Faineth és Elanor

Lórien kisebb folyója amely a Nimrodelbe folyik.

Tárgy: Re: Faineth és Elanor Kedd Feb. 10 2015, 11:16

Elanor & Enaid

Kicsit kimerültnek érzem magam. Mostanában kevés időt töltöttem pihenéssel, lévén tanulnom kell. A könyvek éjjel és nappal is körbe vesznek, hol a Nap, hol a gyertyák adnak világosságot a lapok mellé. Ma azonban nem csak emiatt vagyok fáradt, hanem a hosszas utazás miatt is. Ismét Lothlórienbe tartok mentorommal és egy csapat katonával.
Habár nem vagyunk messze a célomtól, egy kicsit még is megpihentünk a délutáni napsütésben. Kihasználva az alkalmat kicsit elbóklásztam. Leszálltam Lunáról, s előre haladtam, a patak vonalát követtem, közben néztem annak csillogását és folyását. Végül nem túl messze a többiektől leültem a víz mellé és egyik kezemet bele tettem. Hűvös. Vizes ujjaimat alsó ajkamhoz érintem, majd egy apró, gyors mozdulattal lenyalom az ott maradt vízcseppeket. Édes.
A nap lassan kúszik az égen. Talán egy órára állunk meg? Furcsa. Ahogy látom, az egyik lovas elsiet Lothlórien felé. Talán előre megy jelenteni, hogy nemsokára oda érünk? Nem tudom.
Felpillantok a felhőkre, ajkaimra kis mosoly kúszik. Olyan nyugodt minden. A szellő finom, simogató a növények és a természet illata nem csak engem bódít meg. Rovarok zümmögnek és ciripelnek mindenütt, madarak csicseregnek és repkednek a fákon, égen. Nagy sóhajjal dőlök hátra. A lendületben hajam szétterül a füvön, vége bele lóg Ezüstérbe, s annak sodrása finoman ringatja. Behunyva a szemem hallgatózom mind ama zajt, amit az előbb is érzékeltem. Jó érzés most így pihenni.

Tárgy: Re: Ezüstér Kedd Feb. 10 2015, 17:16

Enaid & Elanor

2998. augusztus 2.

