Név: Rengeteg néven ismerték már. A valódi neve Mairon, de használta már az Annatar nevet is. A sindák ráaggatták a Gorthaurt, a noldák pedig, mikor Melkor mellé állt, Sauronnak nevezték el, “Utálatnak”, ami rajta is maradt
Becenév: A Csodálnivaló, Ajándékok Ura, A Gyűrűk Ura, Az Ellenség, A Szem, A Sötét Úr, igazából Ilúvatar Nyavalyás Gyermekeinek képzeletéből született az utolsó három, mert már nem csak ők, hanem maga Sauron is elfelejtette, hogy nem mindig volt gonosz és romlott
Nem: férfi
Kor: Kb. 50 000 év, még Arda teremtése előtt “született” Eru keze által
Faj: ainu - maia
Hűség: Egykor Melkor, most már csak önmaga
Play by: Sala Baker(filmben)
Külső jellemzés: Mikor leszállt Ardára más maiákkal, egy aranyszőkehajú, kellemes küllemű férfi volt, a szemei, mint az olvadt arany, szép arcáról sugárzott a szeretet Ilúvatar Gyermekei iránt, még az ő magasságukat is felvette, hogy ne érezzék kényelmetlenül magukat egy óriás mellett. Azonban miután Melkor megszerezte magának, szépsége hervadni kezdett, a bőre egyre sápadtabbnak és betegesebbnek látszott, a szeméből a melegségnek nyoma sem volt, aki belenézett, csupán sunyi rosszindulatot látott benne. Többé nem törődött azzal, hogy megriadnak-e a méretétől, három méter magasasan járt a quenyák között. Az arany szempár tüzesre váltott, a pupillája pedig elkeskenyedett, mint a kígyóké. Mindez azonban a saját akaratából volt, hiszen képes volt bármilyen alakot felvenni. Szép álcáját is fel tudta ölteni, ilyenkor senki nem bírt ellenállni nyájas mosolyának és méztől csepegő szavainak. Mikor elhagyta Valinort, hogy Utumnóban maradjon, új külsőt varázsolt magára, a haja fekete volt, a bőre pedig beteges szürke, a szeme pedig jobban izzott, mint valaha. Fekete és félelmes páncélt viselt, hasonlót Melkoréhoz és egyre jobban rettegték még az orkok, farkasok és sárkányok is. Númenor veszte után, fizikai testének elpusztulása miatt nem volt kedve visszavenni régi álcáját, és felvette azt az alakot, amit a legjobban ismernek és rettegnek Középfölde szabad népei. Azzal riogatta az embereket, tündéket és törpöket, hogy egy hatalmas, lángokból álló szem alakjában repült el fölöttük és a Szem örök szimbólumává vált.
Régen gyönyörűbbnél gyönyörűbb kelméket hordott, köntösöket, ingeket, bőrcsizmákat, de mára már, ha testet is ölt, félelmetes, fekete páncélját viseli és egy annál is riasztóbb sisakot, melyet hosszú, vészjósló fémnyúlványok ékesítenek. Ő maga kovácsolta a „ruhatárát” és fegyverzetét, természetesen. Attól, hogy a szíve megrothadt, régi szenvedélyének még mindig hódol.
Belső jellemzés: Egykor kedves, segítőkész, életvidám és melegszívű, aki mellőzött minden önzést és másokkal törődött, mostanra ezek közül pont az a felsoroltak ellenkezője áll fent. Imád pusztítani, mindegy, hogy mit, akár a saját szolgáit is, csak saját gőgje és büszkesége tartja még a világban. Nem létezik, hogy valaki nála kegyetlenebb és aljasabb legyen. Tüzessége ellenére szíve jégből van, nincs benne sajnálat vagy bűntudat, melyeket egykor érzett. Mohó hatalomvágya folyton égeti belülről, nyughatatlan, szeme folyton pásztázza Középföldét, hogy hol lehet lecsapni, hol lehet tönkretenni, megrontani, meggyalázni valamit.
