Daleron Narchenar és Enaid

/Enaid/

*A ló elesett Daleron pedig a földre került. Ezután már biztos volt halálában, de egy tünde megjelent és meggyógyította őt, de persze ez lehetett némi halál előtti hallucináció is. A férfi egy sötét helyre került, ahol nincs más csak feketeség.*
- Hol vagyok?
*Kérdésére azonban nem kap választ csak vízhangot. Egyet pislant és a sötét üresség helyett egy kopár tájkép villan be elé. Azonban csodálkozni nincs ideje, mert egy fekete ruhás alak kardjával éppen felé suhint. A támadást varázsbotjával sikeresen elhárítja, de azt sem érti, hogy az, hogy kerülhetett a kezébe. Eme párbaj még egy darabig folytatódik, majd a férfi megelégeli a csatát és lángra lobbantja a nazgúl szénfekete ruháját aki csak hangosan felsikít. Körülötte hirtelen orkok jelennek meg. Mind a férfi halálára szomjaznak. Ő csak ejt egy kisebb vágás jobb mutatóujján, majd végighúzza arcán a véres ujját, ezzel egy harci festést képezve. Szemei hirtelen vörösen kezdenek el izzani és egy rövid kántálás után az orkok közé lő egy hatalmas tűzbombát, kik ennek hatására futni kezdenek. A férfi arcára mosoly telepedik, de nem sokáig, ugyanis egy nyilat kap a hátába, amitől térdre kényszerül. Még három vessző éri Daleron testét, majd térdre rogy. Lassacskán újra feltűnik a gyűrűlidérc. Odasétál a férfi elé, majd magasba emeli kardját.*
- Velem nem szórakozhatsz ember!
*Majd lesújt hatalmas kardjával...*

*A férfi felriad és vadul kapkodja a levegőt, gonosz teremtmények után kémlelve a körülötte lévő környezetet, de nem lát másokat csak sürgő-forgó tündéket. Hátra dől és visszateszi fejét a párnára.*
- Tehát mégis élek... túléltem.
*Mondja boldog hangon, majd nyújtózkodik egyet, azonban a mellkasába nyilalló fájdalomtól nem fejezi be. Nyilván beütötte valamikor. Talán akkor mikor a földre került. Azonban legalább nem tört el. Ha eltört volna akkor nem csak ettől a mozdulattól kezdett volna el fájni. Ezután a megállapítás után tekintete az őt segítő lányt kezdi el keresni.*

Miután elértük Lothlórient, Daleron és az én utam különvált. Őt az ispotályba vitték, nekem viszont nem volt bajom. Hála neki.
Miután átöltöztem és felfrissítettem magam, Galadriel magàhoz hivatott. Sejtettem, hogy nem lesz kellemes csevej. A nő tudni akarta, még is mennyit tudok az orkokról és a morgul nyílról... Elmondtam, hogy körülbelül semmit, és majdnem elkotyogtam magam a nazgulról... de nem mondtam semmit róla, mert tudtam, hogy tenni úgy se tudnának semmit, viszont kellemetlen helyzetbe sodornám Daleront.. Persze a nő tudta, hogy titkolok valamit, de nem faggatott tovább... Helyette elmondta, mennyire csalódott, hogy a Fény lánya, akit hozzá szoktak mérni, mennyire megalázóan viselkedik népére nézve. Szavai a szívembe markoltak. De leginkább azért, mert nem méreggel szólt, hanem komoly csalódottsággal. Mondta hogy megérti, mennyire meg akarom ismerni a világot, de egyenlőre tanulnom kell, mert a gyerekek először járni tanulnak meg, s csak aztán szaladnak világgá. Részben egyet értettem... szavait azzal zárta, hogy pár testőr kíséretében vissza megyek Völgyzugolyba, mert már aggódnak értem. Az indulást azonban elódázhatom addig, míg a sérült ember fel nem kel.

Eltelt másfél nap, mikor egy tündenő keresett fel, hogy Daleron felébredt. Sietős léptekkel mentem oda. Hófehér-aranyruhám finoman derengett velem a sötét levelek között. Beléptem a férfi pihenő helyére és halványan rá mosolyogtam
- Csak hogy felkeltél... -léptem ágyához. - Jobban vagy? Hogy érzed magad?

