Naltanáre Fearille, Drem, Leon és Lalaith

//Naltanáre Fearille//

*A férfi csuklyáját arcába húzva halad az erdő mélyén. Farkasa lomhán kilógó nyelvel sétál mellette. Itt-ott elkóborol pár percre, majd visszatér gazdája mellé aki rendületlenül járja tovább útját a hatalmas fák közt. Mikor a négylábú állat immár hatodszorra kóborol el a férfi letérdel és magához hívja. A farkas meglepő gyorsasággal ugrik ki az egyik bokorból. Véres szájában egy immár döglött nyúl lóg.*
- Látom éhes vagy Deron. Na falatozz gyorsan aztán induljunk tovább. Ha igaz a füles Bríben nemrégiben Nazgúlok tűntek fel. Nem szeretnék lemaradni róluk.
*Türelmesen várja amíg a farkas teletömi hasát a nyúllal. Közben leül mellé és oldalát kezdi el simogatni. Unalmában még ásít is egy nagyot. Közben kivonja kardját a hátán lévő tokból, majd jól szemügyre veszi. Hosszú jól megkovácsolt és edzett penge, farkasmintás markolattal. Apja ezzel védte magát Sauron egyik legkeményebb kutyájával szemben. Most pedig ő forgatja, és lehet, hogy ezzel a kardal fog véget vetni a sötét lény átkozott életének. Ennek a gondolatnak hála alaposan megszorítja a markolatot, de úgymond "háziállata megnyugtatja őt azzal, hogy hozzá dörgölődzik, ezzel tudatva azt, hogy végzett az étkezéssel.*
- Szóval mehetünk tovább?
*Az állat csak tovább liheg és farkát csóválva elindul előre.*
- Ezt igennek veszem.
*Azzal Drem feltápászkodik, kicsit leporolja magát és folytatja útját a város felé. Bár nem biztos benne, hogy tényleg afelé halad. Elvégre nem az oda vezető úton haladnak, csak a fák között cikázva haladnak valamerre. Bár ha ösztönei nem csalnak jó felé halad. Útközben megpillant egy kis patakot. A farkas odarohan hozzá és kortyolni kezd vizéből. Lassan, de gazdája is követi őt.*
- Komolyan lemaradunk róluk.
*Az állat lefekszik a levelek közé és csak lihegve bámul gazdájára.*
- Na jól van, akkor tartunk egy pihenőt.
*Letelepedik egy fa tövében és onnan nézi ahogy a kis patak csordogál. Közben hátrahajtja csuklyáját, és megrázza a fejét, minek következtében vállig érő fekete tincsei átszelik a levegőt, majd újra nyugalmi állapotba helyezkednek. Immár látszanak a férfi sárgán izzó szemei is. Ezután hátradől és a csillagokban kezd gyönyörködni a patak vize helyett.*

Sűrűsödött a Homály Középfölde fölött. Tisztán látta. Érezte. Nyugtalansága napról-napra egyre nőtt. Nem volt idő pihenésre, céltalan kalandozásra. Annak idején esküt tett rá, hogy amíg erejéből telik, segít majd minden rászorulót. Neki már mindegy volt. Beletörődött. Elfogadta a sorsát. Mégsem merülhetett el az önsajnálat mélységes mocsarában. Mások érdekében munkálkodhatott. Tehetett érte, hogy sikerrel vívják meg saját csatáikat. Nem volt naiv. Rengeteg veszteség érte már. Sokat látott. Középfölde mindhárom korszakát. Az összes jelentős csatát. Vajon eztán mi jön? Egyre gyakrabban tette fel magának ezt a kérdést. Sötétek voltak az álmai. Baj készült. Előre látta, azt mégis képtelen volt meghatározni, hol sújt majd le először az ellenség pörölye. Szauronnak szüksége lenne a Gyűrűre, ám az... elveszett. A tünde nő nem hitte, hogy végleg. Ismerte Fehér Szarumán véleményét, hisz azt számtalanszor elmondta már a Fehér Tanács gyűlésein, de biztos volt benne, hogy a mágus téved. Valami nagyon nem volt rendben.
Brí felé tartott. Találkozót beszélt meg egy kószával. Mostanában túlságosan is szaporodtak az aggasztó előjelek. Hamarosan Mithrandirral is szót kell majd váltania. Hangtalanul, könnyű léptekkel osont a fák között. Tünde köpenyét szorosan maga köré burkolta, hogy ily módon a lehető legjobban tompítsa a belőle áradó fényt. Valinor szülötte volt. Látta a Két Fát még pusztulásuk előtt. Azelőtt született, hogy a Nap és a Hold megtették volna első útjukat az égen. Régen volt. Nagyon rég. Magányos pillanataiban újra és újra a múltba révedt. Nem rágódott a megváltoztathatatlanon. Már nem. Többé nem. Egyszerűen csak emlékezett. Szerető családra. Elveszett fivérekre. Az otthon melegére. Csakis ezekből a számára még mindig kedves pillanatokból gyűjthetett erőt a folytatáshoz. Nem fáradhatott el. Nem pihenhetett. Volt aki volt. Talán ezért is kedvelte jobban az emberek társaságát. Ők nem tudták, ki volt az apja. Nem ismerték hosszú rabságának történetét. Nem tekintettek rá szánakozóan. Egy kicsit szabadnak érezhette így magát.
A patak közelébe érve beszédhang ütötte meg a fülét. Megtorpant, félrehajtotta fejét és úgy fülelt tovább. Nem kellett sok idő hogy megállapítsa, pont előtte döntött úgy valaki, hogy lepihen. Nem érzett ártó szándékot, az ismeretlen nem Mordor katonája volt. Egyszerűen akár tovább is mehetett volna, a farkas azonban kíváncsivá tette.
Kilépett hát a fák közül és hátrarázta a sötét színű köpeny csuklyáját.
- Üdvözöllek – köszöntötte a férfit, majd tekintete az állat felé fordult. - Egyszer régen az egyik fivéremnek is volt egy farkasa. Huannak hívták. Sajnos a végén a testvérem érdemtelennek bizonyult barátságára. - Ismét az ismeretlenre pillantott. - Bríbe tartasz? - kérdezett rá. - Magam is. Naltanáre vagyok, Feanor leánya. - Az utolsó két szót csupán megszokásból tette hozzá, hiszen a halandók, a másodszülöttek közül sokan azzal sem voltak tisztában, ki volt az ő atyja.

//Naltanáre Fearille//

*A férfi halk mozgást hall a fák közül, de nem törődik vele. Nyilván csak egy mókus, de a farkasnak mások a megérzései. Felpattan és heves morgásba kezd. A férfi előrenyújtott nyakkal figyeli az erdőt, de nem talál semmit.*
- Mi az nagyfiú? Mit találtál?
*Az állat csak tovább morog. Lassan hatalmas agyarait kivillantja. A fák közül kilép egy köpenyes alak, de a sötétség és persze a csuklya miatt nem látja, hogy mégis ki, vagy mi lehet az. Aztán az imént megjelent illető hátrarázza köpenyét és ekkor derül fény kilétére. Egy fekete hajó sápadt tünde lány az. Az állat viszont ettől nem nyugodott meg. Tovább morog és felveszi a támadó pozíciót. A férfi odarohan hozzá és megfogja az állat nyakát.*
- Nyugodj le Deron. Ő nem bánt minket.
*A leányzó közben üdvözli a férfit aki ezt egy biccentés kíséretében viszonozza.*
- Én is üdvözöllek tünde leány.
*A tünde szemeivel a farkast kezdi el méregetni, majd egy rövid története mond fivéréről.*
- Hát, ki kell érdemelni a bizalmát. Ő például az életével tartozik nekem.
*Vet egy pillantást az állatra és elengedi nyakát. Már nem morog csak tágra nyílt szemmel nézi a nőt, aki tekintetét a férfira veti.*
- Úgy bizony, oda tartok. Azt hallottam Nazgúlok jelentek meg a városban és utána szeretnék járni a dolgoknak.
*Már épp rákérdezne a lány nevére, de az elmondja neki. Szóval felmentette a férfit ettől a kérdéstől. Valahonnan rémlik neki a lány és az apja neve is, de már nem tudja honnan. Talán valamelyik tünde mesélhetett róluk Völgyzugolyban. Azoktól meg már annyi történetet hallott, hogy sokat már össze is kever. Viszont most a bemutatkozáson van a sor. Bár nem igazán szereti a társaságot, de az illem azt diktálja, hogy bemutatkozzon.*
- Az én nevem pedig Drem Grenwolf, de "A Farkas" néven ismertebb vagyok.
*Ezután csend telepedik közéjük, amit a férfi igyekszik megtörni.*
- Esetleg ha nem veszed tolakodásnak, megtudhatnám mért mész Bríbe?

