Elanor és Aranuir

Aranuir nem tudott betelni a tündék eleganciájával, fenségességével. Elanor úr páncélja olyan mesteri munka volt, amitől bármelyik gondori kovácsnak leesett volna az álla. Persze, egy halandó sosem tudta felvenni a versenyt a nolda fémmegmunkálókkal, kiknek évezredek adattak munkáik tökéletesítésére, módszereik kifinomultabbá tételére. Dol Amroth lovagparancsnoka mindig azt hitte, az ő díszítéseinknél pompásabb nem igen létezett Középföldén, ám be kellett látnia, rosszul gondolta. Egy fél nap sem telt el, mióta Lóthlórienben tartózkodott, s egyre inkább azt érezte, semmit nem látott még a világból, amiben közel harminc éve élt. Ez egy bizonyos szempontból elhervasztotta kedvét, másik nézőpontja szerint azonban még jobban felkorbácsolta kedélyeit. A lovát jól ellátták a tündék, efelől semmi kétséget nem táplált a közelmúltban sem, mégis vágyódott régi paripája után. Szegény állatot maga mögött kellett hagynia a Fehér Város falai között. Ez a ló vadabbnak tűnt, sosem éreztette Aranuirral a hűséget, mindig megvetően nyerített, amikor a lovag a nyergébe huppant. Ez, az indulásuk pillanatakor sem alakult másképpen, ráadásul a nehéz páncélzatot a hátas még kevésbé tűrte. Muszáj volt kitartania a rosszindulatú ménnek, mert lovasa eltökélte, hogy akkor sem pottyan majd le a hátáról, amennyiben villámok csapnak sisakjának szárnyai közébe. Minden készen állt a felderítő küldetéshez, a Dámszarvas három harcosát hozta magával, kiket a legalkalmasabbnak vélt a feladat teljesítésére. A gondori kapitány bólintással, valamint bemutatkozással üdvözölte a bajnokokat, kiknek pillantásaik élesek voltak, akár egy ezüstnyílhegy. Az idő kellemesnek ígérkezett.

A lovaglás folyamán csend lengette körül a társulatot, a három tünde olyannyira szótlan volt, akárcsak a két kósza, akikkel a lovagparancsnok nekivágott Minas Tirirth-ből. Neki is voltak hallgatag momentumai, sokáig el tudott bámészkodni a tájon, olykor fülelte a szél susogását, a madarak csiripelését, a fák lombajain a levelek zörejét. Szemügyre vette a lassan mozgó fehér felhőket, mik néha egymásba kapaszkodtak, akárcsak a lángoló szívű szerelmesek, máskor tépelődve szakították szét a másikat, hogy azután új utakat keressenek maguknak az égbolt kéklő tengerén. Mélyeket szippantott a friss levegőből. Eső után még inkább kedvelte azt, mintha a megújulás illata lenge volna körül a vidéket. Aranuir azon merengett, ha a levegőbe röppenhetne mint a sas, vajon látná-e onnan otthonát? Arra a köbvetkeztetésre jutott, miszerint még abból a magasságból sem. Gondolatainak hullámai közt evezve, arcára egy sovány mosoly ült. Végül, de nem utolsó sorban Elanor úr törte meg a csendet, a beszéde közben Aranuir serényen figyelt, jól estek neki a barátságos szavak. Ezt követően úgy döntöttek, pihennek egy keveset.
- Jó ötlet, uram.- jelentette ki, mielőtt megjegyzését hozzáfűzhette volna a nemes nolda eszmefuttatásaihoz.
- Hopp!- emelte fel hangját, valamint testét egyaránt, aztán már át is libbentette lábát a paripa fölött. A páncél a földhöz húzta, érezte, ahogyan csizmáinak talpai belemélyedtek a lágy talajba. A lovat az Anduin folyó partjához vezette, majd rögzítette a kantárat, az állat pedig szomjúságát oltván a vízhez hajolt.
