Ivár, Éverin, Belior és Saleroth

Fornost romos városa. Egykor itt virágzott az élet, de most már csak egy romváros egy elpusztult síkság végében. A városban egy-két ork és kobold van őrségben. A város bejárata előtt két kisebb ork tábor is van. Mind a két tábornak vannak parancsnokai, de a főparancsnoki tisztséget egy nagy ork töltötte be, aki a király várában tartózkodott.
Egy nap éppenséggel ehhez a városhoz vezetett az utam. Hogy miért is éppen ide kellett jönnöm? Nos, azért, hogy megtudjam, mi a helyzet Angmar határain kívül. Az itteni orkok köztudottan szövetségben vannak Angmarral, mivel a mostani vezérük egy angmari ork kapitány volt, akit jelenleg nem is ismertem, mert már a születésem napján jött le ide angmarból, hogy kikergesse innen az embereket és elfoglalja ezt a várost.
De a síkságnál lévő két őr nem számított arra, hogy egy angmari harcos - aki én vagyok - éppen a város felé tart.
- Állj! Ki vagy? - mondták és a lándzsájukat felém szegezték.
- Legyen elég annyi, hogy a szövetségesetek vagyok. - feleltem. - A nevem Ivár, a Véreskezű. Ti még nem tudjátok, milyen dolgokat tettem Angmar déli határától a Kék-hegységig. Engedjetek át, beszélnem kell uratokkal.
- Rendben van, de nem értjük, hogy miért kell beszélned a vezérünkkel?
- Azért, mert a vezéretek egy igen nagy befolyással bíró kapitány az angmari orkok közül. Neki köszönhetitek azt, hogy itt lehettek ezen a helyen, amely valaha még virágzott.Ha megtámadnak titeket az Evendimi Kapu felől - mutattam nyugat felé -, akkor nem tudtok innen elmenekülni. Csak akkor, ha mi nem jövünk le északról erősítésként.
- Rendben, rendben. Átmehetsz. - mondták és utat engedtek.
,,Valami nem tetszik itt nekem... Már a határtól éreztem, hogy követ valaki vagy valami. Ezek az őrök elég könnyen kijátszhatók." gondoltam, miközben a város felé tartottam. Kis idő múlva meg is érkeztem Fornostba, ahol már az őrök kicsivel elővigyázatosabbak voltak. Nem tunyák, mint az a kettő a síkságon. Kis idő múlva felmentem a várba és beszélgetésbe kezdtem a kapitánnyal, aki azt mondta nekem, hogy már három napja dúnadánokat észleltek az Evendimi Kapu felől. Néhány kémet is jelentettek, akik nem egy őrt öltek meg a síkság felőli úton. Egyszóval a dúnadánok támadásra készülnek a fornosti orkok ellen. Mivel a síkságon túl, az út mentén vannak kisebb ork helyőrségek, addig a város biztonságban van. A város felé vezető utakat igen jól figyelik a dombok és sziklák között.

A távolban egy romos várost véltem látni, miközben haladtam. Csak annyit tudtam felidázni a várost látván, hogy Fornost a neve és hogy egykor hatalmas volt. Azért érkeztem ide, mert mindenképpen kíváncsi voltam erre a helyre. Gyarapítani akartam a tudásomat ezzel a hellyel kapcsolatban.
Megindultam a síkságon és közben tekintetemet továbbra is a romokon pihentettem. Könnyed lépteim felkeltették két őr figyelmét is, mert már méterekre tőlük megállítottak engem, és lándzsájukkal X alakot formázva elzárták előlem az utat. Kicsit dühös arckifejezést öltöttem föl, hátha így meg tudom őket győzni hogy engedjenek tovább. Ám ez nem vált be.
- Ki vagy?- kérdezte az egyik őr, míg a másik némán állt. Csípőre tett kézzel válaszoltam neki:
- Éverin. Egyébként ti kik vagytok?- kérdeztem kicsit makacsul, és közben ujjaim az oldalamon logó kard markolatán pihent. Elő akartam húzni, ám végül nem tettem meg.
