Harmadkor 2949, Völgyzugoly

Tárgy: Harmadkor 2949, Völgyzugoly Kedd Jan. 27 2015, 18:40

A holdfény selymes csillogást kölcsönöz a lezúduló vízesésnek, mely olyan némán hull a mélybe, hogy a tündefülek is csupán az éjszaka szimfóniájának egyetlen akkordjaként hallják. Völgyzugoly mindig is a nyugalom szigete maradt. Az utolsó menedék nehéz időkben.
A béke olyan, mint egy felhőn átszűrődő halvány sugár. Reményt kelt, elbűvöl, s szinte mindent megvilágít. Azt az illúziót kelti, hogy örökkön látszódik - meg is feledkezünk törékenységéről. S mikor a felhő ismét eltakarják a sötétség még nagyobb és nyomasztóbb.
Ugyanez az érzés lopódzik most be a szívembe. Nem tudom, hogyan hagyhattuk figyelmen kívül a vészjósló jeleket. Szauron legyőzésével úgy gondoltuk, a háború időszaka lezárult, létünk a béke korszakába léphet. De az Egy gyűrű nem pusztult el akkor a Végzet Hegyében - a gonosz nyert még egy esélyt, hogy felül kerekedjen, s a játék már most megkezdődött - szemünk mégsem vette észre a komor jeleket. Nem láttunk hogyan lapul meg a sötétség az árnyak rejtekében. De talán még nem késő.
A Fehér Tanács ismét összeült. Az Angmari boszorkányúr megjelenése olyan probléma, mely egész Középföldét érinti. Mégis jelenléte féktelen aggodalommal tölt el. Egy árny a múltból, mely felbukkan, s nem hagy nyugtot a szívnek.
Gondolataimból Elanor megjelenése ránt vissza.
- Mae govannen. Remélem, utad békés volt.

Tárgy: Re: Harmadkor 2949, Völgyzugoly Kedd Jan. 27 2015, 21:33

A virágágyások hűvös, fekete ölén derékig nyújtóztak a lágyszárú, tarka növények. Egyes szirmok pirosan martak a nap aranyfényébe, s az ösvényen zümmögve vágtattak keresztül a bogárlények. A lovak lassan kajtattak, Elanoré a szájában nyammogta a zablát, csöndesen, nyugodtan fújtatott, elege volt már a járásból, ha tehette volna, vágtatni kezdett volna, felszántva a poros ösvényt, át a virágágyáson. Elanornak esze ágában sem volt a sietség, így is a vártnál korábban érkezett. A felhők felé emelkedő, indákkal díszített cseréptetők szilárdan álltak a vízesések között. Imladris. Az utolsó meghitt otthon, a tengertől keletre. A herceg szerette az erődítményt, ősi legendáival, és történeteivel együtt. Gyermek volt még, mikor utoljára erre járt, s a város, utolsó hagyatéka apjának, a nagy Gil-galadnak. A hídon átérve, az őrség utat nyitott az érkező noldáknak, aki leereszkedett a szőke sörényű paripáról. Elrond, a ház ura az erkélyen elmélkedett, ahogyan azt szokása is tartja. A léptek pattogó zaja elnyomódott a vízesések morajlásában, s szinte meglepetésként toppant be. Elrond látványa régi emlékeket tárt fel, a hercegben élessé vált testvére, Celebrían képe, kit oly sok éve nem látott már. Sosem kérdezte igazán, Völgyzugoly urától, vajon ő hogy bírja a szerelmes hiányt, kedvesének távozását.
"Im meren le adgened." mosolyogta Elanor, és keblére ölelte régen látott rokonát.
"Sokat kell jönni, barátságtalan ösvényeken, hogy Lórienből házad kegyébe érhessünk, de utunk békés volt, köszönjük. Elhoztam egy régen látott ismerősöd, barátom." mondta a nolda, és kezét nyújtva maga mellé segítette Esgallint, kinek arcába mart a nap aranylása, s világos fürtjeit ezüstté öntötte.

