Saleroth

Név: Saleroth, Anárion fia
Becenév:
Nem: férfi
Kor: 28 év
Faj: ember (dúnadan)
Hűség: Független
Play by: Jared Leto

Külső jellemzés: Egy viszonylag jóképű, átlagos magassággal rendelkező fiatalember vagyok. Hajam félhosszú, sötét barna színű, szemeim pedig kékek, akár a tenger. Arcomat borosta fedi, testalkatom izmos, hiszen harcban edzett férfiúnak tartom magamat. Népem kószáinak jellegzetes öltözékét viselem, tehát egy barna bőrmellvértet, zöldes árnyalattal bíró köpenyt, alkarvédőket, egy pár csizmát. Kardom az övemen található, mint ahogyan a tőröm is. Az íjamat, s a hozzá tartozó tegezt a hátamon viselem.

Belső jellemzés: Jószívű ember vagyok, aki mindig készen áll, hogy segítsen a rászorulókon. Könnyen barátkozom, általában hamar ki tudom ismerni az emberek jellemét. Nem kedvelem, hogyha valaki kihasználja a többi embert. Becsületesség vezérel, büszke vagyok a származásomra, a kilétemre. Szeretem a természetet, az állatokat, a békés, nyugodt időket, amikor magamban gondolkodhatok. Érdeklődésem gyakorta koncentrálódik a letűnt korokra, emiatt megszállottjává váltam Középfölde történelmének. A szórakozás iparát mesterfokon tudom űzni, ha már legurítottam pár korsó sört, amit előszeretettel teszek meg, amennyiben alkalmam nyílik reá. A szeretteimért, a barátaimért utolsó csepp véremig képes lennék küzdeni. Megvetem az igazságtalanságot, vele együtt pedig az erkölcstelenséget is.

Előtörténet:
A népem, a dúnadanok, Elendil leszármazottjai közé születtem, Eriador területén. A régi idők nagy dicsőségéből akkorra már nem sok maradt, csupán néhány szétszórt törzs, akik még dacoltak a Gonosszal. Noha létszámuk megcsappant, szívük nem tört meg soha. Édesanyám úgy mesélte, hogy hideg volt azon az éjjelen, amikor a világra jöttem. Apám nem győzte a tüzet táplálni, mert az folyton kialudni szándékozott. Ő egy kósza volt, a legjobbak közé tartozott, nevét Anárionról, Isilidur király fivéréről kapta. Erős jellemű emberként ismerték, dacos, határozott, vitéz tulajdonságok birtokában állt. Szülém neve Helenia volt, egyszerű leányként tartották számon, de lelkének ragyogó jósága a legnemesebb drágakövek csillogását is kenterbe verte volna. Eme két ember szerelmének gyümölcse lett szerény személyem, Saleroth. Gyermekként ragaszkodó voltam, mondhatni egy igazi anyámasszony katonája. Rengeteget sírtam, mindig csak gondoskodó édesanyám szoknyájának tapintását kerestem, mert az védelmet nyújtott a többi ember elől. Apámat nem sokszor láttam, rengetegszer volt a határokon, a többi kószával őrizték azokat. Csupán öt éves voltam, amikor egy férfi a kardját hozta haza, véresen. Én még fel sem tudtam fogni, vajon mi történhetett? Szülém térdre esve zokogni kezdett, s egész álló nap abba sem hagyta, ugyanis, mint később én is megtudtam, Anárion, a férfi, ki engem nemzett, életét vesztette egy rajtaütés során, miközben társai oldalán harcolt. Innentől a dolgok gyökeresen megváltoztak. Egyetlen szülőmet soha többé nem láttam igazán mosolyogni, gyakorta ült magányosan az asztalnál, üres tekintettel, mintha számára megszűnt volna az élet értelme. A hosszú gyászolás felemésztette lelkének egy részét, hisz elvesztette igaz szerelmét. Sokszor súgta a fülembe, hogy már csak én voltam életének egyetlen értelme. Természetesen, e szavak súlyát még nem tudtam átérezni. A népünk tagjai, az ismerőseink próbáltak segíteni a mi kis megcsonkult családunknak, már amennyire tudtak, elvégre nehéz idők jártak. Az évek teltek, én pedig egyre inkább cseperedtem. Életemben egy nagy változás következett be, amikor tizenhat éves koromban eljött hozzánk egy férfi, ugyanaz az ember, aki anno még édesapám kardját hozta meg. Nagytermetű ember volt, s az anyámmal beszélgetett a kunyhónk konyhájában. Amikor közelebb mentem, hogy megtudjam, minek kapcsán van itt a férfi, édesanyám aggódó tekintete rám szegeződött.