- Miért érkeztél?- kérdezte most a másik őr és lándzsáját kicsit meglengette előttem.
- Az az én dolgom.- mondtam és most végre előhúztam a kardomat. A két őr felém indult, kezükben a fenyegető lándzsákkal. A síkság most harci zajokkal telt meg.
Kardommal a baloldali őr felé csaptam, mire az félre ugrott, utat adva társának, aki a lándzsájával a mellkasom felé szúrt. A találat épp hogy csak elkerült, így újra tudtam csapni a kardommal, most ő feléje. Holtan zuhant a földre. Társa dühödt kiáltással kiütötte a kezemből a kardot és a lándzsája hegyével a nyakamat célozta meg, mely védtelen volt.
Becsuktam a szememet és mély levegőt vettem. Majd újra támadtam.
A kardom felé ugrottam, így ez a lándzsa is célt téveszett. Viszont az őr addik felvette a kardomat a földről, így most fegyvertelenül álltam vele szemben. Kicsit fáradt is voltam, de még tudtam tartani magamat.
- Megbosszúlom a társamat!- kiáltotta az őr. Ám én gyorsabb voltam: elgáncsoltam és mikor a földre zuhant, kitéptem a kardomat a kezéből és bevittem a kegyelem döfést. Meghalt.
Néhány percig még ott maradtam, majd tovább indultam. Ahogy haladtam, éreztem hogy a fáradtság mégis csak elfog uralkodni rajtam, ezért amikor a városnál állomásozó orkokkal futottam össze, csak ennyit tudtam mondani:
- Be akarok menni.- majd minden elsötétült előttem. Már csak annyit láttam, ahogy az egyik ork, a kezében fegyverrel felém indul...

//Éverin, a kaland mesélő nélkül megy!//

- Uram - egy ork jött be a kapitány szobájába. - Elfogtunk egy embert! Két őrünket megölte, de az egyik katonánk elkapta és az imént hozta be a kínzókamrába.
- Tudtam én, hogy valaki követett ezidáig. - mondtam. - Menjünk le a kínzókamrába és nézzük meg, ki az a szerencsés, aki megérett már a tüzes karóra.
Én, a kapitány és az ork kimentünk a szobából, majd lementünk egy csigalépcsőn. Mivel én még nem voltam ezen a helyen, így az ork katona mutatta az utat. Ismét egy csigalépcső következett, majd még egy. Majd az utolsó lépcső egyenesen vezetett le a vár pincéjébe, ahol az orkok a kínzókamrát rendezték be.
- Ide hoztuk be, uram. - mondta az ork.
- Nyisd ki az ajtót! - utasította a kapitány.
Az ork kinyitotta az ajtót. Én és a kapitány beléptünk a kamrába. A falra akasztott láncokon néhol voltak csontvázak, illetve oszlásnak indult emberi tetemek, de figyelmemet az az ember kötötte le, akit elfogtak.
- Ő az? - kérdeztem.
- Igen. - felelte egy ork, aki fekete ruhát viselt ,,lehetséges, hogy ő volt a kínvallató".
- Ébressze fel!

Arra ébredtem, hogy egy ork pofoz meg. Majd ellép tőlem így végre másokat is láthattam, köztük egy embert is. Vajon mi dolga itt?
- Hol vagyok? És te ki vagy?- kérdeztem az emberre pillantra. Erősnek tűnt.
- Megölted két őr társunkat. Ezért lakolni fogsz!- mondta egy termetesebb ork, aki biztosan a kapitány lehetett. Megindult felém és fél méternyire tőlem megtorpant, mintha falba ütközött volna. Dühös arca azt mutatta, hogy minél előbb le akar rendezni engem. Ez már keltett egy kis félelmet bennem, bár ezt igyekeztem nem kimutatni előttük.