Lassan nyújtóznak a másodpercek, a madarak csivitelése megtölti Lothlórien utcáit, fehér paripán ülve léptetek kifelé a vastag öntöttvas kapun, melynek oszlopait indadíszek fonják körbe, s felkúsznak a lándzsává hegyesedő rácsszálak tetejéig. A kaput mozgató láncszerkezet szemei visítva húzzák a roppant bejárat szárnyait, s ahogyan teljesen kinyílnak, tekintetemet előre szegezem, a hosszú, egyre vékonyodó ösvény irányába. Pár méterre előre haladva, tovatűnnek a kőlapozott utak, csupán a természet pora vág folyónak tűnő ösvényt a buja zöld világ kavalkádjába. Utamon tünde nemesek kísérnek, egy tucatnyian, nem többen. Az udvar hölgyei, és urai, lovaink alacsonyan kavarják föl az útra hányódott homokot. A távolban, a fák nyugtató ölelésében, a sárga porban egy szürke pont rajzolódott ki, alatta almásderes mén vágtázott. A távolból integetett, s mikor úgy tartotta, hangjának erejéhez mérten elégnek bizonyul a közénk feszülő távolság, üdvözletét küldte felénk. Mire megszólalt, már mindnyájan láthattuk, egy tünde érkezik látogatásunkra. Arca hosszú, haja rókaprémre emlékeztető színben pompázott, tán erdőtünde lehetett, első ránézésre, s nyelvének járásából erre következtettem. A lovam toppantott, s felprüszkölt, álltában lépdelt.
"Le suilannon! I eneth nín Elanor, iôn Gil-galad. Taur e Lindon, cund e Lórien." mondtam, s arcomról nem tükröződtek érzelmek, ahogyan tulajdonságomhoz méltó módra alabástromszoborként mértem végig a megfáradt utazót.
"Le iston?" kérdeztem, s a férfi nem reagált, csupán biccentett felém. Nem nevezte magát nevén, válaszul csak annyit mondott, a nemes Enaid országunk határába érkezett. Ismerősen hangzó név volt, mely összecseng sajátoméval. A nap magasan állott, delelt, s a kora augusztusi hőség megizzasztotta a lovakat. Meglepődtem, mikor az idegen arról szólt, miszerint az Ezüstérnél pihentek meg, s csupán pár órája érkeztek, hiszen mi is éppen a folyó hűs ölének ringatása után vágyódva indultunk neki az erdőnek. Lórien tündéi gyakran vették igénybe a víz hűsének édes kényelmét, főként a nyári időszakokban. A szórakozás és a sportolás mellett a nagymosás idején is rengetegen kigyűltek a partra, ahol ősszel a Csillagfény ünnepét rendezik, mely hagyományosan egy erdőtündék által éltetett hagyomány, mely az évek során számos lórieni sinda vett át, és gyökereztetett az ősi nolda birodalom egyik pillérének fák lakta pillérén. Csupán alig egy órányi lépésre a kapuktól, az erdőben rejtőzve kúszott a színéről elnevezett sekély medrű, hűs vizű folyócska, melynek ezüsthullámain megcsillantak a Nap édes sugarai, és fodros mintákat rajzoltak arról visszatükröződve, a folyót ölelő lombok leveleinek világoszöld hasára. Elértük a tábort, csupán egy maroknyi kísérő fegyveres üdvözölt minket, jó kedélyű, fáradt utazók hegyes fülű csoportja. A levelek rejtekébe lépve, óvatosan helyeztem könnyű lábaimat a csúszós ingoványon. A nap takarásában, a lombok ölelésében hűs volt, az árnyék párás ködként borult hófehér hajamra, és kristálykék szemgolyóim léket vertek a sötétségen át, a fényáradatban úszó csodálatos hölgy alakja felé. Halkan közelítettem, és a fénybe érve leguggoltam a nemes lány mellé. Fiatal volt, éppen hogy felnőtt, majdnem gyermek még. Arcának finom vonásai nem látták a háborúk véres tajtékzását, puha pihegése akár az alvó macskák néma dorombolása, selymesen ölelték át a ránk boruló erdő édes zakatolását. A természet él, s zajai egyetlen hangszer hangjaként olvadnak egybe, mely szebb bármely tündeéneknél, mely édesebb a legfenségesebb ambróziánál, s a harmatnál is tisztább.
"Êl síla na lû e-govaned vín." súgom halkan, mire a lány kibontja íriszeinek rózsáját, s rám szegezi tekintetének csodás pajkosságát. A langyos szellő végigfut a folyóval egyszínű hajamon, mely megakad a nemes fehéraranyból kovácsolt fejdíszben, s ujjamat végigfuttatom a csörgedező víz hűvös, selymes felszínén...

Tárgy: Re: Faineth és Elanor Kedd Feb. 10 2015, 20:11

Elanor & Enaid

Éreztem, hogy kezdek feltöltődni. Szinte éreztem, hogy a szellő felkarol magával, a magasba repít, körül ölel. Csodás virág illat áradt felém, minden levegővételt örömmé téve. Csodálatra méltó a fű és a fák finom susogása, a madarak dala: némely élőlény ezen a világon még se hallja őket se fülével se lelkével, s azon van, hogy mindent elpusztítson. Nem tudom honnan jön ez az elemi gonosz. Néha a tanok -amiket mentorom javaslatára olvasok-, is megijesztenek, elborzasztanak: de ezek ösztönöznek is. Túl jól ismer már engem. Tudja, hogy képes vagyok messzire szállni a szavakkal, s átélni mindent, mit olvasok. Ezért vágyom kalandokra. Azt is tudja, hogy ha ilyesmikről olvasok, több kedvem lesz tanulni a gyógyítást és mindent, mit nekem szánt a sors.
De tanultam is legutóbbi kalandomból azzal a vándorral. Kicsit tartok is attól, hogy Lothlórienben nem várnak éppen tárt karokkal.. oda vinni egy félholt idegent -aki eleinte elakart rabolni-, akit morgul nyíllal lőttek meg. Nem a legszebb és álomszerű első találkozás volt az ott élőkkel.

