Naltanáre Fearille és Sauron

Tünde köpeny fedte a törékeny, női alakot aki az egyik sziklához lapulva figyelt. A sötét, lágy esésű anyag elfojtotta a belőle áradó árulkodó ragyogást és az arca elé húzott durva sál is ezt a célt szolgálta. Itt, ezen a helyen kisugárzása lehetett a legnagyobb árulója. Az Áldott Birodalomban született, még a Nap és a Hold ideje előtt. Akkor még élt Yavanna két fája. Ez a fény pedig most belőle sugárzott, annak idején még hosszas angbandi fogsága sem volt képes megtörni. Igyekezett használni, bevetni minden praktikát, mit annak idején még Valinorban tanult, ám jól tudta, ez sem garantálhatja számára a sikert. Próbált láthatatlanná válni, megtéveszteni azokat, akik a Gonosz szolgálatába szegődtek. Ha kellett, el tudta érni, hogy a figyelő tekintetek tovasuhanjanak fölötte. Bár arról sem feledkezhetett el, hogy nem ők jelentik számára az igazi fenyegetést. Azon kevesek közé tartozott, akik elmondhatták magukról, hogy ismerték Szauront, még akkor, mikor maga is szolga volt. Az emlékeket nem fakíthatta a kegyetlenül tovatűnő idő. Mindenre emlékezett, hiába telt el három kor azóta, hogy kiszakították megszokott világából. Morgoth kitartóan próbálta megtörni, miután a sötétségbe, Angband tárnáinak mélyére vetette. Izzó bilincsek szorították, örök tűzben égett és folyamatosan álnok szavakat suttogott a fülébe. Mégsem ingathatta meg a hitét. Nem adta fel!
Szürke szemeit az irdatlan, fekete kapukra szegezte, melyeken túl ott lakozott a gonoszság. Szívében nem ébredt félelem, noha tisztában volt vele, milyen veszélynek tette ki önmagát. A Fehér Tanács tagjaként vállalkozott erre a felderítő akcióra. Nem kellett volna ilyen közel merészkednie Mordorhoz, de képtelen volt rá, hogy visszatartsa magát. Ha már valakinek kockázatot kell vállalnia, miért ne ő legyen? Úgysem kerülheti majd el Feanor házának átkos sorsát. Elszánt volt, mindenképpen segíteni akart Középfölde népeinek. Eleget szenvedtek már elnyomás alatt, félve, rettegve, egyik pillanatról a másikra érve. Nagy csata közelgett, néha-néha még az álmaiban is felvillant egy-egy halovány kép. Biztos volt benne, hogy Szauron hamarosan sokkal komolyabb fenyegetést jelent majd, mint az elmúlt évezredek során. Olyan hatalom volt, amivel számolni kellett, még ha el is vesztette az Egy Gyűrűt. Ez a gondolat újabb aggodalmas lángokat gyújtott meg lelke legmélyén. Fehér Szarumán véleménye az volt, hogy az Ellenség kincse a tengerbe veszett, ám ő biztos volt benne, hogy ez nem így történt. Érezte. Újra és újra eltöprengett rajta, hogy vajon miféle indok vezethette a mágust egy hamis tény igazzá nyilvánítására. Néhány pillanatra lehunyta szemeit és elűzte elméjéből ezen gondolatokat. Nem most volt itt az ideje, hogy ismét megpróbálja átrágni magát a sűrű, kétségekből szőtt hálón. Nem oszthatta meg a figyelmét, minden perc drága volt, bármelyik pillanatban elérhette a vég. Vele volt ugyan kardja és íja, ám nem ringatta magát afféle tévhitekbe, hogy ez elegendő lenne. A tudása sem volt végtelen. Rég feledésbe múlt, boldog ifjúkorában számtalan órát töltött Yavanna mellett tanulással és nem ő volt az egyetlen Vala, aki segítette. Ez azonban nem tette kisebbé az ellenségét, akihez túl közel merészkedett.

Tudta, hogy jönni fog. Megérezte jöttét, mikor még csak Gondor határát sem lépte át. Először zavart volt és megrettent, mert összetévesztette az apjával, s nem értette, hogyan lehetne az a mocsok nolda életben.
Félve fordította felé a tekintetét, tüzes szeme szüntelenül kutatta, mert bár tudta, hogy jön, nem tudta biztosan, merről és milyen sietséggel. De megtalálta. És nevetett.