- Előbb válaszoljanak a kérdésemre.- feleltem, ám most lesütöttem a szemem. Nem bírtam tovább az orkokra nézni. Az emberre is csak rövidke pillantásokat vetettem.
- Fornostban vagy. Legyen ennyi elég.- mondta a termetes ork és ellépett tőlem. Igazán csak ekkor fogtam fel, hogy innen nem tudok kijutni segítség nélkül. Talán az a férfi segíthetne. Talán... Bár nem is ismerem és nem tudom hogy megbízhatok-e benne. De más lehetőséget nagyon nem látok és talán ez az egy lehetőség is hamar elszállhat.
Ezek a gondolatok kavarogtak bennem, miközben pillantásom újra az emberre vándorolt.

- Hol vagyok? És te ki vagy? - kérdezte a rab, amikor magához tért. Erre a kapitány ráförmedt - Megölted két őr társunkat. Ezért lakolni fogsz!
Megindult a rab felé, de fél méternyire tőle megállt.
- Előbb válaszoljanak a kérdésemre. - felelte a rab, majd felém nézett egy pillanatra. Azt remélte, hogy én segíthetek neki. Sajnos rosszul hitte. Mert egy embert, akit átitatott már rég a gonoszság, az csak kínzásra és gyilkolásra jó. Semmi jóság nincs benne.
- Fornostban vagy. Legyen ennyi elég. - felelte a kapitány és ellépett a rabtól.
- Ha tudni akarod a nevemet - szóltam oda neki. -, megmondom. Ivár vagyok, a Véreskezű. Te felétek remélhetőleg még nem is ismernek engem, mert a hírem odáig, ahonnan te jöttél, még nem jutott el. Olyan tetteket vittem véghez, melyek nem igazán regékbe vagy könyvekbe illőek. Többen meghaltak a kezem által Dél-Angmartól kezdve az Ezüst-szurdokig.
Majd intettem az egyik orknak, hogy motozza meg. - Ha jót akarsz magadnak - itt ismét a rabra néztem. -, engeded, hogy megmotozzunk. Mert lehetséges, hogy néhol rejtegetsz egy-két pengét. Aztán, ha jól viselkedsz a vallatás végig, talán szabadon engedhetlek. De a kapitány úgy látszik, meg akarja bosszulni őrei halálát. - Egy kicsit közelebb léptem a rabhoz. - Szóval, ki vagy és honnan jöttél? Mik a szándékaid? Mit keresel itt, Fornostban? Vannak cinkostársaid a közelben a dúnadánokon kívül? Ha igen, akkor mennyien vannak?

Miközben megmotoztak, próbáltam megfelelő választ adni Ivár kérdéseire:
- Éverin a nevem. Minas Tirithben születtem, de már sok ideje járom Középföldét. Nincsenek rossz szándékaim, csak többet megakartam tudni erről a helyről. Nincsenek cinkostársaim. Egyedül járom az utamat.- feleltem, kicsit hadarva.
Láttam amint az engem megmotozó ork ellépett tőlem, kezében az egyik tőrrel, amit még régebben, a Bakacsin erdőben járva szereztem.
- Add vissza!- kiáltottam és próbáltam szabadulni a láncok fogságából. Azok csörögtek és már-már megfeszültek, mégsem szakadtak el. Bár ezen nem lepődtem meg. Lenyugodva szólaltam meg újra és megint Ivárra pillantottam.- Szóval, Ivár a neved, ugye? Nem ismeretlen előttem a neved. Már régen is hallottam. Bár azóta kiment az emlékezetemből. De miért is vagy itt pontosan?
Vártam a válaszát, bár belül éreztem, hogy úgy sem fog választ adni. Nem olyannak tűnt, mint aki csak úgy elárul mindent egy vadidegennek.

- Hogy miért vagyok itt? Az nem tartozik rád! Csak rám és Rá. - gonosz mosolyt erőltettem az arcomra, majd átvettem az orktól a fegyvert, amit talált. - Szép kis kés. De kár, hogy nem látod viszont.
