Hozzászólások száma : 151 Tartózkodási hely : Középfölde Mottó : Egy mágus sosem késik, Zsákos Frodó. És korán se jön soha. Pontosan akkor érkezik, amikor akar.
Tárgy: Hakon, Agnosh és Tavia Szer. Márc. 27 2013, 23:41
Az Öreg-erdő melletti rejtélyes dombság.
A hozzászólást Szürke Gandalf összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Aug. 17 2018, 01:11-kor.
Hakon Ember
Hozzászólások száma : 3 Tartózkodási hely : Középfölde Mottó : A bosszú nem hozza vissza azt akit szerettél, de új értelmet adhat az életednek...
*Két hét telt el azóta, hogy Edorasba látogattunk. Lányt szóba sem hoztam azóta embereim előtt. Furcsasága ellenére nem volt túl emlékezetes, de a legfőbb indok, hogy a franc se kívánja, hogy ez a hat idióta hónapokon keresztül ezzel gúnyoljon. Mindenesetre két hét alatt sok minden történt. Kiiktattunk néhány ork járőrt és felégettünk egy-két kisebb tábort. Az utolsó célpontunk egy kisebb csapat volt, akiket két napja üldözünk. Nyomaik végül egy ismeretlen helyre vezettek.* - Goldwin, mi ez a hely? *Az öreg egy kis ideig gondolkodott, aztán csettintett egyet.* - A Sírbuckák. Legalábbis ha jól rémlik így hívják ezt a helyet. - Miért épp ez a neve? - Állítólag valami megátkozott temetkezési hely. *Alaposan körülnéztem, de nem sokat láttam. A nap kis híján eltűnt az égről, a hold pedig már megjelent, hogy éjjelre átvegye helyét. Ahogy sötétedett ez a hely egyre rémisztőbb lett. Hosszas gondolkodás után végül, fájó szívvel megszólaltam.* - Mára ennyi emberek. Tábort verünk. *Mindenki nagy megkönnyebbüléssel fújta ki magát, majd nekiláttak a dolguknak. Úgy tűnik ők sem rajongtak volna azért ha éjjeli órákban nézünk körül egy elátkozott temetőben. Vajon miért nem lepett meg a dolog. Mindenesetre, ezek úgy kapkodták magukat mintha azt hinnék, hogy még tervezem magamat meggondolni. Összesen fél óra alatt felállították az apró sátrakat, tüzet raktak, a tűz fölé pedig egy termetes szarvast. Szinte hihetetlen milyen sebességgel megvoltak. Legalább megtudtam, hogy a félelem remekül motiválja az embereket. Negyed óra elteltével a többiek már a tűz körül lakomáztak. Csak én ültem a sötétben és bámultam a semmibe. Időközben Harald mellém ült.* - Miért lógatod az orrod barátom? - Gondolkodom. - Azon? - Igen. Holnap lesz hét éve, hogy elment. - Hakon, tovább kellene lépned. Nem egészséges ha ezzel emészted magad. *Erre nem válaszoltam semmit, csak fürkésztem a sötét tájat. Ha a szám nem is, az agyam csak úgy zakatolt. A hét évvel ezelőtti történtekből szinte minden egyes történés részletesen lepergett előttem.* - Szólj Solvarnak, hogy pár óra múlva ő vált engem az őrségben. Aztán ha tervezel visszajönni igazán hozhatnál egy keveset abból a szarvasból, mielőtt még Havarr az egészet betermeli. *Harald arcára nyugodt mosoly telepedett, majd visszament a többiek közé.*
Agnosh Ember
Hozzászólások száma : 2 Tartózkodási hely : Középfölde Mottó : Elfelejtettél valamit kedvesem. Ahol fény van, ott árnyék is. És ahol árnyék van, ott mindig van... Sötétség.
Eléggé messze keveredett az otthonától. Legalábbis attól a helytől, amit egykor annak tartott. Talán a kíváncsiság vonzotta fel, vagy esetleg a kegyetlenség, hogy itt is elcsepegtesse a rettegés magvait? Hiszen amit eddig látott az nem volt igazán kedvére való. Békés népek laknak itten fenn. Csupán a farkasoktól van félni valójuk. Eredetileg valami megbízás reményében érkezett. Mindig akad valaki, aki el akar intéztetni valakit. De a sors most nem neki kedvezett. Nem talált senkit. Kínjában már nevethetnékje támadt. Ki gondolta volna, hogy senki sem ácsingózik a másik vagyonára, vagy csak a nőjére. Ezért utálja ezeket a békés helyeket. Ilyenkor nem terem neki babér. Ám az egyik este hallott valami furcsa mesét. Valami dombokról, meg a bennük rejlő kincsekről. No meg persze átkokról. - Már így is átkozott vagyok. – gondolja komoran. Így talán még sem lesz a semmiért ez az útja.
