Lurtz
Ork
Hozzászólások száma : 2
Tartózkodási hely : Rohan
Mottó : Nem vagyok rabszolga!
 | | Tárgy: Lurtz Vas. Júl. 07 2013, 19:52 | |
| 
Név: Lurtz
Becenév: Hát, ha ez annak számít, a társai gyakran hívják “Első”-nek
Nem: Férfi
Kor: Fogalma sincs. Miután kikaparták a sárból, beleverték a fejébe azt, amit tudnai kell, és küldték is öldökölni. Hiába kérdezné akárki, csak Szarumán tudhatja a korát, már ha a nevét megjegyezte egyáltalán.
Faj: Ork – harcos Uruk-hai
Hűség: Szarumánhoz, bár a mágusba vetett hite megingott.
Play by: Lawrence Makoare
Külső jellemzés: Semmivel sem szebb vagy rusnyább, mint a többi uruk. A füle hegyes, az orra lapos, orrnyílása nagy és orrnyerge rövid, szájából kiállnak sárga agyarai, szemöldökcsontja kiugró és a szemöldöke(annak helye) kissé lefelé konyul, ami dühödt arckifejezést kölcsönöz neki kiálló fogaival. Szeme kicsi, de annál jobban lát vele, szemgolyója egy világosabb borostyán árnyalat.
Bőre fekete vagy valamilyen sötétebb, koszos barna, vörös pigmentfoltokkal szerte a brutális, izmos testén. Minden végtagján dagadnak az izmos, különösen fellsőtestén és a lábain. Mellkasa széles és kissé horpadt a hasa fölött. Óriási, meg van két és fél méter magas, de súlyra mégsem nyom olyan sokat, mint az ember hinné, igaz, pontosan nem tudni, nem az a lényeg, mennyit nyom, hanem hogy mennyit öl, legalábbis a felkészítő orkok ez gondolhatták, mikor nem szenteltek különösebb figyelmet az egészségügyre.
Tipikus vasudvardi páncélt visel, sötét bőrből és vaslemezekből, hozzá koszos, elnyűtt fekete bőrkesztyűt, nadrágot és durva ork-bakancsot. Uruk-pajzs és -kard lóg az oldalán, egy görbe élű vadászkéssel, klasszikus uruk pajzzsal és tiszafa íjjal kiegészítve.
Megjelenésén nem sokat változtat, néha a haja elülső tincseit felköti a feje búbjától valamivel hátrébb, van, hogy leengedi, attól függ, hogy elveszti-e az összekötő szalagot csatában vagy az bele nem gabalyodik teljesen a hajába.
Belső jellemzés: Ő... más... Ne, ne gondoljatok arra, hogy Ő lesz az urukok megváltója, Lurtz, a Szeplőtelen, az uruk, aki kitalálta, hogy mi lenne, ha nem ennénk meg a rohírt, hanem elvinnénk a kocsmába és innánk vele egyet! Nem. Soha nem lesz képes egy embert a bizalmába fogadni és soha nem lesz képes ellenállni a húsuknak, a vérük bódító illatának. A mohó vágy, hogy széttéphesse őket a fogaival, hogy az ereikből igya ki a meleg vért, örökké kínozni fogja. De abban mutatkozik meg a mássága, hogy Ő lát valamit, amit a társai nem. Tudja, hogy fogyóeszköz és teljes szívéből gyűlöli, hogy szolgának kell lennie és azt is, hogy egy fogyóeszközként tekintenek rá és társaira is. Bármit megtenne, hogy ezen változtasson, de egyelőre fél lépni. A többi uruk nem ilyen tisztánlátó és talán ők sem mernének lépni. Vagy igen? Végül is, esztelen gyilkológépeknek teremtették őket, akik nem félik a halált, miért ne szállhatnának szembe a mágussal? Lurtz személyiségét ezek a gondolatok formálták olyanná, mivel szülei nem voltak és Szarumán nem tanította egyéb dolgokra a gyilkoláson kívül.
Szótlan és komor, gondolatait sose osztja meg senkivel, bárkire,aki közeledni próbál hozzá, ferde szemmel néz vagy agresszívan reagál. Kissé álmodozó, egyik szemét mindig az elképzelt jövőn tartja, a másik viszont a jelenre koncentrál. Nem tűri, ha kétségbe vonják vagy sértegetik, és minden nagyobb céljában ugyanúgy ork-ösztönei hajtják, mint egy apró, mindennapi cselekedetben. Igazából még saját magát sem ismeri, gyakran kapja fel a vizet olyan dolgokon, amiket nem ért vagy nem képes megérteni, rövid dührohamok fogják el a legkisebb apróságra.