A kapitány egy kicsit megborzongott, amikor azt mondtam, hogy Rá. Ő tudta, hogy kiről van szó. Igen, róla, nagyurunkról.
Egy őr rontott be a kamrába.
- Uram, az ellenség áttört a védelmünkön!
- A francba! - morogtam.
Odamentem egészen közel a rabhoz, saját kését a torkának szegezem. - Jössz velem a toronyba. Ha a dúnadánok kötélnek állnak, nem fognak megölni. - majd a kapitányhoz fordultam, de a kést még mindig a rab torkának szegeztem. - Menj fel, és mond meg a dúnadánoknak, hogy fogjunk van.
- De...
- Most, kapitány! Ez parancs!

//Bocsi, hogy ilyen keveset írtam. Késő este van és egy kicsit fáradt vagyok.//

Alkonyi nyugalom. Idilli kis állapot uralkodott az ideiglenes táborban. Ritka és lehetetlen állapot volt ez az utóbbi időben. Nem is véletlenül: A felderítők egyre másra tértek vissza rosszabbnál rosszabb hírekkel. Egyre több ork ereszkedik le a hegyekből, és az északi területeken, pedig még fekete Númenóriakat is látni véltek egyesek. Ezek a felettébb rémisztő hírek ellenére, mégis látszólag békésen ülök, s eszem a vacsorámat, jó húsz lépéssel odébb a tűz körül ülő kószáktól. Eszegetnek, beszélgetnek s van köztük olyan is ki még egy régi dallamot próbál dudorászni közöttük.
Nem sokat törődöm velük, talán ha két pillantást vetettem feléjük az elmúlt óra alatt. Prémkabátom csuklyája arcomat takarja, a kíváncsi szemek elöl.
Pár órája, tán még csak, hogy Berion e kószák mellé adott. Azóta beszédtéma lettem közöttük. „Se nem beszél, se nem néz” Egyesek tán még felvetették, nem is ember vagyok, hanem egy kőőr.
Fél napja, hogy megérkeztem, s egyenest a kósza csoport vezetőjével beszéltem.
Midőn vacsorámmal végeztem Berion is megjelent, rendbe szedte a társaságot. Jómagam csak kimérten felálltam és összepakoltam a holmimat, s a parancsnokra tekintettem.
- Gondolom megismerkedtetek az új emberrel, ő lesz az új brigadéros! – Szólalt meg kimérten Berion miközben felém bólintott, majd visszafordult az embereihez s folytatta.
- Egy kószánk nem régen jelentette, hogy egy keleti vándor Fornost felé tartott. Remélem, nem kell senkit sem emlékeztetnem arra, hogy mi történt, amikor legutóbbi megközelítették Fornostot?! – Kérdezett határozottan a parancsnok, majd folytattatta. – Szükségem van közületek hét önként jelentkezőre, hogy elhozzuk onnan azt a félnótást, mielőtt megeteti magát az okrokkal! – Fejezte be a mondandóját, Berion. Nem is sokkal rá rögtön hárman jelentkeztek is szinte egyszerre, s pár másodpercre rá még ketten. Berion, mindösszesen csak kezével intette őket magukhoz, majd végignézett a megmaradt arcokon, tekintete végül a társaság szél állapodott meg: Rajtam.
Elindultam, azonban az első lépések közepette, rögtön indult volna egy fiatalabb is a csoportból. Jómagam csak legyintettem, s a 6 önként jelentkezőhöz álltam. Ám Berion tekintete rólam a nyolcadik jelentkezőre vetült. Kis vártatva meg is szólalt a parancsnok.
- Gyere te is Saleroth! – Felelte, majd megfordult, s a kis csoport, lassan elindult. Ám pár lépést követően Berion visszafordult a megmaradt kószák csoportjához.
- Ti pedig pakoljátok össze a tábort, s rögvest induljatok vissza a főtáborba! – Berion parancsa érthető volt: Ha a vándort már elkapták, s kiszabadítjuk akkor az orkok bizony alaposan körbe fognak nézni a környéken. Nem volna jó, ha több tucat ork özönlene ránk, ha visszatérnénk a táborba.