- Anya. Baj van?- kérdeztem, hisz semmit nem értettem az egészből.
- Fiam…- suttogta szülém, ám nem tudott többet szólni, a könnyeibe merült, mik egyre jobban szaporáztak szemeiből. A fickó mondott valamit halkan, utána megsimította egyetlen nevelőm vállát.
- Áh, szóval te vagy az Saleroth! Megnőttél.- jelentette ki a férfi, s éreztem, ahogyan méricskél.
- Igen. Emlékszem önre… Maga volt az, azon az elátkozott estén, amikor…
- Jól mondod! Édesapád barátja voltam, a nevem Berion.- mutatkozott be, s időközben felém lépdelt.
- Azzal az indokkal jöttem el ide, hogy megkérjelek, lépj apád nyomdokaiba! Gyere velem, mi kószát nevelünk belőled, harcost! Megbosszulhatod Anárion halálát.- folytatta a beszédet, nem sokkal később pedig a jobbját nyújtotta felém. Egy pár pillanatra erősen eltöprengtem. Nem voltam vele tisztában, mégis mit kellett volna tennem abban a helyzetben. Való igaz, vonzott a katonaélet, vágytam a dicsőségre, az elismerés megszerzésére. Ezután eszembe jutott az egyetlen, hőn szeretett szülém. Odatekintettem, végigkísértem, miként szinte minden reményét elveszítve sírt.
- Sajnálom, de az édesanyámnak már csak én maradtam, neki nagyobb szüksége van rám. Nem vagyok jártas a harcok egyik formájában sem.- adtam meg a feleletemet Berionnak, aki így jobbját visszahúzta, valamint egy gondterhes sóhajtást hallatott.
- Nem kötelezhetlek. A te életed, a te döntésed.- bólintott, majd az ajtó felé indult. Kilépve azon, megtett pár lépést, s felszállott paripájára. Mielőtt még elment volna, szigorú arckifejezéssel a következőket mondta:
- Itt maradhatsz, segítheted a megözvegyült Heleniat. Talán végignézed majd, miként megöregszik, s szerető kezeiddel átegyengeted őt a túlvilágra, amikor eljön az idő. De egyet sose feledj! Ha az igazi veszélyektől akarod megvédeni, abban az esetben közénk állsz. Mert a gonosz nem a betakarított búzáért, vagy a learatott szőlőért jön majd, hanem az emberek életéért… S azt a gonoszt innen nem tudod megfékezni. Holnap hajnalban eljövök erre a többi újonccal. Amennyiben megmásítanád elhatározásodat, az erdő szélén megtalálsz. Ég áldjon!
Több mondat nem hagyta el Berion száját, és elvágtatott. Sokáig bambultam még magam elé, mélyen megérintettek a dolgok, amiket mondott. Legbelül tisztában voltam vele, hogy az igazságot tárta elém, próbálta felnyitni a szemeimet. Végül hátat fordítottam, visszaballagtam a kunyhó belsejébe, hol meglepő látvány tárult elém. Édesanyám egy kardot fogott a kezében, amit felém nyújtott.
- Kisfiam! Neked nem az a sorsod, hogy egy vénülő asszony bánatát lesd egész életedben… Te is rájöttél már erre, a te ereidben is apád vére csörgedezik, a felmenőid harcosok voltak, nemzedékekig visszamenőleg. Ott voltak amikor Sauron elbukott, küzdöttek Arnorért az angmari Boszorkányúr ellen. Te vagy az egyedüli gyermekem, ezért mindennél jobban féletelek, viszont nem vehetem el tőled azt, aki vagy.
Nem számítottam ezekre a szavakra, de lelkesítőek voltak számomra. Átvettem a megözvegyült asszony kezéből a fegyvert, mely a tokjában hevert. Markolatánál fogva kihúztam abból, s a fényes penge elkápráztatott.
