Thranduil

Név: Thranduil, Oropher fia
Nem: férfi
Kor: több ezer éves
Faj: sinda tünde
Hűség: saját magához és a Bakacsin erdei királyságához hűséges
Play by: Lee Pace

Külső jellemzés: A tündékhez képest is magas, szikár alak, aki kitűnik a tömegből. Ruhái elegánsak, rangjához méltók. Szőke haja és zöldeskék szeme van, amiből lehetetlen olvasni. A sokévnyi uralkodás átláthatatlan maszkká változtatta vonásait, amin még legfőbb bizalmasai sem látnak át.

Belső jellemzés: A király jelleme sosem volt könnyűnek mondható. Tündéhez képest kapzsi, és a múltban látott rengeteg csata miatt féltékenyen óv mindent, ami hozzá tartozik. Csupán közeli bizalmasainak mutatja meg néha enyhébb arcát. Ha a Bakacsinerdőt fenyegeti veszély, kész ellene minden erejével küzdeni, viszont Középfölde más részei csak mérsékelt érdeklődésére tarthatnak számot.

Szerepjáték példa:
Az erdőről szép lassan felszálló pára még mindig szinte elrejti, puha ködbe burkolja a katonáimat. Távozásukkal nem zavarják fel a többieket, teszik a dolgukat, ahogy már annyi éve folyamatosan.  Alig hallatszik a hangjuk, egyedül a lovak boldog prüszkölése veri fel az erdő nyugalmát, örülnek, hogy kiszabadulhattak a csarnokokból és újra friss levegőt szívhatnak. Ahogy figyelem őket, felrémlik előttem egy régi jelenet, amikor egy sokkal nagyobb sereg hagyta el az erdőt, de az már sok-sok évszázaddal ezelőtt történt. Középföldére azóta, valamiféle álságos béke ült ki, a sok bolond nem látja, hogy a homály újra terjed és lassacskán ellep mindent… Az erdeinkre már évek óta homály borul, mi harcolunk, míg a többiek élik békés életüket jól elzárt határaik mögött.
Figyelem a katonákat - köztük a fiamat -, ahogy elindulnak, hogy elűzzenek egy nagyobb, szemtelen ork csapatot az erdőből és közben azon tűnődöm, vajon a többi Tünde Úr mit csinálhat? Ülnek fényűző csarnokaikban, és közben elfelejtik, hogy ők is felelősek a földért, amin élnek? Nem véletlenül nem foglalkozom már Középfölde határainkon túl eső területeivel… Nem látom a többi vezetőn az akaratot, hogy tenni akarnának, és én nem vagyok hajlandó még egyszer mások önzősége miatt kockára tenni a saját népem…
Ahogy a csapatot elnyeli az erdő, megfordulok és visszasétálok a hűvös termekbe. Nekünk itt megvan mindenünk és nincs szükségünk mások segítségére, hogy megvédjük az otthonunkat, bár fájlalom a tényt, hogy a többi Tünde Úr még csak fel sem kapta a fejét, mikor az erdőt ellepték a sötétség teremtményei. Nekik ott vannak a Gyűrűk, a titkaik, amikről sosem fogunk beszélni, de azok az apró csecsebecsék képessé teszik őket, hogy megvédjék a földjeiket varázslattal, míg mi a vérünk árán őrizzük meg a biztonságos határokat.
Kedvetlenül sétálok a homályos folyosókon, nem zavar, hogy ezúttal nem égnek a fáklyák, a kevéske fény is tökéletesen elég ahhoz, hogy eligazodjak az ismerős helyen. Ahogy a trónterembe lépek, az őrök azonnal tisztelegnek, de ezúttal leintem őket és gyorsan továbbhaladok, át a csarnokon, amíg a rejtett belső kertekhez nem érek. Néha fojtogatóak a palota falai… Olyankor ezek a kertek jelentik a vigaszt, egy olyan világ illúziójával, mikor még bátran és biztonságban elhagyhattuk a védelmező falakat és nem kellett cserkésző orkoktól és a sötétség teremtette pókoktól félnünk.  Odalépek egy virágzó bokor mellé, halkan énekelni kezdek, mire a virágok szirmai kinyílnak és szemmel látható növekedésnek indulnak.  Még nem adtam fel a reményt, hogy egyszer újra abban a világban élhetünk, azonban addig is ki kell tartanunk és élvezni az életet. Ha nem így tennénk, akár már holnap hajóra szállhatnánk Valinor felé, nekem azonban eszembe sem jut elhagyni ezeket a földeket. Egyedül az a kérdés, mit kell tennünk ahhoz, hogy újra békét hozzunk Középföldére…

Nem találtam hibákat a karakterlapban, szépen kidolgoztál mindent.