Mi pedig rögvest lóra pattantunk, s Berion vezetésével észak felé vettük az irányt.
Pár órával később megérkeztünk Fornost közelébe, itt azonban a kósza felderítők rossz hírekkel szolgáltak.
- Elkéstünk? – Kérdezett egy fiatal harcos közülünk, alig lehetett tán több húsznál.
- Nem hiszem! Te mit mondasz? – Kérdezett felém Berion.
- Tiéd a döntés! – Válaszoltam Berionnak. S való igaz, ha visszavonulunk, ha megtámadjuk az Berion döntése, nekem nincsen sok jogom beleszólni. Bár az ő arcán látszott, hogy másfajta választ várt tőlem.
- Még élhet, de ha itt hagyjuk, akkor meghal! – Szólalt meg egy másik ifjú. Ugyan az, aki nyolcadikként csatlakozott a hét önként jelentkezőhöz… bár, felfogható hetedikként is, hiszen nem egészen voltam önként jelentkező…
Többen is helyeselni kezdték az ifjú kósza állítását, s végül a vándor kimentése mellett tette le döntését Berion, így hát elindultunk Fornostba.
Azonban jókora csapat állomásozott a romok között. Cselre volt szükség:
Berion mellém adott 6 kószát, s szemből indultunk az orkoknak, míg ő és két társa beosonnak, és két társa kimenekítik a vándort, míg mi lekötjük az orkok figyelmét és erejét.
Minden jól is ment, és a kapuban álló őröket, könnyű szerrel lenyilaztuk. Ezután a romok között folytattuk a csatározást, mely értelem szerűen megfelelő felfordulást okozott az orkok soraiban.
Jobbról is balról is jönnek a fekete vérű bestiák. Végül a harc közepében egyszer csak megjelenik egy méretes gundabadi, s felén ordít a közös nyelven:
- Adjátok meg magatokat! Vagy az a nyamvadt tásatok meghal! – Mocskosan, s hol alig érthetően a tördelve a szavakat. Na, igen köztudott, hogy az orkok nem sokat konyítanak a közös nyelvhez…
Biztos vagyok benne, hogy az ork nem arra a fajta válaszra számított, amit kapott: Fájdalmasan felüvöltött, mikor egyik társam nyila keresztülfúródott a vállán.
Fájdalmas, ordítások közepette, eliszkolt, s közben a mi marcangolásunkra uszította elkorcsosult fajtársait.
Jómagam egy pillanat erejéig nyilazó kószám felé tekintettem rosszalló pillantással, majd visszafordultam, s páncélkesztyűmmel pofán ütve egy orkot a földre küldtem, hogy ott majd átszúrhassa testét a kardom. A terv rám eső része eddig meg van… a kérdés csak az, hogy vajon Berion s a két kósza is jól haladnak-e.

Felértünk a toronyba, ám a dúnadánok egy kisebb csoportja bejutott a városba és az orkokkal hadakozik.
- Állj! - kiáltottam le az orkoknak. - A vándorért jöttek ide. - majd a dúnadánok felé intéztem szavaimat - Szép betörés volt. De mint azt láthatjátok, többen vagyunk. Ha elmentek innen, szabadon engedem a foglyot. - Itt már a fogoly haját húztam meg, hogy a kés még jobban a torkának szegeződjön. - Ha nem mentek el, akkor megölöm! Halljátok, ostobák! Ha nem mentek el, megölöm!
Egyébként nem szoktam kegyes lenni, de ha ezek az ostoba dúnadánok kötélnek állnak, akkor szabadon engedem a foglyot. Bár ez egy kisebb csapat, de ez a kisebb csapat is nagy veszélyt jelent. Ha egyikük például átjut az orkokon és feljön a toronyba, akkor seperc alatt végezhet velem. De tartogatok egy-két meglepetést ezeknek az ostobáknak, ebben a várban.

