Elanor és Aranuir

Aranuir olyan feladatot kapott, amelyről még álmodni sem mert volna. Minas Tirith-be érése után ismételten útra kellett kelnie, méghozzá Lothlórienbe, a tündékhez. Először nem is akart hinni a füleinek, amikor Gondor helytartója, Anárion leszármazottja, Denethor úr útjára bocsátotta. A Dol Amroth-i követ biztonságban történő eljuttatását követően, országának parancsolója bizalmat helyezett az ifjú kapitányba, talán akkorát, amekkorát ő nem is érdemelt volna ki. Egyre inkább vágyódott hazája iránt, szerette volna ismét látni a tengert, mely sosem ért véget a horizonton. Az emlékek nem halványultak benne, talán azért, mert hőn imádott szülővárosának képe nem is elméjébe ágyazódott be, sokkal inkább a szívébe. Sokat nem időzött a Fehér Városban, még társait is hátra kellett hagynia, új és kipihent társulat állt mellé, akik tapasztalt utazók voltak. Közülük kettő kószaként tevékenykedett a múltban, a negyedik, náluk talán tizenöt évvel idősebb veterán pedig a toronyőrség tagja volt személyesen. A helytartó jelölte ki, minden áron meg kellett óvnia Aranuir kapitányt, aki ezek miatt is feszélyezve érezte magát. Nem is oly sok idővel ezelőtt ő játszhatta el a védelmező szerepét, s most az ő védelmére neveztek ki embereket. Az Ithíliából származó páros eléggé hallgatagnak számított, egymás között is ritkán diskuráltak, akkor is legnagyobb részben az utat beszélték meg. A korosabb katonának, Turgonnak akadtak érdekes történetei, azonban könnyen elkalandozott másfelé, ráadásul hajlamosnak bizonyult arra is, miszerint megóvandó gyermekként kezelte a hattyúkapitányt. Ő, tisztelettudó lovag létére, nem tett megjegyzéseket ez ügyben, noha néha igencsak sértette a büszkeségét. Lenyelte a békát, ahogy mondani szokták. Rohan országában sem látta őket mindenki jó szemmel, bár a hattyúkapitány tisztában volt a viszálykodással, mi a két nemzet között alakult ki, habár szövetségesek voltak. Elég időt sem hagytak neki a tájak megismerésére, pillanatokon belül azon kapta magát, hogy már átkelt a Limjódon. A tündékre már rettentően kíváncsi volt, s a látvány, ami szeme elé tárult, mikor megérkeztek Lothlórienbe, arra nem talált szavakat. Szinte tátott szájjal ballagott az úton, miközben a hegyes fülű testőrség kísérte. Dol Amroth-nál szebb helynél sosem gondolt semmit, ám a fák birodalma elfelejtette vele minden azelőtti gondolatát. Hirtelen nem érezte a lábaiban, valamint az ülepében lévő fájdalmat, melyet a sok nyeregben töltött óra okozott számára, csupán kapkodta tekintetét a fények után, a magasba. A zene egész lényét áthatotta, mint ahogyan a víz hullámai mostak át a halászhálón. Gyönyört érzett, mi több csodálatot. Még mosolyogni sem volt ideje. Egész úton rongyos ruhában közlekedett, páncélját is maga mögött hagyta a sietség érdekében, csakhogy magával hozta a sötétkék, elegáns, mondhatni ünnepi ruháját a nagy belépő alkalmára. A tunikához, melyen a fehér hattyú jelképe díszelgett, fekete, fényezett csizma, valamint szürke nadrág párosult. Nem volt hajlandó megszabadulni jól megmunkált kardjától, habár az őrök tettek rá utalásokat. A küldetése fontosabb volt efféle, apró részleteknél. Kinyíltak a palota ajtajai, Aranuir pedig Elanor úr elé járulhatott. Az ezüstruhás, nemes tünde megjelenése tiszteletet parancsolt, mégis nyugalmat, bölcsességet árasztott.
- Hîr nín gorn!Im meren le govaned.- mondta a lovag, ezt a két mondatot útközben tanították neki. Ezzel egy időben fejet hajtott a város legmagasabb rangú személye előtt.
- A nevem Aranuir, Húrin fia. Üzenetet hoztam neked jó uram, egyenesen Minas Tirith-ből.- jelentette ki a közös nyelven.
