Naltanáre Fearille és Erim no Khartem

Céltalan kóborlás... igen, mostanában leginkább ezt csinálom. Amíg a Kószák között éltem, legalább mondhatjuk, hogy volt valamiféle napi rutin. Viszont ott már nem maradhattam tovább... így is túl sokáig voltam velük. Kell egy kis... szabadság... magány. Megint át kell gondolnom néhány dolgot. És jobb is, ha egyedül vagyok... így legalább senkire nem hozhatok bajt. Talán felelőtlenség volt mások társaságát keresni. Elvégre... jól nem végződhet az ilyesmi. Segíteni szeretnék az embereknek... nem hiszem, hogy el tudnám viselni, ha miattam érné baj őket. Elvégre... amennyire én tudom, Mandos nem tett kivételt akkor régen. Azt mondta, legyen Feanor egész háza átkozott, én pedig... én annak a háznak az utolsó élő tagja vagyok. Miért lennék én más? Ugyanaz kell legyen a sorsom, mint az övék. Velük kellett volna lennem! Ugyanazt kellett volna elszenvednem, mint nekik. Talán... talán ha Morgoth nem rabol el... ha tudtam volna beszélni atyámmal... talán... De mit áltatom magam? Ekkora befolyásom sose volt rá.
Persze jól tudom, hogy fölösleges, ostoba dolog a múlton merengeni. Megváltoztatni már úgysem tudom, akkor miért fájdítom a szívem különféle elméletekkel és lehetőségekkel? Nem tehetek róla. Ha magam vagyok... ha nincs, ami elterelhetné a figyelmemet, újra és újra felbukkannak ezek a dolgok. Ilyen szempontból különösen ostoba döntés volt, hogy otthagytam a Kószákat. Persze... visszatérek majd hozzájuk. Az elmúlt évszázadokban mindig így volt. Közöttük legalább hasznosíthatom a tudásom és nem is meresztenek rám akkora szemeket, mint az átlagos halandók.
Nem is tudom, miért döntöttem úgy, hogy Gondorba látogatok. Egyszerűen csak... igen, megyek, amerre az út visz. Szerencsére legalább Súletál itt van nekem. Évezredeket leéltem már... mások talán furcsának találnák, hogy tudok ennyire kötődni egy lóhoz. De számomra ő most az egyetlen útitárs. Ráadásul kedves barátaim ajándékozták nekem. Az Északi Kószák mindig kedvesek voltak a szívemnek. Lehet, hogy a tervezettnél korábban térek vissza hozzájuk.
Nem most lovagolok először Rohan síkságain, ám a látvány még mindig képes lenyűgözni. Mindig imádtam a hatalmas, nyílt tereket. Itt pedig, amerre csak ellátni, pusztaság. A távolban pedig a határfolyó...

A Fehér Város mindig is fontos szerepet töltött be. Láttam, ahogy építették... talán a pusztulásának is tanúja leszek. Minden attól függ, hogyan... alakul Középfölde sorsa. Sajnos a közelgő háborút látom előre csupán... azt, hogy milyen eredménnyel zárul majd, még én sem ismerhetem. Népem tagjai elhagyják e partokat. A tündék ideje lejárt. Végül csak én maradok majd itt, magányos vándorként egy változó világban. Feanor háza sosem térhet vissza Valinorba, ez volt a valák ítélete. Tehát... én sem pillanthatom meg ismét az Áldott Birodalom fehér partjait. Azt hiszem, akkor se mennék, ha lehetséges lenne. Túlságosan is élesen idézné fel bennem gyermekkorom emlékeit. Nem tudnék újra azon a földön élni, ahol felnőttem úgy... úgy... hogy tudom, akármi történjék is... a szeretteimet sosem láthatom ismét.
Egy másik lovas közeledte riaszt borús gondolataimból. Öltözéke alapján gondori. Nocsak. Nem számítottam rá, hogy már útközben... összefuthatom egyikükkel. Talán nem is lesz hátrányos számomra ez a... váratlan találkozás. Bár fogalmam sincs róla, hogy a halandót mi vetette erre a vidékre. Talán valamiféle... feladatot teljesít. De az is lehet, hogy... egyszerűen élvezi az egyszerű táj szépségeit. Ismeretlen. Rólam pedig valószínűleg csak annyit tud, hogy tünde vagyok. Talán... ezért érzem magam egy kicsit... kényelmesebben az emberek között. Ők nem tudják, miféle örökséggel rendelkezem én. Nem ismerik Feanor nevét... nem hallották a noldák futásának történetét. Legfőképpen pedig... fogalmuk sincs róla, hogy Szauron egykori ura sokáig tartott izzó vasakkal megbéklyózva Angband mélyén, még... Középfölde rég homályba veszett Első Kora alatt. Arról sosem beszélek, de... azt sem szeretem, ha... tudják. A fájdalom formált... vérben és halálban váltam harcossá. Rabláncok igájában is igyekeztem... erős maradni.
Mikor a másik lovas a közelembe ér és leszáll a lováról én is leugrok Súletált hátáról. Megveregetem a hűséges állat nyakát aztán ismét szemügyre veszem az ismeretlent. Férfi. A fiatalkorból már kinőtt. Katona. Ez tisztán látszik rajta. Gondor fiai mindig is... bátor férfiak voltak. Bár tény, hogy ma már egyáltalán nem kellene a gonosztól tartanunk, ha annak idején Isildur képes helyesen dönteni. Réges-régi bűn... ő maga is nemes ember volt, csak épp... elcsábult. Jól tudom, hogy mindenki követhet el hibákat. Atyám és fivéreim tettei után... másokat nincs jogom elítélni.
- Üdvözöllek – halvány félmosoly tűnik fel arcomon. - A Fehér Városba tartok. Bevallom... régen nem volt már lehetőségem megnézni magamnak és... kíváncsi vagyok. Mikor utoljára arra jártam, még Denethor úr apja volt a helytartó. Nemrég szakadtam el az Északi Kószáktól, gondoltam... teszek egy látogatást errefelé is. – Ha végeztem, mindenképpen felkeresem Nerwent... később pedig talán Elrondot is. Mindenképpen beszélnem kell velük és... talán a Fehér Tanács többi tagjával is. A sötétség egyre terjed... szinte már... kézzel foghatóvá válik. Szauron még nem nyerte vissza erejét, de... létezik. Ott lappang az árnyékok között és... egyre veszélyesebb. - És te? – kérdezek rá aztán. - Mi hozott el Gondorból a lovasurak földjére? Mert ugye jól sejtem, hogy onnan származol? – Ujjaim lovam puha sörényébe túrnak. - A nevem Naltanáre Fearille. Feanor leánya vagyok – teszem hozzá megszokásból, bár neki minden bizonnyal nem sokat mond majd ez a név. Pedig a legnagyobb tünde volt...