Nevetett, mert saját üldözési mániája felhőbe burkolta józan eszét. Nevetett, mert nem Feanor vágtatott felé tüzes paripán, hanem annak egyetlen leánykája, Naltanáre. Nevetett, eszelősen, vérengzően, mert olyan lehetőség kínálkozott fel, melyre még Ő sem számított, pedig rengeteg mindent számításba vett már. Gondor felkelését, az istarok támadását, Isildur Örökösének visszatértét. De ezt. Ezt nem.
Addig fogja kínozni, míg vérkönnyeket nem hullat majd, és sírástól fuldokolva könyörög majd irgalomért. Elcsúfítja szépségét, meggyalázza testét, s mindennek a végén odadobja az általuk annyira gyűlölt orkoknak. Palástot csinál a bőréből és azzal vonul be majd Lórienbe, hogy szálanként tépkedje ki Galadriel haját. Ó, mennyi, mennyi lehetőség! De ez még semmi.
Legjobban arra vágyott, hogy a lány elveszítse minden reményét, ha maradt benne egyáltalán, hogy rimánkodjon neki, hadd meneküljön Feanor átka elől, de Ő, Sauron, a Gyűrűk Ura, a Világ Ura nem fogja megadni neki ezt a kegyet.  A szolgája lesz majd, Valinor fényét befeketíti majd az Ő sötét hatalma, s a lány, rengeteg szenvedés után, a tizedik lidércként szolgálja majd őt.
Várt. Megparancsolta minden emberének, aki Morannontól egészen Barad-dúrig állomásozott, hogy vonuljanak máshová, rejtőzzenek el, és hagyják a tündét belógni, s majd maga a Sötét Úr siet szívélyes fogadására. Várt.

Borzongásra késztette a sötét erő jelenléte. Néhány pillanatra ismét lehunyta szemeit és próbálta megerősíteni a lelkét. Szauron hatalma nem volt fogható azéhoz, kit egykoron szolgált. Morgoth béklyókat vetett ugyan rá, rabságban tartotta, sötétségbe vetette, de a lelkét nem volt képes megtörni. Rég keserűség uralta ugyan életét, ám félelem és árulás férgei nem rágták, mételyezték lelkét. Hite a Valák iránt megingathatatlan volt, s bűneik, vétkeik sokasága ellenére is szerette apját s fivéreit. Nem riasztották sötét kilátások, lépeit nem irányította volna pusztán azért másik ösvény felé, hogy megkímélje magát a további szenvedésektől. Ha már idáig eljött, nem fog visszafordulni. Szembenéz azzal, aki az út végén vár rá. Érezte a Gonosz hatalmát és immáron nem voltak olyan illúziói, hogy érkezése észrevétlen maradhatott. A tekintetében parázsló elszántságot azonban ez a bizonyosság sem volt képes kiölni. Nem riadt meg. Noha érezte az ellene feszülő gonoszságot, tovább haladt célja felé. Biztos volt benne, hogy vendéglátója - milyen furcsa volt akként gondolni arra, ki minden bizonnyal kínokat zúdít majd a nyakába - szabad áthaladást biztosít számára a Fekete Toronyig. Mivel felesleges lett volna tovább az árnyékok között osonni előlépett és hátravetette csuklyáját. Néhány gyors mozdulattal a sáltól is megszabadult és immáron semmi sem tompította tiszta ragyogásának fényét, melyet még Angband rémségei sem voltak képesek megfakítani.
