Daleron Narchenar és Enaid

/Enaid/

*Figyelmesen hallgatja, hogy a lány szépen kioktatja. Ez már tündéktől megszokott, dolog, de hát nincs mit tenni. Ilyen a természetük. Mikor végzett megvonja vállát, majd megszólal.*
- A félelmem már legyőztem. Ha hiszed ha nem kiskoromban féltem a tűztől... mostanra pedig egy tűzmágus lettem.
*Kissé jobban átgondolja azt amit a gyűrűlidércről mondott neki. Megbízója ezeket az apró infókat kihagyta. Csak annyi információt kapott róluk, hogy feketében járnak és erősebbek az orkoknál... de hogy ennyivel? Életét nem félti, azonban nem akarja, hogy teste tovább riogassa az élőket, majd lassan arra is rájön, hogy immár terve teljesen felesleges, megbízója pedig nem a gyűrűlidérc fejét, hanem egy hatalmas seggberúgást fog kapni a férfitól ha viszont látja még. Nagyot sóhajt, majd megszólal.*
- Ez esetben holnap elindulunk Völgyzugolyba.
*Mikor némi fényt csihol épp a lány felé néz, látja, hogy ruhája kissé kellemetlen pontokon is át van ázva. Kissé kipirul, de azonnal elfordítja fejét. A tűgolyót szertefoszlatja, és varázsbotján található mágikus kővel visszahozza a fényt. Ezután leveszi magáról a bőrpáncélt, majd a kezéről elkezdi leszedni az acéllemezeket, és lassan a vörös ing is lekerül róla és a falat nézve átnyújtja a lánynak.*
- Tessék... ez eltakar mindent, és melegen tart.
*Az "eltakar mindent részt" persze csak képletesen értette elvégre az ing egyik ujja hiányzik, de mindegy is. A lánynak nem lehet efelől semmi panasza azt leszámítva, hogy kissé bő. Főleg mert tegnap este mosta ki az inget és csak ma reggel vette fel. Ezután a leül és hátát a falnak támasztja. Lassan a csizmájáról leveszi az acéllemezeket és mikor a lány már felvette az inget akkor rá néz. Bár most ő érzi magát kissé kellemetlenül amiért egy szál nadrágban, és csizmában ül egy tünde társaságában. A tündelány szemét nyilván megütheti a vörös folt Daleron bőrén mi égési sebekre utal. A bal vállától egész a szívéig húzódik a seb.*

Daleron & Enaid

Amikor azt mondja, hogy a félelmét már legyőzte, megrázom a fejem.
- A félelem nem csak egy helyről jön.. Amikor először hagytam el Völgyzugolyt engedély nélkül, úgy éreztem, legyűrtem és utána sose féltem attól, hogy megszökjek ismét... De amikor találkoztam veled.. S amikor a torkomnak szegezted pengédet, rájöttem, mennyire félek mástól... Attól, hogy terveimet keresztbe szövi a halál. - mondom, majd elmondom neki, miért is olyan hírhedtek a Nazgullok. Úgy tűnik, nem tudott róluk mindent, s sikerrel meggyőztem őt arról, hogy tegyen le ezen tervéről. Hálásan néztem rá.
- Köszönöm.. Ha elértük a lakhelyem, gazdagon megjutalmazlak, hogy egy ideig nem lesz szükséged arra, hogy kardod használd. - mondom, majd fényt gyújt. Zavartan takarom el magam, de szerencsére van annyira lovagias, hogy oda adja az ingjét, s közben elforduljon. Ekkor jó magam is hátat fordítok neki, s leveszem a vizes felső részét a ruhámnak, hiszen az ő inge nagyjából még száraz, hála a felette lévő páncélnak. nem kívánom összevizezni. Miután felvettem, visszafordulok és lopva végig pillantok rajta.
-Köszönöm... - mondom, majd kissé értetlenül pillantok rá.
-Miért nem veszed vissza páncélod? - kérdezem lepillantva a bőrre, majd rá, a mellkasára. Nem úgy nézek rá, mint egy nő, sokkal inkább mint egy gyógyító, aki a sebet méregeti.
-Ez árvává válásodkor, vagy születésedkor keletkezett..? - kérdezem, s magamon a mellkasomra szorítom a kezem, hogy lássa, melyik sebet is kérdem.