Tárgy: Re: Harmadkor 2949, Völgyzugoly Kedd Jan. 27 2015, 22:40

"A csillagok ragyogtak, mikoron utoljára találkoztunk, Elrond uram." -szólt Esgallin, lágy mosollyal arcán. Lórien levelével ékesített köpenyének csuklyáját hátrahajtva felfedte zölden csillanó szemeit, melyekkel Imladris oly rég látott királyát üdvözölte. Máig hálát érez a szívében Elrond segítségéért, amit halott apja keresésének során kapott tőle. Tekintete végigsiklik Völgyzugoly aprólékosan kidolgozott, tünde-faragta szobrain és míves, gazdagon díszített épületein, melyek a napfény aranyában csillannak meg időnként, mintha a kacskaringós motívumok egy-egy pillanatra megelevenedni láttatnának. Az Utolsó Meghitt Otthon meleg békéje enyhít Esgallin nyugtalanságán, lelke azonban feldúlt.
"Lórien mallorn-fái félelemről suttogtak nekem az utóbbi éjeken"- mondja Elrond komoly szemei közé nézve- " Messze Keleten megszűnt a csend, s azt beszélik, Angmar felől fekete felhőket láttak felszállni. Másutt, a törpök bányáinak mélyén Khazad dúm sötétje dobogni kezdett... Szívünk aggódik, Királyom. Félek, erőre kap egy régi árny." Esgallin aggódó szemei Elanorra tévedtek, kinek méltóságteljes vonásai rezzenéstelenek voltak, olvasni senki sem tudott volna bennük. Földöntúli szemei azonban valósággal izzani kezdtek, mikor Esgallin így szólt: "S van még valami, Elrond uram. Lothlórien határain suhanva végig, az emúlt alkonyon leltem rá" -azzal kibugyolálta a ruhájának fodrozott rejtekébe csomagolt, kavargó fényű palantírt.

Tárgy: Re: Harmadkor 2949, Völgyzugoly Szer. Jan. 28 2015, 11:09

Az idő múlását nem lehet meghatározni. A csillagok felragyognak, majd ismét napfény köszönti az égboltot, s azt mondjuk, eltelt egy nap. De eltelhet egy ezredév is anélkül, hogy valakit látnánk, ám mikor megpillantjuk az olyan, mintha csak tegnap lett volna. A homokszemek ugyan peregnek, az idő mégis állandó. Ugyanazok az emlékek, ugyanazok a lehetőségek - csupán tetteink szabnak gátat. Vagy sokkal inkább a meg nem tett lépések.

Mikor meglátom érkező vendégeimet, elmosolyodok. Elanor gyermekként látogatott utoljára Imladrisba, s mégsem változott. Látogatása hirtelen, mint a nyári zápor, mely a semmiből terem, és mindig valami újat hoz magával.
- Az ide jutott hírek szerint az ösvényeket ismeretlen veszélyek szegélyezik. Mi hír járja Lórienban? - a béke korszaka megingott, de ezt nem mondom ki hangosan. Az orkok elterjedése, a boszorkányúr... mintha halvány alakok mozognának a homályban, mely Imladris fényében nem látszik, ám az utazók egyre több aggasztó hírről számolnak be.

- Anann le ú-gennin, Esgallin. - utolsó találkozásunk alkalmával a gyász és eltökéltség csillogott szemében. Édesapját kereste. Emlékszem arra a napra, mikor utoljára láttam őt. Nehéz idők voltak. Fáradhatatlan csatározás a sötétség erőivel, melyet mély gyász követett - mégis úgy tűnt, megéri a lehetőség egy szebb jövőért.
Isildur döntése azonban megingatta a reményt, hogy a veszteségek mértéke csupán töredéke a jövő szépségének. Azon a napon tudtam, hogy a vigadalom, az énekszó csak átmeneti. Úgy hallottam az örömteli nevetéseket, mintha egy vízfüggöny mögül jöttek volna. A béke csak illúzió.

