nem lehet. Nagy levegőt véve, majd azt lassan kifújva teszem meg azt a közel három, három és fél lépésnyi távolságot, ami még elválasztott az ajtótól. Ujjaim az ajtó falapjába botlanak és már suhannak is a kilincs’ felé, de azt már el nem markolhatom, mert nyílik a vastag faajtó. A „bent” mélyet szippant a kora est hűs levegőjéből, hogy mögötte egy keveset gyűjtögetett fülledtségéből a szabadba csempészhessen. A szagok és illatok ízes egyvelege csapja meg az orromat, pedig még nem is vagyok bent, még várnom kell, hogy a távozó átlépje a küszöböt és amidőn ezt megtette, én is e képen cselekszem.
Bent pont az vár, amire számította. Fülledt és áporodott levegő, amin nehezít a pipákból felszálló aromás füst, de ugyan ez el is rejt pár másik kellemetlenebb esszenciát. Ez megszokható. A mindenhonnét érkező szavak zagyva áradata, kacagás, mély öblös nevetés egyvelege viszont kellemetlen és zavaró. Valaki segítőszándékának köszönhetően beljebb botorkálok, hamarjában. Lapát keze nyomán még mindig sajogni érzem a hátam.
- No, ne félj fiacskám! Itt csak a ser’ van veszélyben, ha magára hagyod. – Tenyere ütemesen veregeti a vállamat és némi irányzékot is vélek felfedezni a mozdulatban. Sosem jó, ha ennyire nyájas az invitálás nélküli meghívnak. Éppen csak odébb csosszanok, hogy a következő ütem már ne találhassa el a vállamat.
- Nem tennék ilyet. – Emelem mentegetődzően magam elé a kezem és közben teszem még egy óvatos, fél lépés oldal irányba. Aztán pedig egy frissiben’ fogant villámkérdést is megejtek az ismeretlen felé. – Merre van a fogadós?
- Áh. Hol lenne, ott ni, a söntés mögött.
- Nem látom. – Válaszolom némi tűnődéssel hangomban, bár a tényen ez semmit sem változtat. – Egyenesen előre igaz? – Töröm meg a számomra hosszúra nyúló csendet, amire szintén ugyan az a válasz. Csend. Talán bólogat? Már újra nyitnám a számat, amikor karon leszek ragadva és határozott mozdulattal egybekötve mozgásra is bír szófukarrá vált üdvözlöm. Vajon köszöntem, mikor beléptem? Nem emlékszem és sajnos az ajtótól megtett út hosszára sem, pedig vezetőm pont a fogadós előtt állított a söntés mellé.
- Ne állj szóba kétes alakokkal és figyelj az erszényedre. – Meglepett a korábban igen jó kedvű, most azonban inkább vér komoly férfi, hirtelen csak egy fukar kis bólintásra futotta és mire felengedett a nyelvem, a köszönet szavai belevesztek a fogadó zsivajába. De okkal jöttem! Emlékeztetem magam és már fordulok is, két kézzel megkapaszkodva a fa lapban nyerve egy biztos pontot.
- Mit szeretne? Enni? Esetleg inni? Netalán szobát?
- Szürke Gandalfot keresem. – Vágom rá precízen a nyájasan feltett kérdések sorára. Pedig az előbb mellettem elhordozott sült csábítóan illatozott. A kötelesség viszont elsőbbséget élvez.
- Te is? – A kérdés meglepett és legszívesebben visszakérdeztem volna, hogy: Miért, még ki?. De bölcsen megmaradtam a bólogatásnál. Így hamarjában mellém rendelt az úr egy fiúcskát, aki némi ódzkodás után megfogva a kezem vezetett a szobák irányába. Jó érzés volt a zajos forgatagot magam mögött hagyni, a fogadó ezen része szinte némának tűnt, vagy is, majdnem.
- Hányadik ajtó? – Érdeklődöm kis vezetőmtől, akinek ebben a pillanatban el is engedtem vékony kis ujjait. A másik kezemmel már úgy is végigtöröltem’ az idevezető út nagyját, innen már megtalálom.
- A harmadik, de..
