Lalaith és Aralomir

A folyó, mely átfolyik Völgyzugoly területén.

Ember Hozzászólások száma : 7

/Aralomir/

*Völgyzugoly… már közel volt a cél, amint meghallottam a gázló vizének hangos zubogását. A Brunien Imladris határfolyója, lóval simán átkelhetett rajta bárki fia/lánya. Feltéve, ha nem akad ellensége.
Itt nagy a nyugalom, az Utolsó Otthon védelme erős. Hűvös szél fújt, ami még jól is esett. Most még könnyebb lóháton utazni, mint a napközbeni hőségben.
Egy jól védhető, fás helyen úgy döntöttem, jó lesz letáborozni. Leszálltam lovam hátáról könnyedén, hisz gyakorlott lovas voltam. Kantárszárát egy fához kötöztem erősen, majd leültem a fűbe, hogy pihenhessek, s körülnézzek.
Körülöttem már kezdenek ébredezni az erdő lakói, elsőként a fák ágain csiripel néhány madár. Később, reggeli lembas-adagom fogyasztásak alatt már a mókusok is előbújtak odvaikból. Brúnien vizében halak ugrándoztak, a természet apró neszei szinte zenének hatottak a fülemben.
Lenyeltem a falatot, ittam rá néhány korty vizet, majd mindent visszatettem a nyeregtáskámba.
Egyszerűen örültem, hogy sikerült legalább eddig eljutnom. Viszont féltem attól, hogyan fognak fogadni engem Elrond úr, s a népe?

Halkan énekeltem. Felismertem, melyik a hangutánzó madár. Azt reméltem, játszhatok vele a hangokkal. Hangomra válaszoltak is a madarak, édesen trillázva ismételték utánam a dallamot.
Azonban léptek zaját véltem hallani, ami kizökkentett a játékból. A madaraknak szóló nevetésem elhalt, s megkövülten pillantottam a léptek irányába. Bár féltettem a lovam, én magam még is az elbúvás mellett döntöttem. Ha ember az? Azok gonoszak! Azoktól félek. Apám is miattuk esett bűnbe. Ennek nyomát viseltem én.
Ideges lettem. A legközelebbi, sűrű lombozatú fa ágain felkapaszkodtam, s kerestem magamnak eltakaró menedéket.
A valákhoz fohászkodtam, hogyha ember, akkor ne vegyen észre. Rémült tekintettel figyeltem az idegent. Magas volt, izmos, ruhája olyan, mint a vándoroké, de látszott rajta az ápoltság. Tartottam az emberektől, nem is kicsit. Nem véletlenül, hisz anyám nem láthattam, apám volt velem egy rövid ideig, de ez már rég történt.*