- Tudom, későre jár, viszont az óra ketyeg. Boldog lennék, s megtisztelnél vele, amennyiben minél előbb megbeszélhetnénk a dolgot.- szólt a sötét hajú ifjú, azután várt.

Aranuir normális esetben kényelmetlenül érezte volna magát, ha ily kései órákban kellett volna megzavarnia egy olyan fontos személyt, mint a Dámszarvas. Lothlórien szépsége, varázslatossága azonban teljesen elcsavarta a fiatal férfi fejét, sosem érzett még hasonlót. A nemes nolda felemelkedett a trónból, majd Dol Amroth kapitánya előtt meghajolt. A gondori ifjút olyan büszkeség töltötte el ekkor, amit azelőtt egyáltalán nem tapasztalt. A maga posztjában fontos embernek számított, de eltörpült akkora személyek mellett, mint amilyen maga Elanor is volt. Ezután saját nyelvén tett egy kinyilatkoztatást a tünde uralkodó, ám Aranuir nem merült ennyire bele a fák népének szóhasználatába. Kissé értetlen arcot vághatott, bár reményt táplált aziránt, hogy a megnyilvánulás jó szándékkal hangzott el. A kapitány szívéről nagy kő esett le, midőn Elanor felismerte tekintetében a megértés hiányát, majd lefordította előzőleges üdvözlését a közös beszédre. Járása oly könnyű volt, mint a szél, s a hattyúlovag elgondolkozott rajta, vajon érinti-e lába a talajt, avagy csak úgy tesz?
- Köszönöm kedvességedet, jó uram! Nem szerettem volna megválni tőle, mert mély érzéseket táplálok iránta. Sokszor tett már jó szolgálatot számomra, cserébe azzal tisztelem meg, hogy nem hagyom figyelmen kívül.- jelentette ki a férfi, mialatt kissé megemelte övéről a kardot. Furcsán hangozhatott Aranuir kijelentése, elvégre úgy mutatta be a pengét, mintha az együtt lélegzett volna az élőkkel.
- Remélem, nem sértettelek meg vele, becsületszavamat adom rá, barátként érkeztem ide.- magyarázkodott. Elanor, Lothlórien ura, a szolgáiért küldetett, ebből a gondori katona levonhatta a következtetést, miszerint hajlandó volt fogadni őt, meghallgatni a fontos üzenetet, amellyel haladéktalanul ide küldetett.  Hátrafordult, komoly arccal tekintett rá a két kószára, valamint az idősebb veteránra, azután egy bólintással jelezte nekik, miszerint minden rendben lesz. Biztos volt benne, a nemes vérű tünde nem engedni majd, hogy bármiben hiányt szenvedjenek. Békében aludhatnak éjjel, jelentős idő óta először. Ő is elmerengett ezen, s hirtelenjében úrrá lett testén a fáradtság, ismét megérezte az enyhülésben lévő fájdalmait, ám küldetését mindenek elé helyzete, ugyanis életek múlhattak rajta. Az erkély, ahol asztaluk foglalt helyet, tökéletes rálátást biztosított az erdőre. Aranuir elé is étket helyzetek, a szolgáló irányába fordította tekintetét, majd egy udvarias mosoly kíséretében egy halk "Köszönöm!" hagyta el száját. Nem tagadta éhségét.
- Nem tudom eléggé meghálálni, amit értünk teszel, Elanor úr. Az igazat megvallva, nem mindenhol fogadtak minket ily melegen, barátságosan. Hallottam már a tündék nemeslelkűségéről, bizony még Belfalas-ban is emlegetik a vendégszereteteket. Nem is vagyok róla teljesen meggyőződve, hogy uram válaszra vár tőled...- mondta sejtelmesen Aranuir, ezt követően enni kezdett. Szokatlanul elkészített étkeket látott maga körül, viszont ízre nagyon finomnak találta őket. Óvatosan emelte tekintetét vendéglátójára, aki úgy belemerült az elmélkedésbe, talán el is engedte füle mellett a lovag érdekesen csengő szavait. A hattyúlovag sokat merengett már rajta, vajon mit kezdhetne ő az örök élettel? Sikerülne-e oly felségessé, bölccsé válnia, akár az előtte helyet foglaló Elanor? Ez örökké rejtély marad számára, hiszen halandónak született. Amennyiben nem ölik meg csatában, úgy megöregszik, elgyengül, végül őseihez tér. Végezetül, a nemes nolda Aranuir üzenete iránt érdeklődött, aki lenyelvén utolsó falatot, baljósan kulcsolta össze szakálla előtt tenyereit.