Gondolataimból egy halk, de magabiztos, mély férfihang emelt ki óvatosan. Nem tudtam először eldönteni, hogy egy emlék szól, vagy a valóság. Nem hallottam meg a lovak patájának mély dobogását a földön, se léptek zaját. Még is, amikor kinyitottam a szemem, felettem ott guggolt a hang birtokosa. Látásból már ismerem Elanort, Lothlórien urát. Szeme mint világos zafír, haja akár a patak mellettünk, arca, kisugárzása is ontotta magából a nemesi vért. Tiszteletlennek éreztem magam, így lassan felültem, feltérdeltem, s lehajtva fejem üdvözöltem őt.
- Êl síla na lû e-govaned vín! Nin Enaid estar aen. Man i iest lín? - nem pillantok fel a férfire, míg nem jelez, hogy megtehetem. Kicsit megvagyok lepve. Nem azért, mert itt van Ezüstérnél, ó nem. Furcsának találom, hogy megszólított: én csak egy bajkeverő növendék vagyok. Miért pazarolná rám idejét?

Tárgy: Re: Ezüstér Kedd Feb. 17 2015, 22:32

A leány arca térképpé változik, szemeit lesüti, lehajtott fejjel fogadta üdvözlésem, és talán attól félt, tiszteletlennek tűnik majd előttem. Tenyeremet felé nyújtva emelkedtem fel, s Enaidot is felsegítettem.
Arca a gyermekség puha bársonyába bújtatott szépség minden ragyogásában tündökölt.
"Nem kívántam megzavarni a pihenésed, bocsátsd meg kellemetlenkedésem. Nem bírtam, hogy ne szólítsam meg azt a hölgyet, kit ennyi nemes kísér útján." mondtam lassan, a szavak úgy libbentek szárnyra a dohos törzsű fák takarásában, akár a hárfajáték.
"Ha nem tévedek, egyszer már láthattalak, Lórien falain belül. Tán anyámhoz, Galadrielhez érkeztél?" kérdeztem nyájas mosollyal, s tekintetemet végigfuttattam törékeny testének puha vonalain.
"Gyermek voltál még, s most már, csupán tündöklő szemed villogása súgja, hogy nincs mögötted több, egy fél évezrednél. A fiatalság makacs betegség, s te mégis mily éretten, és alázatosan üdvözöltél." súgtam, a hangom gyengébben pengett a felébredő friss szellőben, az Ezüstéren lejjebb, csobbanásra lettem figyelmes. A nemesek, kikkel érkeztem fürödni kezdtek, a fákon túl, nem láthattunk odáig, csupán csobogásuk némán csörgő játéka illant el a fülünk tövéig. A noldák érdekes népek voltak, s még a tündék közt is egyedinek mondhatók, szokásaikban leginkább csak a vanyákkal osztoztak. Hatalmas bölcsességük, és nyugodtságuk megkülönböztette őket a többi elftől, s viháncolásuk saját társaságukban még a hobbitokét és túlszárnyalta.
"Hát mond, van hol megszállnotok az éjszakára? Veszélyes vidék ez, amióta..." a szavam elakadt, s rövid sóhajtás után újrakezdtem.
"... A lényeg, hogy nem tanácsos idekinn sátrat vernetek, engedd, hadd vendégeljelek meg téged, s kíséreted Lórien falainak erős ölében" mondtam, s a lányra tekintettem, elmerültem szemeinek tengerében, arcának játékos ringatásán...