Csupán egy napja volt, hogy visszatértem a táborba, s leadtam egy rövidke jelentést Arlaith kapitánynak, aki vészjósló bólogatással nyugtázta a hallottakat. Azon nyomban Berion után küldött, aki egy kisebb táborban állomásozott, nem messze Fornost ősi, romos erődítményétől. Én nem kérdeztem semmit, mivel a kapitány nem olyan hangulatban volt, hogy jó kedvvel fogadta volna a tétovázásokat, ezért csak teljesítettem a parancsot, majd lóra ülve megindultam az adott pont felé. Sok időt nem vett igénybe odajutásom, késő délután értem el az ott állomásozó kószákat. Voltak számomra új, valamint régi arcok is, sőt néhányukat hiányoltam is. Nem tudhattam, mi történt velük, ám még a legrosszabb eshetőség is megfordult fejemben, miszerint ők már véglegesen elhagyták szerény létszámmal rendelkező kompániánkat. Egyesek boldogan üdvözöltek, mások annyira belemerültek foglalatosságaikba, hogy ügyet sem vetettek visszatérésemre. Bementem a parancsnoki sátorba, ahol szembetaláltam magamat Berionnal, ki éppen egy felderítő utolsó mondatát hallgatta végig. Láttam rajta, baljós híreket kapott, ugyanis serényen vakarászta tarkóját, mély sóhajtások közepette.
- Üdv Berion!- köszöntöttem.
- Nahát! A tékozló fiú visszatért, nemde? Ördög hozott újra köztük öcsém!- felelt üdvözlésemre öreg cimborám.
-Igazából Arlaith kapitány küldött, noha olyan hangulatban volt, hogy holmi ördögök visongva menekültek volna, ha szembekerülnek vele.- közöltem, mire jót nevettünk, ám ezután komolyra fordult a szó, s Berion elmesélte nekem a baljós dolgokat, orkokról, valamint sötét Númenóriakról. Egyből rájöttem, a helyzet egyre csak elfajulni látszott. Beszélgetésünk végére érve elhagytam a sátrat, majd finom illatok csapták meg az orromat. Alkonyulni kezdett, a kószák a tűz körül ültek, az üstben a vacsora maradéka fortyogott. Egy férfi volt, aki sötét csuklyáját arcába húzván, távolabb kívánta elfogyasztani elemózsiáját.
- Jut még itt valami nekem is?- érdeklődtem, miközben befurakodtam a harcosok közé, pár másodpercre rá pedig egy tál szegényes, mégis kellőképpen meleg ragu ütötte a markomat.
- Ki az a fickó odébb?- érdeklődtem.
- Ő afféle se nem beszél, se nem néz alak.- jelentette ki az egyik társam.
- Olyan, mintha nem is húsvér ember lenne. Inkább nézem kőnek.- mutogatott ujjával egy másik ifjú, mire ráütöttem a kezére.
- Beszéltek itt badarságokat! Talán csak nincs mondanivalója. Nem oly meglepő ez manapság, mint hinnétek. Legalább nem fecseg ostobaságokat.- szóltam az embereknek, majd tovább folytattam az étkezést. Nem sokkal azután, hogy befejeztem, megjelent a parancsnokunk, aki bemutatta a külön ülő férfiút.
- Gondolom megismerkedtetek az új emberrel, ő lesz az új brigadéros!
Korábban azt is megtudtam, miszerint Belior a neve, s ugyanúgy dúnadan, mint mi magunk voltunk. Én sosem kételkedtem Berion döntésében, ezért semmi okom nem volt panaszra Belior miatt. Sőt, hamar kiderült, alkalma nyílik majd bizonyítani bátorságát, ugyanis fontos feladatot kaptunk, egy afféle mentőakciót, amire harcosokat jelölt ki a vezetőnk. Én inkább a háttérből figyeltem, hogy kik lesznek majd ott a küldetésen, majd amikor már csupán egy ember hiányzott, szinte egyszerre indultam meg a csuklyás férfival. Ő állt be előbb, én pedig már visszakoztam volna, amikor Berion hallatta a hangját:
- Gyere te is Saleroth!