/Enaid/

*Amíg tekintetével a lányt keresi elgondolkodik álmán. Vajon ez csak egy látomás volt, vagy tényleg egy álom? Elvégre a gyűrűlidérc orkokat küldött ki, hogy megöljék őt. Nyilván nem mondott le a lányról és a bosszúról. Ez esetben a lány csak akkor van biztonságban ha tünde területen jár. Azonban nem érti mit keresett fegyvertelenül ilyen messze völgyzugolytól. Talán kalandozni akart, de ez most nem is fontos. A lényeg az, hogy ha ez még egyszer előfordul és ő nem lesz ott akkor a lány a sötét erők fogságába esik, ő pedig életével tartozik neki... Talán szüksége lehet egy testőrre, de az sem valószínű, hogy immár hajlandó lesz elhagyni völgyzugolyt. Bár ki tudja, majd kiderül. Tovább nézi a sürgő forgó tündéket körülötte, és csak most kezdi el érezni ezt a fura illatot. Tovább szaglászik és rájön, hogy belőle árad.*
~Ezek megfürdettek? Remek! Úgy is tervben volt, de így legalább megspórolták számomra a folyó keresését.~
*Lassacskán megérkezik a lány és halványan rámosolyog a férfira, aki örömében ismét felül. Mi tagadás kissé fáj neki, de nem törődik vele.*
- Örülök, hogy itt vagy.
*Mondja kissé elpirulva. Nem igazán számított arra, hogy a lány tényleg önszántából fogja meglátogatni. Bár jobban meggondolva, azok után amiken keresztülmentek logikus a dolog. Mikor a lány rákérdez hogylétére, a férfi arcán még szélesebbé válik a mosoly.*
- Mint akin átment egy ló, de ezt leszámítva jól...
*Pár pillanatra habozik, majd folytatja.*
- Na és te? Gondolom te is átélted azt a nagy puffanást amitől így fáj a mellkasom?

Eltelt másfél nap, azóta, hogy megérkeztünk ide. Számomra nem volt kellemes, mert habár Daleron miatt már nem kellett aggódnom, kellemetlen volt Galadriel úrnővel egy városban tartózkodni, mert engem kezdettől hozzá mértek, s ez számomra kellemetlen volt, főleg most, hogy a szemében milyen gyermetegnek is látszottam. A napok lassan teltek, olvasással. Igen, tanultam, mert az úrnő mondta, ha kalandozás helyett tanulnék, már rég én is annak a tudásnak a birtokában lennék, amivel megmenthettem volna egyedül is Daleront. Viszont ha nem kalandozok, soha nem is találkozok vele. A lényeg, hogy beletörődve a dologba próbáltam visszarázódni a mindennapokba... szóval tanutam, akkor is, mikor szóltak, hogy a férfi felkelt. Letettem hát a könyvet és meglátogattam. Láttam, hogy örül nekem, s mondta is, mire az ágya mellé léptem közvetlenül, s mikor felült, megigazítottam mögötte párnáját, hogy kényelmes legyen. Kérdésemre kissé viccesen felel, mire szélesen elmosolyodom.
- Akkor jobban vagy... - könnyebbülök meg, majd kérdésére kicsit elkomolyodok.
- Jól, a karom fáj picit, de semmi bajom. Daleron, azért jöttem, hogy elbúcsúzzak... - sóhajtok nagyot. - Galadriel úrnő kiadta parancsba, hogy menjek vissza Völgyzugolyba, miután felkeltél. Szóval lassan mennem kell. Nem tudom, te merre mész ezután, sajnálom, hogy elválnak útjaink... - pillantok rá kicsit szomorkásan. Habár elrabolt megkötözött, és a hátán hurcibált, még is kiderült, mennyire kedves és bátor ember is. Életét adta volna értem, s ezzel bebizonyította, hogy hamisak a krónikák. Ezen a kis kalandon át úgy érzem barátommá vált, s sajnáltam, hogy valószínűleg nem fogom látni sokáig. Hiszen miért jönne Völgyzugolyba? Nem hiszem, hogy jól érezné ott magát, ráadásul azt is kétlem, hogy szívesen látnák... Bár ki tudja, Elrond kiszámíthatatlan.