- Használd ügyesen!- ösztönzött édesanyám, s mialatt engem szemlélt, egy halvány mosoly tűnt fel orcáján, addigra el is feledtem, milyen gyönyörű is volt, amikor boldog. Meglehet, nem őszinte örömöt érzett, viszont nekem ennyi is tökéletesen elég volt. Megcsókoltam imádott nevelőm homlokát. Másnap hajnalban elbúcsúztam tőle, azon ígérettel, hogy vissza fogok térni, meg fogom látogatni, ahányszor csak lehetőségem lesz rá. Sietős léptekkel indultam meg a fák rengetegének irányába, melynek szélénél négy ember várakozott. Egyikük már ismerősnek bizonyult, hiszem ő személyesen Berion volt, a másik egy teltebb fiú, a harmadik megvolt vagy két és fél méter magas, a negyedik pedig egy sovány, rókaképű legénynek tűnt.
- Üdv néktek!- köszöntem az utazóknak, kik megilletődötten, tanácstalanul álltak, akár a földbe vert cövek. Csupán Berion kacagott egy kellemeset, mintha meg sem lepődött volna érkezésemen.
- Nohát! Mégiscsak eljöttél Saleroth? Helyes! Ők itt Fyn, Halgon, és Modrick.
Az öreg kósza pont abban a sorrendben mutatta be a férfiúkat, mint amelyikben én felmértem őket elsőre. A kis kompánia útnak is indult, mégpedig Északnak, amerre a dúnadan tábor volt. Útközben összeismerkedtem mindhármukkal, egész jól kijöttünk. Három napos vadonbéli vándorlást követően, elértünk egy tisztásra, amely az erdő közepén terült el. Valahol a Szelesdombok és Fornost városa között lehettünk. Zöld színű sátrak voltak mindenfelé, néhol tábortűz lobogott, amin az ételt sütötték, kicsivel odébb gallyakból, s egyéb növényi hulladékokból összetákolt bábukra lövöldöztek a gyakorolni kívánó íjászok. Mindannyiunk másféle elképzeléseket táplált a táborról, ezért érdekes arcokat vágtunk, amikor a valósággal szembesültünk. A többi ember nem igazán foglalkozott vele, hogy mi megérkeztünk, csak végezték a munkájukat, kivették a részüket a közösségből.
- Bemutatlak benneteket a vezetőnknek, ő ott van, abban a sátorban. Legyetek tisztelettudóak!- szólított fel bennünket Berion, s ez alakalommal látszott rajta, hogy nem viccelt. Igazán kíváncsi lettem, érdekelt, ki is lehetett valójában a vezér, ki majd remélhetően eligazít bennünket. Belépve a sátorba, egy férfit láttunk csupán, ki egy hatalmas térkép fölött állott, erősen figyelve azt. Úgy tűnt, komoly gondolatok foglalkoztatták, ám Berion üdvözletére kizökkent addigi foglalkozásából, ránk kezdett koncentrálni. Ekkor vettem észre csak, hogy egyik szemén szemkötő volt.
- Üdvözöllek benneteket barátaim! Az én nevem Arlaith, én vagy a dúnadan kószák kapitánya. Mostantól én vagyok a parancsnokotok, és elvárom tőletek, hogy hűségesek legyetek, bizonyítsátok rátermettségeteket az ellenségeinkkel szemben. Orkok portyáznak a vidéken, goblin rajtaütésekről számolnak be, szinte minden héten. Mi vagyunk a gát, amelynek megálljra kell felszólítania e gonosz lények gyülekezeteit. Az elkövetkezendő hónapokban megtanítunk majd benneteket harcolni karddal, íjjal, tőrrel, sőt még puszta kézzel is. Nem lesznek könnyű idők, viszont én hiszek bennetek. Berionra bízlak benneteket, hogyha már úgyis összeszoktatok.
Ezzel le is zárult a legelső találkánk Arlaith kapitánnyal. Teltek a napok, mi pedig egyre inkább belelendültünk a kiképzésbe. Szerény személyemtől az íjászat állt a legmesszebb, nekem a kardvívás volt az erősségem, abban szinte verhetetlen voltam az újoncok között, de amikor íj került a kezembe, mintha megfordult volna velem az egész világ. Nehéz volt rendesen beletanulnom a mesterségébe, ám végül is sikerült. Egy alkalommal azt a feladatot kaptuk négyen, miszerint szerezzünk valami vadat, amit majd vacsorára elfogyaszthatnak a kószák. Késő délután volt, viszont mi még mindig a vadont jártuk.