- Köszönöm, innen már boldogulni fogok. – Elmosolyodom, most először, amióta betettem a lábam Bríbe. – Gondolom neked is van jobb dolgod? – Egy szolidan csengő igen volt rá a válasz és ezzel el is váltak az útjain. A kiskölyök visszafelé, én pedig előre léptem. Egy ajtó, sima faburkolat és még egyszer ugyan ez, aztán a harmadik ajtó. Megállok előtte, eltűröm fülem mögé szökés vöröses tincseimet. Mintha aggasztana kinézetem? Nem lehet rá panasz, tiszta vagyok, a ruháim is azok, egyszerűen ugyan, de nem is egy király elé járulok. Bekopogok. Az első két ütem halk és bátortalan, ezért ismétlek, a köbvetkező két koppanás már jól hallható és magabiztos. Ha nem invitálnak be, akkor háromig jutok a számolásban és beengedem magam.
- Szép estét! Szürke Gandalf urat keresem. – Igyekszem pillantásomat nem távolra engedni, nehogy tolakodó legyek. Hiába szükségem van a hangokra, hogy megtalálhassam azok tulajdonosát, míg azonban megérkeznek, becsukva magam mögött az ajtót félre állok.

Hosszú órák óta annak már mióta megtévedtem a fogadóban. Na, jó nem tévedésből érkeztem ide. Apám egyértelműen Szürke Gandalf felbukkanási helyként adta meg a Brí beli Pajkos póni fogadót. Lévén Aragornról most semmi hír, hát jónak láttam legalább az öreg mágussal felvenni a kapcsolatot. Ő, talán ha nem is válaszolja meg minden kérdésemet, de néhány dologra rávilágíthat, ha sikerülne beszélnem vele. Ilyen gondolatok közepette, ülök egymagamban már egy ideje a fogadóban az egyik sötét sarokban. Noha meglehet, hogy ez a legjobb módja annak, hogy bárki, aki betér, egy gyanús alaknak tartson, kit jobb, ha messzire elkerülnek. Ám az igazat megvallva nekem csak az öreggel van dolgom, és nem mással, így hát célomnak megfelelően választottam helyet. A sarok melyben ülök már egy ideje pedig kifejezetten alkalmas arra, hogy szinte bárkit szemmel tarthassak, vagy megfigyelhessek, miközben az illető aligha veheti észre a sötét sarokban csuklya mögé húzódó tekintetet. Mozdulatlanságomat, csak lassú és kimért mozdulataim törték meg, melyek szükségesek voltak, hogy a pipában égő dohánnyal is foglalkozni tudjak.
Elvégre mégse voltam láthatatlan, valamivel muszáj elvegyülni és persze elütni az időt. Ezzel a tevékenységgel pedig tökéletesen beleillettem az emberek és félszereztek alkotta fogadói vendégkörbe. Az első hosszúra nyúló órát követően lassan alábbhagyott a figyelmem és a tekintetem, a helységben tartózkodók iránt, ám az érkező és távozó alakokat, mindig megszemléltem. Végül lassan már alkonyodott, mikor újra nyílt az ajtó, s tekintetemet a belépő alakra szegeztem. Tervem az volt, hogy csak pillanat alatt felmérem, majd visszafordulok magam dolga felé, azonban tekintetem rajtamaradt a belépőn. Gandalf volt az, a vén mágus! Alaposan megfigyeltem az öreg mágust miként a pultnál váltott pár mondatot a fogadóssal, avagy Papsajt Ászokkal. A jó hangulatú fogadóbéli társaság miatt, nem sokat értettem kettejük beszédéből, azonban azt tisztán láttam, hogy az öreg Gandalf, egy kísérő vezetésével a Szobák felé indult.
Úgy látszik aludni ment… Nos, nem bánom akkor megvárom a reggelt, s majd akkor beszélek vele. Nem jó megzavarni senkit sem mikor aludni készül, különösen nem egy mágust!
Hanem aztán, hogy tovább várakoztam így, nem sokkal később feltűnt egy tünde a fogadóban, ami igencsak feltűnő jelenség erre. Noha, megvolt a magam ügye, a tünde láttán kíváncsiság hatalmasodott le rajtam, s minden figyelmemmel, Ászok s az ő beszédjükre összpontosítottam.
Kíváncsiságom, nem volt teljesen alaptalan, hiszen a kevés szóból, melyet értettem a Gandalf mégis csak egy olyan szó, amit nehéz félreérteni. Pár pillanattal később a tünde is a szobák irányába indult a fogadós egy gyermek kísérőjével.