- Először is, én is hálás vagyok Denethor helytartónak ezért. Be kell vallanom neked uram, eleinte félte ily messzire vágtatni otthonomtól. Engem ezidáig odakötött minden. A családom, a barátaim, az embereim, a kötelességem, s a hűségem egyaránt... Meglehet, csak az új dolgoktól féltem, ez egy olyan tulajdonság, ami tipikusan az emberekre jellemző. Ti legalább belátjátok, ha hibáztatok. A büszkeségetek az a fajta büszkeség, mely tartást ad valakinek, sőt ösztönzi annak megóvására, táplálására. Erősek vagytok hűségetekben, erősek vagytok a fényben. Mi elfajzottak vagyunk. Földekhez, aranyhoz, rangokhoz kötöttek. Ezerszer inkább halnék meg a te parancsodra, mint éljek némelyik nemesünk szolgálatában. Denethor úr még nem egy elveszett ember, ám én úgy hiszem, valami mérgezi elméjét. Ne érts félre, vannak még tiszta lelkűek! Sok jó szívű személlyel akadt már dolgom, viszont rendre az ő életük göröngyös, kemény. A közelmúltban egy képviselőt kellett a Fehér Városba kísérnem, rangos, gazadag ember volt, ki lenézte az egyszerű katonákat, vándorokat, szegényebb földműveseket és kereskedőket. Magam hajítottam volna le Echtelion fehér tornyáról.- mondta Aranuir, miközben nevetett egyet. Ez a kacaj azonban inkább szomorkásan hangzott, minthogy vidáman.
- Apám arra ösztönzött, legyek én is a diplomácia embere, egy napon aztán Dol Amroth szószólója vált volna belőlem. Én viszont a harcosok életét választottam. Ahelyett, hogy elveszítettem volna önmagam, inkább megleltem. Számomra egyszerűbb ez, tisztább.- szólt, mialatt leemelte a sisakját, beletúrt dús, sötét hajába.
- A te atyád milyen jellemű volt, jó uram? Gil-galadot legendákba illő tündeként tartják számon.- érdeklődött a hattyúlovag, remélte nem vált túlságosan személyeskedővé, avagy tapintatlanná.

A nemes tünde szavai másként csengettek, mint azelőtt, Aranuir megérezte bennük a fájdalmat. Ekkor úgy hitte, akaratlanul is olyan pontra tapintott, amelyre talán nem kellett volna. Honnan is tudhatta volna, elvégre egy oly hosszú élet, mint amilyen Elanoré is volt, megannyi történést rejthetett magában. Dol Amroth idősebbjei mindig azt tanácsolták neki, használja ki a fiatal éveit, mert aztán elröppennek a napok, a hetek, a hónapok, majd az évek. Az évszakok gyorsan váltják egymást, az ember pedig csupán annyit vesz észre, hogy megöregedett. A végtagjai fájóssá váltak, a látása és hallása megromlott, nem futkározhat többé a várak ormain, vagy hajkurászhatja a gyönyörűséges hajadonokat a tengerparton. Ott lesz azonban a családja, a gyermekei, akik egy idő múltán maguk is felnőtté cseperednek, valamint az unokák. A kis lurkók, ráülnek az öregek lábaira, csillogó, tudás után sóvárgó tekintetükkel bámulják az idősek nyugodt, mély szeretetet sugárzó íriszeit. A nagymamák meg nagypapák elkezdik meséiket, miknek talán a fele sem úgy történt, ahogyan ők visszaidézik, de ez nem számít. A lényeg a család melege, a szeretet. A hattyúlovag elképzelte önmagát vénemberként, vajon belőle is történetmesélő válik-e, netán zsémbes, hátfájós figura, aki botjával hajkurássza a pimasz kölyköket? Ki tudta volna ezt megmondani? Elanor egy fa tövében foglalt helyet, mire Aranuir mellé bandukolt, s nekidőlt a kérges törzsnek, összefonta karjait, noha az a páncélkesztyűtől kissé körülményesen ment. A keletet bámulta, minél jobban vizslatta, annál szorongóbb érzés tört rá, a gyomra összerándult, tenyerei ökölbe szorultak. Meg nem tudta volna magyarázni, hogy ösztönei dobogtatták meg oly erősen szívét, amelyek a veszélyt sugallták, vagy elméje már tisztában volt az ott gyülekező gonosszal, s amiatt indította