Ember Hozzászólások száma : 4

A Szürke kéréssel fordult hozzájuk, s vezérük nem mondott nemet, ezért is kellett pár hétre elválnia törzsétől, s elhozni a hírt a Legutolsó Otthonos Ház urának, miszerint minden vándort ki Középföldét járja és a sötétség ellen küzd a Megye őrzésére rendelnek, nesztelenül és csendben. Völgyzugoly régóta megbízható menedék a hozzá hasonlóknak, s Elrond is segítője, támogatója ügyüknek, megbízhatósága kétségbe nem vonható, s tanácsai ritkán tévednek, ezt Aralomir maga is igen jól megtanulta a múlt során…
Távozása is gyors volt, s zajmentes, készleteit feltöltötte, egy estét puha ágyban aludt, s a reggel első hangjaira már hátasa nyergében érték a nap sugarai, hogy a gázló felé vegye az irányt. ~Talán nyolc-tíz nap alatt beérem a bátyámat, s akkor végre elindulhatunk mi is a Megye felé… Hobbitok, Gandalf nem tudom lát bennük, nem sokkal találkoztam éltemben, de a világ kerekének járását ők bizony ritkán tekerik bármerre is… De a mágus okosabb, és bölcsebb, mint mi azt felfogni képesek volnánk, s az okai bizonyosan valósak.~
Ilyen és ehhez hasonlatos gondolatok jártak elméjében, mikor is közeledve a gázló felé úgy döntött, hogy a felkelő nap és az eltűnő csillagok fényénél elkölti reggelijét, olyan földön hol még béke és gondtalanság honol, s biztonság van. Kantárszáron vezette hátasát, amikoris a távolból mintha halk neszezést, nevetést hallott volna így az irány elvéthetetlen és adott volt.
Léptei békésen vezettek előre a sűrű, élettől duzzadó növényzetben, ám a talált kép kissé meglepte. Egy magányos hátas várakozott a fák árnyékában.
- Téged pedig kihagyhatott ily csúf módon magadra?
Rögvest a mén megnyugtatása gyanánt sörényének, nyakának simogatásába kezdett a vándor, s saját hátasát is mellé kötötte. A nyeregtáskából előkerült egy szájra köthető zabzsák is, mely persze nem üresen került fel hű társa fejére.
- Lakj jól, egy napig bizton nem fogunk megállni újra, sietnünk kell, hogy minél előbb megvihessük a híreket… Most pedig nézzük új barátunk mit árul el gazdájáról…
Az ”elhagyott” hátas átvizsgálása következett, mert szerette volna megtudni, hogy vajon szándékosan vagy éppen véletlen folytán keveredett ide az állat, ám a jelek arra utaltak, hogy bizony szándékosság áll a dolog mögött.
A kószában félelem vagy éppenséggel idegesség fel sem ütötte ez idő alatt a fejét, mivel tisztában volt vele, védett földön jár, nem kell tartania veszedelemtől, de vajon az ő személyében valaki mégis erre vélhetett következtetni.
- Mellon! Gyere elő bátran…
Hangzott végül el ajkáról a rövid kijelentés, miközben kezét szívére helyezte ezzel jelezvén, nem kíván fegyvert rántani senki ember vagy éppen tünde fiára.

Ember Hozzászólások száma : 7

*Csendben lapulva vártam az idegent méregetve. Nesztelenül lapultam a lombok takarásában, s már kezdtem megrémülni, hogy elviszi a lovam. Ráadásul tündenyelven szólt. Vajon ki lehetett? De hát embernek látszik! Az emberek gonoszak, lerombolnak mindent, ami az útjukban áll. Majdnem olyanok, mint az orkok. Lassan átugrottam a másik ágra, észrevehetetlen szerettem volna lenni, de nem sikerült. Az ág megzörrent alattam, pontosabban a levelek.
Ki hagyta így magára a lovam? Senki. Tudta, hogy ott voltam. Nyakát arra fordította, amerre guggoltam az ágon, a másikba meg kapaszkodtam.

Mellon… barátnak nevezett, váratlanul az idegen a szívére tett kézzel jelezte békés szándékát. Elmozdítottam az engem takaró ágat, néhány levél arcomba is csapódott e művelet végrehajtása közben.*
- Barátnak nevezhetek-e anyám népéből valót? – *szólaltam meg a sindák nyelvén, másik vérvonalam nyelvén. Hajam ráhullott vállamra, amint szabad utat talált magának. Ruhámra a Cset-erdőben történtek után ráfért volna egy alapos mosás, azonban nem igazán volt lehetőségem ezt megtenni, tekintve, hogy még csak a határon jártam. A gázlónál még nem mertem volna ennyire bátor lenni. *– Kinek az oldalán áll? Kit szolgál?
*E kérdéseket szegeztem neki, miközben tekintetem le nem vettem róla. Szemmel tartottam őt, az idegent.
Tulajdonképp először láttam igazán emberi lényt, aki tényleg ember-ember, nem olyan, mint én. Én egy reménytelen szerelem sajnálatos hozománya voltam, ez ellen nem tehettem semmit. De anyám tehetett volna…

Szótlanul merészkedtem lassanként közelebb hozzá, hogy jobban szemügyre vehessem az illetőt. Sokat hallottam már az emberek szörnyű pusztító erejétől. Kapásból Isildur, aki simán jót tehetett volna, ehelyett saját esendő volta tette tönkre. Pedig nagy ember volt. Történelmet azért én is tanultam, nő létemre.*
- Hová tart? Híreket visz… hallottam…
*Végül többet nem szóltam, mert nem láttam értelmét, egyébként sem adtam még neki bizalmamból. Nem szabad azonnal megbízni minden idegenben. Főleg emberben nem. Az emberek alattomosak. Saját érdekeik vezérlik őket, emiatt képesek árulásra, gyilkosságra, tisztességtelenebbnél tisztességtelenebb cselekedetekre.

