Elanor, Aranuir és Raven

A Bakacsinerdő északi részén lévő romos erőd. Egy ideje sötétség fészkelte be magát, ami az egész erdőre kihat.

Tárgy: Re: Dol Guldur Kedd Jan. 13 2015, 23:04

EGY ÁRNYÉK ÉBREDÉSE

TA. 2999. Július 8.

/Előzmény: Lothlórien, Anduin, Régi erdei út/

Starring: Aranuir & Elanor

Aranuirnak, Dol Amroth Hattyúkapitányának címezve

Ahogy a szél belekap a szavak keskeny vitorlájába, valami egészen furcsa érzés járja át a vidéket. Lúdbőrzik a fák piszkos kérge, szétterülnek a szagok a nyálkos sáron, alig marad valami, ami kézzel fogható, ami megmaradt olyannak, mint volt. Körbetekintve, minden kissé átázottnak tűnik. Szivacsossá vizesedtek a fekete, égett ágak, melyek érintésre megadták magukat, s óvatosan felszisszenve a herceg lába elé pottyantak. A belsejük sárga volt, élénk színű, csupán külsejük égett kormosra, akár egy szénkréta. Az erdő széléhez értek, hatalmas, világot fölemésztő szakadék tátotta rothadó fogsorát, s szájának közepén, egy tüskés, vén erőd veselkedett a piszkos ég felé. Dol Guldur romladozó tornyain trónolt az idő hájas egyénje, pofáját teletömte vassal, rágta a vén láncokat, zárakat és kapukat, szétárasztotta az enyészet bűzét a kövek között. A bejárathoz egy keskeny, mogorva híd vezetett, vaskos, fekete lábain nem látszott a vénség, biztosan tartotta a szunnyadó kőlapokat, melyek összekötötték a sötét erődöt a szirt szélével. Fél évszázada lehet csupán annak, hogy a Fehér Tanács kiűzte innét a Fekete Mágust, s az erőd utolsó helytartóját, Azogot a pusztítót elragadták a halál marhatatlan karmai. Elanor végigfuttatta szemeit a keskeny emelvényen, nyilvánvaló volt, hogy csak szorosan egymás mögött haladva kelhetnek át, egyszerre ugyanis csak egy ember fért el széltében. Eggyel kevesebben voltak, mint ahányan nekivágtak az útnak, s az ifjú tünde Hold-sápadt ezüst arca még a levegőben kapálózva fojtogatta néhai útitársai elméjét. Szótlanul haladtak, lépést lépés követett, sóhajt pedig sóhaj. A herceg arcán a semlegesség sótlan íze kavargott, szemhéjait lassan csukta, és nyitotta. Finom vonásai gyöngéden ölelték át keskeny arcának ráctalan, hófehér bőrét, mely szinte szétfolyt, s eggyé vált a derengő köddel. Hűvös, kristály kék, halovány szürke szemei búsan fürkészték az egyre közeledő kísértetkastélyt, ami továbbra sem méltatta figyelemre a nyugalmát megzavaró kompániát. Meredt a szakadék bűzlő garatjába, ahogyan azt teszi, már csaknem kétezer éve. Elanor telt ajkai akarva-akaratlanul pajkos mosolyra nyíltak, hiszen az ősi rom, jóval születése után épült. Elanor nem változott, háromezer éve ugyan abban a testben járja a világot, izmai feszesek, bőre sima, arca szakálltalan, s most szembenéz azzal, mit tündeésszel felfogva, csupán tegnap építettek. A hely, mégis elhagyatott, üres, és rozoga, roncs