- Az árny visszatért hozzánk a múlt homályából, barátaim. Az Egy gyűrű nem pusztult el a Végzet gyomrában, mikor megvolt a lehetősége, s ezért a gonosz erői ismét erőre kaptak. Ám míg a gyűrű nem tér vissza urához, addig ezen erőket képesek vagyunk megfékezni. Arról pedig, hogy hol lehet, senkinek sincs tudomása már régóta... - magam sem érzem a szavaim mögötti derüt. De tudom, most hogy az árnyak ismét a homályban mozognak, figyelő tekintetünk élesebb, mint eddig bármikor. Meg kell akadályozni, hogy a múlt ismét életre keljen.
- Orkok járják a vidéket. S magam találkoztam a boszorkánymesterrel... - szavaimnak súlya van, mely a lelkemet nyomják. Az ember elbukott. A tündék visszahúzódtak birtokaikra. Elhagyjuk a partokat. S akkor ki védi meg e földeket? Ki fog még több gyászt elviselni a béke reményében?
- Azonban törpökről nem jött hír, mióta Tölgypajzsos Thorin elhagyta termeimet. S Khazad dúmról Mithlandír sem hozott hírt, de... - ekkor azonban elhallgatok. Mert meglátom a csomagot. A hétből öt megsemmisült, kettő pedig eltűnt. S most mégis itt van. Nem érek a kőhöz csak egy pillanatig meredten nézem.
- Hogy kerülhetett oda? - mondom ki gondolataimat hangosan is. Erről tudnia kell a Fehér Tanácsnak.
- Galadriel úrnő kérte, hogy hozzám hozzátok?

Tárgy: Re: Harmadkor 2949, Völgyzugoly Csüt. Jan. 29 2015, 18:15

A szemek végignyargaltak a világító erdei fák lombjain, azonosultak az aranyló sugarakkal, s magukba szívták a horizont kékjét. Imladris egyetlen drágakőként ragyogott a roppant kősziklák ölelte, ágak borította ékszerdobozban. Elanor hátradöntötte fejét, peckesen követte szemével előtte ágáló sógorát, Völgyzugoly egyetlen vezetőjét, a nagy tudású, bölcs féltündét, Elrond urat. Arcáról nyugodtság, és zavartság furcsa ötvözete ragyogott, egy újonnan feltalált érzés, egy elem a kifejezések tág palettáján. Maga a herceg sem tudott egyetlen tézist sem felállítani a palantír megjelenésével kapcsolatban. Alig pár év telt el csupán azóta, hogy a Fehér Tanács kiűzte a Sötétséget a Bakacsinerdő derekáról, s habár mindenki tudta, az Árnyékok Urának ambíciói nem fagynak majd el, senki sem számított arra, hogy ily könnyedén fel fogja adni a harcot. A gömb veszedelmes eszköz, s csupán az istenek szerencséje kísérthette azt, hogy előbb került a nemes Esgallin kezébe, mintsem bárki máséba, ki kevésbé értene annak bűbájához. Vakított a Nap Lórien termeiben, s világosra festették a sötétzöld indákat, az aranyozott napsugarak. Celeborn, kit gyermekkoromtól apámnak neveztem nyugodt tekintetet eresztett a sziporkázó gömb végtelenségébe.
"Nem szeretett vendég volna az, ki ily terhet cipelne Lórien falai közé..." mondta, s a kezét nyújtó Esgallinra bámult. Apám szavaiban remegett a kíváncsiság, és önmaga ellen szóló tiltó féltése. Hasonló tárgyaknak nagy a vonzalma, s sok nagy hatalmú úr csorgatja rájuk szája harmatát. Celeborn fehér vászonba bújtatta a látókövet, s Elanor herceg, Esgallin nyomában fogadott anyjához, Galadrielhez fordult a segítségért. A palota hűvös kövei reszkettek a súlyos terhet cipelők lábai alatt. Soha nem látott gonosz cipeltette magát, egy nemes nolda karjain.