Ez biztosan nem véletlen… Jóllehet úgy tűnt az öreg mágus, aludni készült ám a tünde megjelenése már egészen mást helyezett kilátásba. Ugyanakkor jobbnak láttam tovább várni. Kezdett olyan feltételezésem lenni Gandalf sem véletlen jött el ma a fogadóba és az is meglehet, hogy további furcsa érkezőkre is számíthatok. De vajon kikre? Törpökre? Kószákra, Aragornra esetleg? Jóllehet utóbbira kicsi az esély, de mégis megéri a várakozást.
Nem is tudom mennyi ideig lehettem elfoglalva a magam teóriáival, de újra megnyílt az ajtó, s ezúttal tekintetemmel, már vártam valami szintén meglepőt, ám úgy látszik csak egy újabb megfáradt utazó, egy újabb vendég tért be. Egészen pontosan egy hobbit. Nem is időztem rajta tovább a tekintetemmel, mert a pipafüvem lassan hamuvá enyészett s idejét láttam már elrakni is.
Midőn végeztem, lemaradtam egy újabb vendégről, ki betért az ajtón. Már csak akkor kaptam el tekintetemmel, mikor egy kísérővel a szobák felé indult, ahol elöbb Gandalf majd a tünde is eltűnt a szemem elöl. Igazából szívem szerint már a tünde után indultam volna Gandalf után, hiszen már akkor megcsillant a lehetőség arra, hogy beszélhessek vele. Azonban a kíváncsiság mind azt diktálta, hogy várjak, mert lesz ez még érdekesebb is. Azonban mostanra már a kíváncsiság is arra hajlott, hogy induljak magam is a díszes társaság után.
Engedvén a gondolatnak, felálltam a sötét sarokból, majd lassú lépésekkel elindultam a szobák felé.
Papsajtt ászoknál már betérésekor megfizettem egy szobát, így mikor arra indultam, nem soakt nézett felém, habár arcán látható volt, hogy eljátszott a gondolattal, hogy egy magamfajta alak is Gandalf társaságát gyarapítsa-e vagy csak szimplán aludni készül-e. Lassú kimért lépéseimmel értem el a második ajtót, melynek díját megfizettem alkonyat elött, azonban lépteimmel tovább haladtam a következő ajtó felé. Nem is tudom mi vezérelt az ajtóhoz, egyszerűen, egy megérzésem támadt, hogy ez az ajtó lesz az. Mivel Ászok felé nem jeleztem kísérő híján e megérzésem volt az egyetlen támaszom. Azonban ez olyan érzés volt, mely még nem hagyott cserben.
Lassan felemeltem kezemet, s hármat kopogtattam az ajtón, mely talán inkább dörömbölésnek tetszhetett, a páncélkesztyű miatt.
Még egy utolsó nagy levegőt vettem, s kiengedtem mi elött ujjaimmal a kilincsre tettem, s benyitottam a szobába. Belépvén meglepő látvány fogadott. Gandalf, a tünde, és a vándor kinek belépését elszalasztottam és egy fél szerzet… Egy pillanat erejéig megdermedve állottam, majd erőt vévén magamon becsuktam az ajtót, s beljebb lépévén a szobába Galndalf felé bólintottam, habár nem tartottam valószínűnek, hogy ismer. Főleg nem csuklyám alatt… hopp a csuklya! Jutott eszembe, a gondolat, majd két kezemmel hátra hajtottam a fejemet beterítő fekete szőrmecsuklyámat, mely első látásra, túlságosan is melegnek tűnhet ezen évszakban, ám mégis meglepően kellemes viselet.
Arcomat azonban ezúttal már legalább nem takarja el, s mindenki számára, jól láthatóvá válik, hogy nem egy sötét gaz alak volnék.
- Berlon fia Belior vagyok - Tettem hozzá, kis várakoztatva mindenki számára, ám leginkább Gandalfnak címezve, hiszen nem számíthatott az én érkezésemre, ebben biztos vagyok, ugyanakkor apámat, meglehet, hogy jól ismeri.