Tárgy: Re: Faineth és Elanor Kedd Feb. 17 2015, 23:41

Elanor & Enaid

Music

Üdvözlésemet követő szavai megleptek. Legalább is a bocsánat kérése, mely után halovány mosollyal felpillantottam rá és biccentettem egyet, lassú mozdulattal.
- Nem zavart meg semmit. Számomra már az is kikapcsolódás, ha csak beszélgethetek valakivel - lehetőleg nem a tanulmányaimról. - tettem hozzá bujkáló mosollyal. - A nemesek pedig.. inkább a mesterem kísérik. - ehhez már nem teszem hozzá az apró részletet, hogy Völgyzugolybeli társaim már hozzá szoktak ahhoz, hogy el-elszököm kötelességeim elől, s gyakran már nem is kerestetnek utánam: előbb utóbb úgy is hazatérek. További szavait hallgatva elmerengek, a patak felé pillantva. Eddig nem sokszor jártam Lórienben, de a leírásom után egyértelmű, hogy első látogatásomra gondol. Halovány, de látható mosollyal pillantok fenséges arcára, s kicsit bólintok, miközben dicsérő szavai után zavaromat leplezni próbálom.
- Köszönöm szavaid, valóban jártam már Lórienben, nem egyszer. Első alkalomkor Galadriel úrnőhöz mentem, másodszor sajnos a szükség vitt el oda. - mondatom második felét halkabban ejtem ki, mintha attól tartanék, a férfi rákérdez, s nekem szembesülnöm kéne ostobaságaim tömkelegével, amit ráadásul meg kéne osztanom az úrral. Elég kínos szituáció lenne számomra. Csobbanás zaja ér el hozzánk, majd nemes kísérőim vidám hangja. Fejemet a vállam felé fordítva azonosítom be a hangokat, de nem fordulok meg, vagy nézek el arra. Valahogy a gondolat, hogy lássam őket fürdeni, olyan.. zavarba ejtő. A páncél és a finom selyemkelmék látványához szokott a szemem, még kalandozásaim alatt is.
Végül Elanor szavaira felpillantok rá, kissé kíváncsian csillogó tekintettel mélyedek az ő kékes szemébe, amíg az illendőség megengedi. Aztán megtöröm a pillanatot, azzal, hogy pár másodpercre elfordítom tekintetem, s kedves, visszafojtott izgatottsággal a hangomban, mint ha csiripelnék, akár csak a zsongó madarak szólalok meg.
- Mesélje el, milyen veszélyek vannak a békés tünde földeken és környékén, melyekről nem tudok. S miközben mesél... - nézek itt rá, egy kellemes mosollyal - Örömmel tartok önnel Lórienbe.

Tárgy: Re: Ezüstér Szomb. Feb. 21 2015, 15:36

Enaid & Elanor

A Nap bájosan tékozolt az ég közepétől nyugatra, azonban fáradt sóhajtása, s narancsszín pilláinak hunyorgása még több órányira volt.
"Tudod..." kezdtem lágyan csengő, tompa szavakkal, s elhaladtunk a már készülődő tündék maroknyi serege előtt. A menethez csatlakozván Enaid kísérete felpakolta a magukkal hozott dolgaikat, az én kísérőim, nemes noldák pedig a sort zárták, s a lovakat vezették, amíg ki nem értünk az erdő széléig.
"Amióta a törpök önkényesen visszafoglalták a Magányos-hegyet... Tudod sok dolog megváltozott. Egyre gyakrabban jelentések érkeznek, az erdőtündéktől, és a saját portyáinktól is, hogy orkok nyomait észlelik a határainkban, sőt a területeinken belül is. Valami készülődik, valami, amiről azt hittünk, már rég nem jelent veszélyt számunkra." fejeztem be, és a lovainkra ültünk. Az erdőt elhagyva jobbára lépésben, kényelmesen közeledtünk Lórien kapui felé, a Nap sugarainak kellemes cirógatása felmelegítette arcunk fagyott vonásait, és a lombok ölelte sárga poros úton alig pár percre csak, de úgy tűnt, semmi gondunk nincsen.
A csönd békéjét végül én törtem meg, s a mellettem lovagló tündelányra néztem.
"Hát mond, ha nem vagyok túl tolakodó... Ezúttal, ezen látogatásod indoka mi volna? Természetesen bármi is legyen az, addig vagytok vendégeim, míg szükségét látjátok." kérdeztem, és szemeimet az ő gyönyörű íriszeibe engedtem. A lombok daloltak, akár sok ezernyi apró cintányért csattogtatták leveleiket, a szellő pedig Rohan tájai felől érkező, édes illatú, forró fuvallat volt csupán. A válaszra várva, a hátason ringatózva láttam magam előtt a kiszívott fű borította végtelen pusztaságot, melyet élettelensége tett leginkább élettelivé. A horizonton fel-felbukkanó szürke sziklák izgalmasan derengő, a délibábban hullámzó alakjai meghasították a horizonton a földbe varrt búzavirágszín égbolt peremét, s ha gyorsan vágtattam, olykor azt hittem, egy rohír lovas alakját látom fölbukkanni a messzeségben. A fából emelt kastélyok forgácsillatú falai között mind a tizenhét rohani királyt ismertem, s még mielőtt első vezetőjük, Eorl a trónra lépett volna, rengeteget jártam arra, a hegyekből levándorolt északi-emberek földjein, ahol ma Rohan büszke birodalma terül el. A szellő belemart a Lórien-vidéki zöld, hosszúra nőtt nádak vastag szálaiba ismét, és emlékeim kellemes sóhajtásától egy halvány pillanatra elmosolyodtam, míg a lány édesen csengő szavain úsztam tovább, a délutáni napsütésben.