Miért pont ebben az emberben kéne megbíznom? Habár, azt mondják, nincs félnivalója annak, aki a Brúnient átlépte, az már Elrond úr védelmét élvezheti. Ó, ha eljuthatnék végre népéhez! Hosszú utazáson estem át, nem voltam hozzászokva. Arcom sápadtságán látszott, hogy bizony híján voltam az alvásnak, de ilyen zavaros vidékeken, amin keresztüljöttem, nem lehetett kockáztatni. Mindenfelé hemzsegtek az orkok, s ráadásul a sötétség is kezdett egyre erősebbé válni. Ilyenkor meg kell válogatni a barátokat, s hogy kiben bízunk.*

Ember Hozzászólások száma : 4

- Ne nevezzen barátnak, ha úgy tetszik, de ellenségnek se tartson. Azok kik e földre betehetik lábukat egy oldalon állnak, még ha sokszor nézeteik nem is egyeznek meg teljesen.
Egyenlőre csak tekintetét fordítja z ágak közt magát felfedő teremtés irányába, de túl sok időt nem szentel neki, jól látszik, hogy itt nem a vadász és a préda esetéről van szó… Helyette inkább a nő hátasával foglalatoskodik pár gondos érintés, simítás, s a tekintet keresése, ért az állatokhoz, ez jól látszik, de nem is lehet mást várni egy kószától, kinek lételeme a vadon és annak valamennyi teremtménye.
- Észak Őrei közé tartozom.
Zárja le viszonylag gyorsan, a kérdések fonalát, mert ha tanult a nő, akkor bizony rögvest összerakhatja, hogy voltaképpen egy dúnadánnal hozta össze a sors, s vélhetően a hírek melyeket említett szintén népe köreibe tartanak. Aragorn neve már nem biztos, hogy ismert előtte, mivel népe gondosan ügyelt rá az elmúlt évtizedekben, hogy ne fedjék fel a sötét erők előtt új vezetőjük létezését, s vélhetően Elrond és Gandalf sem osztotta meg túl sokakkal Estel valódi céljait, reményeit…
- Maguknál az a szokás, hogy minden békés idegennel fentről beszélnek? Vagy csupán szereti lenézni a magamfajtákat?
Kicsit humorosnak és ércesnek szánt kérdés, és ezt nem is rejti véka alá, mivel arcára széles mosoly ül ki eme pillanatban.
- Aralomir vagyok, Rahir fia.
Neve jelentése annyit tesz Hajnali Árny, s kétség kívül ez sok kérdést felvethet a nőben, mert a két fogalom találkozása egyszerre ígérhet baljóslatú és fennkölt lehetőségeket. Mindenki tudja jól, a nevekben erő lakozik, azonban az, hogy eme eszenciát miként használják fel tulajdonosaik már saját sorsuk kovácsolása során dől el.
- A hátasom pedig Szellő…
Vajon új barátom neve mi lehet?
Paskolja meg barátilag a szép hátas nyakát, majd pedig sajátja szája előtt megigazgatja a zabzsákot.
- Úgy tudtam Völgyzugolyban csak a feketebeszéd tiltott, vagy netán az említett nyelven kapta nevét kisasszony?

Ember Hozzászólások száma : 7

*Érdeklődő tekintettel figyeltem, hogy miként bánt ez idegen, embernek fia a lovammal, Niphredillel. Niphredil valójában egy kanca volt. Úgy tűnt, az én Hóvirágom jól megérti az idegent, s az idegen is tudott bánni e lóval. *

- Dúnadán? – *döbbentem le. Még csak könyvekből olvashattam a númenori nagyokról, és álmomban nem gondoltam volna, hogy pont egy ilyen embert vezetnek utamba a valák. Ha hazaértem utazásomról, bizony nem igen fognak nekem hinni tünde rokonaim, tudván, hogy olyan ritka az ő látogatásuk Bakacsinerdőben, mint… mint… mint téli fagyban az élelem. A férfi csipkelődő megjegyzése egyáltalán nem tett jó benyomást rám. Nem tartottam magam senkinél se feljebbre, sőt, én magam voltam az, akinek a legkevésbé lett volna joga fenn hordani az orrát…*