Leggyakrabban egyedül, csupán lova társaságában utazik, ám most mégsem bánja ezt a váratlan találkozást. Főleg, hogy a hűséges állatot, Súletált nem is olyan sokkal korábban elengedte. Futkosson csak szabadon, amíg ő a dolgát intézi Bríben. Ha hívja, úgyis villámsebesen rohan majd hozzá. De most szüksége volt a sétára. Remélte, talán sikerül kiszellőztetnie a fejét. Ez többé kevésbé sikerült. Talán a szóváltás segít majd, hogy az utolsó lépéseket is megtehesse. A farkas reakciója nem lepi meg. Nem hazudtolja meg természetét. Ennek ellenére sem riad meg tőle. Sejti, hogy az idegen visszafogja majd, s ez hamarosan be is igazolódik. Több kell ahhoz, hogy a fegyvereihez kapjon.
- Jobban ismerik a hűséget, mint sokan, akik két lábon járnak – jegyzi meg hirtelen, miközben hol az állatot, hol a férfit figyeli. Váratlan fordulat, de egyáltalán nem kellemetlen. Vajon tényleg csak a kíváncsiság vezette ide? - Úgy látom, nagyon fontos vagy neki – mosolyodik el hirtelen. - Biztosan már régóta együtt járjátok a vidéket.
Arckifejezése pillanatok alatt komorodik el, mikor a másik kiejti száján a nazgúl szót. Gyűrűlidércek. Szauron vérebei. Nyugtalansága tovább fokozódik. Lassan a patakhoz lépked, majd letérdel és egyik kezét a vízbe meríti.
- És most azért jöttél, hogy kiállj a Kilencekkel? - teszi fel kérdését néhány másodperces szünetet követően. - Bátor vagy. Mégis óva kell, hogy intselek. A lidérceket nem lehet elpusztítani. A homályba vesznek majd, ha Uruk hatalma végleg szertefoszlik, de... de ők már most sem élnek. Nem igazán. Nem úgy, ahogy egykoron. - Leveszi magáról a köpenyt és maga mellett a földre teríti, majd ráfekteti íját és tegezét is. Kardjához nem nyúl. A köpeny alatt sötét színű nadrágot visel, valamint egy barna inget, melybe szokásához híven belehímezte atyja házának címerét. - Áruld el nekem, bosszú vezérli tetteidet? Te talán elképzelni sem tudod, milyen régóta élek már. Számtalanszor voltam tanúja annak, miképp hullhat valaki a sötétségbe amiatt. Nem ismerlek ugyan, de nem szeretném, hogy sorsod efféle tragikus fordulatot vegyen. - Másik kezét is a hűs vízbe meríti és megmossa az arcát.
Nyugtalanítja a hír, miszerint a lidérceket látták Középföldén. Persze jól tudja, hogy újabb ütközet közeleg, de aggasztja, hogy ennyire gyorsan. Szauron talán nem birtokolja az Egy Gyűrűt, de máris munkához látott. Néhány pillanatig a patakot figyeli, majd végül ismét az újonnan megismert ember felé fordítja fejét.
- Találkozóm van valakivel – válaszol Drem kérdésére. Nincs oka rá, hogy titkolózzon. - Egy kószával. Régi kedves barátom – jelenik meg egy apró mosoly arcán. - Bár nem szívesen lépek be a város kapuján – teszi még hozzá.

//Naltanáre Fearille//

- Hűség? Azt már csak az állatok és a tündék ismerik. Az emberekből és a törpökből ez már rég kiveszett.
*Pár másodpercig habozik. Addig is a lány feltesz egy újabb kérdést.*
- Úgy bizony. Már három éve velem van. Hihetetlen mennyire kedves állat ahhoz képest amiket állítanak róla.
*Mikor a lány meghallja a Nazgúl szót a mosoly eltűnik az arcáról és elég komor arckifejezést vesz fel. Kissé nyugtalanítja a férfit, de nem rettenti el céljától, majd mikor a tünde felteszi a kérdést, a férfi arcára mosoly telepedik.*
- Nem nem azért jöttem. Hanem azért, hogy megöljem őket.
*Mondja gúnyos hangvétellel, majd a lány elkezdi lebeszélni őt erről. Ismételten meghallja azt amit a a völgyzugolyi tündéktől már számtalanszor hallott és ezért az ő arcáról is eltűnik a mosoly. Pusztán a csak a farkas liheg nyelvét lógatva és ennek következtében úgy néz ki mintha mosolyogna.*
- Ismerem ezt a mesét, de ideje van, hogy ezen változtassunk.
*Pár másodpercig habozik, majd úgy dönt elmondja mért kell bosszút állnia.*
- Az anyám belehalt a szülésbe. Csak annyit tudok, hogy egy bakacsinerdei tünde volt, többet nem. Így hát az atyám nevelt fel. Ő csak egy átlagos ember vadász volt. Csupán ork felderítőkre és állatokra vadásztunk...
*Ismételten habozik, majd újra belekezd.*
- És eljött ő. Egy fekete ruhás alak fekete lovon. Atyám igyekezet... Próbálta legyőzni, de ez a kard csak a nazgúl kardját érintette.
*Ismét kihúzza a hátán lévő kardot, hogy a lány megnézhesse, de most nem teszi el csak a földbe szúrja, majd folytatja mondandóját.*
- Végül persze az történt amire legbelül én is számítottam. Apám feje a földön, élettelen teste pedig a porban hever miközben a vére a talajt áztatja. A szörnyeteg pedig elégedetten teszi el kardját és ül vissza lovára. Mivel nem tudom melyik volt a kilenc közül úgy döntöttem mindet megölöm.
*Közben a lány leveszi magáról a köpenyt és a földre teszi, tegezével és íjával együtt. A lány felső testét egy barna ing, a lábát pedig egy fekete nadrág fedi. Az ingen lévő címert viszont alaposan megnézi. Ez is ismerős számára, de nem akar beugrani neki, hogy honnan. A tünde lány viszont úgy dönt válaszol kérdésére.*
- Szóval egy kósza? Hmm, furcsa, a környéken nem igazán láttam eddig egyet se belőlük.
*ezután elgondolkozik azon mit a lány mondott.*
- Mért nem szeretsz a városban tartózkodni?