/Enaid/

*A lány elmosolyodik az enyhén humoros válaszra. Ennek a férfi csak örül. Ritka az, ha egy ember mosolyt tud csalni egy tünde arcára. Elvégre ők nem olyanok mint a törpök. Ők nem nevetnek még néha azon is ami cseppet sem vicces, de az is igaz, hogy a tündék és a törpök olyanok mint ég és föld. Talán ezért nem rajonganak egymásért túlzottan. Mikor felteszi a kérdést a lány elkomolyodik. Mikor elmondja, hogy csak a karja fáj egy kissé megnyugszik, azonban mikor a búcsúra terelődik a téma a férfi kissé elszomorodik. Figyelmesen hallgatja a lány mondandóját. Közben kimászik az ágyból.*
- Akkor elkísérlek Völgyzugolyig. A nazgúl még mindig rád vadászik... *Kissé halkabbra veszi hangját, és folytatja mondandóját.* - Különben is jobb testőrség vagyok egy csapat tündénél. Egyedül pedig aztán végképp nem engedlek utadra.
*Odasétál holmija felé és elkezdi magára ölteni. Először leveszi a tündéktől kapott ruhákat, majd felveszi kék szövetnadrágját, és bőrcsizmáját. Ezután az inget húzza magára, és rögvest rá a farkasbőrből készült páncélt. Bár sokkal inkább mondható el egyszerű ruhadarabnak. Ezután a széles bőröv kerül derekára min a rengeteg kis táskáját tartja. Nemsokára csizmáira is rácsatolja az acéllemezeket. Miután végzett bal karjára is ráköti a szokásos páncélzatát, varázsbotját pedig hátára teszi.*
- Én készen állok.
*Mondja a lánynak szinte fittyet hányva arra ha elutasítja a kíséretet.*
- Ha akarod, ha nem akkor is elkísérlek legalább Völgyzugolyig... A rám váró munka mindig megvár.
*Mondja arcán széles mosollyal. Már csak a lány válaszára vár és reménykedik abban, hogy nem kellesz vele ismét erősködnie. Bár most nem fogja megkötözni és vállára kapni. Főleg azért nem mert egy tündékkel teli helyen ez csak annak tanácsos aki elő tűpárnát szeretne gyártani magából. Meg hát nem is kell a lányt a tudtával kísérni. Lehet a tudtán kívül is, csak be kell tartani a tisztes távot.*

Daleron & Enaid

Amikor azt mondja, elkísér Völgyzugolyba, mert a Nazgul még mindig vadászik rám, mondanám, hogy lesz testőrségem, de mintha olvasna a fejemben, kijelenti, hogy sokkal jobb testőrség...
- Hát.. - nevetek halkan. Mikor felkel az ágyból én leülök rá, s mikor öltözni kezd, lesütöm a szemeim.
-Örülök, hogy velem akarsz tartani... De félek, hogy Völgyzugolyban kellemetlen lenne maradnod. Annak ellenére, hogy megmentettél.. Szerintem félnek majd, hogy a tanulás helyett rád, mint vendégemre fogok koncentrálni. Bár... Lehet meggyőzöm őket, hogy pár napot kibírnak, hisz előttem több évezred. - mondom, miután felöltözik. Végül azt mondja, ő készen van. Bólintottam, s elindultam kifelé. Lunát már biztos felnyergelték nekem.
- Nem akartál volna pihenni még? - kérdezem, elindulva lefelé egy lépcsőn, fehér ruhámat elől megemelve, hogy ne lépjek rá.
-Nem kívánom, hogy rosszul legyél az út alatt. - mondom hátra pillantva rá.

/Enaid/

*Hallja a lány halk nevetését, de ügyet sem vet rá. Helyette inkább befejezi az öltözködést, majd a tündéhez sétál. Figyelmesen végighallgatja mondandóját, majd megvonja vállát és elmosolyodik.*
- Ugyan már. Nem áll szándékomban Völgyzugolyban időzni. Tudom, hogy ott sosem vagyok várt vendég. Azonban a városig elkísérhetlek. Abból nem származhat semmi gond. Tehát a tanulásodban sem foglak megzavarni. Azonban szívesen elbeszélgetnék az ottaniakkal, hogy még egy fránya tőrt sem adnak neked, hogy megvédd vele magad.
*Arcáról eltűnik a mosoly és komolyság tűnik fel helyette.*
- Most csak annyi szerencséd volt, hogy én jöttem érted és nem egy falka ork vagy a gyűrűlidérc. Hiába a szélsebes paripa... ezeket ennyivel nem lehet kicselezni, de még néha a fegyver sem elég, mint ahogy azt az én esetem is mutatja...
*Nem is ragozza tovább a szót, így is túlragozta már a dolgot. Inkább ő is elindul a kijárat felé. Azonban mikor a lány felteszi a kérdést csak felnevet.*
- Ugyan már... azért nem fogok ágyban feküdni mert fáj a mellkasom. Semmi bajom sincs, amiért pihennem kéne. Tehát kétlem, hogy az út során rosszul leszek.
*Azzal követi a lány lováig. Ha odaérnek és ha esetleg felkínálnák neki azt a lehetőséget, hogy üljön a tünde mögé akkor elutasítja az ajánlatot. Ha gyalog megy könnyebben fel tud készülni a lehetséges eshetőségekre.*

» Daleron Narchenar és Enaid
» Daleron Narchenar
» Daleron Narchenar és Ulios
» Faineth (Enaid)