Az öreg nem mondott le rólam, ami miatt büszkeség töltötte el szívemet. A többiek parancsba kapták, hogy málházzanak fel, majd térjenek vissza a főparancsnok táborába. Mi lóra pattantunk, elindultunk teljesíteni feladatunkat. Merész vállalkozás volt, ám nálunk minden élet számított. Északra érve azonban nem túl kecsegtető híreket kaptunk. Belior tartózkodott a döntéstől, ami talán Berionnak nem nyerte el a tetszést. Ő szerette, hogyha valaki a tudatára adta a véleményét egyes dolgokkal kapcsolatban. Néhány fivérem, valamint jómagam sem kívántuk cserben hagyni a keleti vándort, ezért próbára tettük szerencsénket. A dolgok azonban nem alakultak oly egyszerűen, mint szerettük volna, ezért egy nagyszerű tervet sikerült kiagyalni, aminek következtében kétfelé oszlott a csapat. Én Berionnal tartottam, valamint még egy ember csatlakozott hozzánk, s megpróbáltunk minél halkabban osonni a romok között, hogy kiszabadítsuk a foglyot. Távolabb tőlünk már hallatszottak a csatározások, csörgött az acél, s süvített a szélben a nyílvessző. Egy résen kinéztem, ahol láttam, milyen bátran küzdött Belior, oldalán a katonáival. Mégiscsak igazi dúnadan volt ő, immáron semmi kétségem nem volt efelől. Sokáig nem értem rá nézelődni, gyorsan kellett haladnunk. Miközben egy homályos folyosón haladtunk, mögöttünk pár goblin jelent meg, akik a falakon mászva egyre közelebb kerültek hozzánk. Megtorpantam, majd előrántottam pengémet.
- Menjetek, én feltartom őket!- szóltam oda Berionnak, aki aggodalmasan bólintott, majd társával tovább haladt a a cél felé. Az első lény felém akart ugrani a résekkel borított plafonról, de egyenest a pengémbe vetődött. Lelöktem a bűzölgő tetemét a kardomról, majd társára koncentráltam, aki már ügyesebben küzdött. Pár vágást ejtettem felé jobbról, meg balról is, de hárította őket, ezt követően egy felülről érkező csapással akarta kettészelni a koponyámat, viszont fegyveremet vízszintesen magam fölé tartva kivédtem azt. Ágyékon rúgtam, amitől megrogyott, utána lecsaptam rusnya fejét a helyéről. Kifújtam magam, ám a folyosó végén egy nagyobb méretű ork jelent meg, ki fejszéjével a falat verte, hogy a fém csattogó zaja által félelmet ültessen a szívembe. Eztán rohanni kezdett felém, én pedig az ő irányába, és keményen összecsaptunk. Egymásnak feszültünk, mélyen a szemébe néztem, ám ő oldalra lökte fegyveremet, majd gyomorszájon vágott. A falnak dőltem, az ork megkísérelte a mellkasomba vájni a baltáját, de kardom keresztvasával pofán vertem, amitől hátrébb lépett. Én nem hátráltam, lesújtottam rá minden erőmmel, és fekete vére a padlóra fröccsent. Beértem Berionékat, noha a csata hangjai abbamaradtak, s mi egy embert pillantottunk meg a fedezékünk mögül, aki Beliorék felé kiabált:
- Ha nem mentek el, akkor megölöm! Halljátok, ostobák! Ha nem mentek el, megölöm!
Patt helyzet alakult ki, ugyanis nála volt a fogoly. Mi hárman egyelőre nem fedtük fel a hollétünket. De ki volt az a férfi? Nyilván valóan ember volt, mégis rossz érzések kerítettek hatalmukba, ha csak ránéztem. Beliorra került a dolog tárgyalás része.