Nem maradhattam sokáig kósza bajtársaim társaságában, ugyanis legutóbbi visszatérésem után ismét egy feladatot kaptam. Ezúttal úgy éreztem, valami sokkal nagyobb dologról volt szó, mivelhogy maga Szürke Gandalf keze volt a dologban. A mágusé, akire felnéztem. Valamiért úgy éreztem, ő egynek számított azon kevesek közül, akik hittek még a népemben. Nagyon kevesen maradtunk, ez pedig egyre inkább érzékelhetővé vált számomra is. Sokszor elgondolkodtam rajta, miért kellett nekem ebbe a világba beleszületnem? Talán jobb életem lehetett volna, amennyiben pár évszázaddal előbb láttam volna meg a napvilágot. Kihívások soraival találtam szemben magamat szinte állandó jelleggel, mégis reménykedtem, akaratom és szívem nem tört meg. Azzal próbáltam vigasztalni magamat, hogy okkal maradtam életben, részese lehetek majd a változásoknak, melyeket a jövő hoz. Legjobb formámat kell hoznom, büszkén ki kell állnom az akadályok elé, azután legyűrni azokat. Elhagytam tehát cimboráimat, már napok óta jártam a vadont. Megmásztam a dombokat, átkeltem az erdőségeken, végigbandukoltam a mezőkön. A napok teltek, ám én mégis egyre közelebb kerültem célomhoz. Eme végállomás nem más volt, mint Brí városa. Ismertem a vidéket, sok alkalommal átkeltem errefelé. A Napkorong már lemenőben volt. Az égre vetettem pillantásomat, a felhők lassan kúsztak végig az égbolt tengerén. Apró gyönyörök az életben. Az utolsó dombnak a tetejéről már ráláttam Bríre, a látvány pedig egy halvány mosolyt csalt az arcomra.
- Remélem, nem késtem el.- suttogtam magamban, miközben rántottam egyet a batyum szíján, mert az eléggé kilazult a rázkódástól. Innentől a természetes akadályok megszűntek, az útra léptem, ahol egyenletes, kissé gyorsított tempóban igyekeztem a városkapu irányába. Olykor magam mögé tekintgettem, de inkább csak elővigyázatosságból, semmiféle gyanús neszre nem lettem figyelmes. A kora esti homály rátelepedett a vidékre, mire odaértem a kapuhoz. A kardom végsúlyával három erőteljes koppintást ejtettem a faszerkezetre. A másik oldalról mozgolódást hallottam, pár másodpercre rá egy idős alak kukkantott ki az egyik résen.
- Estét! Ki vagy, mit akarsz?- tette fel a kérdéseket nyersen a fickó. Leemeltem a fejemről a csuklyát, ezt követően válaszoltam a kérdéseire:
- Saleroth vagyok, betérnék a Pajkos Póniba.
- Hühm.- mordult egyet a férfi, azután kinyitotta nekem a bejáratot. Az utcák már majdnemhogy teljesen üresek voltak, viszont a fogadó ablakaiból még fény áramlott ki, ezért könnyű szerrel odataláltam, valamint a bent lévők italtól hangos, kihallatszó diskurálásai is irányzékul szolgáltak. Be is hatoltam az épületbe, mintha észre sem vettek volna, az élet ugyanúgy zajlott tovább. A fogadóshoz mentem, aki végignézett rajtam, miközben egy korsót törölgetett a vizes rongyával. Egy halk sóhajtás után csóválni kezdte a fejét.
- Kitalálom. Az úrfi is Szürke Gandalfot keresi.- szólat meg. Nekem erre még a szemöldököm is felakadt, valószínűleg eléggé furcsa ábrázatot vághattam, hisz fogalmam sem volt, miből vonhatta le a következtetést a férfi.
- Nos, igen.- válaszoltam kurtán.
- Fiú! Vezesd el ezt a legényt Gandalf Úrhoz!- kiáltott egy kis kölyök után, aki helyeslően bólogatott Papsajtnak, majd intett nekem. Követtem őt, egészen egy ajtóig, ahova benyitván megpillantottam egy társaságot. Pontosan öt személy volt bent rajtam kívül.
- Szép estét! Saleroth vagyok, Anárion fia.- mutatkoztam be. Volt ott két ember, egy hobbit, a mágus, valamint Naltanáre, akivel már ismertük egymást régebbről. Immáron nagyon kíváncsivá váltam, az ő jelenléte valami igencsak fontos dologra engedett következtetni.
- Úrnőm!- hajtottam fejet a hölgy előtt, nem sokkal később pedig helyet foglaltam az egyik üres széken.

