Legolas és Thranduil

To: Thranduil

Vegyes érzelmekkel haladok csendesen az utamon, ami olyan helyre hoz, ahová nem is gondoltam hogy egyhamar beteszem a lábam megint. A Bakacsin erdő fái közt sétálok ismét, és a talpam alatt mintha régi ismerősök lennénk, ropog az avar. Utolsó emlékeim szerint feldúltan távoztam innen, és szinte suhantam át az erdőn amilyen gyorsan csak bírtam, de ez cseppet sem meglepő ha azt tekintjük, milyen hangulatban váltam el az uralkodótól. Meg is lepett hogy az utolsó futárja amit utánam küldött megtalált és hazarendelt, miszerint szüksége van rám. Miért lenne szüksége rám pont most, amikor ennyi éven keresztül nem keresett? Bár ez nem teljesen igaz hiszen nem egy futárát kerültem ki hogy ne találjon rám. Önző módon nem akartam foglalkozni azzal, hogy mit akarhat tőlem, de most mégis felkeltette a kíváncsiságom. Így történik, hogy a hegyek közt megbúvó királyi székhelye felé haladok, ismerős utakon. A kapu előtt ismerős őrök fogadnak, és bár látom rajtuk a meglepetést, nem akadályoznak meg hogy belépjek. Körülnézek és megrohannak az emlékek, amik itt történtek, és enyhe keserűséggel gondolok arra, hogy mi mindent késztetett arra, hogy mindezt magam mögött hagyjam. A trónterem felé megyek, ahol a Királyt leginkább sejtem, hiszen többnyire ott múlatja az idejét. Nem is csalódom, és mikor megpillantom, nem lepődöm meg. Egy másodpercet sem öregedett, ugyanolyan büszke és erőteljes. Meghajtom magam előtte ahogyan megköveteli az illem.
- Hívattál Királyom - vetem be a formális megszólítást, hiszen nem tudom mit akarhat, kivárom amíg elárulja magától.

To: Thranduil

Belépek hát apám királyságába, és a trónterem felé vezető út felé szinte már magamtól mennek a lábaim, nem egyszer szaladtam fel ide fürgén, hogy mihamarabb jelentést tegyek az éppen aktuális feladatom kapcsán. Sok mindent csináltam amíg én is Bakacsin erdő lakója voltam, olyan állandó jelleggel. Főleg amikor az óriás pókokat kellett elűzni amik egyre pofátlanabbak lettek, és egyre közelebb kerültek hozzánk. Naponta jártunk ki portyázni és vadásztunk rájuk.
Ahogy nézem éppen egy meghallgatás közepére sikerült érkeznem, és a kapitány azonnal elhallgat ahogy meglát, bár nem értem miért. Közelebb sétálok hát, ha már apám is kitüntet a figyelmével, így is alaposan megvárakoztattam már. Egyetlen pillanatra mintha érzések jelennének meg az arcán, de aztán még mielőtt felismerhetném hogy mik is azok, el is tűnik. Büszke arca, sebezhetetlen maszknak látszik. Illő módon köszöntem, aztán ahogy felegyenesedem nézem hogy mindenki elhagyja a termet a parancsa értelmében és amíg kiürül a helyiség körbepillantok. Megannyi emlék köt ide, és megannyi jelentés, és megbeszélés minek keretében marakodtunk egymással a stratégiát illetően.
- A küldönceidnek kitartóbbnak kellene lenniük, a legutóbbit például megjutalmazhatod - mosolyodom el halványan ahogy közelebb sétálok hozzá hogy ne a terem közepén álldogáljak egymagamban.
- Amint látod mégis visszatértem, hiszen Elrond úr szerint szükséged van rám, és bármi is történt a múltban nem fordulok el tőled - válaszolom és tiszta szürkéskék szemeim ráemelem, az arcát nézem, a szemeit, és valami reakciót várok. Magam sem tudom pontosan mit, akármit.
- Északnak mentem a dúnadánok közé hogy megkeressem Aragornt, Arathorn fiát, és számtalan ork csapattal csaptam össze, egyre merészebben portyáznak mindenfelé. Völgyzugolyban ért utol az utolsó futárod és Elrond úr is megerősítette hogy keresel, így visszajöttem - láthatja hogy még mindig az erdőjáró felszerelésemben pompázom, hátamon az íjam és a tegeznyi nyílvessző. Elfáradtam hiszen hosszú volt az út, és jöttem ahogy tudtam.

A trónteremből a kertbe sétálunk ki, nem számít hogy mennyi idő telik el, még mindig csodálatos hely, ahogy a sziklák magukban hordozzák az ősi tünde mágiát, és a kert tele van élettel, megnyugtató illatú virágai, mindig békét hoznak a nyugtalan szívnek, az enyémnek is. Apám mellé telepedek le ahogy beszél, és nem sietem el a válaszadást, kiélvezem az itt töltött időmet, ki tudja mikor térek ismét haza.

- Valóban azért kerültem őket, és ne aggódj, nem olyan könnyű kárt tenni bennem, mégis csak egy bakacsin erdei tünde vagyok - mosolyodom el halványan, nem adom én olyan könnyen a bőröm. Nem hagyhatom hogy bárki is a legyőzésemmel hencegjen, inkább magammal viszem a halálba az illetőt is. Ezt nem mondom ki hangosan, ahogyan azt sem, hogy valahol mélyen... talán aggódott értem és örül hogy egyben és egészségesen lát. Kifejezetten értékelem hogy nem akar szemrehányást tenni a távolmaradásaim miatt. Ezek szerint, van ami mégis változik idővel. Jót tett a külön töltött idő.

- Ezt már magam is észrevettem. Fegyverkeznek és kezdenek egyre szervezettebbek  lenni, mély bánatomra. Már nem olyan könnyed dolog elsöpörni őket a föld felszínről, mert kialakult valamiféle rendezettség. Valaki irányítja őket, csak még nem tudom miféle erő hívja hadba ocsmány szolgálóit - válaszolok, ahogy belekortyolok a kupámba. Elég aggasztó, és még inkább az, hogy egyre közelebb jutnak a Bakacsin erdőhöz is, és nem tartom meglepőnek hogy apám hazahívott. Szüksége van erős támasztékra és katonai erőre. Ha megtámadják az erdőt, akkor az már nyílt hadviselés lesz.

- Valóban Isildur vérvonala nem bővelkedik ilyen emberekben de ez a kósza tisztességes ember - jegyzem meg. Viszonylag jó emberismerő vagyok, és a szívem azt súgja hogy Aragorn jó királya lenne a népének ha felvenné  koronát és véget vetne a helytartó uralmának.