-------
Így az éjszaka már kinn éri a rejtélyes dombok között. Kezében rőt fénnyel világít a fáklya. Ő pedig beljebb merészkedik. Még ő is érzi eme hely ősiségét és hideg érintését. A halál itt valaha bő kézzel szórta „áldását”. Szinte kirázza a hideg. Szemeiben izgatottság lakozik és mohóság. Itt talán tényleg talál valamit. Keres és kutat, hátha lel egy helyet, ahol sikerül bemennie az egyik domb alá. Talán egy kis nyílást, vagy keskeny kis rést az egyik sziklánál, amelyek ajtóként zárják el a bejáratot. Hiszen tudja jól, hogy önerőből egy ilyen követ nem tudna arrébb vinni. De ami erővel nem sikerül, az talán furfanggal és ügyességgel igen. Ha pedig nem talál ilyet, akkor csak megpróbálkozik az egyikkel. Talán arrébb tudja görgetni. A dombok képzeletbeli határán kívül letáborozott emberekkel meg nem igazán törődik. Talán valamiféle zsoldosok lehetnek a fegyvereikből ítélve. De szemmel láthatóan nem akarnak beljebb jönni, így nem foglalkozik velük. Ezért is lobog oly vidáman a fáklya. Már messziről ki lehet venni köpenybe bújtatott alakját, ahogy a dombok között jár, mint valamiféle szellem, aki nem talál megnyugvást.
Teljesen el voltam. Na jó, ez hazugság, úgy unatkoztam, mint a fene. Ami azt illeti, a városi csendek és békességek engem nagyon untattak. Nem vágytam háborúra, még csak az kéne! De még is, valamilyen kis izgalomra vágytam, amelyet itt már nem leltem meg. Vándoroltam tehát, hátha bele botlok néhány orkba...vagy balrogba... vagy Manwe tudja mibe! De nem, csak nem történt semmi. Azon kívül, hogy nyomokra akadtam, méghozzá... jó sok nyomra egymás hegyén hátán. A régebbiek mintha orkokéi lettek volna, s azok alig kivehetőek voltak a pata nyomoktól, amelyek átmentek rajtuk. Nem tudtam megállapítani, hány ork hagyta ezeket, mert a lovasok -amelyek nyilvánvalóan követték ezeket- áthaladtak rajtuk. Itt az alkalom, most végre bele keveredhetek valamibe. Széles mosollyal az arcomon pattantam lovamra és indultam vágtatva, a nyomokat követve. Nagy sokára majdnem beértem az előttem haladókat, hiszen könnyebb is voltam, na meg egyedül gyorsabban halad az ember. Ahogy lepillantottam a dombról, megláttam a nem is túl távoli férfiakat, s az egyik ismerősnek tűnt közülük, termetre, alakra, hajra, s ismerős kard csörgött oldalán lovaglás közben. Nagyot sóhajtottam, hogy sikerült ismét összeakadnom vele, de nem érdekelt, inkább gondoltam, meglepem őket. Kerülővel ugyan, de neki indultam a vágtának, hogy elébük kerüljek. Addig addig siettem előre, míg végül elértem a sírbuckákat. A nap még fent volt az égen, de így sem volt túl hívogató látvány, azonban tudtam, hogy itt át kell majd kelnem ahhoz, hogy teljesen eléjük vágjak. Lovam is teljesen kifáradt, nem igazán kíméltem az utóbbi időkben, de kitartó és konok jószág, akár csak én. Hagytam, had legelésszen kicsit, jó magam is lenyeltem pár falatot, majd indultam tovább. Pár óra múlva, mikor a nap már a földet súrolta, rátaláltam az ork nyomokra: még nem fedte pata nyoma. Elmosolyodtam. Egy kisebb csapat, talán felderítők. Gyorsan áthaladtak ezen a területem, s talán ezt kéne nekem is tenni, de ahogy besötétedik, tejsűrű köd telepszik a helyre, s lovamat árnyak és rossz érzés riogatja. Kicsit eltévedek a sötétben, főleg, ahogy az állat forgolódik alattam. A tücskök se ciripelnek, csak a köd és a sötét van körülöttem, s hirtelen meghallok valamit, amitől lovam felágaskodik, s ledob a hátáról, majd elvágtat. Felkiáltok meglepettségemben, majd a hátamon landolva