Az Angmari Boszorkányúr és Azog

Éjszaka van ugyan, ám a hold néhol előtűnik, a kelet felöl érkezett sötét felhők alól, ezzel helyenként megvilágítva egy az éjszakában vágtató csapatot az éjszakában. Fáradtságot nem ismervén vágtatnak lovaikkal a sötét alakok. Fáklya nélkül egyenest haladnak a nyugati úton, s így ember szem észre sem vehetné őket. Kilenc feketelovas kelet felöl érkezvén, fáradtságot, éhséget, s szomjúságot nem ismervén vágatnak napok óta. Bár Szauron e szolgái hosszú idők óta nem érzik szükségét az efféle szükségleteknek, hiszen már rég nem tartoznak ehhez a világhoz. A hatalom gyűrűi és az egy gyűrű táplálja őket, melyet most is keresnek. Keresik mióta csak útra keltek Minas Morgulból vezérükkel az Angmari boszorkányúrral. A lovasok hosszú mérföldeken át vágtatnak szélvész sebességgel, mikor a vezetőjük ki élen halad lassítani kezd s megállítja csoportját egy elágazásnál. Pár percig a kereszteződésben állnak lovaikkal, melyek mintha látszólag nyugtalanabbak, ha állnak. Az elágazás kétfelé visz. Az egyik úton tovább nyugat felé, a másik út pedig egyenesen Amon sul romos tornyához vezet. A feketelovasok csoportja megoszlani látszik, s a Boszorkány úr Széltető felé veszi irányát egy társával, míg a többi hét lovas nyugat felé vágtat tovább, s tűnnek tova a sötétben.
- Mond uram miért tértünk el küldetésünktől? – Kérdezett a boszorkány úr mellett vágtató Nazgul.
- Mert nekünk más dolgunk van most Morgomir. A nagyúr egy másfajta feladattal bízott meg melynek végrehajtása nem a mi feladatunk. Egy olyannak kell végrehajtania ezt, aki kellően kiismeri magát a környéken, s elegendően erős is hozzá. Azonban nem jöhetnek rá az emberek, se senki már, hogy mi itt vagyunk! - Válaszolt a Boszorkány úr a tanítványának.
E szóváltást követően a két lidérc némán haladt tovább céljához, melyen vélhetőleg már várja a Móriai orkcsapatok vezetője: Azog a pusztító. A lovasok elérvén céljukat, meggyőződhettek érkezésük helyességéről, hiszen Amon sul lábánál orkokba ütköztek, ám ezek nem tartóztatták őket fel. Ha nem is voltak teljesen tisztában a lovasok kilétével, a belőlük sugárzó félelem mindenképpen intő jel, mely esetben tartozzék, akármilyen néphez is sejtheti, hogy nem egy egyszerű lovas, akik pedig hallották a történeteket, tudják is, hogy egy gyűrűlidérccel találkoztak össze.
A Boszorkányúr leszállt lova nyergéből, s lassú léptekkel elindult a dombtetőre, miközben lovát kezében lévő kantárjával vezette. Mögötte Morgomir is hasonlóan tett.
A tetőre felérvén, lovát otthagyta mely megállott egyhelyben ám nyugtalansága fokozódott, mely miatt a környező kistestű orkok, melyek Wargokon lovagolnak látszólag még ők is, kétszer is meggondolják, hogy közelébe próbáljanak-e menni a Nazgul paripának.
A Boszorkányúr azonban nem törődött az ork söpredékkel, s kimért lépteivel indult fel a torony tetejére, ahol egykor a Palantírt őrizték. A toronyba érvén a Boszorkánykirály megpillantotta a fehér bundájú wargot, s az állattól nem messze annak gazdája is feltűnt. Nem volt számára meglepetés a sápadt ork, hiszen jól emlékezik még azokra az időkre mikor rengeteg Gundabadi ork szolgálta őt a Númenori királyság ellen hadjárata alatt. Azog azonban valóban fajtájának büszkesége lehet, sőt talán valamennyi ork közül, akiket a Boszorkány úr látott eddig, Azogot találta leg életre valóbbnak. Talán ezért is lehet az, hogy a Boszorkánykirály hajlandó volt személyesen megjelenni, hogy Szauron szolgálatába állítsa az orkot.