csupán, egy halom rozsda. A köveket átjárta a gonoszság, és a sötétség, hiszen az erődöt maga Szauron építtette, Oropher legyőzésének diadalára. Roppant épületnek látszott, s egyre közelebb érvén, egyre félelmetesebben pompázott. Bástyái akár szuronyok meredeztek a rettegve rohanó felhők aranyszegélye felé, melyeket átvilágított a nap, s fel-felmorajló por, tejszínű hártyát húzott a szakadék szélei köré. Elállt az eső, mire kiértek az erdőből. Ott álltak, négyen, szemben Dol Guldur tátott szájával, s a hídon elsőnek átkelni ugyanolyan rossz volt, mint másodiknak, harmadiknak, vagy negyediknek. Az agyak tarka képzelőfoltjain elég sűrűn átfuthatott most a kérdés, hogy tulajdonképpen mit is várnak, mit találnak odabenn? A kövek elhagyatottnak tűnnek, s Elanor nem érzett gonosz varázslatokat, melyek leplet húzhattak volna a bent sompolygó rém-teremtményekre. A kompánia tagjai egymást fürkészték, majd a hidat, s végül magát az erődöt.
"Úgy vélem..." kezdte Elanor, s szemei végigkövették az égnek szegeződő dárda-tornyokat. Jobb kézfejével beletúrt fehérarany hajába, melynek sűrű szálain végigrohant a nap fénye, majd a sugarak körülölelték a fején körbefutó fejdíszt. Az ékkövek pajkosan csillantak meg, s a herceg fejének mozdulataira táncoltak homlokán. Sziporkázott a kora este, a nap még elég magasan volt, hogy bódítani bírjon, de nem volt elég mélyen ahhoz, hogy vérrel kenje ki az ég bánatos, nyugati sarkát. A hold sem derengett, csak az eső néma párolgása színezte rejtélyesen sötétté a tájat.
"...amit odabenn találunk, megmagyarázza a leégett fákat, és a tanyázó orknépséget." mondta a herceg, ujjait végigfuttatva hosszú, hátközépig érő tincsein. A gyűrűk a kezén kacagva sziporkáztak, akárcsak holdkő díszű páncélzata, e tünde remekek, s a kényesen mosolygó mithril. Megtette az első lépést, bakancsa sarka suttogva koppant a kövön, majd a bal lába válaszolt, s így folyamatosan. A híd közepén jártak, odalentről ordított a mélység, s a feltóduló levegő kénes bűze. A hallba érve körbefürkésztek. Rozsdálló ember-kalitkák csüngtek, s láncok kapaszkodtak, kusza lépcsők vezettek mindenfelé. Egykor ezeket a fokokat, mára döglött teremtények kacsázó bakancsai koptatták. Soha sem születtek talán meg, felöklendezett, kihányt termékei voltak csupán a gonoszságnak. Elanor legalább annyira szánta ezeket a teremtényeket, mint amennyire gyűlölte őket. Az orkok nem értettek semmihez, nem voltak jók semmire, csupán arra, hogy léttelenül a halálba meneteljenek, s rontást hozzanak a világra. A halál, sokszor egyenlő volt a megváltással, s a szabadsággal. Nincstelenek voltak fizikailag, és lelkileg egyaránt. A szél fuvolája mart a levegőbe, s felsikoltott, ahogyan átjárta a keskeny réseket. Mindenki fegyverét szorította. El kellett indulni, valamerre...