- Nem értem. Mi még csak újoncok vagyunk, miért pont bennünket küldenek vadászni? Ráadásul bármilyen felügyelet nélkül.- értetlenkedett Fyn.
- Tényleg ennyire ostoba vagy? Ez egy próbatétel.- magyarázta meg Modrick, aki nem igazán rajongott a kissé telt fiúért.
- Azért küldtek bennünket egyedül, mert így nagyobb teher nyomja a vállunkat. Tőlünk függenek a társaink, ezért muszáj felelősségteljesen teljesítenünk ezt a feladatot.- tettem hozzá, sokkalta kedvesebb hangnemben, mint amit az előttem felszólaló egyén használt.
- Nem maradnátok csöndben? Így soha az életben nem lövünk semmit…- mordult fel mély hangjával Halgon. Ő nem volt egy túlzottan beszédes típus, leginkább csak akkor adott ki hangot, amikor valaki kérdezett tőle valamit, ám abban az esetben sem mindig. Ettől függetlenül okosnak bizonyult, fizikai ereje pedig talán még egy olifántéval is vetekedett. Halgon haladt legelöl, megkíséreltem minél közelebb maradni hozzá, nehogy leszakadjak, velem együtt meg másik két cimborám is. Az erdő elcsendesült, félelmetesen nesztelenné vált minden. Az izomkolosszus megállt, sejtelmesen nézett reánk.
- Halljátok ezt?- kérdezte.
- Én nem hallok semmit.- közölte Fyn, mialatt megtörölgette homlokát.
- Pont ez a probléma. Túlságosan nagy lett itt a csend.- közölte Halgon. Igaza volt, az erdőben még csak madárcsicsergést sem lehetett hallani. A fáknak levelei sem suhogtak a lágy szellőtől, csupán a kétségekkel, nyugtalansággal teli csönd maradt, ami fátyolként telepedett a csapatunkra. Egyik pillanatról a másikra, eszméletlen bűz csapta meg az orromat.
- Mi ez a szag?- suttogtam, megundorodott arcot vágva.
- Hehe! Én Fynre tippelek.- gúnyolódott ismételten Modrick, mire én csak a szememet forgattam.
- Fogd be Modrick, vagy agyoncsaplak! Én… Én tudom ez mi. Éreztem már ezelőtt, amikor kisgyermekkoromban a családomra orkok támadtak.- világosított fel hármunkat Fyn. Valószínűleg legbelül mind attól rettegtünk, hogy ezen szavak hagyják majd el a száját. Félelmünk beigazolódott. Feszültség lett úrrá rajtunk, éreztem, ahogyan felgyorsul a szívverésem, minden másodperc egy órának tűnt. Ezt követően egy fülsüketítő, sikolyhoz hasonló kiáltás rázta fel az erdőt, majd ezzel egyszerre egy nyílvessző fúródott bele a mellettem álló fába, alig pár centiméterre a homlokomtól.
- Ez csapda!- kiáltott fel Modrick, s előhúzott egy nyílvesszőt, amit bele is lőtt a legelső orkba, amelyik kibukott a tölgyesek takarása közül. A következő pillanatban egy nyílhegy felsértette a jobb karomon a bőrt, de szerencsére nem állt belé, csak horzsolta. A fájdalmat így is kölcsönözte, viszont nem tett harcképtelenné, sokkal inkább dühös lettem. Kirántottam az apám kardját a tokjából, és felállottam egy farönkre, ahonnan elrugaszkodva egy ugrással, felülről indítottam csapást a legközelebbi támadónk felé. Mikorra a lábamra érkeztem, az ő feje már kettéhasadt. Nem tudtam volna megmondani, hogy mennyien voltak, viszont nálunk bőven többen. Tovább folytattuk a küzdelmet, egyikünk sem menekült el. Habár létszámban alulmaradtunk, képzettségünk messze túlszárnyalta az ostobán, stílus nélkül hadakozó gonosz lényekéét. Egyik ellenfelem oldalról kívánt volna felszabdalni, de hárítottam támadását, mialatt pedig pengéink egymásnak felszültek, ő rám üvöltött. Szemei vérben forogtak, pofájából rothadó bűz áramlott. Bal lábammal a sípcsontjára rúgtam, mire ő kibillent egyensúlyából. Kihasználva az alkalmat, lecsaptam az egyik kezét, azután átdöftem a mellkasát. Ocsmány vére patakzóan bugyogott ki satnya testéből. Tekintetemmel a többieket kerestem, csak elvétve véltem őket felfedezni, bár nem voltunk messze egymástól. Minél távolabb kerültünk volna, annál inkább kiszolgáltatottá váltunk volna. Néhány másodperc elteltével, egy nagyobb ork lépett ki a bozótosból, félelmetesebb volt bárminél, amit életemben valaha láttam. Buzogányát az én irányomba szegezte, majd lendületből hasított vele, amit éppen, hogy csak ki tudtam védeni. Hátrálnom kellett a támadási elől, mígnem nekifeszültünk a másiknak. Ő lefejelt, mire újból visszább léptem, azután megbotlottam egy farönkben, a földre zuhantam. Felém állt, készült kioltani életemet, ám ekkor két kéz átívelt a fején, s majdhogynem lecsavarta azt a nyakáról. Eldőlt holtteste mögött Halgont véltem felfedezni, ki jobbját felém nyújtotta.