- Teljes szívemből azt kívánom, bár jobb hírekkel szolgálhatnék, ám vészterhes üzenetet hozok. Az egész két hónappal ezelőtt kezdődött, amikor Cair Andros határában portyázó orkokat jelentettek a felderítőink. Az eset előtt érthetetlenül álltunk, hisz a keleti határokat jól őrizzük. Egy tíz fős, kószákból álló csapatot küldtünk, hogy nyomukra bukkanjanak, ám a nyomok északra vezettek. A különítmény követte őket egészen a Rauros vízeséséig, majd tovább az Anduin partján felfelé, és a vízeséstől északra négy ork szállítóhajóra lettek figyelmesek. Ezek az orkok nem csupán portyázás céljából voltak ott, hanem feladatot kaptak. Denethor úr attól fél, ha az ellenség nem tud minket felmérni keletről, akkor megpróbálja északról... Ebből kifolyólag pedig csak Dol Guldur keze lehet a dologban. A hajók fellelése után, az egyik kószát visszaküldték a hírrel, a többiek további lehetséges ork táborok után kutattak, de azóta sem tértek haza. Ha Dol Guldur mozgolódik, abban az esetben a ti határaitok is veszélyben lehetnek.- vázolta fel a kapitány a felkavaró tényeket.
- Amennyiben úgy döntenél, megerősíted határaidat, vagy utána jársz a dolgoknak kissé behatóbban, úgy tiéd a kardom, rendelkezz szolgálatommal! Barátként fogadtál házadba, lovagi kötelességem viszonozni. Talán Gondor helytartója sem venné rossz néven, hogyha biztatóbb hírekkel térnék haza.- mondta Aranuir, majd egy halvány, baráti mosoly kezdett tündökölni az arcán. Tisztában volt vele, miszerint Denethort sokan elég bugrisnak, háborodottnak tartották.

Dol Amorth kapitánya csodálkozott, amikor a sötét helyek nevének kiejtésekor furcsa események kezdtek történni a társalgópartnerek körül. Mintha maga a világ is felordított volna fájdalmában, Dol Guldur hallatán. Aranuir nem táplált kétségeket afelől, hogy ezt, az erdőben elbújtatott várost erős varázs járta át. Ez annyira nem is volt meglepő a lovag számára, hiszen mindig is tudta, a tündék szoros kapcsolatban álltak a természetfeletti dolgokkal, valamint magával a természettel egyaránt. Biztos volt abban, ezt a várost, ezt az erődöt, ezt a csodával határos, káprázatos helyet nem a világhírű hegyes fülű íjászok őrizték egyedül. Ő maga nagyon kevés ismeretet táplált a mágia iránt, a kántálások, varázseszközökkel hadonászások helyett mindig is jobban értett a pontos kardvágásokhoz, a lágy részékbe behatoló szúrásokhoz. Emlékezett rá, midőn édesapja először adott a kezébe igazi fegyvert, s a nehéz tartás ellenére már akkor szimpatizálni kezdett a pengék népével. Az elmélkedésből egy hűvös fuvallat rázta fel, melynek köszönhetően megborzongott. Délen sosem köszöntött be a hideg olyan óriási mértékekben, a fiatal kapitány megszokta a kellemes időjárást, mióta meg elhagyta az otthonát, egyre északabbra indították meg minden küldetésével. Bohókásan arra gondolt, a következő missziója tán egyenest Angmar lesz, vagy talán Gundabad. Ott őt biztosan felemésztené a fagy, nem maradna belőle több egy jégszobornál, melynek hattyúszárnyas sisakját először villantanák meg a hajnal fényei. Látványnak bizonyára kellemes volna, csakhogy átéléséhez nem fűlt a foga. Elanor úr beszéde megszakadt, amikor egy bizonyos sötétséget említett. A nemes nolda követet küldött a Bakacsinerdőbe, ahol Thranduil király uralkodott. Aranuir sok mesét hallott azokról a rengetegekről, a legtöbb azonban nem kecsegtetett sok jóval. Lényegében, a sötét erődítmény, Dol Guldur is oda épült. A gondori férfi azt kérdezte magától, miért nem értesítették őket az ottani tündék, hogyha tudatában voltak a gyülekező árnyaknak?