Céltudatos léptekkel, egyenes háttal, felszegett fejjel indult útnak ismét. Szeme sarkából néha látta a visszahúzódott orkokat, Szauron sötét légióinak katonáit, ám senki sem háborgatta. Ismét átsuhant elméjén a gondolat, hogy innen talán már nem lesz visszaút, ám a rémület ezúttal sem dermesztette jéggé tagjait. Önként sétált önnön végzete felé. Annak idején Morgoth elragadta őt a Szilmarilokkal együtt. Ott és akkor nem volt választása, ezúttal azonban ő hozta meg a döntést, mely talán ismételten rabbá teszi, szenvedések kiállójává. Eltökélt volt, elszánt. Készen állt rá, hogy szembenézzen bármilyen veszéllyel. Saját sorsa miatt már régen nem nyomasztotta aggodalom. Hitte, hogy Mandos átka baljós fellegként függ az ő feje fölött is. S ha ez nem lett volna elég, annak idején még Morgoth is átkot mondott rá. Megígérte, hogy amíg létezik, ő soha nem lehet boldog. Bár kitaszították a Sötétségbe, a Világot körülvevő űrbe a Fekete Valát, attól még nem szűnt meg élni. Abban az évben született, mikor hosszú fogsága után a Valák szabadon engedték Melkort. Azt mondta, ez által kapcsolódnak, ám sosem hitt neki. Úgy vélte ez is egy csupán a számtalan hazugság közül, melyekkel akaratát igyekezett elporlasztani. Szauron akkor még rejtőzködött, hiszen már azelőtt szolgájává lett Arda rontójának, hogy ő a világra jött volna. Később, angbandi fogsága során azonban látta néhányszor és akkor is, mikor unokaöccsét, Celembrimbort áltatta hiú ígéretekkel és hamis szavakkal.
Végül megérkezett. A Sötét Torony immáron ott magasodott előtte.
- Talán már pont időszerű volt ez a találkozó, Mairon - suttogta a szavakat a szélbe. Érezte a közelségét. Tudta, hogy jön, mégsem nyúlt a kardjáért, nem kapott az íja után. Itt mindkettő felesleges lett volna. Támaszkodhatott az erejére, a tudására, ám leginkább a kitartásában bízott.

Sauron ajka gonosz mosolyra húzódott. Visszavonult a tornyába, lángoló szemének csupán az illúzióját hagyva másoknak, hogy azt higgyék, Ő még mindig lát mindent. De Ő már csupán egy dolgot látott, s csak arra figyelt. A noldára, aki előtt készségesen megnyílt a Feketekapu, s az orkok, gazdájuk parancsára, visszahúzódtak a barakkokba, amiket már a háborúra való felkészülés végett helyeztek el, s a katonai tábor egészen Barad-dúrig s még azon túl húzódott. Igaz, a fele sem volt még tele, de ezt senki nem tudhatta, még az orkok sem tudták, hányan vannak pontosan, mert Sauron megtiltotta, hogy az egyes századok beszélhessenek egymással. Csak azt volt szabad tudniuk, hogy háborúba mennek, hamarosan, s csak az öldöklésre szabad koncentrálniuk. Egyébként is, nem valami társasági lények, a másik oka az volt ennek a döntésnek, hogy az orkok nem tudnak meglenne egymás közt anélkül, hogy valamelyikük vérét ki nem ontanák. Csak veszteséggel járulna, ha annyian együtt lennének, így is hetente több tucat ork hullik el egy vagy több társa keze által.
Most azonban a szokásos nyüzsgés és kiabálás helyett csak fenyegető morgások, acsargások hallatszottak az árnyak közül, de nem támadták meg a tündét. Sauron kinézett tornya ablakán, és a könyökére támaszkodva elmélyülten figyelte a közeledőt. Míg a legtöbb ork grimaszolt és hunyorított a leányból áradó fénytől, Sauront egy pillanatra az emlékek visszarepítették Valinorba, ahol Ő meg Eonwe azon versenyeztek, melyikük hangja cseng szebben a tündenép számára. Hajszál híján Eonwe győzött, és Mairon -rég elfeledett név ez, a Sötét Úrnak furcsa volt felidéznie-, olyan méregbe gurult, hogy megtépte szegény Eonwét. Ez még azelőtt volt, hogy Melkor elkezdte magához édesgetni őt, és a többieknél jobban Ő maga lepődött meg heves és agresszív viselkedésén. Eonwe kezét szorongatva könyörgött bocsánatért s próbálta elfojtani kitörni készülő könnyeit. Nagyon jó barátok voltak, s bár Eonwének nagyon rosszul esett a dolog és felettébb furcsállta, megölelte és megbocsátott neki.
Pislogott párat, hogy észhez térjen. A tünde immár ott állt a torony lábánál, s Sauron kinyújtotta felé elméjét, gondosan elzárva minden emléket, az előbbieket és a számára is majdnem feledésbe merülteket.