Tárgy: Re: Elanor, Aranuir és Raven Szer. Jan. 14 2015, 20:34

Egy Árnyék Ébredése

Lothlórien hercegének, Elanornak

Az eső mindig furcsa érzelmeket ébresztett fel a kapitányban, maga sem tudta eldönteni, hogy kedvelte, avagy gyűlölte az ég sírását. Otthon hálát adtak érte a földművesek, hiszen a termésnek szüksége volt a locsolásra, különösen a meleg, nyári hónapokban, melyek a déli tájakon leginkább sziporkázó napsütéssel teltek el, éjszaka az eget beborították a csillagok, akárcsak Gondor zászlaját, s a Hold fényével párosulva beragyogták a sötétséget. Az esős időszakban minden másképp alakult, olyankor Aranuir a szobájában ücsörgött, könyveket bújt a régmúlt idők históriáiról, esetleg Dol Amroth parancsnokaként a hivatali ügyekre is szemet vetett, melyektől legtöbb esetben távol tartotta magát. Aláírta az ajánlóleveleket, megtervezte a helyőrség beosztását a hétre, elrendezte a tornákat, a gyakorlatokat. A lovászfiúknak kiosztotta a fizetséget munkálataikért, közben eltársalgott velük a lovakról, meghallgatta azok személyes véleményét a hátasokról. Néha Hallassal és Damroddal elmejátékot űztek a kandalló tüzénél, vagy kártyáztak a jó borok és sör társaságában, néhány falat kacsasült mellett. Utóbbi cimborája feltűnően gyakran nyerte meg a lapokkal végbemenő mérkőzéseket, de Aranuirt nem zavarta, Hallas pedig túl jószívű volt ahhoz, hogy szót emeljen a csalás ellen. Mialatt ezeket a dolgokat idézte fel magában, arra lett figyelmes, miszerint az esőcseppek már nem kopogtak páncélján, s annyira nem is ázott át, mint gondolta volna eleinte. Lassan, savanyú arckifejezéssel bámult a fellegek irányába, a szürke felhők helyébe ismételten a lágy fénysugarak cirógatása lépett, mely könnyedséget és finomságot kölcsönzött, akárcsak egy szűzleány kezének érintése. Talán el sem hitte volna, hogy a ragyogó égitest ugyanaz volt, mint amit ő otthon pillantott meg annyi alkalommal, amikor felszegte a fejét. A tünde hercegre nézett, aki megőrizte higgadtságát, jelenléte és személye még mindig felségességet sugárzott, ez pedig valamilyen okból kifolyólag a Hattyúkapitány kedélyeire szintén jó befolyással bírt. Az erőd magányosan, kóboran magaslott a fák fölébe, tornyai nem ébresztettek bizalmat senki ember fiában, habár a gonoszság fattyai nyilvánvalóan másképp vélekedtek erről. A lovagnak eszébe az jutott, merre lehetnek a feltételezett törpök, kiknek túlélésében reménykedett a társulat, valamint az elfogott kósza honfitársak? Mennyi félelem és gyötrelem mérgezhette szívüket, amikor szembesültek az ódon, vészjósló falakkal? Bele sem gondolva a megpróbáltatásokba, amiken érkezésüket követően kellett átesniük. Remélhetőleg, a Lothlórienből érkezett kompánia tagjai nem egy árva fejként fogják majd végezni valamelyik rozsdás orklándzsa hegyén. Elanor úr innen várta a megoldást a felvetülő talányokra, ezt tökéletesen meg lehetett érteni. A kapitány életében nem szembesült még Dol Guldurhoz fogható kőhalommal, így egyetértően bólintásra adta kobakját.
- Minden bizonnyal, kegyelmes uram.- helyeselt szerényen, nem sokkal később vezetője után eredt a hídon. A tátongó szakadék kissé megrökönyödést keltett a férfiúban, a mélységbe tekintve megszédült, de hátulról egy támogató tenyér helyezkedett a vállára. Argalad kérdő tekintettel hajolt előre, hogy a gondori ifjú állapotáról érdeklődjön.
- Köszönöm, minden rendben.- hadarta a férfi, eztán jobbnak látta nem kutatni szájat, melyből éles sziklafogak ágaskodtak, várva az óvatlanok felnyársalását. Aranuir nem kívánta gyarapítani az áldozatok sorát, így gondosan és óvatosan lépdelt a nolda herceg nyomdokaiba. A hídon átkelés ugyancsak nem hozott megkönnyebbülést, hiszen beléptek az erődítménybe. A nyugat népének lovagparancsnoka baljósan méregette a tornyokat, átvizsgálta tengerkék íriszeivel az üres kalitkákat, a láncokon, melyek néha elmozdultak jobbra vagy balra, nyikorgó, taszító zajuk belemászott a mellettük elhaladók fülébe. A hall üresnek tűnt, legalább annyira, akárcsak az egész létesítmény. A közelmúlt eseményei alapján mindannyian sejthették, a látszat csalóka volt. Nem várhatták meg a naplementét egy helyben, így Aranuir ötlettel állt elő:
- Nem csoda, hogy a mocskok elhúzódtak, ide túlságosan beszűrődik a napfény. Az erdőben a lombok jól árnyékolták őket, itt viszont... Szerintem a tornyok pont ezért üresek lehetnek. Talán lejjebb kellene mennünk, biztosan vannak ennek a helynek lenti tárnái, fegyverraktárak, várbörtön, a napvilágtól elrejtett termek. Lehet, többet is találunk a vártnál, elvégre Sauron építette, neki is eszébe juthatott hasonló. Egyébként is egy alávaló bitang volt, rosszabbat is kinézek belőle.
Az elhangzottak végén egy halvány, gúnyos vigyor lépett színre Dol Amroth hírnökének arcán.
- Ó, és úgy hiszem bölcsebb lenne együtt maradnunk, barátaim. Hirtelen menekülés esetén körülményes figyelmeztetni egymást.- vélekedett, azután várta a reakciókat. Amennyiben mindenki beleegyezik majd az elképzelésbe, úgy szorosan a falnak tapadva, fegyverét készenlétben tartva indul meg lefelé a többiekkel, ellenkező esetben aláveti magát a Dámszarvas akaratának, hisz ő a csapat vezére. Rövidesen kiderül.