- Sajnos manapság egyre kevesebbekben van meg ez a jó tulajdonság – mondja szomorúan. - De nem kellene azt mondanom, hogy manapság. Hiszen míg a világ változik, néhány dolog örök és állandó. Ez is. Szauron és egykori Ura mindketten jól értenek hozzá, miképp kell elvetni a viszály és széthúzás magvait. Ha pedig termékeny talajra hullanak... - nem fejezi be. Nincs rá ereje. Annyi árulást látott már. Annyi fájdalmat és halált. Nem bánná, ha soha többé nem válna tanújává efféle kegyetlen eseményeknek. Hiú ábránd. Remény sincs rá, hogy valóban így lehet majd.
Kíváncsivá teszi ez a fiatal halandó. Bátor vagy inkább talán botor? Találkozott már a nazgúlokkal. Ismerte a halandókat, kik egykoron voltak. Látta, miképp kárhozott lelkük arra, hogy örökkön a mezsgyén bolyongjon. A boszorkánykirály elesik majd, a többiek pedig Szauron vesztével pusztulnak el. Ez az ifjú nem járhat sikerrel. Ha megmarad terve mellett, a halált hozza önnön fejére, ám sikereket nem érhet el. Nem győzhet. Nem sikerülhet.
- Ez nem pusztán mese – szögezi le komolyan, miközben feláll. - Nem legenda, nem mítosz, melyet olyanok szőttek, kik sosem láttak egyetlen egyet sem a lidércek közül. Én találkoztam már velük. Urukkal is. Azzal is, aki egykoron az ő Mestere volt. Szép dolog az elszántság, de ha túl nagy a kitűzött cél, a bukás majdnem garantált.
A történet, melyet az ember megoszt vele, mély szomorúsággal tölti el, noha sokszor látott már végbemenni hasonlót. Minden áldozatért vérzik a szíve. Ezt sosem volt képes kiirtani magából. Milyen szép is lenne a béke.
- Megértem, hogy mi motivál – mondja halkan. - De nem hiszem, hogy a szüleid örülnének értelmetlen kínhalálodnak. Kérlek, ne sértődj meg! Nem rossz szándék vezérel, nem amiatt mondom ki ezen szavakat. Háború közeleg – árulja el. - Tartogasd az erődet. Próbálj ott változtatni, ahol tudsz. Ne ölesd meg magad – kéri. - Édesanyád talán Valinorban van – teszi hozzá hirtelen. - Ha úgy döntött, hogy elhagyja Mandos Csarnokait. - Sosem értette, hogyan jöhet létre szerelem egy tünde és egy ember között. Nem ítélte el az ilyen kapcsolatokat, egyszerűen csak... Nem tudja elképzelni, hogyan történhet ilyesmi. Hiszen míg Lúthien és későbbi leszármazottai megválaszthatják, melyik nép sorsában kívánnak osztozni, más nem teheti meg ezt. A halál valóban örökké szétválasztja ezeket a párokat. - Látni benned tünde-vonásokat – jegyzi meg, immáron kissé nagyobb érdeklődéssel tanulmányozva Drem arcát. Végül mégis visszafordítja tekintetét a patak felé. Különös... ez a találkozás valóban tartogatott számára meglepetést.
- Nem gyakran járnak erre kószák – válaszol az újabb kérdésre. - A barátomnak nem messze innen volt dolga, azért javasolta, hogy itt találkozzunk. Gyakran töltöm az időmet a kószák között. Tudják, hogyan tudnak elérni még akkor is, ha épp elválok tőlük egy rövid időre. Ami pedig a másik dolgot illeti... - Ismét egy apró mosoly. - Nem szeretem, ha észrevesznek. Bríben pedig mindig úgy néznek rám, mintha valami csodabogár lennék. Hát igen, nehéz olyannak az árnyékok között lapulnia, aki maga is ragyog. - Néha szerette volna, ha nem sugárzik belőle a Fák Fénye. - De bocsáss meg ezért! Igazán nem szeretnélek ostoba sirámaimmal untatni.

//Naltanáre Fearille//

*Végighallgatja a tünde mondandóját. Kissé elszomorodik. Amit mond annak van némi valóságalapja, de valahogy még most is ég benne a bosszúvágy. Ha most lemondana a bosszúról abban a tudatban kéne meghalnia, hogy nem próbálta meg. Ha mind a kilencet nem is, de legalább az egyiket. Legalább azt az egyet ami végzett apjával. Csak ez az egy ellen álljon ki és győzze le. Elvégre nincs olyan lény ami elpusztíthatatlan.*
- Az lehetetlen. Kell lennie egy módszernek, amivel elehetjük az életüket. Nincs olyan dolog mit ne lehetne megölni. Amit meg lehet érinteni azt meg is lehet ölni.
*Csattan fel és egyik kezével egy közeli fába üt, hogy levezesse a benne felgyülemlett haragot, majd kissé nyugodtabb hangvétellel folytatja mondandóját.*
- Mégis milyen háborúról beszélsz? Sauron már jó ideje Mordorban nyalogassa a sebeit és nincs elég ereje ahhoz, hogy leigázza Középföldét. Sőt abban sem vagyok biztos, hogy még egyáltalán életben életben e van. Csak az a lángoló szemgolyó maradt meg belőle. Attól pedig nem tartok. Ahogy a gyűrűlidércektől sem.
*Az nő szájából közben elhangzik egy érdekes mondat. Bár részben igaza van.*
- Hát igen halvány bőröm, és szőrtelen arcom anyámtól származik. Meg szerintem a gyorsaságom és ügyességem is. A fákon való ugrálás szinte már a véremben van az íjászattal együtt. Talán több dolgot örököltem tőle mint apámtól.
*Majd a lány válaszol a férfi által feltett kérdésre is.*
- Nos, én sem rajongok érte ha megbámulnak, és ez ott gyakori. Elvégre ruházatom miatt vadembernek nézek ki. Pedig szinte ugyan olyan vagyok int ők.

//Naltanáre Fearille ; Drem a Farkas//

*Leon újra céltalan gyaloglásnak adta a fejét. Kissé még imbolyogva jár, hiszen jó sokat ivott. Nem is csoda, hiszen mindig iszik. Nem is érti, hogy van bátorsága berúgni, amikor bárki megtámadhatja. Páncélja eléggé felveri a környezetét, nem is tudna halkan menni, ha akarna sem, törp mivoltjából kifolyólag. Nyugodtan baktat. Közben nézelődik. Nem tudja még azt sem, hogy hol van, merre tart, de egy biztos, valahol bele fog botlani valakibe, vagy valakikbe. Nagyot húz kulacsából, hogy egy kis erőt adjon elgémberedett tagjainak. Furcsamód, most nem ízlik neki annyira a nedű, pedig nemes bor lötyög benne, amit nemrég vett egy nagyobb kocsmában. Trappolásán keresztül nem hall senkit, ezért nagyon meglepődik, mikor emberi alakokat lát meg. Nem is gondol olyasmire, hogy ne fedezték volna fel őt, hiszen amilyen nagy hangzavarral jár-kel, még egy süket ork is meghallaná. Baráti integetéssel próbálkozik, hogy ne lőjék le egyáltalán, mikor közelebb lépked. Még mielőtt túl közel érne hozzájuk, megszólal.*
-Üdvözletem! Merre tartanak?
*Ha közelebb engedik, akkor odatrappol melléjük. Fejszéjével egyetlen támadó mozdulatot sem tesz, csak botként használva fogja maga mellett. Mikor odér melléjük, meghajol. Már, ha nem fogtak rá fegyvert addig.*