Tárgy: Re: Faineth és Elanor Vas. Feb. 22 2015, 19:56

Elanor & Enaid

Music

Elanor felkelt, s utána én is. A tündék, látva, hogy indulunk, kigázoltak a vízből, s öltözni kezdtek, mi pedig elindultunk a selymes füvön. Hosszú, lenge, fehér ruhám takarta lábam, kivéve mikor előre léptem. Csak akkor látszódott ki mezítelen lábfejem, de akkor is éppen hogy csak egy-egy pillanatra. Elindulunk Elanorral, s miközben szavait hallgatom, egy pillanatra a félmeztelen, öltözködő tündékre pillantok, majd félszegen lesütöm szemeim. Az illem az illem, bár nagyon valószínű, hogyha nem lenne mellettem a tündeherceg, nem lennék ennyire félős, s igencsak megbámulnám őket. Kint, a nagyvilágban már-már megszokás a félmezítelenség és a nézelődés, de csak mert az emberek nem elég kifinomultak.
Persze nem kerülik el a figyelmemet Elanor szavai. Szavai után szívem hevesen kalapálni kezdett, izgatottságomat leplezendő, lassított levegőket veszek, mert ha nem, biztosan zilálnék. Felülök gyönyörű, barna, csillogószőrű lovamra, Lunára. Beletúrok kellemes, selymes, karamell szín sörényébe, ő pedig egy prüszköléssel üdvözöl engem. Léptetésbe kezdünk, miközben peckesen emeli lábait és fejét, farkával jó kedvűen legyezgeti magát, a mögöttünk lévő ló nagy bánatára, mert gyakran meglegyinti az ő pofáját is. Aki nem tudja, hogy lovam már régóta enyém, könnyen hiheti, hogy egy nemes, vagy egy katona adta oda barna lovát az útra.
- Az orkok nem túl okosak, ez tény... de annyira nem buták, hogy mélyebben földjeinkre lépjenek nem igaz? A tündék seregei felmorzsolják hordáikat.. Akár csak legutóbb a Hős-Király Thranduill. - mondtam magabiztosan, még is lágyan csengő hangon, Elanorra pillantva. Magamban elképzeltem, ahogy az Aranysereg kivonul a Bakacsinerdőből, hogy a Magányos Hegyhez vonuljon. Előre pillantottam, hogy teljesen eltudjam képzelni a sereget és a harcot. Aztán a megszólításra ismét a férfire pillantottam, kérdése kissé meglepett. Pár pillanatig csak néztem, majd kedvesen rámosolyogtam.
- Valójában a mesteremnek van dolga ott. Azt hiszem a Fény Úrnőjével van beszélnivalója, én csak.. elkísérem. Nem szeret egyedül hagyni. -válaszolom, utolsó mondatomat kis somolygás kíséri. Utólag belegondolva, lehet nem kellett volna ezt mondanom, de már teljesen mindegy. Kilépve a fák közül pár pillanatig behunyt szemmel élvezem a Nap simogatását és a meleg szellő lágy cirógatását. Kiengedett, hószín hajamat finoman sodorja magával egy kicsit, a mellettem léptető férfi fehér-ezüst tincsei felé. Ha össze is ér velük, szinte egybe olvad azokkal, s mint a selymet finoman lobogtatja meg őket, hogy aztán elüljön, elengedve a fürtöket. A szél illata is kellemes. Nem olyan, mint a tavasz, amikor bódító virágillat tölti el az orrokat, s arra csábít, hogy lefeküdj a rétre. Ez a szél inkább serkentő, szabadba hívogató, a szabadság és az élet sóhaja.
A Nap már kezdett pihenni térni, amikor Lothlórien fái feltűntek a láthatáron, mögötte a hegység pedig lassan eltűnt, ahogy közeledtünk. Hátra pillantottam a mögöttünk lévő lovasokra, azok között is barátnőmre és szobalányomra, Iristelre. Ő rám mosolygott, amit halványan viszonoztam, majd előre fordultam, hallgatva a lovak finom pata dobogását és Elanor kellemes, mély és lágy hangját, mely szinte simogatta, cirógatta füleimet.