Tárgy: Re: Elanor, Aranuir és Raven Szer. Jan. 21 2015, 01:50

Egy Árnyék Ébredése

Elanorhoz, s Aranuirhoz

Music

Az eső utolsó cseppjeit még éreztem leperegni arcomon. Hűsítő érzéssel töltött el, ugyanúgy, mint ahogy az erdő illata is úgy lengte körbe elmémet, mint az álmok fátylai a pihenő lelkeket. Ám a Bakacsin erdő álom ittas illata nem volt már hosszú ideje oly nyugtató, mint régen. Már akkor sem volt az, mikor vándor utam során Barna Radagast nyomait kerestem. Ezek az érzések rémálmok képeit, hamis látképek veszélyét hordozták magukban, s aki nem ismerte fel időben, az elveszett. Már pedig csak halál lehetett a jutalma annak, aki e bukott tájon elveszett. A szél érintése köpenyem szélébe kapaszkodva hozta magával az égett fák illatát, s a halál gyomorforgató bűzét. Ha egészséges erdőket jártam volna, azok kétségbeesett kiáltásukkal adták volna tudtomra fájdalmukat, ám ezek a fák csak halk, gonosz suttogást, vagy a némán morajló, vészt jósló lüktetést továbbítottak. Sosem szerettem itt megfordulni. Gyűlöltem látni, mivé vált e táj a sötétség hatalmának köszönhetően. Apám, s az erdei tündék meséi még hordták magukban a régi szépségét, de ezen elmélkedni már kár. Ami volt, az elmúlik egyszer. Ez a világ rendje. Semmi sem tarthat örökké.
Újból körbejártattam pillantásomat az erdei úton. A testek oly meredten helyezkedtek el, mintha valami groteszk jellemű szobrász kiállításán vettem volna részt. Azonban nem ez volt az első ilyen kiállítás, melyeket szemeim az idők folyásával láttatni engedtek. A vért mohón itta fel az itteni anyaföld, mintha ritka kincsként akarná megőrizni magának. S valóban... akad köztük kincs. A tünde holttestéhez leguggolva vizsgáltam meg a tiszta, még így is haloványan tündöklő arcot. Az ő vére áldás e helynek, egy pillanatra megtisztítja a mocsoktól.
- Manwe szelei könnyítsék utadat. - suttogtam, így búcsúzva, s állítva emléket egy harcos számára. Nem ismertem, nem tudhattam, mi lakozhatott benne. De ez már nem is számít, csak az, hogy van egy másik lélek, ki gondol rá. Elua hangja törte meg a csendet, s sebes szárny csapások kíséretében telepedett le a vállamra. Tudtam, hogy ő sem kedveli különösebben ezt a helyet, a halál jelenléte pedig még inkább arra ösztökélte, hogy hagyjuk el az erdőt. De egyenlőre ez meg sem fordult a fejemben. Valami azt súgta, találunk még valamit, Elua hevessége pedig szintén arra engedett következtetni, hogy a fákon túl talán válaszokra lelünk. Ha épp ugyanazt a képet, mint ami itt fogadott minket, hát akkor azt, de annak a lehetősége is fennáll, hogy valami egészen másba botlunk. Éreztem, hogy hideg fut végig a gerincem mentén, és kifejezetten nem örültem most ennek a fajta