- Kötelességünk tájékoztatni mindenkit a szabad népek közül, amennyiben jön a veszély. Népeink régóta barátságban állnak, együtt győztük le Sauront, és egymás oldalán hadakozva vetettünk véget a Boszorkánykirály uralmának, amikor Arnor királyságára rátelepedett a homály. Tudom, a világaink vezetői közül nem Denethor úr a legmegbízhatóbb ember, ám én hiszem, szívén viseli Középfölde sorsát. Gondornak pedig nincs törvényes uralkodója...
Az utolsó mondatnál a hattyúlovagok parancsnokának szavai szomorúan csilingeltek. Érzékeny témának számított ez nála, hiszen egyesek úgy mondták, az országnak nem is volt szüksége jogos trónörökösre, viszont Aranuir máshogyan vélekedett. Ismételten Elanor úrra vetette tekintetét, azért sóvárgott, bár egy ilyen erős és bölcs uralkodót szolgálhatott volna. Türelmes, megfontolt, mégis tettre kész, nem habozott biztosítani azt, mely népének a legjobb. Gondterheltnek látszott, noha minden bizonnyal honfitársai sorsáért aggódott, nem saját biztonságáért. A nolda uralkodó az erkélyre könyökölve meredt bele a sötétbe, s a viharra célzott, amely meglehet előbb ideért, mintsem képzelték volna a szabad népek.
- Úgy hiszem, az embereim nem vágynak többre egy, a kősziklás földnél kényelmesebb ágynál, valamint némi élelemnél. Megtiszteltetés számunkra, hogy vendégeid lehetünk.- válaszolta a kapitány. Ő is az újdonsült barátja mellé lépdelt volna, ámde a kényelmes ülőhely megváltásként szolgált neki a durva bőrnyerget lecserélvén.
- Mit gondolsz, Thranduil király komolyan veszi majd a fenyegetést? Mendemondák szóltak arról, hogy ő igencsak makacs jellem.És Rohan? Théodennek is tudnia kellene ezekről, mert az ő országát is érintheti a vész... Bocsáss meg uram, nem szerettelek volna megzavarni téged a kérdéseimmel! Bevallom, kicsit aggódok. Meglehet, ez eddigi életem legfontosabb eseménye. Szívem azt sugallja, harcoljak, józan eszem emellett türelemre int. Nehéz megtalálni az egyensúlyt, meghozni a helyes döntést. Ilyennek képzelem a királyok életét is.- jelentette ki a gondori lovag.

A gondori lovag úgy érezte, túlságosan elragadta az indulat, amikor a harc iránt vágyakozott. Hiába, ifjú volt még, néha a szívében lángoló hévnek csak mások intésére tudott nemet mondani. Szerencsére, sosem számított önfejűnek, meghallgatta a tapasztaltabbak tanácsát, hallgatott feljebbvalóira. Elanor úr pedig valószínűleg századokkal több ideig láthatta Középfölde égboltját, amikor maga fölé tekintett. Aranuir azon törte a fejét, hogyan fogja majd ezt elmesélni embereinek? A jó cimboráinak, bajtársainak, kiknek el kellett őt hagyniuk, ugyanis Echtelion fehér tornya ezen határozatot hozta meg. Kíváncsi volt rá, bántotta-e lovasait a tudat? Boldogok lettek volna, amennyiben elkísérik őt a hosszú úton, avagy öröm töltötte el őket, mikor tudomást szereztek hazatérésük lehetőségéről? Nem óhajtott efféle személyes dolgokon évődni, mégis megfordultak a fejében. Tiszta fejjel kellett gondolkodnia, teljes lelki jelenlétére szüksége lehet az eljövendő időszakokban, noha ő sem tudta addig, milyen megbízatást kap a nemes noldától. Az első feladat hallatán, kissé megfáradt arcára halvány mosoly ült ki.
- Ezt nem lesz nehéz teljesítenem, jó uram.- fejezte ki magát a férfi, ezt követően felállt a székéből, majd lassú, komótos léptekkel battyogott el az erkély széléig. Nem támaszkodott rá, csupán jobb kézfejének mutatóujjával végigsimította azt, megvizsgálta a fának finom anyagát, mit valószínűleg a legjobb tünde famegmunkálók faragtak.