- Ha maga is annyit élt volna föld alatt, mint én, szeretné bizony a magaslatokat. Ki mondta, hogy lenézem magát? Én ugyan nem. Egykori határőrként, s jelenlegi palotaőrként mesterségem a rejtőzködés is.–* Nem hagyhattam szó nélkül, de úgy tűnt, tényleg ártalmatlan újdonsült ismerősöm.*
- Vagyis Hajnali Árny. Most akkor fényben jár, vagy sötétségben? –* viccelődtem, is ismét hallattam azt a nevetésem, amit unokafivéreim gyöngyözőnek neveztek. *

- Lalaith vagyok, népem nyelvén. Anyámén Morningstar. *– A Nevető Hajnalcsillag. A közös adott, hisz kettőnk neve a hajnalt rejti magában.* – Hwestalon, tünde, és Mideia ember lánya…
*Az én nevem semmi jót nem rejtett magában. A hajnal a remény jelképe, én mégse láttam olyan sok reményt, hacsak nem azt, hogy itt biztonságban voltam.*
- Az én lovam Niphredil névre hallgat.

*A fekete beszédes megjegyzésre megborzongtam. *– Ne is említse azt a nyelvet! A gondolatától is irtózom… - *Még így is bennem élt az esős éjszaka, mikor is belefutottam abba az orkcsapatba, és összefutottam az idegenekkel. Tünde is volt köztük, Feanor házából.*
- Tulajdonképpen, én is hírekkel jövök, a Cset-erdőben történt egy-két dolog, amiről jó, ha itt tudnak. Ha a kószák nincsenek segítségünkre, bizony ne mértem volna el a hírekkel ide. - *nem is mertem belegondolni, mi lett volna akkor, ha nem érkezik hathatós segítség, akkor kivételesen örültem azoknak, akik segítettek.* - Tulajdonképpen… kik a kószák?

*Rengeteg gondolat, főleg kérdés fogalmazódott meg bennem az utam során, mely válaszra várt. Reméltem, hogy a most már nem is annyira idegen Aralomir úrtól megtudhatom ezeknek a furcsa dolgoknak okait.*

Ember Hozzászólások száma : 4

Hallgatja a nő beszédét, és közben úgy dönt, hogy hátát inkább egy közeli fa törzsének veti, és ülő helyzetbe helyezkedik, pár perccel nem fog magától túl sokat elvesztegetni, azonban szert tehet egy új ismeretségre, mely a jelek szerint akár még hasznos is lehet a jövőben.
- Rég jártam a Bakacsinerődben, és a Hegymély Királyságában, örülnék ha híreket hallanék azon földekről, mert bizony jó pár barátom él a Magányos Hegy alatt, és annak tövében…
Jegyzi meg a hallottak alapján, mert bizony nem nehéz a leányzó elmondásából rájönni voltaképp honnan is érkezett.
- Ami a nevemet illeti. Az én népemre már régen ráköszöntött a homály. Árnyakban kell sokszor járnunk, és csak kevés olyan föld van, hol a magunk büszkeségével, és valós hitével mutatkozhatunk, de a Hajnal el fog jönni, és én akkor végre kiléphetek az árnyak közül… Apám mindig mondta, hogy a neveknek nagy erejük van, úgy tűnik kegyed se véletlen kapta azt amit.
Apró bók csupán, és tán kicsit suta is mégis őszinte és ez jól látszik a férfi tartásából. Üde színfolt az életében eme beszélgetés, mert igazából tétje sincs, s nem köti általa semmiféle kötelesség ritka az ilyen.
- Kedves jószág, és illik hozzá a Hóvirág név…
Azonban nem időzik túl sokat új barátja nevén, inkább a nő által elejtett információra koncentrál.
- Mit szól egy bizalmas információ cseréhez? Én mesélek Önnek a kószákról, ha cserébe felvilágosít mi is történt a Cset-erdőben. Ha esetleg nevekkel is tud szolgálni, még hálásabb leszek, mert bevallom sokakat ismerek a kószák nemzetségei közül, s fontos is, hogy tudjam miként áll soruk, részben ezért is érkeztem Elrond Úrhoz.