"Azt üzeni, Imladris bölcsője védettebb hely, s Lórien falai közelebb emelkednek a gonoszhoz, mint azt gondolnánk..." meredt a herceg, tekintetét a távolban nyújtóztatva, kiszögezve a felhők gyapjújához, s oly fegyelemmel előre tekintve, mintha világtalan volna. A másodpercek megfagytak az éledő szellő lágy ölében, s a herceg tekintete ólomsúlyként szakadt Elrond Úr vállára.
"Kérlek ne szólj erről a Tanácsnak." súgta márvánnyá szilárdult arccal, melynek hóbuckáit alabástrommá vésték az aláereszkedő sugarak.
"Anyám sem tenné." erősítette meg önmagát Elanor, s oly egyenesen, és kihúzottan állt, akár egy tetőt tartó oszlop, vagy egy égnek szegezett lándzsa. Szavai meglepőek voltak, nyugodtsága pedig dermesztő, misztikus morajlása értetlen tanácstalanság, és magabiztosság egyvelegének. A herceg bizalma megbomlott a Fehér Szarumánban, s bár Galadriel szerint Elanor túl gyorsan, és szigorúan ítélkezik, ő maga is egyre kevesebb alkalommal állt Curunír szavainak támogatása mellé. Volt valami a mágusban, ami érthetetlenül kavargott, szemének titkolózó pillantásai, és hangjának bántó lejtése megváltoztatta a maiát, ellenszenvessé tette, és félelmetessé. A gyanú évekkel ezelőtt, mikor a Barna Radagaszt meglelte a Boszorkányúr tőrét, kiélesedett. A legbölcsebb varázsló volt, kit a legtovább kellett lépésre buzdítani. Elanor számára rengeteg kérdést vetett fel Dol Guldur bukása, és az azt megelőző időszak alatt hozott döntések sokasága. Miért vártak, holott már régen tenni kellett volna? Miért utasították el a lépést, ha más megoldás nem kínálkozott? Talán Ő, éppen ezért nem lehetett a Tanács tagja. Egyesek szerint szeszélyes, és nem minden körülmények között tökéletesen átgondolt. Most egyenesen a félelf szembogaraiba szúrta saját tekintetét. Rábízzák a látókövet, a gonosz művének egy csillagát, s cserébe csak annyit kér, maradjon ez a tündék titkainak tárában. A herceg Esgallinra pillant, a hölgy karjaiban nyugszik a morajló gömb sötétsége, s a fagyott másodpercek az Ő szavára olvadni kezdnek.

Tárgy: Re: Harmadkor 2949, Völgyzugoly Pént. Jan. 30 2015, 23:07

"A Tanács nem tudhatja"- ismételte lassan Esgallin... s bár Elanor tökéletes, időtlen és mozdulatlan vonásai palástolták a herceg gondolatait, akár az ezüst mezők suhanó lényeit a csillagokkal pettyezett köpenyű éj, Esgallin a szíve mélyén megértett minden apró aggodalmat, minden feszült miértet. Érezte a súlyt, a lehetséges következményeket abban az esetben, ha a Fehér Tanács tudomást szerez a megkerült látókőről. Az ellenség bárhol felfedheti magát...akár a Tanácson belülről is közelíthet. Éberen kell figyelnünk-töpreng-hogy ne kerülhessen senki kezébe, még szem elé sem... ismét összébb húzza a leplet e szörnyű látnok sötét szeme fölött.
"Sötét és baljós e kő, akár a szennyes barna homályba burkolózó félelem véreres szeme, amely a szabad népeket vizslatja szüntelen, s keseríti azok békéjét.."-mondja Elrondra pillantva. "Sejtelemmel és ismeretlennel telt kő. Az elmúlt alkonnyal száguldva versenyt éppen fényességét pillantottam meg erdőink határáról... fák tövében hevert, a földből félig kifordulva. Benne tejfehér köd áramlott és örvénylett, melynek jéghideg fénye már szinte ráfagyni látszott a neki oltalmat adó fák sötéten zöldellő leveleire. Közeledésemre mély hang morajlott fel valahol, talán benne, talán fejemben, általunk nem használt, borzongató nyelven zakatolva...s halkult, majd elhallgatott, mikor köpenyemmel hirtelen letakartam."
Esgallin szemei a palantírra tévednek. Zöld árnyalatukba barnát kever a sötét morajlás néma sötétsége. E feneketlen örvény, mely úgy kavarog időtlen időktől, akár a megtébolyult viharok...
Gyors mozdulattal leplet borít a tetejére, hirtelen felnéz. Immár tisztán fénylő szemeiben kétségbeesés csillan meg:
"Kérve kérünk, mielőtt bármit cselekszünk, rejtsd el otthonod biztonságában, bölcs király."