- Úgy vélem, Thranduil király is tudja, mit kell az elkövetkezendőkben cselekednie. Ha testvérekként szeretitek egymást uram, akkor valószínűleg ismeritek a másikat annyira, hogy tudjátok az mit javasolna bizonyos esetekben. A beszámolódból arra következtettem, kettőtök közül te vagy a megfontoltabb. Egy király, aki századokat, sőt ezredeket élt túl, minden bizonnyal tanul a hibáiból. Talán elképzel majd téged az oldalán, tán hallja majd az óva intő hangodat, "Mit tanácsolna most Elanor?" kérdezi. Jó barátként a választ is tudja majd, s onnan már csakis egy lépés van a helyes döntésig... Én ebben bízok.- mondanivalójának végén bólintott egyet az éjszakába, azután meghajolt a tünde úr előtt.
- Engedelmeddel, nyugovóra térek. Jó éjszakát uram, és szép álmokat!- búcsúzott el Dol Amroth kapitánya, eztán sarkon fordult elindult a nyughelyére, ahová elvezették a szolgálók. Lecsatolta magáról övét, lehúzta csizmáját, utána kivágott faként dőlt bele a kényelmes ágyba. Idejét sem tudta már, mióta nem fekhetett le oly kényelembe, szinte észre sem vette magát, de egyből húzta is a lóbőrt.

Másnap reggel a fénysugarakra ébredt, melyek átszűrődtek a fák koronáján. Kipihentek érezte magát, elmúltak a kellemetlen fájdalmak. Újra azaz erőteljes fickó lehetett, aki Minas Tirith falaitól indult el küldetésének teljesítésére. Úgy érezte, búcsút kell vennie kíséretétől, mert a helytartó nyugtalankodni kezdett volna, amennyiben a különítmény nem ért volna vissza bizonyos időn belül. Turgon nem vette jó néven a dolgot, de Aranuir biztosította róla, hogy minden rendben lesz vele. Valamint erősen kötelezte a korosabb veteránt, hogy ne felejtse el tudatni Denethor úrral a történteket. A gondori toronyőr az életére esküdözött az üzenetátadás kapcsán, amint a hattyúkapitány egy elismerő vállveregetéssel nyugtázott. A két kószának orrára kötötte a biztonságos hazatérést, emellett baráti hangsúlyban megemlítette nekik, ne háborodjanak fel, amennyiben Turgon majd csípős megjegyzésekkel zaklatja őket. Az elválás után azon kezdett töprengeni, Lothlórien éjszaka volt-e pompásabb, avagy a nappali órák az elkápráztatóbbak? Megreggelizett, s nem sokkal később Elanor úrhoz indult. Az ajtóban felfegyverkezett őrök megismerték a gondori kapitányt, beengedték a trónterembe.
- Jó reggelt, Elanor úr!- köszöntötte a noldát, azután meghajolt.
- A kíséretemet távozásra bírtam, Gondor helytartója tájékoztatva lesz az eseményekről, elkerülvén a kellemetlen félreértéseket hiányomból kifolyólag. Készen állok végrehajtani akaratodat.- a tájékoztatás mellé egy magabiztos vigyor társult.

A kedves, tiszteletteljes szavakat Aranuir többre tartotta, mint az összes törpbánya valamennyi kincsét együttvéve. Az elismerő megnyilvánulásoknál nagyobb ajándékkal nem szolgálhatott egy lovag számára senki, Dol Amroth kapitányát pedig nem sűrűn lepték meg hasonszőrű juttatásokkal. Húrin ugyanis mindig túl sokat várt tőle, tipikusan azaz apa volt, kinek a kedvében járni lehetetlennek minősült. A Hattyúkapitány elé állandó jelleggel elérhetetlennek tűnő célokat tűzött ki, aki gyakorta megbukott a férfi nemű szülője próbáin, ezért is kezdte el járni inkább saját útját. Ki gondolta volna, hogy itt, oly távol a szülővárosától, Lothlórienben fogja azt érezni, végre nem kell senkinek erőltetetten bizonygatnia rátermettségét? A lelke mélyén érezte, Elanor úr megbízott képességeiben.
- Nem fogok csalódást okozni, uram. Ne aggódj, a páncélom készen áll a viselésre, nem lettem volna hajlandó otthagyni Minas Tirith-ben.- biccentett Gondor kapitánya.