- Állj fel testvér!- parancsolt rám, eztán emelődaru módjára állított ismét a talpamra. Mind a négyen egy kört alkottunk, ellenségeink, s saját vérünk borította ruhánkat, de még mind életben voltunk. Az elvetemült teremtmények körülzártak bennünket, már érezték a friss hús ízét szájukban. Kissé kimerült voltam, a karom egyre gyengébben szorította a kardom markolatát. Úgy éreztem, eljött a vég, de mielőtt még szétmarcangolhattak volna bennünket az orkok, nyílvesszők hasították végig a levegőt, majd tizedelni kezdték őket. A megmaradtak ijedten visítozva rohantak vissza búvóhelyük irányába. Népünk tapasztaltabb kószáinak egy csoportja mentette meg életünket, akik később visszakísértek bennünket a táborunkba. Ellátták a sebesüléseinket. Amikor Berion megtudta, hogy mi történt velünk, azon nyomban hozzánk sietett, mert saját szemével akart megbizonyosodni a testi épségünkről.
- Nagy szerencsétek volt, amiért azaz őrjárat pont arrafelé bóklászott. Napokkal ezelőtt az a vidék még teljesen nyugodt volt, sőt, már hosszú ideje nem jelentettek arról semmiféle fenyegetést. Orkok… Nem lehet őket kiszámítani. Minden esetre ti éltek, s ez számít leginkább. Mostantól tiszteletbeli kószák vagytok, bebizonyítottátok a harcra való alkalmasságotokat.- jelentette ki az idősebb pártfogónk, szavaiból büszkeség áradt, ami miatt mi is boldogok voltunk. Észak őrzői közé tartozunk immáron, az évek elteltével egyre több tapasztalatot szereztünk. Világlátott emberré lettem, legalábbis ami Eriadort illette. Megcsodáltam Amon Sul, sőt Fornost maradványait, az ősi romokat, melyeket egykoron apáim védelmeztek. Bejártam Brít, együtt ittam a legfinomabb sert a Megye hobbitjaival. Még a régi arnori királyok sírhelyeire is elvitt egyszer az utam, hol leróhattam kegyeletemet. Ahogy az idő múlt, számunkra nem javult a helyzet. Megszaporodtak a gonosz erők, ezt érezni lehetett. Egy napon kapitányunk magához hívatott.
- Állok szolgálatodra Arlaith kapitány!- mondottam, amikor odaléptem hozzá.
- Saleroth! Jó, hogy itt vagy. Lenne számodra egy feladatom.
- Mit kívánsz tőlem?
- Kineveznélek hírszerzőnek. Az évek során már számos alkalommal hasznodat vettük, heves harcokban edződtél meg, s habár ifjú vagy még, de tapasztalt. Jól ismered Északot is, szereted az embereket. Járd be a világot! Félévente egyszer térj vissza ide, és számolj be nekem mindenről, amit láttál, vagy hallottál. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül az eseményeket, amik köröttünk zajlanak.
Meglepődtem ezen a feladaton, nem számítottam volna arra, hogy muszáj leszek elhagyni a táborunkat.
- Értettem. Mikor induljak?- érdeklődtem.
- Már holnap.- kaptam meg azonnal a választ. A következő hajnalon felnyergeltem a lovamat, majd nekivágtam Középfölde idegen tájainak.

Nagyon szépen köszönöm! ^^