/Enaid/

*A lány mondandójára ismét csak megvonja vállát.*
- Meglehet. Azonban eddig nem találkoztam semmivel mi megrémisztene.
*Mikor aztán jutalommal ígér neki csak megcsóválja fejét.*
- Köszönöm, de nem. Azért nem kell fizetned amiért elraboltalak. Lehet, hogy a holnap elindulunk otthonod felé, de ezért nem kell jutalmat adnod. Majd lesz valaki aki nem szeretne viszont látni pár orkot. Úgy is egyre több az ilyesfajta munka.
*Pár percig hallgatás ül közéjük. Ez alatt a lányt nézi, ő pedig a férfit bár ő kissé értetlenül nézi őt. Hamar rá is jön, hogy miért.*
- Nos, nem véletlenül viselek inget ez alatt a fránya ruhadarab alatt. Büszkén mondhatom, hogy rosszabb mint a kötél.
*Ezután jön az újabb kérdés. Erre csak annyit tud mondani, mit nevelőapja mondott neki.*
- Ezt akkor szereztem mikor még kisbaba voltam. Talán épp akkor születhettem. Nem tudom hogyan felgyúlt a ház, és én is meggyulladtam. Igazi anyám mentett meg, a tűztől majd ráesett egy gerenda. Legalábbis nevelőapám ezt mondta. Tényleg. Ez után jött ő. Egy büszke és tisztességes katona. Kimentett a házból és saját gyermekeként nevelt fel, de kilenc éves koromban őt is elvesztettem. Horgászni voltam, és mire visszatértem a ház már lángolt. Nyilván vademberek gyújtották fel. Én berohantam, de a lángoló romok közé, de már nem volt ott semmi élő rajtam kívül... A többi pedig már nem fontos. A lényeg az, hogy rossz emlékeim vannak a tűzzel kapcsolatban, és pont ezek az emlékek táplálják erőmet...
*Lesüti szemét, és a talajt kezdi el bámulni. Lehet, hogy már hozzászokott ezekhez az emlékekhez, de akkor is képesek őt néha napján lehangolni, azonban érzi, hogy a barlangban egyre hidegebb van. Talán azért mert a kint fújó vad szél pont befúj a barlangba, de nem is az a lényeg hanem az, hogy lassan olyan hideg lesz odabent mintha beköszöntött volna a tél. Nagyot sóhajt, majd szemei ismét elvörösödnek és teste felmelegedik. Ilyen téren is hasznos tud lenni a tűzmágia. Már csak az a kérdés, hogy a lány mennyire jól bírja ezt az átkozott hideget.*

Daleron & Enaid

-Remélem, majd fogsz.-zárom ezzel le a félelmes témát, majd felajánlok neki némi jutalmat, ha haza visz. Azonban elutasítja, érthető indokkal, így aztán nem kötöm az ebet a karóhoz, csak bólintok.
-Ahogy gondolod. - végül rákérdezek, hogy miért is nem öltözik vissza, mire elmondja, hogy a páncél kidörzsölné a bőrét. Bólintok, s közben meghallgatom, hogy a sebét mikor szerezte.
- Értem már. Sajnálom, hogy nem volt jó gyermekkorod. Habár én sem szeretem a sajátom, neked alapvetően rosszabb helyzeted volt. Én is árva vagyok.. Vagy legalább is hasonló. Amúgy, ha megszárítod a felsőmet, vissza tudom adni ingedet... - mondom neki. A tűzzel játszik, már-már szó szerint, szóval csak nem lehet ez gond neki.

Ha nem szárítja meg, akkor csak ülök tovább és nézem a botján a kő gyönyörű színét.

Ha megszárítja nekem, akkor elkezdek átöltözni ismét, s miután visszavettem ruhámat, vissza nyújtom az övét.

Mindkét esetben jól tűröm a hideget.... egy ideig. Ha normális, télies ruhában lennék semmi gondom nem lenne, azonban így csak fél óráig bírom ki anélkül, hogy fázni el ne kezdjek.. Ami látszik rajtam, hisz összehúzom tagjaimat, s karjaimat dörzsölöm kicsit.

/Enaid/

*Csak rámosolyog a lányra mikor olyan biztosra veszi, hogy a férfi félni fog valamitől.*
- Hát, a remény ha meg utoljára.
*A lány sajnálatát is figyelmesen hallgatja, de ezzel nem megy semmire. A szülei már rég meghaltak, és ezt nem lehet visszafordítani. Bár lehet, jobb is így. Ki tudja mi történt volna még az igazi anyja is életben marad. Minden úgy jó ahogy van. Ezek a szörnyű események kellettek ahhoz, hogy most itt legyen. Közben a lány rákérdez arra, hogy nem e szárítja meg a felső ruházatát. Ezzel nem volna semmi gond, de kissé tart attól, hogy az a szárítás rosszul sülne ki... szó szerint.*
- Hát... attól tartok, hogy ebből a szárításból csak kisebb-nagyobb tábortűz lenne.
*Ismét kezd kissé unalmassá válni a hangulat. Meg persze ez a rohadt szél is csak megállás nélkül ostromolja a barlangot, de hála az égnek nem árt neki a hideg levegő némi mágiának köszönhetően. Bőre kellemesen meleg tehát cseppet sem fázik. Ez azonban a lányról nem elmondható aki már összehúzott tagokkal dörzsöli össze tenyereit.*
- Ha gondolod közelebb jöhetsz hozzám, főleg mivel én okkal nem fázok.
*Így utólag átgondolva, lehet, hogy ez kissé félreérthető lehet a lány számára, de üsse kő. Ha közelebb jön akkor közelebb jön, ha meg nem hát nem. Azonban rossz néznie ahogy a tünde ott fagyoskodik vele szemben.*