Sötét… kusza… álnok gondolatok, miket az éjszaka lovasai, s a csillagoknak fénye hoz el éjfél táján a nyugodt ember elméjére, beborítva azt félelemmel és aggodalommal, elnyomva minden szívének kedves érzelmet. „Minek zaklatjátok ezt az elmét? Miért nem vagytok képesek egyszer… csak egyszer elhordani magatokat tőlem, hogy nyugodtan törődhessek a magam dolgával?” – szegezem a kérdéseket az egykor tiszta, immáron pókhálós, megviselt falaknak, ahogy elnyúlok a székben és egy füstrigót fújok ki a számon. A szoba csendben figyeli a tevékenységet, majd suttogva válaszol: „Nem azért vagy itt, Szürke Gandalf, hogy a magad dolgával törődj.” Milyen ismerős felelet… mintha én mondtam volna.
Sajnos a hangnak igaza van. Én választottam ezt az utat még jó pár száz évvel ezelőtt, s most már viselnem kell döntéseim következményét. Sokkal nagyobb a dolgok tétje, mint a nyugalmam… itt Középfölde sorsáról van szó. S kitudja… lehet, hogy nemsokára örökre megszabadulok ezektől a bajoktól.
Egyre gyakrabban lesz rajtam úrrá egy bizsergés, egy megérzés, ahogyan a jövő kusza és bonyolult folyamait fürkészem. Úgy érzem: ösvényem ezen a földön a végéhez közeledik, de még mielőtt eltávozhatnék a Tengeren Túlra, a Sors egy felejthetetlen, hatalmas, veszélyes és a sikerét illetően igen erős kétségekkel nehezített küldetés elé fog engem és társaimat állítani. Bár ez még nem ma, s nem is holnap lesz. A jövő zenéje, de ettől függetlenül nem szabad megfeledkezni róla. A bölcsnek nem elég, ha a jelent figyeli. Egyszerre kell tanulnia a múltból, élnie a jelent, s irányítania a jövőt. Ez pedig egy igen nehéz feladat, még nekem is, aki már időtlen idők óta igyekszik megbirkózni vele.
De most más problémákkal és más ellenségekkel kell szembenéznünk. Sauron ugyan egyre hatalmasabb, s ereimben már érzem, hogy nemsokára előbújik a sziklái közül iszonyatos kárhozatot hozva reánk, de ez még nem az a pillanat. Sokkalta távolabbi, de olyannyira veszélyes ellenséggel kell szembenéznünk… és ehhez nem vagyok elég egyedül. Emellett felettébb unalmas és kínos lenne útitársak nélkül megtenni egy Középföldét és még annál is többet átszelő utazást… mert nagy utazás lesz az bizonyos.
Elégedetten veszem ki a pipát a számból, mikor meghallom az első lépteket. „Már kezdtem aggódni…” – motyogom magamban, és az ajtó felé fordítom figyelmemet. Otromba, dübörgő trappolás… ez Papsajt. Szegény nem tehet róla, hogy szereti a hasát, nemde? Ez bizonyára olyan elhagyhatatlan berögződése, mint nekem a pipázás… mindenkinek vannak hibái, s adjunk hálát a Sorsnak, ha csak ilyen semmittevők ezek a makulák.
Pár pillanat múlva a trappolás elkezd halkulni, tehát Papsajt visszatér a pultjához, viszont a látogató, akit hozott, könnyeden libben be az időközben kinyitott ajtó mögül. Nem lepődöm meg, mikor megpillantom Naltanárét, de önkénytelenül is mosolyra húzódik a szám. Ó, igen… Naltanáre mindig a régi időket juttatja eszembe még a Tengeren Túl… s ezzel – úgy vélem – ő is így van az én személyemet illetően.
- Á, Naltanáre, üdvözöllek. – állok fel a székből, hogy illő módon köszönthessem a tündét. Pipámmal a kezembe kínálom őt hellyel a kerekasztal innenső székeire mutatva. – Kimondhatatlanul örülök, hogy válaszoltál a hívásomra.
Mihelyst elfoglalta a helyét, válaszolok a kérdésére.
- Nos, úgy gondolom, hogy mihelyst itt lesznek, mi is megtudjuk. – mondom konkrét válasszal nem szolgálva, mintha magam sem tudnám, hogy kik fognak nemsokára belépni azon a küszöbön, ahol Feanor lánya az előbb.