Emellett azonban alattomos és gyáva is, sosem bocsátkozna nyílt harcba senkivel, ha nem muszáj. Egyszer tette meg, mikor a mája jókorára dagadt, mikor sikerült a tengerbe süllyeszteni Númenor Királyságát, akkor kihívták, és elvesztette a Drágaságát. Ha szeret valamit – bár ez erős szó-, akkor az az Egy Gyűrű. Ő hívta mindig Drágaságnak, bár talán csak a mesterművét és a Gyűrűbe öntött hatalmat imádta.
Meggyőzőképessége páratlan, még megromlottsága után is képes volt másokat csábítani, még magával Melkorral is elhitette, hogy önzetlenül szolgálja és hogy Ő maga nem vágyik hatalomra. A hazugságok, az álcázás és az összeesküvés hamisítatlan mestere. Mikor Melkor elbukott, gondolkodott rajta, hogy meghunyászkodik a Valák előtt, hogy bűnbocsánatot nyerjen, de büszkesége nem engedett és Ő lett Középfölde elsőszámú ellensége.
Történet: Vigyázat, jelentős spoilereket tartalmaz a Szilmarilok c. könyvből!!!A kezdet kezdetén, a Végtelen Ürességben csak Eru Ilúvatar létezett, Mindenek Atyja, s Ő megteremtette az ainukat, nagyhatalmú és erős szellemeket. Az Ainundaléból, Az Ainuk Zenéjéből megteremtette Ardát, Ilúvatar Gyermekeinek otthonát, s azt mondta az ainuknak, első gyermekeinek, hogy menjenek le Ardára, s formálják kedvük szerint. Ám nem minden ainu volt képes teremteni, volt egy külön – gyengébb, de nem kevésbé értelmesebb – águk, a maiák, akik pusztán formálni tudták azt, amit az ainuk – vagy ahogy azután hívták őket, hogy Ardára jöttek, Valák – megteremtettek.
Nem minden maiát jegyzett fel a történelem, de akiket ismernek, azok ezen neveken nevezték magukat: Osse, Uinen, Curunír, Aiwendil, Melian, Alatar, Pallandó, Olórin és Mairon. Róla szól most ez a történet…A kalapács nagyot csattant a vörösen izzó vason, kápráztató szikrákat szórva magából. Aule, a Kovács megfordította, majd újra egy hatalmasat csapott rá, még nagyobb szikraesőt szórva a műhely padlójára. Mairon nem tudta türtőztetni magát, ugrálni és tapsolni kezdett. Még sosem látott ilyet. Aule teremtette a vasat, de Mairon nem értette, miért válik formázhatóvá, ha felhevítik. De az igazat megvallva nem is érdekelte, egyszerűen csak csodálta mestere munkáját, nem akarta és nem is merte kétségbe vonni.
Aule kedvesen megsimogatta a haját, majd valami kis fény csillant fel a szemeiben.
- Szeretnéd megpróbálni? – kérdezte, de szinte még be sem fejezte, Mairon ki is kapta hatalmas kezei közül a kalapácsot és beállt a helyére. Aule megfordította a kardot, Mairon pedig, ahogy figyelte a mestert, amilyen precízen csak tudott, rácsapott az izzó vasra, de akkorát, hogy beleremegett az üllő, Ő pedig ijedten hőkölt hátra. Aule halkan kuncogott és hagyta, hogy a maia hátráljon, míg csak belé nem ütközött.
- No, nem kell itt félni. Nagyon szépen csináltad, csak kicsit finomabbnak kell lenni. Nem az a lényeg, hogy addig üsd a vasat, míg a karod le nem szakad, hanem hogy minél szebb alakra tudd formálni. Érezned kell, mikor kell kisebbet, mikor kell nagyobbat ütni. Ez most kicsit túl erős volt, de -
- Ugyan, drága Aule, nem volt azzal a csapással semmi gond! – a hang a műhely bejáratából jött. Mairon odakapta a fejét, Aule azonban nem nézett arra, csak mereven bámult a szemközt lévő kohó tüzébe.
Az érkező a háta mögött összefűzte a kezét, mintha valamit rejtegetne, és szinte lopakodva beljebb lépett két lépést a helyiségbe. Egyenes szálú, éjfekete haja a derekáig ért, az elülső tincseket a feje hátuljára kötötte egy ezüst csattal, vörös és fekete köntöse suhogott a kövön. Arca szép volt, határozott vonalú, keskeny szája negédes mosolyra húzva, finom metszésű orra fölött fekete szemei ónixként csillogtak, és mohó tűz égett bennük minden sötétség ellenére. Mairont azonnal rabul ejtették azok a szemek.