- Azt kell mondjam, döntésedet teljes mértékben támogatom, szíves örömest kísérlek el téged, s kompániádat a Bakacsinerdő felé. Némi szemlélődés nem árthat, talán megtudhatunk valamit elveszett honfitársaimról is. Habár, azok a kételyek kerítettek hatalmukba, mik szerint ők már atyáikhoz tértek.- ekkor lehajtotta fejét, azokra a dicső harcosokra gondolt, akiket hiába vártak többé haza. Mennyit zokoghatott miattuk gondoskodó édesanyjuk, szerető feleségük, vagy útmutatásra szoruló gyermekeik. Sajnálatos módon, Aranuir jól tudta, a háború nem egy életet fog még követelni az övéi közül, most mégis arra látott lehetőséget, hogy esélyük nyílik megakadályozni egy nagyobb méretű veszélyáradatot. Ha pedig azt nem is, de felkészülten várhatják a közeljövőben végbemenő eseményeket.
- Ígérem, nem váratlak meg Elanor úr! Minél előbb útnak indulhatunk, annál inkább biztosak lehetünk abban, hogy nem szereznek tudomást tervünkről. A sötétséget sokan szolgálják, habár a te nemes néped ellenáll neki, a vidék rejtegethet rosszakarókat.- mondotta az ifjú lovagparancsnok, s pár másodperccel később figyelemmel kísérte, ahogyan Lothlórien vezetője elballagott, felfegyverkezés céljából.
- Úgy lesz!- suttogta, inkább csak önmagának a lovag, hátat fordított a trónteremnek, gyors léptekkel visszairamodott hálótermébe, ugyanis ott tartotta felszerelésének többi részét. Az ünneplőgúnyákban sosem érezte magát annyira fessnek, mint a páncéljában, a második bőrének tartotta védőfelszerelését. Egy olyan bőrnek, melyen nem hatolt át, csupán a kényesen, finoman megmunkált acél, a rozsdás vaspengék esetleg szépségét torzíthatták. Ám, ahogyan mondani szokták, sebtől virult az erény. A fehér, lépcsőzetes folyosókon, amelyek a fák között kacskaringóztak, ő nagy léptekkel haladt előrefelé. Ezek nem oly kecses léptek voltak, mint az ott élő tündéké, hanem szilárd, a talajt maguk alá hívó léptek. Aranuir annyira elmerengett az elkövetkezendő felderítés kapcsán, észre sem vette a körülötte járókelőket. Egyesek furcsa szemekkel tekintettek rá, elvégre ő nem mindennapos látványként szerepelt Lothlórienben, mások még a tündék nyelvén meg is szólították, azonban őt nem tántoríthatta meg, avagy fékezhette le semmi. Normális esetben bizonyára bókolt volna párat az elbűvölő, hegyes fülű hölgyeményeknek. Végtére is elérte vendégszobáját, ágyához rohant, ahonnét pár darab barna színű, bőrből összevarrt zsákot ráncigált elő. Ezek igencsak súlyosak voltak, egyértelműen nehezebb tárgyakat tartalmaztak. Csörömpölés zaja rázta meg a termet. A zsákok száját fonalakkal rögzítették, ezeket Aranuir szét is bogozta. Először egy sisakot húzott elő, kitartotta maga elé, az acélból készült hattyúszárnyakat vizsgálgatta, amik aranyozottan kúsztak felfelé a fémen.
- Hiányoztál.- jegyezte meg a lovag. Legelőször a lábvédőket rögzítette csizmájára, eztán következett a sodronying, amit gondosan eligazgatott karjainál, hiszen utána belebújt mellvértjébe. A mellvért közepén Dol Amroth fehér hattyúja büszkén domborult, körülölelve a városra jellemező motívumokkal, amik a férfi páncélzatának összes kiegészítőjén fellelhetőek voltak. Becsatolta a vértet, azután a vállvédőket is, utolsó előtti lépésként következtek a karvédők, legvégül a sisakot helyezte fejére. Kardja tokjában pihent. Páncélja hátához szorította a sötétkék, címeres köpenyt. Lassabb, mégis daliásabb lépésekkel bandukolt vissza a trónteremig, hol így szólt az őröknek:
- Kérlek, közöljétek uratokkal, hogy Dol Amroth kapitánya készen áll kilovagolni az oldalán!