érzésnek. Már hozzá voltam szokva emberi testem ezen "jelzéseihez", ám ez a reakció általában akkor jött elő, ha valami baljóslatú dolog elé néztem. Kiegyenesedtem, s néma léptekkel folytattam tovább az utat, Elua pedig könnyed szárnycsapásokkal szállt fel, s mutatta az utat, bár ügyelt, hogy ne tévesszen szem elől. Nem sok lépés kellett ahhoz, hogy később egy hatalmas kőszobor táruljon szemeink elé. Hollóm a hatalmas monstrum tetejére telepedett, onnan figyelte érkezésem. Megálltam egy pillanatra a szoborral szemben, a nap sugarai kopottas lustasággal kenték be a kemény anyagot. Tovább indultam. Figyelmem továbbra sem lankadt, az erdő csöndjére, rejtett neszeire figyeltem, s vártam, Elua mikor fog vészriadót fújni, ám erre nem került sor, egészen addig, míg el nem értük a dárdára tűzött maradványokat. Madaram riadtan röppent a közelembe, ám e jel tudatosította, egyre közelebb járunk. Az erdő szélénél kilépve végül elénk tárult Dol Guldur sötétséget árasztó, hatalmas romja. Mint egy ősi sírbolt. Első gondolatom legalábbis ez volt a hely láttán. Újból hideg futott végig a hátamon, de ekkor a szemem sarkában csillant valami. A csillanás irányába fordítottam tekintetem, ám a forrás addigra eltűnt a kapuk között. Minden estre vagy páncél, vagy fegyver lehetett az. Vagy esetleg csapda? Egy újabb gonosz húzás a sötétség erőitől? Nem lehettem biztos semmiben. Elua ellenkezve csapkodott néhányat a szárnyaival, mintegy figyelmeztetésként, mikor látta, hogy a híd felé indulok, de csak intettem felé. Kelletlenül vette tudomásul, hogy bizony nem győzhet e téren velem szemben, így lassú szárnycsapások közepette a torony felé röppent. Mosolyra húzódott szám madaram viselkedésére, de ez a pillanatnyi öröm nem tartott sokáig. A hatalmas mély, mely a híd alatt terült el, mintha öröktől csak várta volna esetlen áldozatait. A kapura emeltem tekintetem. Lépteim továbbra is egyenletesen koptatták a földet, ám egy könnyed sóhaj így is emelkedésre késztette mellkasom, mikor a másik véghez értem. Tünde kovácsolta pengém markolatára siklott kezem, ahogy közelebb húzódtam a bejárathoz. Hangok szűrődtek ki, de nem lehetett kristály tisztán érteni. Nem a vadak morgása szólt belülről, ebben biztos voltam. Egy könnyed lökéssel nyitottam utat magamnak, s kirántva könnyű pengémet, a meglepetés erejére hagyatkoztam, ám a meglepetés engem is telibe talált. Nem a sötétség szolgálói álltak előttem, hanem egy díszes páncélú harcos társaság. S talán nem is ez lepett meg a legjobban, hanem az, hogy e társaságban két ismerős arccal is viszont találkoztam. Úgy tűnik a világ kezd túl kicsi lenni. Vagy csak a Sors játéka ennyire kiszámíthatatlan, még ennyi idő után is?