Enaid & Elanor

A paták szívdobogásra hasonlító lüktetése mellett csengettyűkként csilingeltek a finom hölgyemény édes szavai. Egyre jobban kezdet fúrni odabenn a kíváncsiság, vajon miféle vidékről érkeztek, ezek a rokonteremtmények, de a kíváncsiskodás nem noldákhoz való tulajdonság...
A búzavirág színű égbolt fehér pamaccsal borított sarkát ékformában szelték fel a hegyesen nyújtózkodó, harsány levelű mandarinfák, és a lombok rejtekéből előbújt egy indás, roppant acélkapu, fényes bástyáján aranypáncélos Lórieni őrökkel, kiknek sólyom mintázatú sisakjaik takarták hibátlan tünde-vonalaikat, s éjsötét palástjuk játszadozva libbent-moccant a pajkos keleti szellő hátán. A kíséretem egyik nemese megfújta Lórien kürtjét, s az óriás acélindák halkan mormolva kitárták titkukat, felfedve a mögöttük elfekvő ékszeres dobozt, Lothlórient.
"Az orkok rendkívül hányódott sorsú teremtények... Szánalomra méltó pusztítógépek, lélek, és jóság nélkül. Kiveszett minden belőlük, mely a széphez ád utat, s tengődő létük örömét másban sem lelik, csak a rontásban. Ezekre a jószágokra nem volt jellemző a szervezett portyázás, az idők kezdetén, s azután. Gyermekkoromban, mikor a Núrn vidéki királyok, s a többi halandó uralkodó, a kilenc boszorkánykirály egyesült Szauron zászlaja alatt, megalakították Mordort, a sötét birodalmat, s eszközeikként a köd teremtényeiből építettek hadsereget. Orkok, trollok, goblinok, a gonosz teremtényei..." meséltem, s szavaim megelevenedtek a levegőben. Az orkok csörtetése, a trollok üvöltése, mind, akár valóság, képként kerültek csillogó szemeim tükre elé.
"Akkor, mikor a sötét nagyúr kezéről Isildur, Elendil fia lehasította összes ujját, s vele az egy gyűrűt, az ütközetben apám is elesett, a nemes Gil-galad, minden nolda királya, és vezetője..." a szavak, mint a szem könnyei hullottak a porba, ahogyan átkajtattunk a kapukon. A városban járó-kelő nyári szelek édes illatokat hoztak magukkal, a patakok kristályvize csobogott, s a palota alabástrom erkélyében ott állt fogadott anyám, Galadriel úrnő.
"Úgy érzem... ezek a sötét fellegek, ismét gyülekeznek Középfölde egén..." toldottam meg halkan, szinte csak magam elé súgva, s lováról lesegítettem a törékeny tündelányt. Mentora felé fordultam, kinek szemei árulkodtak koráról, talán az én éveimben jár, de meglehet, némileg idősebb. Vendéglátójaként kimért, behunyt szemű biccentéssel jeleztem üdvözletemet, s csak aztán szóltam.
"Üdvözlégy, te, és kíséreted Celeborn házában, maradj, míg dolgod, s szükséged óhajtja." szóltam, s a tisztességhez méltón vártam a bemutatkozását. Amennyiben ez megtörtént, felajánlom Enaidnak, hogy míg mestere Galadriellel konzultál személyes ügyeiben, ő csatlakozzon hozzám egy sétára a hídon...