Ezek az Ork katonák... Teljesen érthetetlen nép.. VELEM ELLENTÉTBEN! Ki lehet büszkébb nálam Azognál a fehér brutális Orknál? Hihetetlen! Mindjárt egymást kezdik felfalni ezek civilizálatlan Ork katonák. Teljesen egyszerű a gondolkodásuk. Legszívesebben felfalatnám mindegyiket egy warggal. Persze ehhez nincs sok kedvem hiszen ne lenne jó egyedül harcolni a   Törpék,Tündék,Emberek,Hobbitokkal.   Apropó törpék. Néhány törpe idemerészkedett  tornyom terebélyes aljához. Nem tudják, hogy  a vesztükbe rohannak. A tornyom alját Ork harcosok őrzik. De egy nap  az egyik Ork katonám jelentést hozott.
Ó hatalmas Wortsnaga tábornok! Amíg ön vadászaton volt a tornyon alatt TÍZ Orkot is levágtak. Senki nem hallotta. Mindenki vadászaton volt vagy fent a torony tetején.  
MICSODA?! ÉS TE HOL VOLTÁL EZ IDŐ ALATT FRICK!? Üvöltötte le Ork katonája fejét.
Hát én nagyuram a torony tetején...  
ÉS KI VOLT MÉG OTT?!
Senki. Nagyúr....
Azog egy hatalmasat üvöltött és hatalmas fegyverével lecsapta az Ork fejét. Dühében gerincét is kitépte majd odadobta fehér Wargjának. Azog tombolt és dühében több úgy mond gyenge Orkot is megölt.
Nagyúr.
MIVAN!?
Angmari boszorkánykirály belépést szeretne kérni az áthaladásra.
Angmari? Hívjátok fel a toronyba. Minden Ork csodálkozva nézett, hogy Azog ennyi idő után egy embert vagy nem embert hív meg a tornyába. A düh elvehette az eszét gondolták de nem akartak meghalni szóval teljesítették amit akart. Rengeteg Ork kételkedik Azog vezetésében de a legtöbb bízik a győzelemben. Nekik nem számít, hogy Azog vagy esetleg egy msáik Ork a vezér csak nyerjék meg a háborút és a földig vigyék a Törpéket akik megannyi és megannyi pénzt rejtenek bányáikban vagy a Tündéket kik a legfenségesebb kardokat, baltákat vagy íjakat készítik. De ne feledkezzünk meg az Ember fajról se. Rengetg taktikájuk van és nem a legbutább lények Középföldén. De a Hobbitok azok a legravaszabbak. Elbújnak minden kis résbe és addig ott lapulnak amíg csak akarnak. Az étel ellátásukról nem is beszélve.

A Boszorkányúr s tanítványának sötét aurája belengte a tornyot. A mesternek, s tanítványának eszébe ötlöttek a nap, melyeken e tornyot ostromolták.  – Amon Sul – Szólalt meg váratlanul, azonban alig hallhatóan a boszorkánykirály, s tekintetével körbetekintett a torony tetején. A lepusztult őrtorony köveit elnyűtte az idő ám régi emlékeiben, még nem volt ilyen romos. Bizony az idő vasfogai mindent elemésztenek. Miközben felidézi régi emlékeit, egy görnyedt ork lassan a közelébe merészkedett. Az úr már akkor érezte a jelenlétét, mikor még méterekkel odébb lassú és rövid lépteivel megközelítette a belőle sugárzó sötét auráját. Az ork azonban csak nem tágított. Tekintetével lassan a felé araszoló orkra tekintett.
- Azog parancsára… el kell vennem a fegyvereket! – Nyögte ki akadozó hanggal az ork, akin láthatóan urrá lett a boszorkányúr rettegett aurája. Jóllehet a legtöbb ork tisztába van, vele mit érez, mikor a közelemben van. Azonban Azog és mocskos „szabad” csapatainak messze nincsen sejtése sem milyen hatalmas erővel állnak most szemben. Pár pillanatig egy helyben állt, majd meggondolatlanul a boszorkánykirály felé nyújtotta elkorcsosult ujjait.
A következő pillanatban éles sikoltás hallatszott. A Nazgulok urának éles sikoltása hosszú másodpercekig hallatszott a kietlen éjszakában. Legalábbis hosszúnak tűnhetett a sikoly azoknak kik most eszméltek rá, hogy a gyűrűlidércek leghatalmasabbikját bosszantották fel. Valójában pár másodpercig hallatott hangja azonban ez elég volt, hogy kardját kirántva egy suhintással véget vessen a szánalmas ork rövid életének. A kard rezzenéstelenül nyeste el az ork nyakát. Ezt követően a test nélküli fej a porba hullott nem messze a törzsfőnöktől, Azogtól.
A lidérckirály kardját maga mellé engedte kardját, s tekintetével az összecsukló féregről Azogra tekintett.
- Ismered Szauront. Tudhatnád, hogy nem tárgyalni jöttem! – Vetettem felé a rövid mondataimat, dacosan.