Tünde vagy bármely más Ilúvatar fattya Mordornak, édes otthonomnak még csak a közelébe sem merészkedett háromezer éve. Mi szél hozott hát téged épp most ide, Naltanáre... Fearille... - elfintorodott, ahogy a pöffeszkedő Feanorra gondolt. Csak úgy, a móka végett, mutatott a tündének egy képet, ahol egy pár ork az apja holttestéből lakmározik, az egyik egyenesen a felnyitott hasából, egy másik pedig a máját habzsolja.
Megéheztem - nevetett fel Sauron, persze a ki nem mondott szavak miatt furcsán hatott, ahogy fent kacarászik tornyában. Maradsz vacsorára? - kérdezte huncutul és megnyalta a száját.
A Barad-dúr tornyába vezető hatalmas ajtók kitárultak, s fényes fekete lépcső tárult fel mögötte, hívogatóan, üresen.

Elborzasztó, rettentő volt a környezet, ám a félelem továbbra sem lopta be magát szívébe. Mostanra már kész volt elfogadni, bármilyen jövőt is tartogat számára Ilúvatar. Nem volt ostoba, pontosan tudta, hogy nem számíthat irgalomra. Itt, ezen a földön semmiképp. Nem is állt szándékában könyörögni, ha odáig fajulnának a dolgok. Márpedig biztos volt benne, hogy erre előbb vagy utóbb sor kerül majd. Viszont bízott a saját akaratában, hisz azt még Morgoth sem volt képes megtörni. Végtelenül hosszúnak tetszett angbandi fogsága. Elképzelhetetlen volt a sötétség és a csönd, mely szüntelen ölelte. Ösztönösen lepillantott vékony csuklóira, és noha a ruhája, s a tünde köpeny anyaga is elfedte a sebeit attól még tudta, hogy ott vannak. Sosem gyógyultak be igazán. Az enyhülés elérhetetlen távolságra volt tőle. Az Áldott Birodalomban talán rálelhetett volna a vágyott békére, ám hitte, hogy sosem pillanthatja meg ismét Aman fehér partjait. Nem tudhatta ugyan teljes bizonyossággal, hogy rá is vonatkozik-e a tiltás és Mandos átka, ám nem volt biztos benne, menne-e, ha lehetősége nyílna rá. Tirionban született és nőtt fel, számára hosszú ideig az volt az otthon, ahonnan a Gonosz könyörtelenül kiszakította. Úgy érezte, képtelen lenne visszatérni arra a földre, ahol még erősebben élne benne fivérei és atyja emléke, ám mégsem láthatná őket viszont soha. Bűneik, tengernyi vétkük és a rengeteg általuk kiontott vér ellenére még mindig szerette őket. Gyászolta elvesztésüket. Örökké. Maglor halálában ugyan nem volt biztos, de már régen nem mert remélni. Érezte, micsoda iszonyatos erők szabadultak el az Izzó Harag Háborújában. Egész Beleriand a tenger alá süllyedt. Létezhetett, hogy fivére ennek ellenére mégis megmenekült? Nem tudta. Már rég nem mert hinni.
Rezzenéstelen tekintettel fürkészte az előtte magasodó, baljóslatú tornyot. Odabent valami leküzdhetetlen sötétség várt rá, ám mégsem habozott. Még most sem bánta meg döntését, melyet pedig oly sokan bélyegezhettek volna könnyelműnek, ostobának, meggondolatlannak. Félretett minden felesleges gondolatot, hiszen immáron tényleg nem voltak megengedhetőek a hibák. Sötét fellegek kúsztak Középfölde fölé. Szépen lassan kebelezték be a fényt a legfeketébb árnyak. Közelgett egy mindent eldöntő háború, ezt világosan látta. Tovább szaporítja és sokasítja majd bűneit az, aki szavak nélkül szólította meg. A képek undort keltőek voltak ugyan, ám nem ingott meg. Furcsa, különös, megmagyarázhatatlan módon halovány mosoly tűnt fel arcán.
Éppen erre vezetett az utam. Ezúttal már ő sem használta a hangját. Tudata annak a másiknak, hatalmasnak feszült. De mivel te felfedeztél, nem lehettem olyan udvariatlan, hogy egyszerűen csak... távozzak. Az apja lánya volt, mindenki ezt tartotta róla. Úgy mondták, ugyanaz a tűz lobog benne, mely egykoron Feanorban is. Vajon igaz volt? Ezek a látomások meglehetősen... kreatívak. De tisztában vagyok Atyám halálának körülményeivel. Lehet, hogy akkor én éppen Angband mélyén raboskodtam, de Urad gondoskodott róla, hogy mindezen keserű események a lehető legpontosabban jussanak a tudomásomra. Gothmog volt a veszte, halála után pedig porrá lett teste, mikor lelke Mandos Csarnokaiba tért. Talán neki is ott lenne a helye. Igen. Talán már rég...