Az átlag uruk-harcosoknál, sőt mordori orkoknál sokkal okosabb, mondhatni, bölcsebb, és tudja is ezt. Ezért van, hogy kissé gőgös és van benne egy kevéske nagyképűség.
Szerepjáték példa:
Nap mint nap megkérdezi magától: miért csináljuk ezt? Miért bánnak velünk úgy... mint az állattal? És mi miért tűrjük?
Agyalágyult társait nem különösebben zavarja, hogy bármikor meghalhatnak csak azért, hogy egy mágus egy arasznyival közelebb legyen valami titokzatos célhoz, amit még csak meg se oszt velük. Ők mégis mint a kis ölebek, farkcsóválva igyekeznek teljesíteni uruk akaratát, hogy a végén kapjanak jutalomfalatot és megsimogassák a buksijukat. Persze ezt nem így kell érteni, a jutalom az emberhús, főként rohír- vagy paraszthús, amihez Szarumán éppen hozzájut, vagy amit az aktuális lerohanni való településben lelnek. A rohaniak, még az idősebb parasztok sem adják könnyen az életüket, ismét vesztettek el harcosokat. De amikor Lurtz Szarumán elé állt és jelentette a veszteséget, az önelégülten elmosolyodott, és annyit mondott: elmehetsz. Lurtz el is ment, de oly' heves indulatok keringtek benne, hogy a kelleténél kissé jobban vágta be maga mögött az ajtót. Remélte, Szarumán ezt csak egy mocskos ork otrombaságának veszi. Lurtz utálta a gondolatot, hogy a mágus ezt gondolja őróla.
Mérgesen trappolt le a fényes, fekete kőlépcsőn. Két mordori patkány egymásnak vinnyogva kacsázott utána karikalábukon. Lurtz hirtelen megfordult és rájuk dörrent, de úgy, hogy az egyik ork hanyattesett a lépcsőn.
- Kitalálok magam is! - azzal az eddiginél szaporább léptekkel sietett le Orthanc tornyának lépcsőjén. A két ork ott maradt és Lurtzot szidva visszatotyogott Szarumán talpát nyalni.
Mikor kiért, mélyet lélegzett a frissnek nem mondható, füsttel és vasszaggal telt levegőből, hogy megnyugodjon. Még újszülött korában, mikor a portyáról ért vissza, mondhatni kellemesnek találta ezt az illatot, megnyugtatta, hogy nem kell mindig a háta mögé néznie, itt őt senki sem bántja. De mára már minden szippantás azt juttatta eszébe, hogy Vasudvard egy börtön, amiből Ő csak akkor szabadulhat, ha elpatkol. Átvágott a kohók mellett, azokból csak úgy áradt a forróság. Mire keresztül haladt a kohók utcáján, a haja alatt izzadtságcseppek folytak le a tarkóján. Megrázta a fejét és morgott. Sose tudta, miért morog, talán ösztönből vagy valami másért, és azon, hogy nem tudta, miért morog akaratlanul, megint felcukkolta magát, épp, mikor lenyugodott volna. Döngő léptekkel lépett be az urukok lakónegyedébe. Vasudvard olyan volt, mint egy város, mindennek meg volt a maga helye, és az urukok, mikor nem csatára készülődtek, szabadon jöhettek-mehettek. Az uruk negyedet egyre bővítették, ahogy szépen gyártották az újabb katonákat, vagyis inkább a fogyóeszközöket. Még egy dühroham, Lurtz fellökött egy mordori orkot, aki két sisakot cipelt. A pondró nem mert ráacsarogni, csak a bajsza alatt mormolt el egy szitkot. Még egy darabig kerengett a fából és vasból tákolt uruk-házak között, amikben általában tíztől tizenöt uruk lakott. Még így is zsúfolódva voltak, hiába volt már temérdek ház. Szarumán nem úgy tűnt, hogy törődik vele, hogy sok uruk gyakran összevész egy másikkal, de nem volt ellenére, mikor Lurtz és több uruk vezér arra kérte a mágust, hogy ne zsúfolódjon össze húsz-harminc harcos egy pöttöm házban, mert egy rossz szó és véres mészárszékké változik a hely.
