Murim, Durim fia

Név: Murim, Durim fia
Becenév: Murim, Mur, Rim
Nem: Férfi
Kor: 45 (2954-ben született a Vasdombok mélyén)
Faj: Törp
Hűség: Vasdombok, Erebor, bár leginkább a törp királyságokhoz hű
Play by: Dwarf Slayer (Warhammer)


Előtörténet vagy szerepjáték példa:
A törp királyság a Vasdombok gyomrában. Itt éltünk, itt dolgoztunk. Furcsa egy dolog, mert szinte egy az otthon és egy a munkahely. Sosem bántuk meg, és talán így volt a legjobb. Messze híres fegyver és ékszer kovácsok voltunk. Az általunk megmunkált fémek, erősek, szívósak, az ékszerek pedig csillogóak és fényesek voltak, míg világ a világ. A mai nap is csak úgy indult, mint a többi. Felkeltünk, törpök módjára megreggeliztünk – ez általában nagy kosszal járt – majd egy gyors rendrakást követően megindultunk, hogy újabb adag kincseket bányásszunk ki, szinte éjt nappallá téve, amit később eladunk, és felvirágoztatjuk a királyságot. A hegyek gyomrában, a tárnák mélye szinte kész labirintus, és egy tünde, de még egy ember is könnyű szerrel eltéved benne. Ha ide valaki egyszer belépett, nem jut ki, ha nincs egy remek vezetője, aki megmutatja neki a kiutat. Csákány a vállon, kötelek a kézben, indulhatunk.
- Murim, Durim, Farin, Gamir, Hruin, Truin, Amarin. Mind megvagytok, indulás! – minden csapatot egy bizonyos törp vezetett, de ez csak a tárnák eléréséig volt így, onnantól mindenki magára volt utalva. Lényegében. Amikor neki álltunk, és felzendültek az első csákányütések, mindenkinek megjött a kedve, és hamarosan a tárnák a csákányok és ások zajától volt hangos. Nem zavart a falakról visszaverődő hang, valahogy megtanultunk ezzel együtt élni, és bár az öregebbek fülét megviselte az erős visszhang, még bőven volt időm addig, míg eljön az az idő. Egy rövid idő kellett mire a ritmus beállt, és onnantól tökéletes egyensúlyban volt minden.
- Gyerünk, fiúk! Hamarosan ebédidő, húzd meg, had törjön az a kő! – kurjantottam el magam, itt volt a hajrá, még mielőtt ebédelni térnénk.
A dalunk végigzengett a Vasdombok mélységén, és ahogy a tárnák falai visszhangot vertek, még nagyobb hangerővel szólt a dal. Ahogy eljött az ebédidő, még ezt a dalocskát énekelve vonultunk a kantinba, ahol a lehető legfinomabb falatok vártak minket. Sózott disznó, csirke, burgonya, zöldségek tömkelege, és természetesen a jó bor, és a még jobb ser sem maradhatott le az „étlapról”. A drágakövekből származó rengeteg fizetségből bőven telt a legjobb ételekre és italokra. Amire viszont senki nem számított. A Vasdombok mélyén, még olyan helyeken, ahová, mi törpök nem értünk még el, más valaki is lakozott. Egy nagyobb csapat, kik régebb óta ott nyugodtak, ám a dalunk most felverte őket.
- Fegyverbe! Jönnek a koboldok! – rohant be fejvesztve Hruin. Egy pillanatnyi feszült csönd következett, majd csapot-papot ott hagyva rohantunk a fegyvertárba. Mindenki megtalálta a sajátját, én egy kétélű csatabárdot, melyet még fiatalabb koromban kovácsoltam. Az volt az első komolyabb munkám, és azóta is tökéletesen megállja a helyét, pedig nem mai darab. A dél-délkelet felől közelítettek. Ebben a csatában sérültem meg, melynek nyomát ma is viselem. Egy kobolddal vívott harcban túl nagy lendületet vettem egy csapáshoz, az aljas viszont sokkal mozgékonyabb volt, és kitért a csapás elől. A lendület tovább vitt, és ekkor éreztem az éles fájdalmat. Egy tőrt szúrt be futólag a bal szemem helyére. A csata hevében így is fel van paprikázva az ember, de amit akkor tettem, az mondjuk, hogy igazi törphöz méltó tett volt. Megragadtam a tőrt, és egy erőteljes csatakiáltás közepette kirántottam, majd a meglepett kobold koponyájába vágtam bele azt. Úgy dőlt el, mint egy nagy darab szikla. Amikor a csata véget ért, a koboldok jobbnak látták visszavonulót fújni, de tudtuk, hogy nem ez volt az utolsó alkalom, hogy megmutatták magukat. Az ispotályban ellátták a sebem, és egy „csinos” szemkötőt kaptam, ami eltakarta a csúnyán maradt sebhelyet.