Ami azt illeti, nem vagyok biztos benne, hogy mindenki eljön… tekintve, hogy a fele társaság azt sem tudja, hogy hívtam őket, de azzal teljességgel meg vagyok győződve, hogy elegen elfognak jönni az úthoz... Nem kellenek túl sokan a vállalkozáshoz, sőt… minél többen vagyunk, annál jobban csökkenek az esélyeink. Ahova készülünk vagy egy hatalmas sereggel, vagy egy kis csoporttal kell betörni… köztes megoldás nincs.
Újabb kopogást hallok a vasalt, régi ajtó mögül és amint kinyílt, megpillantok egy hobbitot. Megint mosolygás fog el, ahogy meghajolva köszönt minket és viszonzom a gesztust, ugyan nem meghajolva, de kellőképpen előre dőlve… mégiscsak egy öreg mágus vagyok… nem szokásom a hajolgatás.
- Üdvözöllek téged, Gödrös Toma. A nevem Szürke Gandalf. – mondom ünnepélyesen, majd pedig kezemmel Naltanáre felé mutatok. – A hölgy pedig a Szépek népéből való Feanor leánya, Naltanáre. Foglalj helyet közöttünk.
A félszerzet láthatóan nem igazán tud hova rakni engem, de ez most mellékes. Biztosra veszem, hogy ismeri a nevemet, elvégre azért pár száz éve járom a Megye négy fertályát, s így kevés hobbit van, aki nem tud rólam… vagyis egyáltalán nincsen hobbit, aki ne ismerne, csupán egy olyan rétegről van tudomásom, akiknek fájna belátni, hogy van tudomások a Szürke Zarándok kilétéről… Nem is értem, hogy miért lehet ez…
Bár esélyes, hogy furcsállja a helyzetet… ha nem is vagyok teljesen ismeretlen számára, egészen biztos, hogy még sohasem találkoztunk, s most mégis idehívtam… de mindent a maga idejében.
Még mielőtt eluralkodna az idegesítő és kellemetlen csend, újabb kopogást hallok az ajtón és egy fiatalember nyit be rajta, a lehető legtapintatosabban közölve, hogy engem keres.
- Nem kell sokáig keresni engem Learen, Ermond fia. – emelem fel barátságosan a hangomat és közelebb lépek hozzá. – Üdv közöttünk, barátom. Ülj csak le közénk. Étellel most még nem szolgálhatok, de bizonyosra veszem, hogy az öreg Papsajt nemsokára itt fog lófrálni körülöttünk, így nem maradsz üres gyomorral, amennyiben ingered támadna egy kis vacsorára. Az invitálás természetesen nektek is szól, Hölgyem és Gödrös uram. – fordulok a tünde-hobbit pároshoz. Véleményem szerint, üres hassal nem lehet világmegváltó terveket szövögetni.
Már éppen bemutatnám Learennek az asztal körül ülő másik két személyt is, mikor újabb látogató tér be az ajtón, s őt követően még egy, szinte már óraműpontossággal, mintha összebeszéltek volna. Mind a kettejük ismerős szemeimnek, még ha ezt egyikük nem is tudja.
- Belior! Saleroth! Üdvözöllek kis társaságunkban titeket. – köszöntöm őket. – Foglaljatok helyet ti is.
Gyorsan bemutatok mindenkit mindenkinek, majd én is leülök a kerekasztal innenső felére, közvetlen Naltanáre mellé. Nagyon sóhajtva végig tekintek az összegyűlt csoporton… egy hobbit, egy tünde, három férfi és egy vénember… pont annyian, amennyien kellünk a vállalkozáshoz. Nem igazán törődöm vele, hogy egyelőre a fele társaság alig tud bármit is kilétem felől. Biztosra veszem, hogy lesznek kérdéseik, de ez az este azért van, hogy válaszoljak rájuk… és hogy közöljem velük, mi is a miértje a találkozásnak.
- Nos, Hölgyem és uraim. – kezdek bele, felemelkedve az egyszerű, háromlábú székről. – Valakinek volna kedve egy kis vacsorához, még mielőtt belekezdenék a monológomba? Úgy vélem Papsajt úr biztosan szolgálhat valamiféle étekkel, s mivel itt hallgatózik az ajtóban, szerintem ki kell használnunk az időt egy gyors rendelésre. Nem igaz Papsajt? – nyomom meg nagy mosollyal a szakállam alatt az utolsó mondatot, az ajtó felé fordulva, ami mögül ideges kotorászás hallatszik, majd pedig zavartan benyit a piros fejű fogadós.