Az ifjú hitetlensége nem lepi meg. Sokan még a tündék tudományát is puszta mítosznak vélik. Miért lenne már a helyzet akkor a nazgúlok képességeivel kapcsolatban? Szeretné megértetni újdonsült ismerősével, hogy egy ilyen kísérlettel, egy át nem gondolt támadással csupán önnön fejére idézne bajt. Belepusztulna. Saját népe között is csupán rendkívül kevesen vannak, akik kilovagolhatnak a lidércek ellenében. Dremnek több kellene, mint szerencse. Jóval több. Nem most találkozik először olyannal, aki értelmetlen vállalkozásra adja a fejét. Igazság szerint maga is nagyon jól ismeri a veszélyt. Hosszú léte során néha ő maga is tett olyasmit, amit mások nem tanácsoltak volna.
Talán joga sincs rá, hogy erről beszéljen. De mégis... hagyja, hogy megölje magát?
Ezen töprengve hajol le és veszi fel íját és a nyílvesszőkkel teli tegezt, majd kanyarítja ismét vállára a tünde köpenyt. Minden visszakerül a helyére. Nyomasztó érzései nem múlnak. Sőt, egyre erősebbé válnak.
- A lidércek már nem ebben a világban léteznek – kezdi magyarázni az ember keserű kirohanását követően. - Szemmel nem is láthatóak. Mindaz, amit érzékelhetünk, csupán a köpenyük. Réges-régen elvesztettek már mindent, ami egykoron emberekké tette őket. - Nem szívesen gondol rá, hogy unokaöccse, Celebrimbor kovácsolta azt a kilenc gyűrűt. Úgy fest, a családja valóban átkozott. Hát persze! Hisz ezt tudja jól. - Eléri majd őket is a vég, de nem a te kezedtől fognak elesni. Sajnálom. Keress magadnak más célt. Igaz van, amiért megéri az életünk áldozni, de ez esetben hiábavaló lenne a pusztulásod. A háború pedig... - keserű sóhaj – A háború közeleg. Karnyújtásnyi távolságra van csupán. Ezért látni ismét a lidérceket is. Az, hogy elhagyták Minas Morgult, komoly jelentéssel bír. Szauron mozgolódik. Még nem nyerte vissza egykori erejét, de szándékában áll. Érzem. - Majd rövid töprengés után tovább beszél. - Rokonomhoz, Elrondhoz hasonlóan néha én is képes vagyok megpillantani a jövőt. Közel a sötétség. Középfölde szabad népeinek hamarosan meg kell majd vívniuk szabadságukért. Vért, könnyek halál. Ismét... Megint...
Valaki csörtet feléjük, ez folytja végül belé a szót. Megfordul és a fákat kezdi szemlélni, melyek közül nem is oly sokára kibontakozik egy törp alakja. Ő maga sosem táplált ellenérzéseket ezen faj tagjai iránt. Hogy is tehette volna? Hiszen Aule alkotta őket, ki a noldák nemzetségének is nagy barátja volt. Főleg Atyjának, Feanornak, ki maga is kovács volt. Viszont elővigyázatos, hisz jól tudja, a törpök már hajlamosabbak haragot tartani a tündék irányába.
- Üdvözöllek, törp uram – biccent a jövevény felé. - Brí felé – ad választ aztán a kérdésre is.

//Naltanáre Fearille, Leon Hargaratist//

*A férfi még jobban lelombozódik. Kissé rosszul esik neki, hogy mindaz amiben hitt szertefoszlik. Az ígéret amit apja holteste felett tett lehetetlen végrehajtani. A bosszúvágy ami motiválta őt csak úgy elpárolog. Pokoli érzés mely olyan volt mintha valami átlőtte volna szívét. Talán csak az vigasztalja, hogy előbb utóbb úgy is eltűnik mind a kilenc átkozott szörnyeteg. Nagyot sóhajt, majd nyugodt hangvétellel beszélni kezd.*
- Szóval közeleg a vég, és Sauron eljövetele? Mert ha igen nincs ki megállítsa. A tündék úgy sem fogják. A törtpök közül is csak kevés van aki talán szembe szállna vele. Szóval az emberekre hárul a felelősség.
*Pár másodpercig habozik majd folytassa mondandóját.*
- Nem rendelkezik az emberi nép kellő haderővel a gonosz megállítására. Még ha Gondor és Rohan is összefognának az sem lenne elég ellenük...
*A bokrok mögül hirtelen egy törp alakja válik kivehetővé aki épp integet nekik, majd mikor meghallja a hangját furcsa érzés fogja el. Mintha már hallotta volna ezt a hangot. Mikor végre meglátja a törp arcát homlokára csap és széles mosollyal felé rohan, majd barátian átöleli. Közben Deron farkát csóválva vakkant kettőt.*
- Rég nem láttalak öreg koma.
*Mondja neki, majd elengedi.*
- Váá Leon, még most is bűzlesz az alkoholtól. Ha így folytatod egy kocsmában fogsz meghalni a sok piától.
*Ezután hagyja őt is szóhoz jutni, meg persze azt is, hogy a tünde és a törp megismerkedjenek.*

*Leon először nem is fogja fel, hogy ismerősbe botlott. Ugyan hangja, kinézete ismerős, de Leon nem a nagy eszéről híres, valószínűleg az iménti pár korty is közrejátszik értetlenségében. Azonban, mikor a másik felé lép, már tudja, hogy tényleg barátjára és volt társára akadt a vele szemben álló férfi személyében.*
-Jó régen biza!
*Vigyorog rá a másikra, sárga fogaival. Mikor a másik megjegyzi, hogy alkoholszagú, csak a kezébe nyomja a kulacsot.*
-Igyál te is barátom, akkor nem érzed!
*Na, ő meg a kocsmában meghalás, két külön dolog. Ezt meg is jegyzi a másiknak.*
-Egyszer sem haltam még meg!
*Végigmutat magán, majd folytatja.*
-Ha meghalok, majd majd az orrom alá dörgölheted, hogy te megmondtad!
*Ekkor látja meg barátja társát. Azonnal üdvözli a jószágot. Lehajolnia sem kell a négylábúhoz, mert szinte egy magasságban vannak. Megsimogatja az állatot végig a gerince mentén, majd a fülét kezdi el vakargatni.*
-Jó látni téged is kutya-koma! Hogy telt az utad idáig?
*Nem mintha választ várna tőle, sokkal inkább a gazdájától. Kíváncsi most ő mindenre, hiszen eléggé régen beszélgetett már. Kocsmában ugyan volt társasága, de az nem ugyan olyan, mint egy jó baráttal. Közben észreveszi, hogy Drem útitársának még a nevét sem tudja. Biccent felé, majd bemutatkozik. Sosem táplált ellenséges érzéseket a tündék iránt. Igazából semmi népek iránt nincs ellenérzéssel. Eképpen mosolya töretlen az idegen felé is.*
-Leon Hargaratist becses nevem!
*Ekkor hallja, hogy merre tartanak. Összecsapja tenyereit.*
-Bríben is biztosan vannak kocsmák, ahol feltölthetem készleteimet!
*Közli egy idétlen, foghíjas vigyor mellett.*

- Néha a legváratlanabb helyekről bukkannak fel a legnagyobb hősök – jegyzi meg. - Én hiszek benne, hogy Szauron vereséget szenved majd. Még vannak, akik készek bátran szembeszállni vele, én pedig továbbra is segítem majd őket. Csakúgy, mint eddig. Ez a harc már az embereké lesz – teszi hozzá aztán. - Népem ideje immáron majdnem lejárt ezeken a partokon. A tenger hazahív bennünket. - Ismét egy fájdalmas téma. Elcsuklik hangja, de folytatja. - Egyre kevesebben vagyunk, s nemsokára még kevesebben leszünk. Új Kor hajnala közeleg. De hogy az embereké vagy az orkoké lesz, az... az még nem dőlt el. Nem is biztos, hogy hadsereg kell majd a végső győzelemhez.
Isildurra gondol. Szinte látja maga előtt a dicstelen véget ért egykori király alakját. Egyszer már majdnem elérte a végromlás Szauront, az áruló maiát. Akkor megmenekült, hála a halandók csábulékony szívének. A Gyűrű nem veszett a tengerbe, bármit is mond a Fehér Mágus. Fel fog bukkanni. Bárcsak láthatná, hol van... Honnan érkezik a veszély?
A törp felbukkanása nem érinti kellemetlenül. Még azon sem csodálkozik el, hogy azok ketten ismerik egymást. Bármilyen nagy is Középfölde, a régi barátok vagy épp ellenségek előbb utóbb mindig ismét felbukkannak.
- Naltanáre vagyok – mutatkozik be ő is. - Feanor leánya – teszi hozzá megszokásból. Ezt elhallgatni, nem kimondani olyan lenne, mintha öntudatlanul bár, de megtagadná az apját. Erre sosem volt képes. Soha nem is lesz.
Eszébe jut legutolsó Gandalffal folytatott beszélgetése. Sokat segített akkor neki az istar, hogy összeszedhesse magát. Túlságosan is sokáig hagyta, hogy a múlt uralja minden gondolatát. Ez az, amire többé már nem hajlandó.
- Nos, akkor talán induljunk tovább – javasolja. Már előre aggasztja a rá váró beszélgetés. Vajon milyen híreket oszt majd meg vele régi barátja? Talán hamarosan szükségessé válik, hogy ismét összeüljön a Fehér Tanács.