Lurtz kiváltságban részesült. Igaz, hogy a háza sokkal kisebb volt, még neki egymagának is kicsi volt, nem sokkal nagyobb egy sátornál, de legalább egyedül lakhatott benne, ennyi magányban lehetett részese. Amikor a házikója elé ért, épp lépett volna be, mikor meglátta, hogy a szűk utcán, egy szemközti ház falának dőlve egy másik uruk figyeli őt. Lurtz ránézett. Felismerte, az egyik legjobb harcosa volt. Uglúk volt a neve. Lurtz rámordult, hangosan és fenyegetően, de Uglúk meg sem rezzent, csak lassan elsétált, fürkésző tekintetét le sem véve Lurtzról. Az uruk ma utoljára cukkolta fel magát, ezúttal fajtársa és alárendeltje pimaszságán, majd bevágta az ajtót. Kulcsa nem volt, nem zárhatta be az ajtót. Ez a kiváltság még az Elsőnek sem adatott meg. Megállt az ajtóban, és nekitámaszkodott. Fújt egyet, hogy elpárologjon a mérge, majd beljebb lépett a helyiségbe. Egy rozoga ágy, egy láda, amiben a ruháit tárolhatta, mellette egy fabábú, amire a páncélt rakhatta, meg az egyik sarokban egy fémvödör, különböző szükségletekhez. Egy újabb privilégium, ami egy vezérnek járt: fegyverszekrény. Az ajtótól a jobb oldali falon volt, az ágy mellett. Lurtz szépen leoldotta a fegyvereit, mindegyiket a helyére tette. A vért nem tisztította le róla, a holnapi frisstől majd újra felhígul és ha kedve lesz, akkor leszedi a kard felületéről.
A páncélt rátette a bábura, majd ledőlt az ágyra. Mára már elege volt ebből a mocsok életből. Behunyta a szemét és elaludt.
Álmában újraélte a pillanatot, mikor először nyitotta ki a szemét és vette szemügyre magát. Elszörnyedt a látványtól, a nyúlós masszától, ami az ujjairól csüngött, a torz, sötét bőrtől és megrémült saját hangjától, zihálásától.
Azok az idők elmúltak, de egy ilyen traumával kezdeni ezt a játszmát, amit életnek hívunk... kemény dolog.
***
Morcosan ébredt, morcosan öltözött harchoz és morcosan étkezett. Szokás szerint békén hagyták és azt a pimasz Uglúkot sem látta. Talán jó napja lesz. De csak talán. Mikor befejezte, felállt. Már indult volna a főkapuhoz, ahol a csapat gyülekezett, de ekkor egy ork megszólította.
- A Mester más feladatot szán neked és a harcosaidnak – sziszegte a majomszerű ork. Kifejezéstelen arccal bámult a féreg pofájába, aki egy pillanatra zavarba jött, majd mint akinek valami vaj van a füle mögött, sunyin elvicsorodott és nyájasan gagyogta:
- Kövess, vezér... - azzal megindult északnyugat felé, amerre sok minden volt, de Lurtz nem számított arra, hogy a farkasvermekhez vezetik.
Mikor odaértek, látta, hogy több embere is ott van, köztük Uglúk. Nem szerette a meglepetéseket, ezért elutasítóan keresztbe fonta a karját a melle előtt és ádáz arckifejezéssel szemlélte a felé közeledő farkaslovast.
- Sharku, ha még nem ismersz. A Mester parancsa, hogy az osztagodat kiképezzük lovasnak – tért azonnal a lényegre az ork. A pofáján egy csúnya karmolás éktelenkedett, ami fél szemére meg is vakította. Elbűvölőnek nem mondható mosolyt küldött Lurtz felé, azzal intett, hogy kövesse. Lurtz nem tudta, mire vélje ezt a húzást. Urukokat nem szoktak csak úgy wargokra ültetni. A mai napig nem tudja, mi volt Szarumán célja ezzel. Talán az, hogy az urukjai úgymond univerzálisak legyenek.
Nem mindig mentek portyázni wargháton, de amikor igen, akkor Lurtz azon kapta magát, hogy élvezi. A kiképzés fájdalmas volt, a karján csak nem rég hegedt be wargja egyik harapása. Kemény bestiák és keményen is kell bánni velük. Nem lehetett babusgatni őket, pláne nem Lurtzét. Ez egy büszke állat volt, kissé illett Lurtzhoz, mert gyakran saját utakon kívánt járni és mindig kétségbe vonta lovasát. Sokat veszekedtek, de Lurtz mindig furcsán jól érezte magát a közelében. Mi emberek ezt úgy fejeznénk ki, hogy kezdett kötődni az állathoz, csak persze Ő még sosem érzett ilyet, nem tudta, milyen is igazából, mikor megszeretsz valakit vagy valamit. Bhraf (a warg, vagyis Füst) magának való volt, csak úgy, mint Lurtz. Az állat segített neki, hogy úrrá legyen a gyűlöletén, de az uruk-hai tudta, hogy ez nem mehet így tovább sokáig... Az urukoknak szabadulniuk kell...
//1100 szó// | |
|
