Elrond és Thranduil

Az erdő fái gyorsan suhannak el mellettünk, ahogy keresztülvágjuk magunkat a Ködhegység hágói között. Már régen leszállt az éjszaka, de csupán néhány órányira van az úti célunk, így eszünkbe sem jut, hogy még egy éjszakát a vadonban töltsünk. Ha nem rendelkeznénk a valák adta képességeinkkel, nem jutottunk volna át baj nélkül a hegyen. Az orkok szinte lesben állva figyelik az utakat így a kisebb, szinte már járhatatlan ösvényekre kellett szorítkoznunk, amik jócskán meghosszabbították utunkat. A lovak fújtatva gázolnak bele a sekély folyóba, a víz pedig felcsap körülöttünk.

Mikor átérünk egy türelmetlen mozdulattal visszafogom szürke színű hátasom, aki prüszkölve tiltakozik a lassú tempó ellen. Mellettem három kísérőm is lelassít.

- Uram, sietnünk kellene – sürget Efrin, leghűségesebb testőröm, de türelemre intem.
- Már Imladris területén vagyunk, tudják, hogy jövünk – felelem csendesen és lépésben az ösvényre irányítom a lovat, majd elindulunk lefelé a völgybe.

A Hold fénye mindent ezüstös derengésbe burkol és szinte mindenből a frissesség, az élet illata sugárzik. Ezt a földet itt nem érte el a homály, a levegőt könnyű belélegezni, a fák és növények szinte ragyognak. Nem tehetek róla, a féltékenység érzése átsuhan rajtam. Ujjaim összeszorulnak a kantárszáron.

Ha akárcsak egyszer is meghallgatták volna az aggodalmaimat, talán most a mi erdőnk is hasonlóan nézne ki és nem a homály ülné meg minden gondolatunkat…

Ahogy haladunk lefelé az ösvényen, a vízesések zúgása egyre hangosabb lesz, és régi emlékeket idéz bennem. Régen, egy szebb korban jártam itt utoljára…
A fák mögött léptek suhannak, tudom, hogy az őrök figyelik minden lépésünket, de nem közelítenek. Helyes.

- Miért nem jönnek elő az őrök? – érdeklődik halkan Efrin, miközben a többiek gyanakodva fürkészik a lombokat.

- Tudják, hogy barátok vagyunk, Imladrisban csak az ellenséget tartóztatják fel a határnál – vonok vállat elegánsan és ezzel lezártnak tekintem a témát.

Alig fél óra alatt leereszkedünk a völgybe, és a kapukon belépve már várnak ránk. Azonnal észreveszem a házigazdát, és másokkal nem is igazán törődve Elrond elé lépek.

- Mea govannen Elrond! Sürgősen beszélnünk kell!

Elrond szavaira elkomorulok ugyanakkor a megkönnyebbülés jólesőn söpör végig rajtam. A legutóbbi találkozásunkkor kellemetlen érzésekkel váltunk el egymástól, de az évek úgy gondolom mindkettőnk szívét megenyhítették, de a hírek hiánya és az, hogy nem találták őt a futárjaink aggodalmat keltett bennem.

- Tehát nem esett baja… - összegzem, és kényelmesen hátradőlök a széken. Elrondban ilyen ügyekben mindig meg lehetett bízni. Töltök a kancsóban álló hűvös vízből. – Legolas fiatal még, és lelke háborog, attól tartottam meggondolatlanságában talán valami baja esett. Kérlek, ha újra látod őt, add át neki üdvözletem, és a kérésem, hogy amint tud, térjen haza, szükségünk van rá, a határaink védelménél…

Nos igen, ez így van, nem állítok valótlant, de nehezemre esne beismerni aggodalmamat szavakkal is.

- Aragorn? – kérdezek vissza töprengőn. Felrémlik előttem egy fiatal fiú akihez ez a név tartozott, de már biztos hogy azóta öregebb lett. Még a dúnadánok éveivel mérve is. – Ő az a fiú, akit te magad neveltél fel igaz? Milyen ember?
De ezzel az apró kitérővel el is érkeztünk jövetelem másik okához. A homály ami egyre inkább ellepi a Bakacsinerdőt, komoly gondokat okoz nekünk, és úgy vélem, ha már itt vagyok, jobb, ha erről Elrondot is tájékoztatom.