Tárgy: Re: Dol Guldur Szer. Jan. 21 2015, 22:12

Egy Árnyék Ébredése

Starring: Araniur, Raven, Elanor

TA. 2999. Július 8.

Aranuirnak, és Ravennek címezve

Talán saját magamat hitegettem, hogy az ittlétünk lényeges, és hogy jól döntöttem, mikor nyeregbe ültem Lothlórienben. Aranuir szavai léket vertek sajgó koponyám bensőjébe, tekintetemet kőről-kőre kaptam, nem lankadt a fegyelem. Beren arcán szomorúan csillogott unokafivére, Melethron elvesztésének keserűsége. A hattyúkapitány valóban kitűnő taktikával rendelkezett, hiszen ahogy beléptünk, a letaglózó romok zárkájába, hasonló ötletek fogalmazódtak bennem is, csupán az átgondolás szőtte pókháló borult a némán surranó gondolatokra. Ahogy szótlanul bólintottam, íjam markolatát megszorítva léptem egyet a lépcső felé, s a távolból neszt hallottam. Surran, akár egy macska, egy madár szárnyainak verdesése szakítja szét a Dol Guldur feletti kietlen légteret, az íj idege feszül, s mikor a kapu felé rántom tekintetem, a vessző már arcom szélét nyomja, s csupán egy ujjperc mozdulata szükségeltetik, hogy célpontja áldozattá váljon. Arcomra a meglepetés boldog mámora fröccsent, szám szélei nyílként hegyeződtek a füleim irányába, mikor megpillantottam az emberöltők óta nem látott régi cimborát.
"Raven! Anann le ú-gennin!" szóltam mosolyogva, és leeresztettem íjamat. Vállára helyeztem kezemet, és mellemre fogtam az erdő urának emberformájú gyermekét.
"Csaknem eltékozoltam rád egy nyílvesszőt, drága barátom! Honnét érkeztél? S mi dolgod ezen a gonosz helyen?" kérdeztem, és Aranuirra pillantottam. A hattyúlovag és Raven ismerték egymást, a férfi testbeszéde mindent elárult kettőjük múltjáról. Az üdvözlés, és a meglepetés erejének felvillanyozó pillanatai után, elindultunk lefelé, a szirt gyomrába, Dol Guldur kazamatáinak rémítő mélységébe, a gonosz cifrázó labirintusába. A falak nyirkosak voltak, akár a leégett erdő lándzsaként meredező, szenes ágai. A sötétség öle felé haladva, bizsergető, gyomorszorító érzés járta át a testemet. Erős kén, bűzlő vér, és tetemek szaga szállta meg a levegőt, apró parazitákként mocskolták a léget, a lépcsők fogytak, rövidesen már csupán az otrombára faragott sáros talajon haladtunk lefelé. Egy szájként vicsorgó teremkapu sziklafogai között megtorpantam, kezemet emelve jeleztem a csapatnak. Odabentről megfáradt csatakiáltások, felhorkanások hallatszottak, s a fémek csattogásának iszonytató zenéje. Egy fegyver a húsba ért. Visszhangzott a felfröccsenő vér borzasztó hangja, íjamat kifeszítetten beléptem a terembe, mely egy plafonba vájt lyukon át kapott fényt, a felszín felől. A falakat csüngőmoszatok fedték, a zúzott kövekkel kirakott talaj sok helyen beszakadozott, és mocskos, sáros víz lepte el, formátlan medencék formájában, végig. Középen, egy ősrégi kút tisztelgett, az erődítményt valószínűleg ráépíthették néhány tündék által épített tárnára. Középen, a kút körül négy törp holtteste feküdt, s csupán egy, egy ősz szakállú, kék vértes harcos volt talpon, lomha mozgásán a fáradtság, több napi harc, és virrasztás tünetei sorakoztak. Kalapácsát feje fölé lendítette, és a nála nagyobb termetű ork felé csapott. A vízben, és mindenütt a teremben a förmedvények dögei bűzlöttek. Íjamat megfeszítettem, az ideg hangszerként zizegett, némán suhant a vessző, s homlokán érte áldozatát. Ahogy a harcoshoz közel léptem, szembesültem a ténnyel, hogy nem csak mi, a Hattyúkapitány, és én voltunk az egyetlenek középföldén, akik válaszoltak a baljós jelekre, melyek innen, erről a sötét helyről származtak. A törp összerogyott, térdre zuhant, s alig támasztotta magát kalapácsa nyelében.
"Ha nem jöttök, bizonyára halott lennék." lihegte, s felemelte tekintetét.
"Három tünde, és két ember, mit keresnek ilyen mélyen a föld alatt?" kérdezte a fajtájára jellemző nyers hangnemmel. Nem ismerhette fel, hogy újdonsült útitársunk a Fangorn hősi szülötte, s szemem sarkából lopva tekintettem a reakcióra, először a fiatal bajnokra, s aztán a régi ismerősre....