- Nem, – folytatta Melkor, a leghatalmasabb Vala-, egy csapásnak határozottnak kell lennie és oly’ erősnek, hogy még a legkeményebb anyag is megtörjön alatta. Olyannak kell lennie, amelyet félnek, s a föld fundamentuma is megremeg elsöprő erejétől. – míg beszélt, Melkor odasompolygott Mairon elé, s tenyerébe véve cirógatta annak arcát. Egész közel hajolt hozzá, s immár nem beszélt, hanem Mairon gondolataihoz szólt, s közben megfeledkezett Auléról, aki kivette Mairon kezéből a kalapácsot és erősen megmarkolta.
Igaz-e, Csodálnivaló Mairon? Mindenki azért csodál, hogy mily’ nagylelkű és önzetlen vagy. De én látom benned a hatalomvágyat. Ha óhajtanád, a kisujjad begörbítésével kicsikarhatnád belőlük, hogy ne csak csodálják, de imádják és féljék a nevedet. A lelkedbe látok, Mairon… Tudom, hogy erre vágysz. Hogy a lábaid előtt heverjenek és csókolgassák, simogassák a lábfejed és rimánkodjanak irgalomért. S én magam is erre vágyom. Mi ketten… Ó, drágaságom, mi ketten… hatalmasak lehetünk… Állj mellém, s mi ketten leszünk Arda vitathatatlan és teljhatalmú urai…Ekkor Aule mozdult, s Melkor azonnal visszahőkölt, olyan gyorsan szakadva ki Mairon elméjéből, hogy az szinte fájt neki és öntudatlan maradt, míg Melkor el nem ment. Mert Aule tekintete is szikrákat szórt, mint az előbb az izzó vas, s Melkor tudta, hogy visszavonulót kell fújnia. Felemelte a kezeit, a megadás jeleként, és tenyérbe mászó mosollyal kihátrált Aule kovácsműhelyéből. Mairon pedig azután is nézett utána, miután Aule magában morogva és zsörtölődve visszatért a munkájához, akkorát ütve a kardra, hogy alatta még az üllő is kettétörött.
Mairon felriadt. Ott állt egyedül, kezében az öntőformával, amibe beleszilárdult a maradék anyag. Megint elmerült a látomásokban, amik gyötörték. Általában tudta kezelni őket, elzárta elméjét a zavaró és tolakodó jelenések elől, de most valahogy még is elragadták, erősebben, mint valaha. Szaggatottan felsóhajtott. Olyan sok ideig állt ott, hogy a gyűrűk már kihűltek, s megszilárdultak. Kinyitotta a formát, s szemügyre vette munkáját. Egyszerű karikagyűrűk voltak, egy-egy aprócska malachittal, topázzal, holdkővel, azurittal és ónixszal. Nem éppen a legalkalmasabb kövek gyűrűhöz, de Mairon unalmában csinálta őket, nem számított, mi van bennük. Kivette őket a formából és mindegyiket felhúzta a jobb kezére. Imádta a gyűrűket, ezek készítéséhez értett a legjobban és lelte örömét bennük, és ezek voltak számára a legbecsesebb ékszerek.
- Szokatlan választás – halott egy mély hangot. Megpördült és meredten bámulta Melkort, aki alig két lépésre állt tőle, de már egy jó ideje. Mairon megacélozta lelkét, kihúzta magát, s merészen szólt:
- És akkor mi van? – Melkor vérfagyasztó nevetést hallatott, amitől Mairon hátán végigfutott a hideg. És nem feltétlenül rossz értelemben.
- Az égvilágon semmi. Épp ellenkezőleg, szeretem, ha valami más. És a másság kicsit sem ront csodás remekeiden, kedves… hogy is hívnak? – Mairon mit sem szeretett jobban, mint ha a munkáját dicsérik, azonnal elengedte magát és kedvesen rámosolygott Melkorra.