Daleron & Enaid

Lassan hallgatásba burkolóztunk. Én idővel fázni kezdtem, míg ő nyugodtan üldögélt. Megkérdeztem, nem tudja-e megszárítani a ruhám, de a felelet nem volt. Még a végén felgyújtaná... Na jó, nekem mindegy, saját ruhámban sem fogok kevésbé fázni, ő meg ha meztelenkedni akar, hát... meztelenkedjen...
Végül oda szólt hozzám, ha akarok, közelebb mehetek hozzá, mert ő okkal nem fázik. Persze, ez kicsit furcsán hangzik, de nyilván a benne élő tűz fűti, s nem a vágy. Azonban.. egy ideig akkor sem közelítek hozzá. Túlságosan makacs vagyok hát még is csak elrabolt.. Bár végül -ha bocsánatot nem is kért- lemondott tervéről.. Ha nem akarok lebetegedni, jobban teszem, ha inkább mellé ülök, szóval sóhajtok, felkelek, s közelebb lépve hozzá, leülök mellé. Így most rálátásom nyílik a barlang bejáratára. Figyelem az esőt, a szelet, néha még kiráz a hideg, de tényleg jobb egy fokkal úgy, hogy mellette ülök. Aztán hirtelen megakad valamin a szemem kintről, s elmosolyodok. A lovam néz befelé rám, sörényéből patakzik a víz.
- Luna! - mosolygom rá, majd felkelek, óvatosan oda megyek hozzá, megsimogatom.. Tündeszavakkal nyugtatom meg, adok homlokára egy csókot és kiveszek a nyeregtartóból egy kisebb táskát, amely éppen nagyobb, mint a két tenyerem együtt. Nem ázott el, szerencsére. Vissza megyek a barlangba, leülök Daleron mellé és kibontva a kezemben tartott táskát megkínálom az étellel.
- Ez itt a lembas. Hallottál már róla? - kérdezem, miközben letörök magamnak egy ujjnyi vastag darabot.

/Enaid/

*A lány felpattan, majd mellé telepedik. Ennél talán többre is számított, de végül is egy tündéről van szól. Azok elég zárkózott egy népség. Na jó, lehet az is rátett egy lapáttal, hogy elrabolta, de nézheti a jó oldalát. Csak nagyjából három órán keresztül volt fogoly és holnap pedig elindulnak az otthona felé. Azt leszámítva, hogy a kötél kidörzsölte a kezét nem vesztett semmit. Na jó... talán a lovát, de ha jól tudja azok is visszatérnek gazdájukhoz. Ez esetben jó, hogy nem egy wargon utazik a tündelány. Ezután azon gondolkozik el, hogy vajon mi értett a lány az alatt, hogy ő is árva, de csak hasonló módon. Hiába próbál rájönni nem érti. Tehát rá is kérdez.*
- Mit értettél azon, hogy csak hasonlóan vagy árva?
*Várja a választ nagyjából két másodpercig, majd gyorsan ismét megszólal.*
- Azonban ha fájdalmas emlék nem kell róla beszélned.
*Ha elmondja akkor elmondja, ha nem hát nem. Azonban valamivel később a lány nagyon megörül valaminek. Daleron a barlang bejáratára veti pillantását és lát egy lovat, ami nagy valószínűséggel a lányé. Ki is rohan hozzá, aztán a többit már a férfi nem figyeli.*
~Hehe... én megmondtam.~
*Ezután olyan történik amire nem számított. A lány visszatér hozzá. Tényleg nagyon kellhet neki némi társaság hazaútra, ha nem hagyta itt a férfit. Nos, kellemesen csalódott. A lány tünde kenyérrel kínálja, de férfi csak megrázza fejét.*
- Köszönöm nem... és hallottam róla.
*Táskájából előkap ő is egy adagot a hírhedt lembasból amit még néhány hete, talán másfél hónapja kaphatott a tündéktől amiért elintézett nekik egy aprócska gondot mit egy kisebb ork fosztogatócsapat okozott.*
- Nekem is van...
*Mondja, majd visszateszi táskájába.*

Daleron & Enaid

Mikor rá kérdez, mit értettem azon, hogy én is hasonlóan árva vagyok, elmerengek, hogyan is magyarázzam el neki.
- Nem tudni, kik a valódi szüleim. Engem az erdőben találtak, a szellemek, a természet és a Hold fénye vezérelte az tündéket hozzám. Azóta a Hold, illetve a Fény lányának tartanak.. - mondom fejemet a falnak döntve. Aztán rápillantok egy halvány kis mosollyal.
- Szokatlan, hogy egy ilyen "szívtelen" és félelmet nem ismerő orvgyilkosnak fontosak egy idegen érzései. - értem ezt arra, hogy mondta, ne mondjam el, ha fáj. Bár gondolom a saját érzéseiből indult ki.
Közben megkínálom lembassal, de fura mód van neki, amin meglepődöm... A mi népünk túl gőgös és makacs ahhoz, hogy bárkit felbéreljenek a nehéz munkák elintézésére... A "mocskos" munkákat, értem itt a törvényen kívüli, illetve becstelen munkákat pedig kerülik, nem vállalják... Így meglepettségem rendesen látszik rajtam. Rákérdezni azonban nincs időm, mert Luna nyerítését hallom, s látom, ahogy tova vágtat.... Kissé homlok ráncolva kelek fel és lépek a barlang szájához, de hirtelen vissza is húzom a fejem, mert a sötétben néhány alak mozgását látom.. Nem tudom kivenni mik azok.. Orkok? Banditák? Gyorsan vissza sietek.
- Oltsd el kérlek... - biccentek fejemmel a bot felé. Bármi is legyen odakint, Luna nem örült nekik, szóval valószínűleg nem tündék és nem épp kedves emberek...