- Egy másik, sürgető ügy is van, amiért személyesen jöttem el hozzád… A Dol Goldurból érkező homály már oly mértékben ellepte erdeinket, hogy a palota közvetlen közelén kívül nincs már biztonságos hely.
Halkan kezdek beszélni, közben kortyolok egyet a vízből. Ez a téma nyugodt gondolatokat kíván, és most, hogy már nem kell aggódnom Legolas miatt könnyebben megy a beszélgetés.

- Nem suttogás már, hogy valami él ott. Múltkor azt mondtátok, elűztétek a mágust, nos úgy vélem nem végeztetek túl jó munkát. A sötétség visszakúszik közénk Elrond, és én nem venném jó néven, ha újfent olyan soká várnánk a cselekvéssel, hogy késő legyen…

Meggondolatlan tettek, nem csupán az ember sajátja. Néha a tündék is el tudják ragadtatni magukat, oly mértékben, amit később már nehéz helyrehozni. Mikor Legolas elment rendkívül dühös volt rám… Talán nem jogtalanul, de akkor azt tettem amit a legjobbnak gondoltam.

- Miért hiszed azt, hogy eljöttem volna idáig, ha a fiam megtalálására elég lett volna elküldeni a felderítőimet? – kérdezem enyhén gunyorosan. Talán Elrond azt hiszi, ez az egyszerű megoldás nem jutott eszembe? – Megtettem nem is egyszer. Számtalan futárt, majd később felderítőket küldtem, hogy keressék meg és hívják haza, de mindegyikük eredménytelenül tért vissza. Ha Legolas tényleg biztonságban van, nem tudok másra gondolni, mint hogy szándékosan cselezte ki őket.
Ha ez így van… Nos úgy tűnik, valóban páratlan képességekkel rendelkezik. A frusztrált düh és az aggodalom mellett lelkembe büszkeség költözik.

- Hálás leszek, ha átadod az üzenetet. Ha eljut hozzá a hír, hogy nem erőszakkal akarom kényszeríteni a visszatérésre talán megenyhül és ad egy esélyt arra, hogy a fájdalom és a harag végre elcsituljon… Senki sem kényszerítheti arra, hogy hazatérjen, és én sem akarom. Rég távol van már az otthonától és valóban szükségünk van rá.

Nem is fejtegetem tovább a miérteket, attól tartok Elrond olyan könnyedén lát át rajtam, mint egy kristálytiszta tó vízén lehet verőfényes napsütésben. Nem tudom előle eltitkolni aggodalmamat.

Érdekes, amit az emberről mond. Eltöprengek és felidézem az emléket, amiben először találkoztam Aragornnal.

- Sok évvel ezelőtt, találkoztam ezzel a férfival. Fiatal volt még, talán akkor kezdhette meg az útját a vadonban, és betévedt az erdeinkbe. Pompásan helyt állt, és át is jutott volna gond nélkül, ha nem botlik az őrszemeinkbe. De egyenes embernek látszott, olyan valakinek, aki megérdemli, hogy békében járhasson, még az én földjeimen is.
Elhallgatok. Töprengve figyelem a vízeséseken megcsillanó holdfény játékát, majd hosszú percek után úgy döntök, ideje tisztán látni mindenkinek.

- Tudod, nagyon emlékeztetett valakire. Valakire, akire sok évvel ezelőtt hatalmas teher hárult és elbukott. Véletlen talán, hogy a kósza, szinte szakasztott mása Isildurnak? – érdeklődöm nyugodtan.

Azt az embert sosem fogom elfelejteni. Mikor a harc hevében levágta Szauron kezéről a Gyűrűt és ezzel esélyt adott nekünk a győzelemre, örökre megjegyeztem az arcát. De azon a napon, amikor örökre beírhatta volna magát a hősök történeteibe, el is bukott. Megtartotta azt az átkozott ékszert és ezzel romlásba döntötte egész Középföldét. Olyan lassú rothadást hozott, ami most, évszázadok múltán érződik csak igazán.