- Mairon a nevem. Szeretnél egyet, nagyuram? – kérdezte, és előrenyújtotta a sokgyűrűs kezét, hogy Melkor válasszon tetszése szerint. Az elhárította a kezét, és szórakozottan a kezébe vette és vizsgálgatta a közelben heverő kovácskalapácsot.
- Jó nagyot lehet ütni ezzel a kis szerszámmal, nemde bár? Sőt mi több, hatalmasat, s határozottat. Egy csapásnak határozottnak kell lennie és oly’ erősnek, hogy még a legkeményebb anyag is megtörjön alatta. Olyannak kell lennie, amelyet félnek, s a föld fundamentuma is megremeg elsöprő erejétől. Igaz… Mairon? – Mairon érezte, hogy kiszalad a lába alól a talaj. Melkor megragadta a kezét és megtartotta. Forrón megszorította a jobbat, a gyűrűset.
- Keress fel, ha úgy döntöttél, osztod a véleményemet – súgta a fülébe. Elengedte a kezét és felmutatta az ónix-gyűrűt.
- Tudod mit? Mégiscsak kérek egyet. Ennek a felettébb kellemes társalgásnak az emlékére – azzal nevetve elsétált, otthagyva Mairont, aki tíz perc elmúltával már a sarkában volt.
Mert Melkor igen is tudta a nevét, és Ő küldte a látomásokat. Szüksége volt egy erős szolgára, és mivel Mairon volt a legerősebb maia és Melkor látta benne a hatalomvágyat. Már korán észrevette, hogy a maia szerette, ha minden úgy megy, ahogy Ő eltervezte vagy mondta és hogyha Ő teljesít a legjobban. Mikor valaki más is hozzá hasonló szépet csinált és Aule abban is gyönyörködött, Mairon szívébe irigység és valami sötétség költözött. A gyűlölet…
- Néha olyanok vagytok, mint két taknyos orrú emberkölyök, drágaságaim. Az csak egy cafat hús, akad még bőséggel, ahonnan az jött – nevetett Sauron örömtelenül, ahogy Drauglurint, a hatalmas fekete fenevadat, minden farkas atyját és Thuringwethilt, a vámpírok anyját figyelte, amint egy kínjában üvöltő tündét téptek két felé. A fényes, fekete padlóra friss vér ömlött. Sauron szemügyre vette benne tükörképét és szórakozottan a füle mögé tűrt egy aranyszőke hajtincset. Drauglurin morogva csámcsogta az immár kínhalált halt tünde felsőtestét, míg Thuringwethil igyekezett minél több vért felnyalni a kövezetről, mielőtt a farkas azt is követeli magának.
A kezén lévő aranygyűrűt nézte. Hatalmas rubint foglalt bele, amely a tűz fényét visszaverve csillogott mutatóujján. Thuringwethil befejezte a nyalakodást és odakuporodott Sauron lába mellé.
- Ugye milyen káprázatos a gyűrűm?- kérdezte a gonosz maia a vámpírt. Amaz hevesen bólogatott és véres szájával megcsókolta a felé nyújtott kézen a gyűrűt. Sauron elégedetten hátradőlt a trónszékén és a habzsoló Drauglurint figyelte.
- Kellően ízletesnek találod a húsát, drágaságom? – kérdezte a farkast. Az felnézett rá, és vicsorgott, de a szemében nem volt nyoma gyilkos szándéknak. Sauron felszegte az állát és gúnyosan mosolygott.
- Jó. Jó. Holnap is kapsz egyet, ha a foglyaink holnap sem lesznek elárulni, ki küldte őket. – De nem árulták el. Másnap is leküldte Drauglurint, aki felfalt egy újabb tündét. Finrod Felagund és Beren maradtak csak. Sauron másnap nem Drauglurint küldte, szerencséjére, mert azt a farkast a Felagund megölte, de csekély ár volt az Sauronnak, hiszen a noldát is magával vitte a sírba.
Sauron nevetve állt fekete tornyában és egyre gondterheltebben figyelte, ahogy Melian lánya és az a büdös valinori korcs kutya egyre közelebb kerülnek Tor-in-Gaurhothon álló erődítményéhez.