puffanok a sírnak nevezett, kőhalmok között. Egy pillanatra rá, érzem, hogy valami megragadja a lábamat, s előrántva a kardom már csapok is oda. Valami fülsüketítően visít, éreztem, ahogy a kardom a húsába mart. Sötét árnyak kavarogtak körülöttem, s hirtelen megláttam a ködből rám rontó buckamanókat, ahogy a helyiek nevezik. Karjuk csontok, lábukat, testüket nem láttam tépett, lobogó, fekete köpenyüktől. Arcuk inkább csont, mint hús, szemük izzó fehér, apró, pupilla, vagy írisz nélkül. Felkelnék, de az egyik rámarkol karomra. Oda vágok, de nem tudok egyszerre ennyi felé figyelni: mint a dögkeselyűk, úgy örvénylenek körülöttem, s több hideg, szinte élettelen markot érzek rám feszülni. Kiejtem a kardot a kezemből, s felkiáltok, egyrészt félelmemben, másrészt haragomban, s rúgnék, kaparnám őket, ha tudnám. Azonban nem tudom, s úgy érzem, hogy eltűnik alólam a talaj, s ez részben igaz, ugyan is felemelnek. Hallottam olyan rém meséket, hogy feláldoznak másokat, de eleddig magukat a lényeket is gyermeteg rémmeséknek gondoltam. Küzdelmem hangos, és lassú, néha egy-egy tagomat sikerül kiszabadítanom.
Hakon Ember
Hozzászólások száma : 3 Tartózkodási hely : Középfölde Mottó : A bosszú nem hozza vissza azt akit szerettél, de új értelmet adhat az életednek...
*Tovább vizsgáltam az éjszaka sötét leplével borított tájat várva bármi gyanús jelenségre. Ahhoz képest, hogy milyen rövid ideje voltam az őrségben, meglepően hamar bukkant fel az első jelentenivaló. Ha jól láttam akkor ember, bár a sötétnek és a távolságnak hála sokkal inkább emlékeztetett egy kísértetre. Egy darabig még meredt tekintettel bámultam a kezében lévő fáklya tüzének táncát, majd visszasétáltam a táborba.* - Emberek! Azt hiszem van itt egy gyanús látogató. - Hiszed vagy tudod? *Kérdezte Solvar meglehetősen szemrehányóan.* - Nos, mivel piszkosul sötét van, ezért sikerült a tábortüzünk kivételével kiszúrni az egyetlen fényforrást a közelben. Mégpedig a fáklyát a gyanús alak kezében... Arn, Harald ragadjatok fegyvert. Megnézzük közelebbről. A többiek pedig tartsák rajta a szemüket. Ha bajba jutnánk gyertek utánunk minél előbb. *Megvártam amíg két társam magához veszi felszerelését, majd hárman elindultunk a fáklya irányába. Csak óvatosan közelítettünk, lehetőleg úgy, hogy ne lásson meg minket. Már elég közel voltunk hozzá, amikor egy hangos kiáltás megtörte a tücskök jól megszokott ciripelésének zaját. A fáklyás helyett a kiáltás irányába indultunk tovább. Hamarosan rájöttem ,hogy valami nagy probléma lehet, ugyanis egy riadt ló kis híján elgázolt. Épp időben félre tudtam ugrani, ám a megrémült jószágot nem sikerült elkapnia egyikünknek sem. Tovább rohantunk, a sötétben alig látszó patanyomok után, míg végül elértünk valami temető szerű helyre. Hiába volt éjszaka, azonnal kiszúrtam a mozgást. Néhány furcsa lény volt az. Talán egy lányt próbáltak elhurcolni. Egy meglehetősen ismerős lányt.* - Túl kicsi a világ. *Morgom halkan orrom alatt, majd megadom a jelet Arnnak, hogy tüzelhet. Okos felderítő volt. Ha mozgást látott egy pillanat alatt nyíl került az íja idegére. Nekem már csak elég volt kiadnom a parancsot. A vessző az egyik lény hátába fúródik. Eközben én és Harald pajzsainkat előre szegezve lerohantuk ezeket a sötét szektásoknak kinéző lényeket. Remélhetőleg sikerül kilöknünk csontos kezeikből a vöröst, azonban ha ez sem segít, előrántom kardom és lenyakazom az egyiket. Mindenesetre ha sikerrel jártunk nekilátunk ahhoz amihez értünk. A halálosztáshoz.*