- Az erdőt elborítja a homály. Orkok járnak a fák alatt és Dol Goldúr az egyik erődjük. Hatalmas, emberszerű értelemmel bíró pókok lepték el a fákat és minden óvatlan utazót elevenen felfalnak. Több tündét öltek meg ezek az ocsmány jószágok, az utóbbi években, mint az orkok. Hiába írtjuk ki őket egy részen, hiába égetjük meg őket, mindig újabbak jönnek. Többször jártak már a vár környékén a felderítők, de az orkok túl jól őrzik, csak egy nagyobb sereggel lenne érdemes megtámadni.
Mindig hihetetlennek tartottam, hogy képesek ily sokat látott hadvezérek, ilyen ostobán ülni és elhinni, hogy a sötétben lopakodó árnyak egyszer nem törnek elő.

- Nem gondolod, hogy ezúttal elébe mehetnénk a történéseknek? A Fehér Tanács talán nem látja a jeleket? – kérdezem, és türelmetlenül intek.
Érvelésére, hogy a népünk elhajózik, csupán megrázom a fejem és felállok. A korlát mellé lépve figyelem a völgyet. Nem is akarok válaszolni neki, aztán meggondolom magam.

- Nem értek veled egyet. Mi is ugyanúgy részei vagyunk Középföldének. Talán elfelejtetted mennyi minden történt? Az, hogy az emberek többségének a szemében csak mítosznak tűnünk, a mi érdemünk. Bezárkóztunk és hagytuk, hogy azt tegyenek amit csak akarnak. De úgy látszik ezúttal sem lesznek képesek megoldani a problémáikat egyedül. Ez ugyanúgy a mi földünk, ha még nem jobban a miénk – kezdem el fejtegetni neki az okokat, amiért nem értek vele egyet. Tőlem távol áll az elhajózás, a tenger nem szólított meg és nem vágyom halhatatlanfölre.

- Elfelejtettétek már, a múltban révedezés közben, milyen az, amikor a ma örömeit élvezzük ki… Elrond nem sirathatjuk örökre a múltat, ehhez mind túlságosan sok évet élünk meg…

Vannak tündék, akik képtelenek a jelenben élni, leragadnak régi eseményeknél, régi szerelmeknél és nem akarják belátni, hogy a jelenben is megannyi lehetőség rejlik. Könnyű azt hinni, hogy felszállunk egy hajóra és elhagyva e partokat békére lelhetünk. De az igazság az, hogy a békét elsősorban a lelkünkben kell megtalálni, mert amíg ezt nem tesszük meg, halhatatlanföldet is csak megmérgezzük kicsinyes vágyainkkal.

- Talán... - hagyom rá érvelését. Igaz nincs sok ötletem, ki olyat tudtam volna a fiam után küldeni, akit nem ismer... De már mindegy, ezt a lehetőséget elvesztettem. Értlemetlen lenne erővel visszahurcolni az udvarba.

- Szavaidban csak talányokat találni Elrond... A Vándor tehát valóban Isildur örököse lenne? Sok olyan ősét láttam már, akik vágyták visszakapni a koronát, de nem tettek érte semmit. Azt mondod, ő nem is akarja?

Talány, hogy az emebreket mi mozgatja. Képesek leélni rövidke életüket úgy, hogy végig nagy tettekről álmodnak, de lépni nem lépnek az álmaik felé. Néhányan pedig elhajítják a lehetőséget, ami ott van előttük, pedig csak a kezüket kellene érte kinyújtani... Bár ezutóbbiban nem sokban különböznek tőlünk...


- Nem azt kértem, hogy vonulj hadba az orkok ellen Elrond... Felvagyunk készülve rá, hogy ha kell, kiverjük őket Dol Goldúrból, de pontosan ez aggaszt, amit te is mondasz. Szervezetlen hordákban kellene kóborolniuk, esetleg valami barlangban összeverődni, de az, hogy sereget szerveznek, valóban több, mint aggasztó. Pontosan ez az oka, amiért veled beszélet erről. A Fehér Tanács feladata, hogy ezekre a veszélyekre figyeljen és cselekedjen. Úgy tűnik, leginkább csak szemlélitek az eseményeket...

Sosem titkoltam senki előtt, ellenszenvemet a Tanács iránt. Megvolt az erejük, hogy befolyásolják az események folyamát, mégis tétlen szemlélődőként úgy tesznek, mintha mindenek felett állnának.