Végül leküldte magát Drauglurint, de az több sebből vérezve jött vissza és lerogyott a lába elé. Sauron letérdelt hozzá és megsimogatta a megtépett, véres bundát.
- Huan van itt… - nyögte a farkas, és kidöglött. Sauronnak kedvesek voltak farkasai és vámpírjai, így szeme szikrákat szórt és gyűlöletet árasztott, mikor kilépett várából, hogy megbosszulja kedvenc farkasát és elküldhesse Lúthient Melkornak.
Farkas alakot öltött és megrohamozta Huant. Az kitért előle. Há, gyáva dög! – gondolta Sauron, és inkább Lúthient vette célba. Leteperte a földre, mellső mancsait keményen a lány vállába mélyesztette és mérgező leheletével elkábította, de a lány felemelt valami fránya tündeköpenyt, amely egy pillanatra Sauronra is hatott, s Ő úgy érezte, menten leragad a szeme. Akkor érezte, hogy Huan nekivetődik és belemar a vállába. Dühödten oldalra gurult, felébredve az éles fájdalomtól, és ide-oda hengeredve próbálta feltépni a vadászkutya torkát. De ezt a kutyát a Valák küldték és túl nagy falat volt Sauronnak. A kutya vérző harapásokat hagyott rajta, fárasztotta, és egy óvatlan pillanatban elkapta a torkát.
Sauron rettegett, vonaglott és gondolatban Melkorhoz sikított, de Ő elzárta előle elméjét. Sauron minden formában szabadulni próbált, kígyóvá majd egy izzó, balrogszerű szörnnyé, de ahogy egyre kétségbeesettebb lett, visszavedlett eredeti alakjába. Aranyhaja ragacsos volt a saját vérétől és arca egyre sápadtabb lett. Lúthien odalépett hozzá, és megfenyegette, hogy örökre elveszi tőle a testét, és hogy megszégyenült szelleme az örökkévalóságig kell, hogy tűrje Melkor megvetését, hacsak át nem adja a szigetet.
Amint érezte, hogy Huan szorítása lazul, kitépte magát a szorításból, s vámpír alakot öltve elröppent, így adva fel az erődjét. Rettegve menekült el, senki sem tudja, hová. De hűsége Melkor iránt nem lankadt, csak időre volt szüksége, hogy meggyógyuljon. Miután ellopták az egyik szilmarilt Melkortól, Sauron visszatért hozzá.
Beröppent a trónterem ablakán, és visszaváltozva valós formájába, lehuppant Melkor lába elé.
- Mester… – motyogta és remegő szempillákkal felnézett Melkorra. Csak megvetést látott a szemében és gyűlöletet.
- Magyarázatot követelek. – sziszegte a bukott Vala. Sauron meg akarta érinteni a kezét, de Melkor visszahúzta és visszautasításától Mairon szorító érzést érzett a torkában. Visszafojtotta a könnyeit.
- Mester, Melian ivadéka le akarta tépni a húsomat és testetlen szellemé varázsolni! – fakadt ki.
- És miből gondoltad, mikor visszakotródtál hozzám a csizmám talpát nyaldosni, hogy nem teszem majd meg ugyanazt? – minden egyes szó fájón hatolt Sauron lelkébe, mely akkor még nem volt teljesen romlott, volt még benne reménység, s akkor olyan törékeny volt és annyira szíven ütötték Melkor kegyetlen szavai, hogy
úgy érezte, mentem faképnél hagyja és visszakönyörgi magát Valinorba. Rémülten felpattant védekezően a szájához tartotta a kezét.
- Nem tennéd!
- Fogadjunk? – kérdezte Melkor gonoszul, szadista vigyorral az arcán. Begörbítette ujjait, s fekete homályból előbontakozva már ott volt a kezében Grond, az Alvilág Pörölye, s Melkor megindult felé.
- Évszázadok munkájával építettem földalatti citadellámat, száz leugányi* erősített fal veszi körül. Megszámlálhatatlan balrogot, sárkányt… - Sauron a falhoz hátrált, miközben Melkor egyre csak közeledett felé. - … trollt, orkot, vérfarkast tenyésztettem. Ezerévnyi fizetség a tetteimért. Nem is beszélve a füstfüggönyről, ami eltakarja a Napot. S mindezt miért? Hogy valami tünde szajha… meg egy mocskos csavargó bemasírozhasson a főbejáraton, kitéphesse a szilmarilt a koronámból és masírozzon is ki?! MI?! – Sauron ekkor már reszketett, és egész Angband rázkódott Melkor dühétől.
