Elrond, Naltanáre és Ámor

Ember Hozzászólások száma : 3

Játék - Elrond, Naltanáre Fearille

* Messze, messzire a távoli erdőségek felé vándorolt a tekintete, azokra a vidékekre, amit már egyszer megjárt. Valamikor, még régebbi időkben. Hatalmas fák, amiknek szinte hallani lehetett a lélegzet vételét, amiknek a tekintete egy ember testét is képesek átfúrni.
A fák azonban sokkal többet rejtegetnek az egyszerű átutazó számára. Olyan titkokat, amik egyaránt jók és rosszak lehetnek, szépek és borzalmasak. Ám bármelyikkel találkozik az ember, először a tündékkel fog összetalálkozni.
Tekintete az íjára irányult, amit mintha csak tegnap kapott volna az itt töltött ideje alatt. Mesteri munka, ami hűen szolgálta az ő kezét és tisztességesen megtartotta a "tündék készítette" jelzőt. Gyönyörűséges, aranyozott íja most békésen pihengetett a hátán, egy szempillantás alatt azonban harcra képes állapotba lehetett hozni. A neve emberi nyelven "Puszták szava". Kevés hozzáfogható íjjal találkozott, a népe körében asszonyokat adtak volna egy ilyen íjért, de még tünde nyílvesszőkért is nagy duhajkodás lett volna a klánfőnökök között.
Lova, Tajga egyenletesen haladt, amint meghajtotta őt a gazdája. A lefelé vezető út kissé egyenetlen, így egy idő után képtelen volt a jeltőn leszállni Tajgáról és gyalog megtenni az utat lefelé. Nem hiányzott most neki, hogy Tajga lába megtörjön, még ha a tündékhez nagyon közel is van. Több hetes egy helyben maradást eredményezne, ami nem tenne olyan jót. Lepihenne és feltöltené a készleteit, ez igaz, viszont nem szívesen csinálná ezt túlságosan hosszú időtartamig. Ahhoz szokott hozzá, hogy lovagoljon, mozgásban maradjon, lásson.

Nemsokára egy gázlóhoz ért, amit már egy ideje jól ismert. Amikor először járt "Völgyzugolyban" - ahogyan a közelben lévő emberek emlegetik -, akkor is ezen a folyón jött át, egyenesen utána pedig belebotlott egy tünde csapatba, akik történetesen elvándoroltak messzi földekre. Ők mutatták meg, hogy merről jönnek, így jutott el legutóbb a városukba. Az utat azóta már megjegyezte, így csak át kell kelnie és már az utat kívülről tudja. Bár az erdőben nehéz lesz a haladás.
- Gyere. - Mondta, majd felpattant Tajgára és a másik part felé ügetett a lovával a folyón keresztül. *

Imladris. Olyan ez a hely számomra, mint a lelkemből egy darab. Minden egyes követ ismerek, minden fát és bokrot. Mintha minden mindennel kapcsolatban állnak. Olyan jól emlékeznek ők a régi időkre, ahogyan én magam. Magam építettem a várost, mely mára a tündék egyik Utolsó Menedéke.
A Köd hegység elrejti a várost a tekintetek elől, és a mocsár megnehezíti a bejutást – régi időkben mégis sok vendég taposta ezeket az utakat. A népem azonban idővel úgy döntött, nem foglalkozik többet Középfölde lakóival, és átkel a tengeren. Nyugatra hajóznak.
A nap fényesen csillan meg a vízesésen, mely csak távoli halk morajlás, mégis szépsége minden alkalommal csodálattal tölt el. A város határát a Brúnien-gázló jelzi. Aki átlépi a gázlót, az már népem oltalmát élvezi. Aki azonban ellenséges szándékkal próbál földünkre lépni, sosem éri el élve otthonunkat, és nem ismerheti meg népemet.

Ahogy a folyó felé fordulok, mintha valami távoli zaj ütné meg a fülemet. Elsőnek csak halkan. Egyenletes ütem, melyet egy ló patája ad ki. Nem kell sokat várnom, hogy a láthatáron megjelenjen egy alak. Kezdetben távoli pont csupán, mely –ahogy közeledik – alakká formálódik: egy férfi, és egy ló.
- Üdvözöllek Völgyzugolyban, Ámor Mondujk, Tugurán fia. – köszöntöm, mikor felismerem a megfáradt utast. Biztos vagyok benne, hogy messziről érkezett, így érdekes híreket hozhat. Mert bár a hírek Imladrisba is eljutnak, a fáradt utazók számára mindig más fontos, s ahány nézőpont, annyi hír keveredik. – Rég nem láttunk városunkban, s emellett biztosan hosszú út áll mögötted.

» Naltanáre Fearille és Elrond
» Ámor Mondujk
» Elrond
» Elrond és Thranduil
» Elrond és Arwen