/Enaid/

*Figyelmesen hallgatja a lány mondandóját és ráeszmél, hogy bizonyos szinten rokonlelkek.*
- Tehát egyikünket sem igazi szülei nevelték fel...
*A lány halvány mosolyát elcsípi és ő is visszamosolyog rá. Örül, hogy legalább ekkora mosolyt sikerült csalnia a lány arcára.*
- Ha hiszed ha nem szívem az van. Igaz, sokan azt állítják, hogy nincs. Meg persze azt is, hogy ha volt is akkor a tűz már felemésztette, de ez nem igaz. Csak minden érzelmet félre kell tennem ehhez a munkához. Nem szerethetek... nem házasodhatok... és még gyermekeim sem lehetnek. Bár szerintem ez idióta egy szabály. Azonban nem volt okom megszegni, és ha az emberek megtartják rólam a véleményüket nem is lesz.
*Ezután hátradönti fejét és behunyja szemeit. Talán kicsit sokat mondott a lánynak, de ha egyszer elkezdi akkor elég nehéz megállnia azt, hogy folytassa. Ezután próbál elaludni, de egy idő után a lány megzavarja. Eleget is tesz kérésének és kioltja botja fényét, majd a lányra néz.*
- Maradj itt.
*Azzal elindul a kijárat felé. Mivel levette magáról minden páncélzatát léptei nem csörögnek. Azonban ez még rosszul is kisülhet. Ahogy gondolta. Egy kisebb csapat ork felderítő. Ha jól számolja nagyjából hatan lehetnek. Meglehetősen kevesen vannak az átlaghoz képest, tehát a férfi nem késlekedik nekiront az egyiknek. Mivel azt nagy meglepetés éri könnyedén vágja le a fejét. A következő orkra egy tűzgolyót lövell ki botjából, mi nem öli meg az orkot, de kellő időre lefoglalja. Azonban egy másik a férfinak ront, de ő időben hárítja a támadást. Félreüti az ork fegyverét, majd a botján lévő mágikus kővel arcon vágja amitől a földre kerül. Daleron nem késlekedik, azonnal a hátába szúrja a pengét. Még mindig maradtak négyen. A férfi nekiront a következőnek aki védi az első támadást, de a másik már a lába, majd egy ügyes szúrás következtében a belei épségébe kerül. A következő két ork meglehetősen közel áll egymáshoz. Közéjük egy tűzbombát lő ki mi már elég erős ahhoz, hogy pusztítson, elvégre ahol becsapódik ott szép nagyot robban, legyen az ember, állat, épület, fa vagy föld. A két ork lángolva száll messze egymástól. Az egyik beüti a fejét a hegyoldalba, a másik pedig lángolva rohan, eszét vesztve. Már csak egy maradt, de sehol sem leli. Azonban combjába hirtelen erős fájdalom nyilall. Amint ránéz látja, hogy egy fekete nyílvessző áll ki a lábából. Nagy fájdalom közepette kihúzza magából, majd megpillantja az utolsó orkot, aki egy újabb vesszőt igyekszik az íja idegére tenni.*
- Azt már nem...
*Azzal elhajítja varázsbotját, mi a gonosz teremtmény hasában landol. Odasántikál hozzá, majd kihúzza belőle a fegyvert. Letörli róla a vért, majd visszaindul a barlangba, azonban a lábán lévő seb egyre jobban kínozza őt. Mikor visszaér a barlangba a lányra néz.*
- Orkok voltak... de már csak voltak.
*Mosoly kerekedik az arcán, majd sebét szorongatva ismét a lány mellé telepedik.*

Miután Luna figyelmeztetett, felkeltettem Daleront, hogy oltsa el botja lángját különben ránk találnak. Kioltotta fényét, majd kiment... a barlang szájából néztem, hogy esik neki a hat orknak félmeztelenül. Mozdulatai ügyesek és pontosak voltak. Tekintetemmel az egyik orkot követtem, amely eltávolodott tőle, s elővette nyilát... a férfi nem látta, az egyik orkkal volt elfoglalva. Kirohantam az esőben, s mivel oldalról rohantam neki az undorító lénynek, nem látott meg. Az első nyíl nem talált, sőt az erdő felé repült. Az íjjal kaptam egy hatalmas pofont a lénytől, mire a földre estem, s legurultam a kis dombról, melyen állt. Mikor felnéztem, akkor lőtte ki második nyilát.. színe fekete, akár csak nazgulok lelke. Elkerekedett a szemem s Daleronra pillantottam.... Eltalálta... A férfi, mint egy dárdát dobta az orkba fegyverét, s miközben oda ment hogy kihúzza belőle, én vissza siettem a barlanghoz. Hangosat füttyentettem, s hallottam, ahogy Luna visszatér. Közben a bérgyilkos oda ért hozzám. Én akkor pakoltam fel páncéljának maradékait és ruhámat a lóra.
- Azonnal indulunk! Szállj fel! - utasítottam fel Lunára.... nincs nálam megfelelő növény, s mivel az párás, nedves helyeket kedveli, a környéken valószínűleg nincs is. Az én erőm pedig egyenlőre nagyon kevés ahhoz, hogy egy ilyen erős fekete mágiát gyógyítani tudjam. Kell hozzá legalább a növény, de mire találok... Talán hamarabb túl vagyunk ezen, ha a legközelebbi tündékhez megyünk.
- Sietni kell!