- Te… - recsegte Melkor vészjóslóan nyugodtan, demár emelte is Grondot.
- Mester kérlek könyörgök bocsáss meg nagyon sajnálom, nem az én hibám volt könyörgöm, ígérem jóvá teszem! – hadarta Sauron és lekuporodott a földre, arcát eltakarta és felzokogott. Várta, mikor csap le a Grond, de a csapás nem jött. Felnézett. Melkor felhúzta az orrát és letörölt a könnyeket Mairon arcáról.
- Legyen, te Eru ballépése. Testetlen szellemként úgyis még haszontalanabb lennél számomra. A Grond semmivé lett és Melkor visszasétált az ablakához, amelyből rálátás nyílt egész Angbandra. Sauron azonnal felpattant, tudva, hogy bűneit Melkor megjegyezte, de adott egy másik esélyt.
- Megkereshetem a szilmarilt! – kiáltotta, s hatalmas, tüzes szem alakjában vizslatta Melkort.
- Felejtsd el a szilmarilt, csak az erődöt sajnálom. – S aznap már nem szólt Sauronhoz.
Minden olyan tökéletes volt! A tündék nagy része, főleg az eregioni kovácsok mind-mind hódoltak neki. A kilenc ember elméje már kezdett is engedni az akaratának és senki se gondolta, hogy Annatar, a nemes és nagylelkű Annatar áll a furcsa viselkedésük mögött. Dörzsölgette a tenyerét, tudta, hogy hamarosan csak neki engedelmeskednek majd és az elvarázsolt gyűrűi lidércekké változtatják az ostobákat. A törpökre nem volt olyan nagy hatással a hét gyűrű, de így is megrontotta őket, kapzsik lettek és idegenkedők, rosszindulatúak és csak saját magukkal törődtek, Sauron nem is várt volna többet azoktól a kőfejű szőrcsomóktól.
Érezte a hőt az arcán, amely a Végzet Hegyének katlanából szállt fel. Sauron felemelte a még mindig izzó remekművét. A legegyszerűbb, de mégis a legcsodálatosabb gyűrű volt mindközül, amiket valaha készített. Magasba emelte, s mély, földöntúli hangon szólt a Mindenséghez, hatalmas erejét a gyűrűre összpontosítva, és a saját, Sötét Nyelvén beszélt.
- Ash nazg durbatulúk… Ash nazg gimbatul… - a hangja egyre mélyült, az aranygyűrű pedig felizzott, és Sauron szavai lassan belevésődtek az ékszerbe.
- Ash nazg thrakatulúk… - érezte, ahogy felforr a vére, az arca lángolt, az energia átjárta egész testét, forró lávaként perzselve minden porcikáját, és Ő élvezte. De még hogy élvezte! Szemgolyója befordult a koponyájába, s haja vadul lobogott a feje körül.
- Agh burzum-ishi krimpatul! – hörögte, s az utolsó szótaggal minden sötét vágya a gyűrűbe szállt. Azon még egyszer felizzottak a szavak, mint egy nyomatékosítva az elhangzottakat, s Sauron felhúzta a gyűrűsujjára. De ez volt a ballépése, mert az átkozott tündék, akiknek csak három gyűrűt adott elővigyázatosságból, megérezték az Egy hatalmát a sajátjukon keresztül. Sauron is érezte, hogy rájöttek, és felordított perzselő gyűlöletében és dühében, hogy egész Mordorban reszkettek hangjától az orkok.
- Valamit titkolsz előlem. – mondta a númenoriak királya, s megpróbált Sauron tekintetéből olvasni. Ő keresztbe vetett lábbal ült egy karosszékben, ujjait hullámoztatta, mintha lantot pengetne, s a kandallóban a tűz az ujjainak ritmusa szerint táncolt, hullámzott. Huncutul mosolygott és felnevetett, állva a halandó tekintetét.
