Aranuir és Raven

Aranuir és lovagjai búcsút intettek a gondori bajtársaknak, majd lassan tovább ügettek. Amikor Dol Amroth kapitánya feltekintett az égre, egy fekete madarat pillantott meg, s nem sokkal később tudatosult is benne, miszerint a repülő állat egy holló volt. Szemhéjai összeszűkültek, ahogyan tekintetét a szárnyasra koncentráltat. Ezt követően ismét visszatért a táj tanulmányozásához, minden fűszálat megnézett magának, ami mellett elhaladt, közben lovának sörényét simította. A többiektől kissé előrébb ügetett, habár ez nem azért volt, mert mindenképpen ki szerette volna hangsúlyozni vezérségét, csupán kitartóbb, jobb lova volt, mint a többi lovagnak. Általában mindig a kapitányok kapták a legjobb hátasokat, ez valószínűleg így is volt rendjén. Az állatok szomjasnak tűntek, ezt a vak is észrevette volna prüszkölésükből, viszont akinek szeme világa épp volt, az láthatta a fehéren habzó szájukat.
- Uraim, amint a folyóhoz értünk megpihenünk. A lovak szomjasak, és nekem is jót tenne már néhány perc a nyeregből kimászva.- jelentette ki a Hattyúkapitány, mialatt hátrafordította fejét a kíséretre, akik helyeselve bólogattak. Aranuirnak nem sűrűn mondtak nemet, még akkor sem, amikor túlságosan nem értettek vele egyet. Ő sosem dicsekedett vele, viszont apja magas pozícióban foglalt helyet szülővárosukban, ebből kifolyólag tartottak tőle az emberek. Egy valaki mégis felszólalt:
- Nem gondolod, hogy kifutunk az időből, kapitány?!
Nem más volt ő mint a képviselő, Ingold. Aranuirt már a fickó hangnemétől is kirázta a hideg, érezhetően áthatotta a felsőbbrendűségérzet.
- Ne aggódj jó uram, kezeskedem az időben történő érkezésünkről.- válaszolt neki higgadtan a lovagok parancsnoka. A folyóhoz érve kipattant a nyeregből, lovát a kantárjánál fogva a vízhez vezette, majd a négylábú állat a hullámokba merítette pofáját. Amikor oldalra tekintett a férfi, egy járókelőt vélt felfedezni, vállán egy nem rég látott madárral.
- Ez meg ki a fene?- kérdezte Damrod, kinek modora érdes volt.
- Derítsük ki!- adta az ötletet a Hattyúkapitány, eztán óvatos léptekkel megközelítette az ismeretlent.
- Üdv néked, idegen! Én Aranuir vagyok, Húrin fia. Mi járatban vagy errefelé?- érdeklődött.

Dol Amroth lovagjainak kapitánya figyelemmel kísérte, ahogy az idegen leemeli fejének tetejéről csuklyáját, hogy megmutassa arcát. Aranuir semmiféle különbséget nem vélt felfedezni a férfi, valamint sajátjai között. Megnyugodott, habár nem mutatta semmiféle látszatát. Igazán nagy kő esett le a szívéről, s ezt végül nyugtázta egy kellemes hangzású sóhajjal. A barátságos mosoly arra engedett következtetni a hattyúkapitány számára, miszerint az idegen jó szándékú. Aranuir a barna íriszekbe véste a tekintetét, de abban sem látott fenyegetést, sőt valami különös érzés kerítette hatalmába, mellyel eddig talán még nem is találkozott. Érdekes pillantása volt a fickónak, aki viszonozta a bemutatkozást, ráadásul elárulta az úti célját is.
- Örvendek a szerencsének, Raven. Szóval Minas Tirith-be, ugye?- kérdezett vissza Aranuir, miközben kezet szorított a fonott hajú illetővel. A vándor a lovagok és a képviselő iránt érdeklődött, mire a sötét hajú kapitány is visszapillantott a kompániájára, akik árgus szemekkel bámulták a két beszélgető férfit, mintha nem is akartak volna hinni a szemüknek. Az elővigyázatosság ellenére, Húrin fia mindig is bízott a jó erejében, Gondor pedig még mindig azok közé a területek közé tartozott, ahol az emberekből nem halt ki a remény, a jóakarat. Ekkor az ifjú vezető Mordor felé kezdett bámulni, a gonoszság, a veszély, és fenyegetés irányába. Ebben a másodpercben szemhéjai összeszorultak, noha csupán egy pillantás erejéig, de elképzelte a sötétséget, amely ott fészkel, a seregeket, melyek hamarost összemérik majd erejüket az övéikkel. Minden olyan homályosnak, olyan kiszámíthatatlannak tűnt, s Aranuir nem tudta volna megjósolni, mit fog magával hozni a jövő. Elgondolkodásából visszatérve, kicsit megkésve ugyan, viszont választ adott Ravennek:
- Öhm, a véletlen csodás műve lehet ez barátom, ugyanis mi is pontosan oda tartunk. Egy fontos embert kísérünk Denethor úrhoz. Dol Amroth falai mögül lovagoltunk ki, Imrahil herceg parancsára. Talán láttad már otthonunkat vándorlásaid során... Te milyen okból látogatod a Fehér Várost?
Még meg sem várta a feleletet az ifjú hattyúlovag, de komótos léptekkel kezdett visszabattyogni övéihez. Bízott benne, újdonsült ismerőse követi.
- Nem tudom, hogy mióta koptatod a csizmádat cimbora, ám tudunk szolgálni élelemmel, amennyiben korogna a gyomrod.- ajánlotta fel eme csekélységet Aranuir, miközben lovának nyergére rögzített tarisznyájából egy vekni kenyeret halászott elő, ezt követően jóízűen harapott belőle egyet.