(ne haragudjatok srácok, a festőiséget most nem tudtam rendesen "papírra" vetni, nagyon fáradt vagyok, de nem akartalak feltartani benneteket, a következő körre jobban összeszedem magamat! )

Tárgy: Re: Elanor, Aranuir és Raven Szer. Jan. 28 2015, 01:23

Egy Árnyék Ébredése

Lóthlórien hercegének, Elanornak és Ravennek, az Erdők Őrének

Aranuir le sem vette tekintetét a nolda hercegről, akitől várta a megerősítést, avagy az elutasítást, ötlete kapcsán. A tengerkék íriszek folytonosan a nemes tünde reakciójára összpontosítottak, aki nem törve le a Hattyúkapitány lelkesedését, belegyezett az ajánlatba. Beren azonban nem titkolta szomorúságát elveszített bajtársa iránt, hogyan is tehette volna? A gondori lovag el sem tudta képzelni, mennyi ideje ismerhették egymást ők ketten, mily ádáz harcokban vehettek részt vállvetve, s tán megannyi közös kalandot átvészeltek, Melethron útja pedig egyről a kettőre véget ért. Meglehet, ilyenkor még Középfölde legtisztább, legcsodálatosabb teremtményei is szembesültek a kegyetlen ténnyel, miszerint minden mulandó. A bátor vitéz ideje lejárt, megcselekedte, amit megkövetelt tőle kötelesség. Ez volt a katonák sorsa, tisztában voltak vele mind, a veszteség viszont minden alkalommal fájdalmasnak bizonyult.
- Erősnek kell lenned, barátom!- próbálta támogatni társát a hattyúlovagok parancsnoka, miközben megmarkolta a kiváló íjász felkarját, mintha erőt kívánt volna neki adni, vagy elszíni egy keveset az ő szívfájdalmából, osztozni a terhen. Nem omolhatott össze elméjük erődje, hiszen az eddigi megpróbáltatások csupán a kezdetét jelentették valamiféle sokkalta veszélyesebb és komolyabb eseménynek. Ennek a kapujában ácsorogtak, megkísérelték az elrejtőzést a halál mindet látó szeme elől. Azt csakis a tapasztalattal, a figyelemmel, a higgadtsággal lehetett kijátszani, szellemük és erejük ugyanazon bástya alapköveiként szolgáltak. Az egyik nem működött jól a másik nélkül.
- Követlek téged, Elanor uram.- suttogta Dol Amroth ifjú vitéze, ezt követően szorosan a fal mellett, jobb lábát csöndesen a bal elé helyezve haladt a vezére mögött. A nedves bőrkesztyűje ráfeszült a markolatra, mellkasához emelte a pengét, melynek hegye felfelé nyúlt, a magasba tört, készen állt volna kettéhasítani az eget is. A feszültség kézzel tapinthatónak tűnt. Valaki közeledett. Aranuir szívverése felgyorsult, sebesebben vette a levegőt, amennyiben Elanor úr ellövi majd az első nyílvesszejét, úgy ő előreront, a gonosz ellenség közé veti magát, hasít és vág, aprítja a sötétség csatlósait. A sors másképp rendelkezett, amikor megpillantották Ravent, Gondor küldötte nem is akart hinni a saját szemének. Hirtelen sokféle elképzelés áthajózott gondolatinak tengerén, mégis azt tartotta legvalószínűbbnek, miszerint a helyből áradó, elkorcsosult aura megtréfálta az agyát. Abban a másodpercben fogta föl a valóságot, amikor a Dámszarvas saját nyelvén üdvözölte a raszta hajú férfit.