//Naltanáre Fearille, Leon Hargaratist//

*A lány szavaira csak megvonja vállát. Az emberi nép közt voltak hősök, de ugyanúgy árulók is. Sőt ami azt illeti talán az utóbbiból még több is van.*
- Hát, majd a jövőben kiderül.
*Mikor a törp elé nyomja az italt hátrál egy lépést.*
- Kösz nem. Egy részeg még semmiség, de kettő már ki tudja mire képes.
*A férfi arcára széles mosoly telepedik, és egyre szélesebbé válik mikor a törp folytatja mondandóját.*
- Nos, ha nem mondod észre sem veszem. Viszont elég nehéz lesz az orrod alá dörgölni ha már elfed téged a föld.
*A törtp odasétál farkasához és megsimogatja azt. Az állat ezt meglehetősen élvezi ezért csóválni kezdi farkát és meg is nyalja a törp szőrös arcát.*
- Hogy telt az út? Hát tudod a szokásos. Zsoldosok vagyunk tehát mindkettőnknek volt munkája. Levadásztam a bűnözőket, orkokat szörnyeket és vadállatokat ha kellett. Pár erdőt, falut és várost bejártunk, de ezen kívül semmi különösebb. Na és neked, hogy telt az utad törpkoma?
*Örömmel látja, ahogy a két fél mindenféle kisebb-nagyobb nézeteltérés nélkül bemutatkozik egymásnak, majd az indulás gondolata és a törp utolsó mondata nagy örömmel tölti el.*
- Te sosem változol.
*Fűz gúnyos megjegyzést a törphöz, majd int farkasának, hogy ideje indulni.*
- Akkor hát mehetünk is, de a biztonság kedvéért azért megkérdezhetem, hogy merre van a város? A jó kis eszmecserének hála elfelejtettem merre is van észak.

*Mikor meghallja a másik nevét, feltűnik neki, hogy egyáltalán nem ismerős neki, még, csak hallomásból sem. Na, de mindegy, általában Leon még akkor sem emlékszik a nevekre, ha előző nap hallotta őket. De ezt, most megpróbálja emlékezetébe vésni, hogy legalább a következő kanyarig kitartson a fejében. Közelebb lép a tündéhez. Kezét nyújtja, hogy a másik kézcsókra tehesse bele sajátját.*
-Köszöntlek Naltanáre kisasszony, Feanor lánya!
*Szándékosan mondja ki a nő apjának nevét, ezzel is megtisztelve a férfit, és tünde hölgy családját. Ha megtörténik a kézcsók, ha nem, visszafordul régi barátjához. És hangos kacagásban tör ki, mikor az a két részeget említi.*
-Megesküszöm, hogy egyszer úgy leitatlak, hogy a kutyáddal töltöd az éjszakát, fiam!
*Eszében sincs farkasnak nevezi a négylábút, hiszen szerinte egy farkas a saját falkájával van, nem pedig egy emberrel, így, mivel kutyaként viselkedik, már kutya is marad. Mikor a másik elkezdi mesélni az útját, Leon szó nélkül hallgatja végig, de mikor aztán rá esik a sor, újra megered a nyelve, nem is fogja vissza magát. Derekára teszi tenyereit, és kissé dülöngélve beszél.*
-Felbéreltek engem, meg néhány társamat, hogy egy kastélyba törjünk be, okozzunk zűrzavart. Ott aztán olyan káoszt okoztunk, hogy csak a pincéig jutottunk el!
*Hangos hahotázásban tör ki, majd egy elnagyolt mozdulattal megtörli a bajszát, szakállát.*
-Még szerencse, hogy nem csak mi voltunk részegek, hanem az őrség is ramazúrit csapott este! Így egyenlő esélyekkel harcoltunk. Végül aztán csak elértük, hogy mindenki meneküljön, és a megbízónk így megkapta a kastélyt!
*Más nem nagyon jut eszébe. Persze, volt, hogy ő is lecsapott kisebb banditatanyákra, de ez annyira nem említésre méltó. Bár, talán mégis az lehet.*
-Ha jól emlékszem, volt valami hatalmas nagyra nőt ork is, ami egy barlangban tanyázott. Azt is le kellett csapnunk, de biza, ha én mondom, hatalmas egy állat volt!
*Nem is tudja, hogy egy trollal találkozott, neki egyre megy az ork meg a troll. Kezével nyújtózik a magasba, hogy megmutassa, tényleg nagyon nagy volt, de persze, közel sem tud akkorát mutatni. A gúnyos megjegyzésre eképpen reagál.*
-Én ugyan nem! Tökéletes vagyok így is!
*Csap oda egyet mellkasa baloldalára, hogy ezzel is bizonyítsa, mennyire büszke magára. Közben indulásról esik szó, ami neki nem annyira tetszik, így elhúzza kissé száját, és egy halk "Meh" hangot hallat. Nem szeret gyalogolni, még a kocsmáig sem. Jobban fogára való a beszélgetés a régi bajtárssal, de tudja, nem tanyázhatnak itt napokig, amíg mindent megbeszélnek, így indulásra adja ő is a fejét.*
-Akkor hát mennyünk!
*Ő maga sem tudja merre kell menni, eddig csak téblábolt az erdőben, hátha kilukad valahol.*

Akaratlanul is halovány mosoly jelenik meg arcán. A törpe viselkedése meghökkenti. Talán már túlságosan is hozzászokott az ellenséges viszonyhoz a két nép között. Pedig ez nem volt mindig így. Régi képek, a múlt ködébe veszett jelenetek elevenednek meg lelki szemei előtt. Thingolnak, Doriath urának veszte. Az Öt Sereg Csatája. Tölgypajzsos Thorin halála. Igen, mindkét nemzetségnek jó oka volt az ellenségeskedése. Ezt annak ellenére is el kellett ismernie, hogy ő maga sosem tartotta helyénvalónak. Sajnos nehéz levetkőzni a régi szokásokat.
- Akkor hát kövessetek, Urak – szólal meg, mikor egyértelműen kiderül számára, hogy sem az ember, sem a törpe nem tudják, merre van pontosan Brí. - Másfél, két órán belül oda is érhetünk. Még akkor is, ha nem sietünk.
Legszívesebben késleltetné a megérkezést. Kissé nevetségesnek találja, hogy ennyire ódzkodik egy olyan végtelenül egyszerű dologtól, mint belépni egy városba. Pedig ideje jó részét halandók között tölti. A kószák mégsem hasonlíthatóak össze az átlagos polgárokkal, hisz előbbiek már hozzászoktak a tündék társaságához.
Határozott léptekkel indul előre, miután meggyőződik róla, hogy újdonsült társai követik. Szóváltásukat figyelmesen hallgatja, ám nem szól közbe. Nem is lenne rá oka. Annyit mindenesetre leszűr a történetekből, hogy a két férfi valószínűleg zsoldosként tevékenykedik. Megerősítést nyer korábbi sejtése. Érdekes alakokkal hozta össze a véletlen.
Rövid idő elmúltán – talán fél óra telhetett el azóta, hogy az indulás mellett döntöttek, lehet, hogy kicsivel kevesebb - gyanúsan ismerős zajokat hall meg a távolból. Váratlan hirtelenséggel torpan meg. Mivel tünde, érzékszervei élesebbek. Érzi, hogy valami olyan van készülőben, ami talán teljesen felboríthatja terveit.
- Ne mozduljatok! - szól rá újdonsült útitársaira, majd tovább fülel.
Ezzel egy időben félig kihúzza kardját a hüvelyből. A penge ragyogása alátámasztja baljós sejtését. Egyelőre visszacsúsztatja a helyére, elvégre az íjjal mindig sokkal jobban bánt. Ha csak lehet, mindig a nyilak mellett dönt. Máris a környező fákat tanulmányozza, keresi a legmegfelelőbb helyet... Közben ismét megszólal.
- Orkok – adja társai tudtára. - Azt hiszem, nem messze innen üthettek tábort. Ha nem lenne ennyire közel egy város, valószínűleg egyszerűen csak kerülőutat választanék. - Sosem volt a harc feltétlen híve. Túlságosan is sok borzalmat látott már a legkülönfélébb csatatereken. De néha elkerülhetetlen volt a vérontás. Sajnos. - Így azonban megoldandó problémává váltak. Uraim – fordul a tünde és az ember felé, immáron kezében tartva íját -, velem tartanak?