volna lábait az ellenkező irányba. A megérzés és a tudat közül az egyik érvényesült, meglehet mindkettő egyszerre tette azt. A lényegen nem változtatott. Mi rejtőzködhetett ott? Messze, túl a legnagyobb folyó partjain, a sötét erdőket maga mögött hagyva. A Fekete Kapu elvesztését is homály fedte, baljós előjelek szellemekként lengték körbe a szabad népeket, szinte már füleikbe kiáltották üzeneteiket. Miért mindig a gonosz lépett először? Visszagondolt azokra a szavakra, melyeket Elanor úr mondott neki a múlt éjjel a félelemről. Egyedül ő sem vállalkozott volna efféle feladatra, ha viszont mégis megtette volna, úgy egész végig kételyek mérgezték volna gondolatait. Most azonban nem rettegett, hiszen szövetségeseivel karöltve lovagolt ki Lothlórienből. Úgy hitte, csupán ennyire volt szükség a félelmek elűzéséhez. Erős, igaz barátokra. Denethornak ez szintén elegendő lett volna, csöppnyi jóindulat, a rivalizálások félretevése. Az ellentétek elsimítása. De Gondor makacs, mert azzá tették. A Dámszarvas végül belelendült a mondandókba, megeshet, gondolatai egész máshol jártak. Dol Amroth lovagja figyelmesen hallgatta a noldát, s azt vette észre, hogy a tünde már nem királyként beszélt hozzá. Ha csak tudatán kívül is, ha csupán másodpercek erejéig is, ám azt a szerepet eleresztette.
- Gyönyörű fa. Meglehet, neked csípte ki magát ennyire, jó uram. Haha!- kacagott egyet a lovagparancsnok, s Lothlórien merengő urának arcáról az ő szemei szintúgy a lombkoronára szegeződtek. Amikor megkérte a tünde, hogy meséljen otthonáról, egy honvággyal és hálával teli sóhaj hagyta el ajkait. Hálával tartozott Elanornak, amiért végre ékesszóló tehetségével a többiek elé tárhatta szívének sorait.
- Barátaim, az én városom Belfalas ékköve. Már messziről megpillanthatja az ember a fehér falakat, a megcsillanó tornyokat, mögöttük a kék, végtelenségig nyúló tenger. A sötét zászlók lobognak a szélben, amerre csak a szem ellát, s mindegyiken ott csücsül Gondor hattyúja. Ha belépsz a várkapun, maga az élet fogad... Nyüzsgő emberek, akik mindennapi teendőiket végzik, sipákoló kofák, a mindenféle árukat ajánlgató kereskedők. Az utcán egy bábszínházas férfi ad elő nagy legendákat a múltunkból, és minden játékát verses formába öltötte. Az apróságok ott ülnek a padokon, az ujjaikat rágva, feszülten várják a történet végét, amiben persze mindig a jó győz. Továbbhaladva eléred a szökőkutat, melyből kristálytiszta víz csobog, a szélén ülve szerelmesek andalognak, s két csók között megetetik az úszkáló hattyúkat. Ezt követően jön a palota, ahol Imrahil herceg székel. A felfelé vezető lépcsőkről jól rálátni a tengerre. Igen. Ott mindig megtorpantam egy időre.- mondta Aranuir, az utolsó mondatot oly halkan, mint amikor az édesanyja búcsúzik este az aludni készülő gyermekétől. A Hattyúkapitány észbe kapva rájött, nem is egészen Gondorról mesélt az útitársainak, csak saját, gyermekkori emlékeit regélte el, amiket oly sok éve őrzött és táplált.
- Gondor sajnos hanyatlásnak indult.- rázta meg a fejét a férfi, s úgy ítélte ideje lenne tovább állniuk.
- Elanor uram, jó tünde bajnokok, azt javaslom folytassuk utunkat. A lovak csillapították szomjukat, mi is pihenhettünk valamennyit. Minden perccel életeket menthetünk.- jelentette ki, eztán beleült a nyeregbe, a hátasa legnagyobb szívfájdalmára.
- Uram, hol kelhetünk át legkönnyebben a folyón? Te ismered ezen vidéket, remélem nem bánod, amennyiben rád hagyatkozom.- kérte ki a tanácsot a lovag, eztán rántott egyet a kantáron, mire a mén patáival a földet kezdte kaparni maga alatt.

// Folytatás: Bakacsinerdő - Régi erdei út //