Elrond és Arwen

Florian gyorsan vágatat a szélben, mint egy villám ami éppen áthatol a hűvös és nyugodt erdőn. Minden fa mely mellett elvágtat mintha csak sóhajjal panaszolná e hangos zajt és álmából hirtelen felkeltett kifogással illet. Sötét van már, de mégis oly szépen kivehető minden, a nyugalom mely csak árad a fákból, a talajból és a patakokból mégis nyugtalanná teszik az idetévedőket. Túl nagy a csend, madarat sem hallani csupán a füves rétekből hallani egy két ciripelést és a csillagok sugarai az egyetlen út mutatok a sötét éjszakában. Hisz nem vagyok egyedül, itt soha sem. Lovam nyakán óvatosan simítok végig jelezvén, hogy már elég messze mentem otthonomtól és talán ideje lenne visszafordulni. Nem érzek félelmet hisz béke van, nem félek, hogy olyannal találkozok utam során amivel nem tudok megbirkózni. De mégis oly biztonságot adó otthonom határait nem szívesen lépem át és elég későre jár már ahhoz, hogy idegen földekre tévedjek. Így hát visszafordulok és még gyorsabban, még hevesebben vágtatok és élvezem a kellemes szellőt amely minden lépéssel egyre jobban az otthoni fák illatát hordozza magában. Szívemet mégis mély aggodalom nyomja. Érzem, hogy valami hiányzik…vagy inkább valaki. Érzéseimet soha sem tudtam elrejteni most mégis inkább csak elengedtem őket a heves széllel, had szálljon mesze hol már ember nem találja meg. A messzeségből már látom otthonom és ez csupán még egy okot ad arra, hogy gyorsítsak a lendületen. A gyönyörű szép gyümölcsfák virágai és az illatok rengetege úgy fogadott mintha csak a paradicsomban lennék. Ugyanakkor tán az is meglehet, hogy túl késői órán indultam utamra így sietősen próbáltam visszajutni még mielőtt valaki észrevenne.