/Enaid/

*Mikor visszatér a lányhoz látja, hogy az nem csak saját, de még az ő holmijait is lovára pakolja. Nem tudja, hogy ezt mire vélje. A tündék nem lopnak meg másokat, de ilyen esőben és sötétben nem jó ötlet elindulni, mert újabb orkok bukkanhatnak elő. Pedig a lány szavai egyértelműsítik benne, hogy indulni akar.*
- Hová ez a sietség? Jobb lenne nappal indulni.
*Mondja a lánynak értetlenül. Lehet, hogy az orkok miatt akar innen minél előbb eltűnni, de ennek sincs semmi értelme. Mindegyiket megölte. Egyet sem hagyott életben ahhoz, hogy értesíteni tudják társait. Tehát még mindig nem érti miért siet a lány ennyire.*
- Mi a baj?
*Kérdez rá a dologra, tágra nyílt szemekkel. Mi lehet ennyire vészes, hogy most azonnal indulni kell? Azonban nem vitatkozik a lánnyal és felpattan lovára.*
- Hová akarsz menni?
*Egyszerűen nem bír rájönni miért kell sietni. Ennyire rettegne attól, hogy az orkok visszatérnének. Gondolatait erős fájdalom zavarja meg a combja tájékáról ahova szinte reflexből oda is kap. Most azon gondolkozik, hogy fájhat a lába ennyire egy szál nyílvesszőtől? Ennél már százszor rosszabb sérülései is voltak, de azok nem fájtak ennyire.*

Mikor Daleron lekaszabolta az orkokat, az egyik egy morgul nyíllal lőtte meg, s ebben teljesen biztos voltam. A férfi láthatóan nem tud arról, miféle veszélyben van az élete, s egyre csak értetlenkedik, de felül Lunára. Felülök én is elé, majd előre hajolva az állat fülébe suttogok tündéül. Most ő fog vezetni, méghozzá legközelebbi rokonaimhoz.
- Kapaszkodj! - szólok hátra Daleronnal, s vágtába hajtom a lovat.
- Egy morgul nyíllal lőttek meg! Olyan, mint a nazgulok tőre. Ha nem jutunk segítséghez időben, meghalsz! - mondom neki, hogy azért tudja, még is miért őrültem meg hirtelen. Luna úgy száguld akár szél, minden erejét beleadva vágtat, nem érdekli se az eső, se a felverődő sár. Engem sem érdekel, ruhám már így is piszkos, s különben sem gondoltam volna, hogy utazásom alatt tiszta marad. Az biztos, hogy a következő tündefalu nem a közelben van, s mivel meggyógyítani nem tudom, lassítani azért meg kell próbálnom a méreg terjedését. Hátra pillantok, s vágta közben nyúlok hátra, kezemet a férfi combjára teszem, a sebre. Érzem az átok égető forróságát a kezem alatt.. Halkan gyógyító szavakat kezdek kántálni. Nem lehet kellemes érzés, de folytatom, ameddig érzem, hogy javul kicsit. Ha már kezemet szinte ellöki az átok, szisszenve húzom el. Ennyit tudok érte tenni egyenlőre.

/Enaid/

*Eleget tesz a lány kérésének és megkapaszkodik benne. Lassacskán derekára teszi a kezét. Inkább lassan mint gyorsan. Bár ez még talán így is kissé félreérthető. Ezután a lő vad vágtába kezd. Még a rohani lovakat sem látta ilyen gyorsan rohanni. Egyszer be kell szereznie egy tünde lovat. Biztosan a felére csökkenne minden egyes utazás ideje. Gondolataiból kizökkentik a lány baljós szavai.*
- Hogy mi?
*Kérdezz vissza értetlenül.*
- Ez az amiről beszéltél? Hogy lidércé alakulok?
*Daleron kezd kissé aggódni ez miatt. Nem éppen így képzelte el halálát. Azonban ha minden igaz akkor pár nap alatt meghal. A legközelebbi tünde település pedig nagyjából 3-4 legjobb esetben 3 napra lehet tőlük még lóval is... Kezét továbbra is sebén tartja, de mikor látja, hogy a lány felé nyúl leveszi róla kezét. Úgy látja mintha próbálná begyógyítani sebét, de az rövid időn belül ellöki magától a lány kezét. Ettől még inkább elönti őt az aggodalom. Bár mivel még csak fáj a lába nem lehet olyan vészes. Szervezete nyilván jól bírja a mérget. Csak az a kérdés meddig? Hosszú útnak néznek elébe és kérdéses, hogy túl e éli.*