//Naltanáre Fearille, Leon Hargaratist//

*A törp szavaira hangos hahotázásba kezd, majd jobb kezét a törp vállára teszi és belenéz szemébe.*
- Sajnálom, hogy ebben a tudatban kellesz majd leélned hosszú életedet, de nem fogom meghágni háziállatomat.
*Arcán széles mosoly tűnik fel, majd a tünde lányra veti pillantását aki szintén mosolyog. Bár nem annyira mint a férfi, de azért mosolyog. ezután végighallgatja a törp történetét is és ismét felkacag.*
- Mért van az, hogy bármerre jársz mást sem hallani rólad, minthogy részegen tombolsz valahol?
*Mikor az indulásra kerül a sor örül annak, hogy legalább a tünde tudja merre van a város. Vicces lenne ha eltévednének, de azért nem tart rá igényt. Szóval kihúzza kardját a földből és visszacsúsztatja azt tokjába, majd követi a tündét aki szerint az út még jó két óra hosszas lehet. Jól elkóborolhatott ha még ilyen hosszú út vár rá. Nagyjából fél óra utazás után a tünde megálljt parancsol nekik. Dremnek ennyi elég is arra, hogy jobb karját a hátán lévő kard markolatára csúsztassa. Mikor elhangzik az ork szó felizzik benne az izgatottság lángja, majd vigyorogva a törpre veti pillantását, ezután ismét a tündére.*
- Ez kérdés volt vagy kijelentés? Csak mert én az utóbbinak vettem.
*Mondja a férfi nyugodt hangon és előrántja kardját. Szemeivel az erdőt fürkészi. Nem akarja, hogy akár egyetlen egy ork felderítő is megpillantsa őt. Elvégre ha csak hárman vannak akkor a legjobb fegyver a meglepetés.*
- Mire várunk még?

*Ő is hahotázni kezd, mikor barátja így tesz. Mikor elmondja, hogy ő ugyan nem fog a kutyájával együtt lenni, Leon csak megrázza felé a mutatóujját.*
-Ha én azt mondtam, hát úgy is lesz Barátom! Higgy nekem!
*Drem folytatja a kérdezősködést, és a beszélgetést, amire Leon nem rest azonnal válaszolni is.*
-Hogy miért?
*Ököllel üt egyet mellkasa baloldalára, ezzel is kifejezve, mennyire büszke magára.*
-Azért hallani, mert bizonyára így is van! *Vigyorog a másikra.* -Még, ha én nem is emlékszem sok mindenre!
*Örül ezeknek a dolgoknak. Sokszor hallotta már magát "Részeges Dühöngő"-ként emlegetni. Még, ha nem is tetszene neki ez a név, márpedig tetszik, akkor is örül neki, hiszen ezzel is tovább élnek tettei, még ha név nélkül is, és többen fogják felbérelni a törpöt.*
-Egyszer te is kipróbálhatnád, hogy milyen egy nagy ivás utáni bunyó!
*Még, ha az előbb említett kalandban nem is vesz részt az állatával, Leon biztos benne, hogy barátjának kedvére való lenne egy jó verekedés. Neki nagyon tetszenek ezek a mulatságok, hátha a másik is így érez. Ekkor azonban mosolya hamar lelankad, hiszen olyat hall, amit nem szeretett volna. Az út további hosszát. Egy halk "Meh" hanggal zárja le a dolgot. Két óra nagyon soknak tűnik neki gyalogláshoz. Még, ha egy pult mögötti beszélgetés lenne, akkor azt mondaná, hogy jól van, de arra, hogy rövidke lábait pakolja egymás után... neki az már sok. Biztos benne, hogy egybe nem fogja az utat megtenni pihenés nélkül. Egy fél óra erőltetett battyogás után, a tünde nő megállásra inti őket. Leon egy hangos sóhajtással engedelmeskedik, majd azonnal le is huppan a földre, hogy kiszuszogja magát, és nagyot hörpint kulacsából. Most, kivételesen a vizesből. Látja, hogy a nővel valami nem stimmel, mintha ideges volna. hamar ki is derül az oka. Orkok. Leonnak nem tetszik a dolog. Sosem szerette azt, hogy valakiket értelmetlenül öljenek meg. A nő el is mondja, hogy valószínűleg a közelükben vannak, de ki is lehetne kerülni őket. Már mondaná is, hogy kerüljenek, hagyják a "jámbor" orkokat. Na, nem azért, mintha gyáva törp lenne, hanem azért, mert nem szeret olyanokat megölni, akikért nem fizetnek, vagy nem ártottak nekik. De nem mondhatja, hiszen barátja is be akar szállni a harcba. Persze, ő nem szereti ezeket a teremtményeket, ahogy általában senki más sem. Mikor látja, hogy tünde előveszi íját, Leon feltápászkodik, és ő is lekapja övéről dobófejszéjét, hogy azzal ölje meg az első közelbe akadót. Drem felé fordul.*
-Tudod, hogy nem akarom őket megölni.
*Hangja nyugodtan cseng, de gyorsan élesebb lesz, ahogy halkan nevetni kezd.*
-Csak azért segítek, mert nélkülem meghalnál, kölyök!
*Kinyújtja a nyelvét a másik felé, majd kihúzza boros kulacsának dugóját, és hatalmasat kortyol az alkoholból. Nála ez amolyan megszokás már, nem is menne csatába tiszta fejjel. Nem is ő lenne, ha így történne. Fegyverével suhint egyet a levegőbe. A többiekre néz.*
-Gyerünk?
*Bólint egyet.*
-Gyerünk!
*Adja meg a parancsot, és ezzel lép is előre egyet, arra amerre a tünde nézett az előbb. Bizonyára arra vannak az orkok is.*