A kitáruló kapuk nem jelentettek számára meglepetést. Semmi ésszerű oka nem volt az út folytatására, ám mégis továbbment. Egyenes léptekkel, magabiztosan haladt, s az utolsó kérdésre csupán akkor válaszolt, mikor már a kapun túlra jutott. Ugyan ki merne neked nemet mondani, Sötét Úr? Talán azt is szeretnéd, hogy énekeljek neked? Nem csak Lúthiennek és Finrod unokafivéremnek volt efféle... tehetsége... Végigpillantott a hidegnek tetsző lépcsősoron, majd néhány másodperccel később rálépett. Visszafordulni nem állt szándékában, tehát nem volt, nem maradt egyéb lehetősége. Különös módon továbbra sem félt.

Sauron nem lepődött meg a leány vakmerőségétől, ismerte már Feanornak és pereputtyának a természetét annyira, hogy kitartó és türelmes legyen. Nem mnden méreg hathat azonnal, némelyiknek idő kell, hogy lassan végigszivárogjon az erekben és megrohassza a szívet.
Soha nem beszélt sokat egyikkel sem Feanor gyerekei közül -sem magával a szilmarilok készítőjével-, sem Valinorban, sem azután. De ez nem jelentette azt, hogy nem ismerte őket Melkor elmondásaiból és a saját megfigyeléseiből. Ez a nolda kemény dió, amit nehéz lesz megtörni, de ha egyszer sikerül, menthetetlen lesz.
Nos, örülök, hogy apád tanított némi jómodorra. Egyébként meg... honnan veszed, hogy amit Melkor- bocsáss meg, Morgoth, ahogy ti hívjátok, igazat mondott? Hányszor hazudott a Nyugat Urainak, Fingolfinnak és Finarfinnak, az apádnak? Fogalmad sincs, ugye? Képzeld, még nekem is hazudott... Nem látom az okát, neked miért mondott volna igazat. - Sauron magában megvonta a vállát. Nyilván ettől nem hátrál meg és átlát a szitán, de talán a kétely magjait sikerül elvetnie. Az sokkal többet ér, mint egy tízezres ork sereg. Legalábbis bizonyos esetekben.
A lány belépett a toronyba, Sauron pedig elsétált az ablaktól, fintorogva.
Lúthien Tinúviel... Ő is sokra ment az Ember iránti nagy szerelmével. Ki tudja, hol van most és hogy boldog-e azzal a... hogy is hívták? Már a nevére sem emlékszem, annyira nem izgat - nevetett fel, nevetése visszhangot vert a falakon és hallani lehetett az egész toronyban. Végigsimított a torkán, melyet még mindig csúfított Huan állkapcsának nyoma.
Egy szemrebbenés nélkül kicsapta a hatalmas, fekete ajtót, amely végtelen hosszúnak tűnő fekete folyosóra vezetett. A végén volt a lépcső, melyen a nolda lépkedett kitartóan.
Megfájdult a torkán a sebhely. Eszébe jutott, ahogy a kutya tépte, szorította, rángatta őt, és Ő sehogy sem tudta lerázni. A saját vérének íze a szájában elborzasztotta és azt kívánta, bár ne öltött volna testet. Sosem érzett még fizikai fájdalmat azelőtt, és nem tudta, mit tegyen. Kétségbeesetten nyúlt Melkor felé, a nevét kiáltotta gondolatban, a segítségéért könyörgött, de Melkor nem válaszolt. Elméje falnak ütközött és ettől még jobban megrémült. A visszautasítottság érzésétől letaglózva feküdt, a saját vérében fuldoklott, és félelemtől reszketett. És Melkor nem volt hajlandó kapcsolatot teremteni elméjük között.
Sauron árnyakba burkolózott, s elzárta a gondolatait a lány elől, áthatolhatatlan falat emelt, hatalmas és tüzes vaskaput, melyet egykor Melkor emelt az Ő kirekesztésére.