Miután a férfit meglőtték a morgul nyíllal, felparancsoltam Lunára, s az éjszaka közepén zuhogó esőben indultunk vágtának. A férfi megfogta derekam, habár oly lassan mintha attól félne, megégetem. Neki lódultunk a vadonnak. Közben elmagyaráztam, hogy miért is sietünk tova, ő pedig megdöbbent. Furcsa... nem vitt el a nazgulhoz, s nem sokra rá orkok tűntek fel és meglőtték egy olyan átkozott nyíllal, amely lidérccé teszi... Szinte biztos vagyok abban, hogy követnek minket, s megpróbálják őt megölni, megakadályozni, hogy megmentsem. Hátra hátra pillantgatok, de a sötétben nem veszek ki semmilyen más alakot, főleg így esőben... Félek. Tudom, hogy ott vannak, s ezen a nyílt terepen könnyen sebezhetőek vagyunk. Aggódón pillantok előre, s pár perc múlva végre eláll az eső, de a felhők továbbra is korom sötétben tartanak minket.
- Daleron! Kérlek, beszélj hozzám... - szólítom meg fura kérdésemmel... Tényleg furának tűnhet, de meg van rá az okom. Minden lény szervezete máshogy küzd az átok ellen, ki erősebben, ki gyengébben. Az biztos, hogy előbb utóbb el fogja veszteni az eszméletét, s ha az emberi szervezet gyenge volna, akár egy nap alatt is lefolyhat benne a folyamat... nem ismerem az embereket, nem tudom, mennyire ellenállóak, de sejtem, hogy nincs sok időm. Habár szorításán érezném, hogy elfog ájulni, akkor már késő lehet, így viszont még időben megfoghatom őt, mielőtt lefordulna mögülem. Hátra pillantok, s a távolban mozgást látok. Ha Luna nem bírja ki a 3 napot, elfognak kapni minket.

/Enaid/

*A fájdalom egyre jobban kínozza őt, de nem törődik vele. Az évek során túl jól megedződött ahhoz, hogy egy kis méreg okozta fájdalom miatt szenvedjen. Bár kissé fáradt mivel egy szemernyit sem aludt, de az most a legkisebb gondja. Közbe-közbe ő is hátrapillant orkok után kémlelve a terepet, de nem lát egyet sem. Nyilván a lány is tart tőlük, és ezért Daleron megpróbálja megnyugtatni őt.*
- Ne aggódj. Itt nincsenek orkok... Ha pedig vannak elbánok velük. Nem vagyok az a típus akit egy kis méreg perceken belül levesz a lábáról.
*Talán pár perc telik el mikor a lány ráparancsol a férfira, hogy beszéljen. Elgondolkozik azon mit mondjon. Nem jut eszébe semmi lényegesebb dolog. Végül úgy dönt énekelni kezd, de mivel nem ismer túl sok dalt ismét rákezd arra mit a barlangban énekelt. Most talán tényleg alkalomhoz illő nóta.*
- Hol vagy hazám,
Ha az út terel
Sok ösvény mentén térek el
Túl sötét, sűrű éjszakán
Már látom csillagfény raját
Köd és homály, Árny se vár
Tovaszáll...
Tova... száll.
*Immár nem dúdolja tovább a ritmust, mivel lábába ismét erős fájdalom nyilall. Fájdalmában felnyög, de igyekszik arcára nyugalmat erőltetni. Nem akarja, hogy a lány még inkább aggódjon.*
- Jól vagyok.
*Mondja megnyugtatásképpen. Reméli, hogy ezzel a lóval három napnál előbb elérnek Lórienbe, mert ki tudja meddig bírja még ki, de ha ebben a tempóban haladnak talán kettő, legjobb esetben másfél nap alatt elérik a célt.*
- Hogyhogy nem hagytál ott meghalni?
*Kérdezi a lánytól. Tényleg nem érti elvégre nem hiszi, hogy ilyen hamar megbocsátott neki a történtekért. Elvégre elrabolta. Igaz, hogy csak pár órára, de akkor is.*

Több napos vágtába kezdünk... Gyakran hátra pillantok, hogy követnek-e minket, s éles tündeszemeim mozgolódást látnak mögöttünk. Habár Daleron próbált megnyugtatni, sajnos le kellett hangolnom.
- A te szemed nem látja azt, mit az enyém igen. Megállni harcolni pedig nincs időnk, te pedig különben is csak egyre gyengébb leszel. Talán túl se élnénk. - mondom. Mivel nem tudom, egy ember meddig bírja ilyen "méreggel" a testében, megkértem hogy beszéljen, de helyette ismét azt a nótát énekelte. Most nem volt időm foglalkozni a szépségével a dalnak, az utat kellett figyelnem. Aztán a férfi kérdésére kicsit meglágyulnak vonásaim.
- Nekem is van szívem. - feleltem csak ennyit.

A felhők lassan elvándoroltak az égen, s a Hold megajándékozott minket fényével. Késő van már, vagy inkább korán? Lassan kel fel a nap.. S ahogy hátra pillantottam, messze a távolban látni lehetett üldözőinket. A meleg fény gyorsan átszárította ruháinkat a széllel, s a föld hamar magába szívta a nedvességet. Immár porzás is jelezte követőinket, amiket akár már Daleron is láthatott.
- Követtek téged, végig... A nazgul nem bízta a véletlenre... - mondom homlok ráncolva. Közben figyeltem a majdnem előttünk felkelő napot. Sejtem merre megyünk, világosban, a helyet betájolva, s hogy Gondorban találkozunk már tudtam is, Luna merre tart..
- Lórien... - mondom kellemetlen hangon. Nem vágytam oda soha, s nem is szívesen megyek oda, de ott egészen biztos, hogy tudnak Daleronon segíteni.