- Más körülmények között azt javasolnám, hogy egyszerűen kerüljük ki őket – jegyzi meg. - Viszont ilyen közel egy városhoz egyszerűen nem hagyhatok figyelmen kívül egy ork-csapatot. - Tekintete a törpe felé villan. - Egy vétlen, fegyvertelen utazónak aligha lenne esélye a túlélésre, ha szembetalálná magát velük. Márpedig nekik még provokációra sincs szükségük. - Igazából nem érdekli, volt-e dolga a törpének már orkokkal. Az évezredek során számtalanszor látta már, hogy néha egyesek minden kínálkozó lehetőséget megragadtak a boldogulás érdekében. Van, ami sosem változik. Elítélni nem fogja érte. - Túl közel vannak a városhoz – ismétli meg korábbi kijelentését. Arca komor. Látszik rajta, hogy komolyan aggasztják a fejlemények. - Legszívesebben senkit sem sodornék veszélybe, de néha nincs más út. Köszönöm a segítséget – biccent végül hálája jeléül a két férfi felé. - Előremegyek.
A bejelentést követően villámsebesen fent is terem a legközelebbi fán. Mérlegeli a lehetőségeket. Nem akar felesleges kockázatot vállalni, de hát ez már úgyis mindegy. Az ő kis csapatukat mindössze három fő teszi ki, ellenfeleik pedig minden bizonnyal többen vannak. Ez a tény önmagában még nem riasztotta. Vett már részt épp elég kétes kimenetelű csatában. A veszély elválaszthatatlanul, kitörölhetetlenül itta be magát mindennapjaiba.
Gondosan bebugyolálja magát a varázslatos tünde köpenybe. Kellemetlen lett volna, ha ragyogása már azelőtt elárulja jelenlétét, hogy szándékában állna felfedni magát. Nem tagadhatta le a származását. Legtöbbször nem is állt szándékában. A sötétség, a töménytelen árulás ellenére is büszke volt arra, hogy Feanor házának tagja. Viszont az ilyen helyzetekben néha komoly hátrányt okozhatott volna számára, hogy a fák fénye sugárzik belőle.
- Maradjatok még itt egy kicsit – szól le halkan két újdonsült társának. Úgy látszik, a féltünde igazán lelkes, a törpe viszont szemmel láthatóan kelletlenül áll hozzá ehhez az egész ügyhöz. Nem baj, legalábbis amíg segít. - Jelzek, ha jöhettek. - Néhány pillanatig hallgat, majd mikor megbizonyosodik róla, hogy a közelükben egyetlen madár sem veri föl a csöndet, folytatja. - Madárfüttyel. Kétszer egymás után. Egyenesen előre. Ne habozzatok.
Vet még egy pillantást az odalent ácsorgókra, majd elindul. Halkan oson előre. Lendül ágról ágra. Ha minden jól megy, a meglepetés előnye is segítségükre lesz. Tervei szerint végig a fákon marad majd. Az íjjal sokkal hasznosabb lehetett, mint karddal. Főleg túlerővel szemben. Igen, az előbbihez határozottan jobban ért.
Az orkok táborhelye mellett álló fán torpan meg. Egészen a törzs mellé húzódik és igyekszik a lehető legjobban szemügyre venni a helyzetet. Huszonhárman állnak az ellentétes oldalon. Huszonhárom ork. Hangtalanul veszi kézbe íját, majd becélozza az egyik példányt. Kiadja a társainak megígért jelet, majd egészen addig már, míg meg nem halja közeledésüket. Következő tettét pontosan felbukkanásuk idejére időzíti. Megpendül a húr. Röppen a vessző. Az ellenség katonája halott, mielőtt észrevenné mi történt. Újabb nyilat húz elő a tegezből. Van még munka.

//Naltanáre Fearille, Leon Hargaratist//

*A férfi még mindig izgatottan várja az eljövendő csatát. Nem tudja mennyi ork vár rájuk, de az holt biztos, hogy jóval többen lesznek háromnál. Illetve négynél. Elvégre farkasára nem csak háziállatként, de testvérként is tekint. Ami viszont meglepi, hogy törp barátjának nem fűlik a foga a harchoz. Nála nem ez a helyzet. Imádja az orkok vérét ontani. Ha pedig ezt pénzért csinálhatja az még ad a dologra egy plusz pontot. Ezután elgondolkodik azon, hogy vajon biztos a jó fegyvert választotta e? Hosszúkardját visszacsúsztatja tokjába, majd a törphöz szól.
- Volt már dolgom orkokkal nélküled is. Ha eddig nem öltek meg most sem fognak.
*Leveszi íját a hátáról. Mivel erdőben van úgy dönt a szokásos taktikát választja. Vagyis fáról fára ugrándozva felülről kap el pár orkot majd a maradékkal már lentről végez kardjával. Arcába húzza "csuklyáját" és vár a lány jelzésére. Addig is felméri a terepet, hogy hol juthat könnyen az ágakra. Közben int farkasának, hogy rá figyeljen, majd megszólal.*
- Deron, kövesd a törpöt és ne szakadj el mellőle. Védd meg ha kell.
*Rámosolyog a törpre, majd folytatja a fák tanulmányozását. Pillanatokon belül megpillant egy félig kicsavart fát melynek törzsén könnyedén felfuthat és ezzel magasabb eléri a tábort körülölelő fák vastagabb ágait. Mikor megkapja a jelet a tovább haladásra rögtön fel is fut a fa törzsén és a fák ágain át cikázva kiköt az egyik sátor felett. Nekidől a fa törzsének, és kihúz egy nyílvesszőt bőrtegezéből, majd gondosan az idegre helyezi. Megszámolja az orkokat. Eleinte huszonkettőt számol, de másodperceken belül felbukkan a következő is. Megfeszítve az ideget becéloz egy orkot és vár a támadás jelére. Amint az egyik közülük holtan rogy össze old. A nyílvessző átszelve a levegőt az ork felé száguld. Ha csak nem ugrik el a lövés nyilván sikeres lesz, de ki tudja. Van rá esély, hogy elkerülje, majd ha a vessző célt ér kiderül. Addig is ráhelyez még egy vesszőt az idegre és becéloz egy másik orkot is.*

//Naltanáre Fearille, Drem a Farkas//

*Leon végighallgatja, ahogy a tünde elmondja, előre megy. Már előre látja, hogy a nő csak a hátukat fogja fedezni. Nekik kell majd lefoglalni a többieket a földön. vagyis, úgy látszik csak neki, meg a kutyának, mert barátja is íjat ragad, és máris menne a fákra. Ezért zsörtölődik is egy kicsit magában, persze úgy, hogy Drem ne hallhassa. Nem szeretné, ha a kölyök lejönne a fákról, mert még a végén megöleti magát.*
-Mennyünk kicsi Deron, segítsünk a gazdádnak!
*Ezzel meg is indul. Nem fut. Persze, hogy nem, hiszen úgy csak felverne mindenkit a táborban, és a két légies járású tündefélére is ráhozná a bajt. Azonban szedi kicsiny, tömzsi lábait, a négylábú pedig hűen battyog mellette, amíg el nem érik a tábort. Ott aztán kiszemeli az egyik közel lévőt, és felé dobja kis fejszéjét. Ha minden igaz, az ork két szeme között landol az éle. Nem kételkedik képességeiben, volt ideje gyakorolni, azonban megeshet, hogy a másik arrébb ugrik éppen. Ha talál, ha nem, kiugrik a fa mögül, és hangosan rákiált az orkokra. A célra az, hogy mindenki rá figyeljen. Amilyen sokan vannak, úgyse fér hozzá az összes. Ha a fejsze eldobás után célba ért, akkor újabb célpontot szemel ki, akit levághat, ha nem, akkor felé sújt. Közben az előbbi artikulálatlan ordítás helyére értelmes mondatokat kezd el kiáltozni, ahogy csak a torkából kifér. Nála ez bevett szokás az ivás mellett.*
-Hogy az a? Hő! Ide figyeljé!
*Mindig éppen annak ordít, akit éppen meg akar ölni.*