- Népünk hatalma egyetlen dolog miatt fakul. Sokan elvesztették bizalmukat ebben a földben, és elvágyódnak, engedték, hogy az erejük eltűnjön... És valóban, bölcsességgel sok mindent tehetünk, de úgy érzem ez a bölcsesség az utóbbi időkben mindinkább a tehetetlenségre kezd hasonlítani...

- Kiforgatod a szavaimat barátom - nekidőlök a korlátnak és picit megrázom a fejem. - Nem élvezem jobban a vérontást, mint bármelyikünk, és kérlek ne vádolj azzal, hogy élvezetből feláldoznék bárkit a népemből!

- Arra próbáltam egyszerűen rávilágítani, hogy a népünk elvész a múltban, és elfelejtik, hogy a jelenben is találhatnának boldogságot.

- A múlt ismétli önmagát, és mi is, mint az emberek hajlamosak vagyunk beleesni folyvást ugyanabba a hibába... - talán egyszer majd képesek leszünk tanulni a hibákból, hisz nekünk megvan az előnyünk, hogy évek végtelen sora áll előttünk a fejlődésre. Míg az embernek nem jutott több, mint néhány röpke évtized és kapkodó iramban élik az életüket, sokszor elfelejtve, hogy ha visszanéznének a múltba, megtalálnák a problémáikra a megoldást. És ők lennének, akik elűznek majd minket erről a földről?

- Dicséretes, hogy belátja saját korlátait, mindazonáltal nem vagyok róla meggyőződve, hogy bárki képes lenne újra feléleszteni Gondor dicsőségét.

Igaz, hogy Gondor távol esik tőlünk, de a hírek mindenhová eljutnak. A helytartók, bár igyekeztek megőrizni a birodalom fényét, mégse jártak sikerrel. Talán, ha valódi királyuk lenne, kapnának egy újabb esélyt. Talán...


- Egyetértek veled abban, hogy tudnunk kell, miért és ki irányítja az orkokat. Bár attól tartok, erre mindkettőnknek van ötlete... Viszont a késlekedés, amit ez esetben a megfontoltság okoz, az én embereim életébe kerül. Az orkok jól felszereltek és bár a katonáim ügyesek, de nem minden este tér haza mindenki... Lehet hogy Imladris és Lórien nincs kitéve napi szinten a fenyegetésnek, de mi nem vagyunk ennyire szerencsések. Ha legközelebb összeül a Fehér Tanács, erre is szánjatok néhány gondolatot.

Tünde létemre a türelem sosem volt erényem, különösen nem, mikor cselekedni kellene. Valahol megértem Elrond óvatos természetét, azonban egyetérteni nem tudok. Az elmúlt években már bebizonyosodott, hogy nem hoz változást, ha csupán a szűk határainkat védjük.

- A bölcsesség nem tehetetlenség, hanem az egyetlen módja, hogy számunkra is kedvezően alakuljanak az események, azonban a bölcsességnek nem szabad a cselekedetek útjába állni. A halál, amennyiben az ellenségeink halála és békét hoz, elfogadható. De ez, hogy csendesen egyre csak fogyunk, míg az ellenségeink száma napról napra növekszik, nem az.


A hajnal egyre közelebb ér, a fények erősödnek, és a fáklyák táncoló fénye lassan kialszik, hogy helyet adjon a Nap fényének. Talán a fény segít nekünk is, hogy tisztábban lássuk a másik szándékait.

- Sosem merném azt állítani, hogy a bölcsesség egy múlandó gondolat. De nem szabad engednünk, hogy bölcsességünk meggátolja minden cselekedetünket, mert népünk egyszer csak arra ébred majd, hogy eltelt felettünk sok száz év és míg mi a csillagokból próbáljuk kiolvasni hogy mi lenne a bölcs lépés, a világ dolgai elillannak mellettünk és megváltozik körülöttünk minden.

- Elrond, bár nem akarom, mégis kihallom a hangodból az elégedetlenséget... Számomra tartogat boldogságot ez a jelen, de te, barátom kiábrándultnak tűnsz - bár nem fejezem be a kérdést, kíváncsi vagyok miért ilyen kiábrándult.