Raven modora arról árulkodott Aranuir számára, hogy a férfi tanult ember lehetett, ugyanis nem mindenki volt ennyire tisztelettudó. A vándorok több helyen fordultak meg életük során, így valamilyen szinten tájékozottabbnak számítottak, mintsem egy lovászfiú, aki szinte egész életében csak szalmát hordott, lovakat patkolt, vagy azoknak trágyáját takarította ki az istállókból. A hattyúkapitány mindig is szerencsének tartotta saját származását, ezért minden erejével azon munkálkodott, hogy mások is méltónak tartsák rá. Dol Amroth lovagjainak parancsnoka elgondolkodott rajta, vajon a hollóval utazó fickó ismeri-e az ithíliai kószákat? Hiszen, végső soron vadonban tevékenykedő kószák őrizték legjobban az ország határait, ezért könnyen megeshetett a találkozás. Raven szép szavakkal illette a kompánia szülővárosát, amitől Aranuir arcán akaratlanul is egy halvány mosoly tűnt fel, miközben azt a darabka kenyeret rágta. Megkínálta vele legújabb barátját, aki el is fogadta azt, majd madarát kezdte etetni. Nagyon szívén viselhette a fekete szárnyas sorsát, viszont ezzel nem is volt semmi probléma. Egy lovagnak szintén szeretnie kellett hátasát, hiszen csatában egymásra voltak utalva, emiatt Húrin fia tökéletesen megértette a köpenyes férfi cselekedetét.
- Köszönjük a szavaidat, cimbora! Mindig jól esik hallani, ha valaki így vélekedik az otthonunkról...- hirtelen eszébe jutott a csapata többi tagja is, kik még mindig egy kissé értetlenül álltak az események előtt. Volt, amelyikük inkább paripájának ápolásával próbálta fedni értetlenségét, mások úgy tettek, mintha érdekes témáról beszélgetnének egymással, csupán Hallas lépett előre, fejet hajtva a vándor előtt.
- A nevem Hallas, Aranuir kapitány első számú embere. Had mutassam be neked Dol Amroth képviselőjét, a nemes származású Ingold urat.- az ifjú vitéz rámutatott a kényelmetlenül fészkelődő uracskára, ő azonban egy megvető pillantáson kívül nem méltatta másra Ravent. A hattyúkapitány látta a megvetést a diplomáciával foglalkozó férfi tekintetében, és dühöt érzett miatta, ettől függetlenül nem tett megjegyzést. Hallas nem fejezte be a mondanivalóját, elvégre hátra volt még a négy páncélozott lovas:
- Az a rideg ábrázatú koma ott Damrod. Ő Eradan, a hátsó kettő meg jobbról Othar, balról Iorlas.
Hallas mutatóujjával hadonászott, mindig annak a gondorinak az irányába, akinek a nevét éppen kiejtette száján.
- Hálás vagyok a segítségedért, Hallas. Szívesen vennénk, amennyiben csatlakoznál hozzánk, vándorló barátom. Külön lovat nem tudok számodra biztosítani, viszont Iorlas ménje erős testalkatú, nagyra nőtt jószág. Nálam van még annyi hely a nyereg mögött, hogy átvegyem az ellátmányunkat. Világ életemben az összetartás híve voltam, ráadásul azt híresztelik, sötét fellegek gyülekeznek keleten. A szabad népeknek össze kell tartania efféle időkben.- jelentette ki Aranuir. Figyelmét nem kerülte el a Raven oldalán csüngő fegyver, a markolatából pedig úgy ítélte meg, Gondor környékén nem sűrűn viselnek az emberek hasonló eszközt.
- Ne vedd tolakodásnak, de honnan szerezted azt a pengét?- érdeklődött a kapitány, majd lenyelte az utolsó falatot is.