/Enaid/

*Látja, hogy a lányt nem sikerült megnyugtatnia. Ettől ő benne is csak fokozódik az aggodalom. Ha nem sikerült megnyugtatnia tényleg nagy gondok lehetnek. Pillanatokon belül meg is kapja a kioktatást a lánytól. Többre nem is számított tőle. A tündék mindig kihasználják hatalmas intelligenciájuk. Ők szinte mindent tudnak és ezt szeretik tudatni másokkal. Állandó realizmusukkal mindig kiölik a reményt mindenkiből. Úgymond összetörik az emberek álomképeit... Már kezdi kapiskálni, hogy a törpök és az emberek miért kerülik őket ennyire. Bár az a legszörnyűbb az egészben, hogy többnyire igazuk van. Amíg ezen gondolkozik addig a lány válaszol kérdésére. A férfi csak rámosolyog, majd megszólal.*
- Erre már akkor rájöttem mikor először mentetted meg az életem.
*Mondja kissé halkan, de azért hallani lehet amit mond. Ezután hosszas csend telepedik közéjük.*

*Daleron már alig bírja nyitva tartani a szemét a fáradtság miatt. Már nem is az miatt fáradt mert nem aludt hanem azért mert szervezete keményen küzd a méreg ellen. Azonban lassacskán észreveszi, hogy a nap már ébredezik.*
~Még pár óra... még pár óra és ott vagyunk.~
*Nyugtassa magát, de persze tudja, hogy legjobb esetben is csak estére érnek oda. Csak bámul arra amerre épp áll a feje, tehát az üldözőket sem veszi észre, csak akkor mikor a lány megemlíti őket.*
- Sajnálom... Sajnálok mindent...
*Motyogja a lánynak, de tudja, hogy sajnálatával nem megy semmire. Azonban jobb bocsánatot kérni a halál előtt. Behunyja szemeit, de nem alszik. A kínzó fájdalom nem engedi őt elaludni. Nagyokat sóhajt ezzel próbálja kissé elviselhetőbbé tenni a fájdalmat. Már oda sem figyel a lány szavára. Csak tovább szenved a lovon ülve. Már talán majdnem elalszik mikor a lábába oly szörnyű fájdalom nyilall, melytől felüvölt. Immár nyugtalanul kapkodja a levegőt, de perceken belül ismét csak nagyokat sóhajtva próbálja lenyugtatni magát, majd végül ismét megszólal.*
- Ha nem bírom ki ölj meg... Ölj meg és dobj le a lóról... Nem akarok élőholt lenni. Ha meghalok hát véglegesen haljak meg.
*Még hosszú útnak néznek elébe és nem hiszi, hogy túléli, de addig sem adja fel. Szervezete egyre keményebbe küzd a méreg ellen és ami gyötri testét. Igaz, hogy ez rettentően kimeríti, de akkor se, hagyja, hogy így érjen béget története.*

Úgy hajtottam Lunát, mint még soha. Sajnáltam őt, hogy így ki kell fárasztanom, de nem tehetek mást... Daleron meghal, engem elfognak, őt meg megeszik az orkok, ha most megállunk pihenni. Messziről hallani lehetett a worgokat... ők se fáradnak egy könnyen, főleg, hogy a vadászat heve hajtja őket. A nap telt, a vidék suhant el mellettünk. Éreztem, hogy a férfi gyengül, s ahogy hátra pillantottam láttam, hogy alig van magánál. Megfogtam a kezét, egyrészt, hogy magam mögött tartsam, másrészt, hogy érezze, nem hagyom egyedül. Mikor felüvölt, összeugrik a gyomrom, s egyre csak hajtom a lovat, de már kezd fáradni...
- Oda fogunk érni! Oda fogunk érni, már nem vagyunk olyan messze! Bírd ki! - szóltam hátra a férfinek, még erősebben szorítva karját.

Luna lassult... zilálása túl harsogta patáinak dobolását. Még vágtatott, de a tempója kezdett lassabb lenni. Kezd kétes lenni, hogy elérjük-e Lórient... Csak a határt kell átlépni, oda már nem jönnek be. Érzem a dühüket... érzem az aggodalmukat és a tekintetüket rajtunk. Ők is félnek, de ők attól, hogy elérjük az erdőt. Még nem látni a távolból, de tudom, hogy ott van.
- Daleron... mindjárt ott vagyunk, bírd még ki egy kicsit! - szólok hátra habár azt sem tudom, hogy eszméleténél van-e. Keze forró a láztól, érzem, ahogy kiveri a víz. A nap pedig lassan elkezd lemenni... az orkok pedig egyre csak a nyomunkban vannak. Én is fáradt vagyok, de az izgalom nem hagyja, hogy lankadjon a figyelmem, szerencsére. Luna megbotlik, de nem esünk el, szalad tovább. A hold magasan az égen van, bőröm ismét derengeni kezd tőle.. már látom a fákat, s egyre közeledünk, mikor lovam hangosan felnyerít és elesünk... Hatalmasan puffanunk a földön. Először Luna felé pillantok.. Hátsó lábából egy nyíl áll ki, zilálva fekszik a földön. Szememmel Daleront keresem, aki tőlem nem messze ért földet. Oda mászva hozzá pillantok fel, a gyorsan közeledő orkok felé. Már éppen feladnám a reményt, mikor ismerős kürt hang üti meg a fülem, s a fák közül lovas tündeharcosok vágtatnak ki. Megkönnyebbülten nevetek fel, s figyelem ahogy elvágtatnak mellettünk. Daleronra nézek, s pillanatnyi örömöm szerte foszlik... Nagyon rosszul néz ki. Azonban ekkor más valaki telepedik le mellénk: lováról leugorva oda siet, kezét a férfi sebére teszi, s gyógyítani kezdi. Rápillantok a fehér ruhás nőre. Dereng, tán jobban mint én, aranyszőke haja lágyan omlik rá. Lórien úrnője...