- Öhm…öhm… szép estét… csak… csak azért jöttem, mert… mert biztos akartam lenni, hogy… hogy mindenük meg van… igen. – habog össze-vissza a fogadós, elkeseredve véve tudomásul, hogy nem igen hiszik a meséjét.
- Semmi baj, Papsajt. – nyugtatgatom meg, majd a társasághoz fordulok. – Nos, valaki egy tál gőzölgő pecsenyét?

Gandalf jelenléte óhatatlanul idézi fel a rég elmúlt, Valinori időket. Akkor még minden más volt. Hiába láttam előre, hogy sötét idők közelednek, képtelen voltam megakadályozni, hogy beköszöntsenek. Morgoth suttogása megmérgezett mindent, mit hajdanán szerettem. Szétzúzta világom biztosnak hitt falait. A sötét vala veresége után pedig egykori hű szolgája, Szauron lépett a helyére. Vajon vége szakad valaha ennek az ördögi körnek? Nagyon remélem, hogy igen. Bármit hajlandó lennék feláldozni azért, hogy beköszönthessen a béke, és az emberek következő generációinak már ne kelljen olyan súlyos veszélyekkel szemben helytállniuk, mint elődeiknek. Most ismét csata előtt állunk. Talán ez határozza majd meg Középfölde további sorsát. Hamarosan elkövetkezik az emberek ideje. Népem tagjai végleg elhagyják majd ezeket a partokat. Velem mi lesz vajon? Láthatom még Valinort? Nem hiszem. Nem is vágyom rá, bármennyire hiányzik is. Viszont egyelőre van fontosabb dolgom is, minthogy ismét elmerengjek egy már ezerszer is átrágott témán. A Szürke Zarándok okkal rendelt ide bennünket. A gonosz ismét mozgolódik. Ezzel tisztában vagyok. Képtelen vagyok meglátni a konkrét veszélyt, de tudom, hogy közeleg. Érzem. Lehetetlen lenne figyelmen kívül hagyni, de nem is vágynék ilyesfajta könnyelműségre. Lassan elérkezik a cselekvés ideje. Mindent meg fogok tenni, hogy segíthessek gátat szabni ennek a fenyegető áradatnak, mely ha nem vigyázunk mindent elsöpör majd. Ó igen, most még jelentéktelennek tetszik. Csupán egy kósza árny, ám őt sosem szabad lebecsülni. Fehér Szarumán szerint az Egy Gyűrű elveszett, ám én sosem hittem, hogy ilyen könnyen lezárulhat egy történet. Főleg nem ez. Baljós sejtelmek gyötörnek, a jövő fenyegető árnyai egy pillanatnyi nyugtot sem hagynak nekem. Bármilyen áldozatra kész vagyok, ha cserébe másokat óvhatok meg. Sosem volt egyéb célom. Ha már az én életem szilánkokra tört és értelmét vesztette, legalább az emberek kapják meg az esélyt egy boldogabb létre. Hasznosítani fogom a tudásom. A gondolat, hogy tétlenül szemléljem az egyre terjedő sötétséget több, mint elfogadhatatlan.