- Ugyan, mit titkolnék előled, hatalmas Ar-Pharazón, királyok királya? Nem szokásom olyan dolgokat titkolni, amik nyilvánvalóak. – rebegtette meg a szempilláját. Ar-Pharazón arca már torzult is el a sértéstől, de Sauron felállt és mögé sétált, kezeit megnyugtatóan a király vállára helyezte.
- Ó, nem akartalak megbántani, nemes uralkodó. Téged lefoglalnak birodalmaddal kapcsolatos teendőid és nincs időd efféle dolgokkal bajlódni. De megkönnyítem a dolgod. Elárulom neked, fenséges Ar-Pharazón, hogy a Valák rászedtek téged és népedet. – súgta a király fülébe. Az megmerevedett.
- Hogy mi? – kérdezte végül fogcsikorgatva. Sauron elnyomott egy vigyort.
- A Valák azt mondták nektek, hogy csak az létezik, amit ők teremtettek, s hogy minden más semmit sem jelent. Hogy az Ürességben nincs élet, csak halál. Pedig ez nem így van.
Azért tették, hogy elzárjanak titeket a leghatalmasabb és legbölcsebb Valától. Ő Melkor, az én mesterem, s ők árulónak, cselszövőnek titulálva őt az Ürességbe taszajtották, csak azért, mert az Ő igazsága nem egyezett az övékkel. Gondolj csak bele! Miből teremtenének, ha nem az Ürességből. Az Üresség a minden, a nélkül nincsen semmi. Érted már? Ő a leghatalmasabb úr, s őt kell imádni, mert Ő mindennek az atyja! Ha hozzá imádkoztok, Ő odaadja nektek, amit a Valák oly’ galádul megtagadtak tőletek. Az örök életet! – Sauron hazug szavai tüskés kúszónövényekként hálózták be Ar-Pharazón elméjét, megzavarva józan gondolkodását. Hirtelen iszonytató gyűlölet ébredt benne a Valák iránt, s megtagadta őket. Végleg Sauron bábjává vált.
Melkor tiszteletére hatalmas templomot emeltek Númenorban, ahol Sauron vezetésével embereket áldoztak fel az örök tűzben, melyet Sauron varázslata táplált. S Sauron érezte, hogy Melkor, valahol az Üresség mélyén büszke rá. Sauron úgy érezte, még többet kell tennie, s végül a Valák ellen uszította az elvakult és megkeseredett embereket, akik a kezdetekben sokáig, több száz évig éltek, de a gonosz varázs miatt száz év alá csökkent élettartamuk. Minél jobban féltek a haláltól, annál dühösebbek lettek, és mikor megtámadták Valinort, maga Eru süllyesztette el Númenor szigetét.
Sauron a templomában ült, az örök tüzet bámulva, és eszelősen nevetett, míg a haragos hullámok el nem nyelték Melkor templomával együtt.
Végre valahára nyugton hagyják egy kis időre. Megfosztották a Gyűrűtől és vele ereje nagy részétől, kiűzték Dol Guldurból s még évtizedekig kutattak utána az istarok.
Nagyot sóhajtott és kinézett Barad-dúr tornyából. Hálás lett volna, ha Melkor is vele van. De jobbnak látta, hogy nem. Így legalább Ő uralkodhat majd Középföldén, nem kell majd meghunyászkodnia senki előtt. Hiányolta Melkort, a hangját, az elvetemült ötleteit, a jelenlétét. De tudta, hogyha el akarja érni a célját, akkor nem szabad senkire sem támaszkodnia, csak önmagára.
Elkezdte kiképezni az új orkjait, különböző warg fajtákat tenyésztett, új fegyverekkel kísérletezett, kémeket küldött ki Középfölde minden tájára, még Brí környékére is.
Ő lesz a leghatalmasabb úr, senki nem kérdőjelezi majd meg a hatalmát és mindenki behódol majd neki. Hiszen egész életében ez volt a célja, Valinorban, Utumnóban, Angbandban is, és most még jobban mint valaha. Megtalálja majd a drágaságát, s leigázza azokat, akik eddig akadályozták a céljában. a végzetében…
Szer. Ápr. 06 2016, 17:40 by 