/Enaid/

*Hosszas vágta után a ló még mindig ugyan azzal a tempóval. Csodálkozik is, hogy a ló még nem esett össze. Tudja, hogy a tünde lovak gyorsak na, de ennyire? Szemei ismét leragadnak, de mikor a lány megfogja kezét feltárulnak. A férfit melegség önti el amitől kissé jobban lesz, de még mindig büszkén elmondhatja magáról, hogy a ló által kitaposott fű jobban érzi magát mint ő. Azonban ezt a kézfogást viszonozza. Mikor a fájdalom ismét lábába nyilall kissé meg is szorítja a lány kezét, de nem annyira, hogy fájjon neki. Ezt a szorítást úgymond vissza is kapja mikor a lány megszólal. Azt elhiszi, hogy lassan odaérnek, de azt kétli, hogy még élve. Legalábbis ő. Lesütött szemekkel nézi a lány hátát és magában átgondolja életét. Elég siralmas volt. Nem tett semmi fontosat és mondhatni, hogy a boldogság sem öntötte még el szívét. Gyermekkorában sem tudott szinte semminek sem örülni, nem hogy most. Még szerelmére sem talált rá, pedig a szabályokat megszegve szívesen megismerte volna az érzést, de erről le kell mondania...*

*Hosszas lovaglás után már megmozdulni sem tudott. Elég akadozottan kapkodta a levegőt, és csak üveges tekintettel bámult maga elé. Már a lány szavait is alig értette. Válaszul csak egy szónak szánt nyögés hagyja el száját. Homlokáról izzadságcseppek csordulnak végig arcán amik kissé csiklandozzák láztól forró bőrét. Már csak pacákat lát semmi többet. Minden egyes légvételnél hörgéssel kevert nyögések hagyják el torkát. Már majdnem lefordul a lóról, de a lány visszarántja. Már érzi, hogy csupán percei lehetnek hátra... hogy pár percen belül meghal és vége nyomorúságos életének. Pillanatokon belül a földön találja magát. Immár szinte minden porcikája fáj, és attól tart valamije talán még el is tört. Szája szélénél egy kisebb nyálréteg képződik. Lassan megpillant egy fehér pacát mi nyilván a tündelány lehet.*
- F... F... Fuss...
*Nyögi ki ezt az egy szót nagy nehezen. Többre már nem nagyon képes erőtlen testével. Hallja saját zihálását, azonban pillanatokon belül puffanások váltják fel ezt a hangot és rengeteg ismeretlen folt halad el körülötte. Üvöltések és egy kürt szava is megüti fülét, de a fájdalom miatt nem törődik vele. Ismét felüvölt, de immár jóval nagyobb hangerővel, és minden erejével azon van, hogy pótolja az ezzel elpocsékolt levegőt. Hamarosan egy újabb ismeretlen paca jelenik meg mellette. Védekezne ellene, de a száját nem bírja kinyitni, nem, hogy a kezét felemelni, majd érzi ahogy egy kéz a sebére tapad és egyre jobban kezdi érezni magát. Ismét kitisztul előtte a kép és látja maga mellett a két tünde nőt, majd végül leragadnak szemei és mély álomba merül, azonban nem kell aggódni miatta, ugyanis halk szuszogás hallani a férfi felől.*

Már majdnem elértük Lórient, mikor egy ork nyíl találata miatt Luna feladta és elterült. Szerencsére jött a felmentő sereg az erdőből, s tündeharcosok kaszabolták le üldözőinket. Azonban ahogy néztem Daleront, úgy éreztem megszakad érte a szívem, hogy pont most, a cél előtt adja fel ő is. De hirtelen megjelent mellettünk egy másik alak... Maga Galadriel úrnő és gyógyítani kezdi a férfit... szívemről mintha egy kő esne le, ahogy nézem, hogyan simul ki fájdalomtól torz arca. Közben a harcosok levágták az összes orkot, majd megindultak felénk. Csak néhány maradt ott, akik Galadriel úrnőt is védik. Végül a nő befejezte a gyógyítást és felkelt mellőlünk.
- Köszönöm. - mondtam, de ő nem szólt egyenlőre egy szót sem, de tudom, hogy ez csak a vihar előtti csend... a katonák felteszik az egyik lóra Daleront, majd elindulunk. Én a sánta Luna mellett sétálok velük be a fák közé, egyenesen Lothlórienbe...
Ott rendesen ellátják a férfit, megmosdatják, felöltöztetik, majd magára hagyják pihenni egy kényelmes ágyon. Jó magam is végre tiszta vízhez jutok és új ruhákhoz. Nekem azonban pihenés előtt beszélnem kellett Galadriel úrnővel... Mondanom sem kell, kicsit sem vártam a találkozást...

//Folytatás Lórien - Lothlórienben//

» Daleron Narchenar és Enaid
» Daleron Narchenar
» Daleron Narchenar és Ulios
» Faineth (Enaid)