- Nohát, Raven! Tényleg te vagy az? Már azt hittem, a szemem káprázik.- szólalt meg a lovag, nem sokkal később pedig kezet rázott az erdő juhászával, aki nem is olyan régen megmentette az életét a Gilrain-folyónál vívott ütközetben.
- Attól tartok, csöbörből vödörbe kerültünk.- mosolyodott el keserédesen a katona, utalva a közelmúlt történéseire. Furdalta a kíváncsiság azzal kapcsolatban, honnan ismerte egymást a csapatának vezetője, valamint a világ vándora, mégis úgy gondolta, erről jobb lesz későbbi órákban tudomást szerezni. A helyszín igazán alkalmatlan volt a cseverészésre, így Aranuir a jövő zenéjének titulálta a részletekre kitérő társalgást. Feltéve, amennyiben ő is kijut majd élve Dol Guldur romlásnak indult falai közül, ami még közel sem volt biztos. Tovább haladtak, míg Elanor úr megálljt nem parancsolt nekik, ugyanis az előttük lévő csarnokból a csata muzsikájának dallamai szűrődtek ki. Lothlórien hercege leterítette az utolsó életben lévő orkot, majd a hattyúlovagok kapitánya találkozhatott élete első törpjével, akinek még dobogott a szíve. Kérdéseket intézett hozzájuk, de a lovag először megvizsgálta az életben maradt kis fickót, meg a többieket, kik nem jártak akkora szerencsével. Tartásnak nem volt híján az alacsony termetű, nagy szakállas harcos, ugyanis az összerogyást követően nem sokkal feltápászkodott, majd kihúzta magát, rátámaszkodott a kalapácsra, mely alighanem az ő magasságával ért fel. Köpött egyet az egyik döglött bestia tetemére, fejével a kompánia irányába biccentve várta a választ.
- Bizonyára hasonló célokkal vagyunk itt, törp uram. Felteszem, ti sem azért jöttetek ide, hogy új bányát nyissatok errefelé?- nyilvánult meg Aranuir, kissé titokzatosan. Nem óhajtotta egyből beavatni a szőrös egyént minden apró részletbe.
- Részvétünk a honfitársaid elvesztése miatt, bizonyára bátran küzdöttek.- jelentette ki a lovag.
- Ja! Úgy volt. Megmentettétek az életem, így a legkevesebb, hogy bemutatkozom. Fúrin vagyok, Gáin fia. Nektek is van nevetek? Örülnék, ha a jövőben normálisan válaszolnátok a kérdéseimre. Nálunk még az asszonyok is nyíltabban beszélnek.- felelte a törp. Aranuir szemei elkerekedtek a nyers modor hallatán, végigfürkészte cimborái arckifejezését, utána jobbnak látta csöndben maradni egy időre.

» Aranuir és Raven
» Elanor és Aranuir
» Elanor és Aranuir
» Elanor és Aranuir
» Aranuir és Leon Hargaratist