A széken üldögélve türelmesen várakozom. Időm bőven van. Ha befutott az össze vendég, Gandalf megossza majd velünk a találkozó célját. Különös dolog számomra a társaság. Gyakran magamra rovom talán ki sem érdemelt büntetésként a magányt. Mikor utam másokét keresztezi akaratlanul is azon kezdek töprengeni, vajon nem hozok-e rájuk balszerencsét. Elvégre Mandos-átka lebeg sötét fellegként a fejem fölött. Feanor leányaként nem mentesülhetek alóla, hiába vagyok én az egyetlen nolda, kit akarata ellenére ragadtak el Valinorból. Elmélkedésemből az ajtó nyílása riaszt fel. Odapillantván egy félszerzeten akad meg a tekintetem. Tudom, hogy Gandalf mindig is különösen nagy figyelmet szentelt ennek a sokak által jelentéktelennek és lényegtelennek tartott népnek. Én magam is kíváncsian szemléltem őket, ha utam során néha-néha a Megye közelébe vetődtem. Ők persze sosem láthattak meg. Létem hosszú ezredei során számtalanszor voltam már tanúja, miképp válhatnak a legváratlanabb személyekből hősök. Véleményem szerint a hobbitokat sem szabad túlságosan hamar leírni. Talán nagyobb hatással lesznek majd Középfölde sorsának alakulására, mint azt bárki képzelné. Az én képességeim sem végtelenek. A jövőt kifürkészni gyakran... lehetetlen. A Gonosz ereje immáron újra mozgásba lendült. Úgy vélem ez jelenleg a legfontosabb tudnivalónk. Nem késhet a cselekvés. Szeretnék majd beszélni Gandalffal a Szarumánnal kapcsolatos kétségeimről is, viszont úgy vélem, hogy erre később lesz még bőven alkalmam. Úgy sejtem, hosszadalmas, közös útnak nézünk elébe. Természetesen a mágus segítségére leszek, bármi legyen is az, mely miatt egybehívott bennünket.
A mágus javaslatára csupán nemet intek a fejemmel. Nem vagyok éhes. Nem is olyan régen ettem egy kis lembast, így egyelőre teljesen felesleges lenne ez a tevékenység. Bár természetesen egyáltalán nem bosszantana, ha meg kellene várnom, míg a többiek étkeznek. Hisz a beszélgetésre nyilván utána kerülne sor. Türelmes vagyok. Ismét érkezik valaki, majd gyors egymásutánban még ketten. Emberek. Gandalf mindenkit név szerint köszönt, ám azt, ki utoljára lépett be az ajtón, magam is felismerem. Őszinte, boldog mosolyra húzódnak ajkaim. Örülök, hogy épségben látom viszont az ifjút. Manapság Középfölde kezd ismét túlságosan is veszélyessé válni, ő pedig keresi a kalandot.
- Saleroth, örül a szívem, hogy útjaink ismét keresztezték egymást – köszöntöm. - Boldog vagyok most, hogy tudom, nem estél áldozatul az utakat egyre inkább behálózó számtalan veszélynek. Később szívesen meghallgatnám, hogy milyen tájakon barangoltál, mióta búcsút vettünk egymástól. - Máig sem tudom, miért egyeztem bele, hogy ez az ember elkísérjen utam egy szakaszán. Találkozásunk előtt nemsokkal épp azért váltam egy az Északi Kószáktól, mert ismét magányra vágytam. Túlságosan is eluralkodtak rajtam sötét gondolataim. Talán pont az ismeretlen segítségére, társaságára volt szükségem. Elszánt, vitéz. Nem kétlem, dicső tettek véghezvivője lesz a jövőben.
Miután mindannyian megtaláljuk helyünket az asztal mellett, Gandalf bemutat bennünket egymásnak. Ismét előkerül az étel témája, majd megjelenik Papsajt is. A fogadós szabadkozására ismét csak mosolyognom kell. Nyilván kíváncsi rá, hogy miért jött össze ez a különös társaság. Ezért még igazán nem lehet elítélni. Gandalfnak valószínűleg itt is igazán érdekes híre van, csakúgy, mint Középfölde más részein. Nekem pedig... Igen, nekem azt jelenti az ittléte, hogy a Valák még mindig törődnek ezzel a földdel és a rajta élőkkel. Számomra vajon kijár majd a kegyelem?
- Köszönöm, Gandalf – válaszolok végül -, de én nem élnék a lehetőséggel. Mindig van nálam lembas. Nemrégen ettem is néhány falatot. Az elég. Egy ideig most még nem leszek éhes. - Végigjáratom tekintetem a jelenlévőkön. Érdekes kis társaság gyűlt itt össze, ehhez kétség sem fér. Gandalf mindig értett hozzá, hogyan kell maga köré gyűjtenie a legmegfelelőbb szövetségeseket. Elég ideje járja már Középföldét ahhoz, hogy tudja, hol kell keresnie azt, amire szüksége lehet. Talán nekem is ideje végre magam mögött hagynom a magányos vándorutakat.

» Ivár, Éverin, Belior és Saleroth
» Naltanáre Fearille, Razargul és Saleroth
» Gödrös Toma
» Gödrös Toma
» Gödrös Toma