A közelharcot mindig kerülte, amennyire csak lehetősége volt rá. Ezúttal sem áll szándékában a földön küzdeni. Sokkal hasznosabb, ha marad az íjnál. Ahhoz ért csak igazán. Csupán hátráltatná magát, ha mégis más mellett döntene. Szándékosan sosem rontotta az esélyeit. Nem tervezi pont most elkezdeni. Összpontosít. Feszülten figyel. Az első áldozat az ő egyik nyílvesszőjétől veszti életét, de nemsokkal később a második is követi, Drem jóvoltából. Hamarosan felbukkan a törpe is és kivégzi a harmadikat. Eddig minden rendben, állapítja meg magában a tünde nő. El nem bízza magát. Azzal a létező legnagyobb hibát követné el. Koncentrálnia kell. Odafigyelni minden részletre. Még mindig túlságosan is sok ellenség áll velük szemben. Becéloz egy újabb orkot. A nyílvessző pontosan oda csapódik, ahová kell neki. Közben szép lassan az orkok is leküzdik zavarodottságukat. Harag és bosszúvágy motiválja minden tettüket.
Nyilván szándékukban áll leszámolni a betolakodókkal. Ez az, amit a tündének esze ágában sincs hagyni. Ismét kézbe vesz egy nyilat, ezúttal azonban már nem marad rá ideje, hogy el is lője. A legnagyobb ork – valószínűleg a banda vezetője lehet – egy fekete íjat kap fel a földről. Lövéseik irányából valószínűleg könnyen felfedezte Drem és az ő tartózkodási helyét is. Előbb a féltünde, aztán a nolda nőt veszi célba. Naltanáre az utolsó pillanatban vetődik át egy másik fára. Arra sincs ideje, hogy megpróbáljon megbizonyosodni róla, Drem is megúszta-e a támadást.
Mindeközben a földön hárman is megindulnak a törpe felé. Mintha forrósodna a helyzet. Ismét elsuhan egy fekete, tollas vessző Naltanáre mellett. Túl közel. Lepillantva felfedezi, hogy egy másik ork is íjat ragadott, többen pedig baltákkal a kezükben közelednek a fák felé. Lehet, hogy a végén mégiscsak elő kell majd húznia a kardját is. Magasabbra kapaszkodik és kilő egyet a fák vágni készülő orkok közül. Talán, ha továbbra is mozgásban marad... A gondolatot rögtön át is ülteti a gyakorlatba. A lehető leghalkabban szökken át a szomszédos fára.

//Naltanáre Fearille, Leon Hargaratist//

*Az első támadás sikeres. A nyílvessző egyenesen a csúf lény torkában áll meg, de már a második vessző az íjon van. Becéloz egy másik orkot és old. Közben a törp örömmel ordítozgat ellenfeleivel. Na ez az amit ő nem tesz. Nem áll le vitatkozni az ellenséggel. Valahogy mindig tudja, hogy ő az intelligensebb és nem az orkok. A farkas pedig már ki is szemelte az áldozatát. Egy orkot ami eléggé el van szakadva a többiektől. Az állat jól nekifut és igyekszik ráugrani az orkra. Ha ez sikerül azonnal elharapja annak torkát. Közben egy újabb vessző kerül elő a bőrtegezből. Ráhelyezi az idegre, de nem húzza ki. Megpillant egy hatalmas orkot aki épp rá céloz hatalmas íjával. A férfi azonnal arrébb szökken egy szomszédos ágra, de nem elég gyorsan. Az ork elengedi az ideget a fekete vessző pedig csak úgy hasít a férfi felé, és súrolja is annak bal lábát. Ezzel kissé elveszti egyensúlyát és megkapaszkodik a fa törzsében. Az íj a fán marad, viszont a vessző lezuhan a földre. az már csak szerencse kérdése, hogy véletlenül pont el e talál valamit. Nincs is ideje arra, hogy megnézze sebét. Felveszi az íjat és a hátára teszi, majd a fák ágain át cikázva lejut a földre az egyik sátor mögé. Előveszi dobótőreit és kibújik mögüle. A késeket a két legközelebb álló ork felé dobja, majd kivonja kardját és rohamot intéz a többi ork ellen, hogy a törp mellé kerüljön.*

//Naltanáre Fearille, Drem a Farkas//

*Leon találata sikeres. Ezért azonnal a következő célpontot támadja. Fejszéjét két kézre fogja és odacsap az egyik orknak, közben úgy látszik még többen jönnek. Őt nem zavarja a túlerő, bízik képességeiben. Szilárdan megveti a lábát, és végig vagdalkozik.*
-Ide nézzé' a fene a pofádat!
*Kiáltja a nagy darab orknak, aki íjjal a kezébe próbálja harcképtelenné tenni a fákon ugrálókat. Kalapácsát vágja hozzá az íjászhoz, ha van rá esélye. Másik kezében tartva fejszéjét, próbálja távol tartani a többi orkot. Ha sikeres a dobása, ha nem, most nem tud ezzel foglalkozni. Egy mosollyal nyugtázza, hogy a farkas is beszállt a küzdelembe. Ő mondjuk nem örül neki, mert jelenleg a négylábú a legtörékenyebb négyük közül. Na, meg persze a tünde, aki úgy látszik, csak ugrándozni, futni tud. Leon nem szereti az íjászokat, mert hamar hullanak, ha közelharcra kerül sor. De ezt most nem az ő tisztje eldönteni. Amíg tudja védeni a törpe és barátja hátát, vagy legalábbis elvonzz a közelükből párat, addig nincs probléma. Szerencsére Drem is előveszi végre kardját. Próbál ő is utat nyitni társa felé, szabdalja az orkokat. Vagy legalábbis próbálkozik. Ha barátja mellé kerül, elégedetten biccent felé.*
-Mondom én, hogy hülyeség volt ez biz!
*Lihegi a másiknak, mert kezd fáradni. Őt arra képezték, hogy egy állást tartson. Nem volt jó ötlet megmozdulni helyéről.*
-Jobb lett volna, ha meggyújtjuk az egész tábort!
*Röhögi a harc közben. Nem tudja, mi vicces volna ezen, de ilyenkor vagdalkozás közben, valamiért minden nevetségessé válik számára.*

//Naltanáre Fearille, Drem a Farkas, Leon Hargaratist//

*Völgyzugoly felé tartottam lovam hátán. Gyalogszerrel elég nagy felelőtlenség lett volna… Sosem gondoltam volna, hogy egyszer eljövök még szeretett otthonomból, főleg azt nem, hogy ekkora távolságot fogok megtenni. Az erdőn túl, nyílt terepen harcra lettem figyelmes. Szemem jó messzire ellátott, messzebb, mint egy átlagos ember, de azért nem közelítettem meg unokafivéreimet ügyességben.  Ők valahogy elérhetetlennek tűntek számomra, ahogy a többi társam is. Az orkok tömege viszont sokkalta jobban felkelti a figyelmem.*
~Ennek már fele sem tréfa ~ *gondoltam magamban. Utamat rejtőzködve folytattam, s nem a talajon, hanem a fák lombkoronáinak takarásában. Egyedül semmi esélyem ellenük. Közelebb érve a táborhoz azonban kénytelen voltam rájönni, hogy bizony nem a semmiért bolydult fel ez az ocsmány csapat. Három alak ellen küzdöttek: az egyik egy alacsony, szakállas figura, törp. A másik egy farkasbőrbe bújt, ismeretlen illető. Talán ember, talán tünde, esetleg vegyes felvágott. Mint én. A harmadik egy hölgy volt, róla a mozgásából meg tudtam állapítani, hogy bizony tündét lát a két szemem. Felhúztam az íjam, majd a megfelelő pillanatban ellőttem. Az orkot fülön találtam a tervezett célpont helyett. Hoppá… semmi vész. Jó szolgálatot fog még tenni nekem ez az íj a nyilaimmal. Meghát azért négyen csak többre megyünk, mint hárman, meg egy… jól láttam ott a farkast?!
Meglepődtem igencsak, hogy egy igazi farkast is láttam, és derekasan küzdött az ellenséggel. Csakhogy védtelen volt. Nyilaimmal a továbbiakban igyekeztem a farkast támadókat lövöldözni, nehogy megsebesíthessék.*