Elanor & Enaid

Music II.

Nem kaptam kifejezetten választ.. inkább amolyan sejtetést, melyen merenghettem egész úton.. Szavai egyszerre keltettek bennem kételyt, félelmet, haragot, tettrekészséget, kíváncsiságot, együttérzést, és vágyat.
Kétkedtem abban, hogy az orkok maradnak-e a fenekükön, féltem, hogy végül tovább merészkednek, harag gyúlt szívemben e gondolatra, s azon merengtem, hogy jó magam is ölni fogom őket, ha odáig jutok.. vagy jutnak. Elanor történetének egy részletét hallva figyeltem őt együtt érzőn, pedig nem tudom, miken mehetett át. Nekem sose volt igazi apám, vagy anyám, habár akik felneveltek, azok ugyan úgy szerettek. Szívesen meghallgatnám élete többi részét is, megkérdezném, hogy miken ment át, miket és miként érzett. Keserű hangja hallatán hozzá közelebb lévő kezem felemelkedik, s finoman, vigasztalón fogja meg vállát. Nem szorítom meg, érintésem puha, akár csak a szél simogatása, inkább az érzést akarom vele átadni, hogy -ha meg nem is, de próbálom- megérteni őt, miközben egy keserédes, halovány mosolyt küldök felé. Egy pillanat múlva, mintha megbánnám tettem, vagy mint ha felocsúdnék, kezem elveszem válláról, tekintetem pedig lesütöm, s Luna sörényét szuggerálom. Csak a Lórieni kapu hangjára pillantok fel. A lovak nyugodtan sétálnak be, tekintetem a fák lombját, törzsét fürkészik. Egyre csak haladunk beljebb, immár Lothlórien lakóit is meglehet pillantani, a lombházakat, lépcsőket, erkélyeket... az egyiken Galadriel úrnőt.
Nem tudom miért, de valahányszor megpillantom őt, mindig kicsit félni kezdek. Nem tett ő semmit, csupán mesterem, Arnor mesélte mindig, milyen nagy hatalmú, s nem csak a nemesi vére, hanem varázsereje miatt is. Tekintetem ismét lesütöm. Mikor megállunk, hamvas kezem kezem Elanor erős markába simítom, s hagyom, hogy segítsen leszállni Lunáról. Ezután figyelem, ahogy mesterem és Elanor beszélnek. Előbbi megköszöni a fogadást és a kíséretet, majd néhány tündével együtt elindul a dolgára. Közben búcsút veszek Lunától is, mert elvezetik a többi lóhoz. Végül a hozzám szólóra pillantok, s kissé meg is lepődök a kérdésen. Tekintetem egy pillanatra barátnőmre kúszik a férfi mögött, aki csak nagy vidáman mosolyogva bólogat és kezével jelezve noszogat, hogy menjek csak.
-Köszönöm.. szívesen sétálnék egy kicsit. - mondom, s közben gyorsan felveszem fehér-ezüst cipőmet, amelyről eddig teljesen megfeledkeztem. Gyorsan körbe pillantok, hogy meztelen lábam vajon hányaknak tűnt fel, majd kínos zavarommal indulok meg Elanorral. Abban az egy percben, amíg csendesen elindulunk oda, több dolog is jár a fejemben. Hogy miről beszélgessünk, illetve hogy nagy valószínűséggel ma éjjel is kilógok egy kicsit -szokásomhoz híven-, ha csak valami miatt meg nem gondolom magam.
Na meg persze az is eszembe jut, hogy az úton még faggatóztam volna arról, milyen érzés egy szeretett személy elvesztése, milyen a háború és miket élt át, de valahogy... valami mintha súlyt tett volna a nyelvemre: ajkaim résnyire nyíltak, hogy szóljak, de hang nem jött ki a torkomon, s ez engem is meglepett. Így figyeltem a férfit pár másodpercig, majd elfordítottam a tekintetem, s inkább az utat figyeltem magunk előtt. Ostoba és érzéketlen dolog lenne ilyesmiről faggatni. Jobb ha keresek valami más dolgot, amiről kérdezhetem... hm.. mondjuk kardok..?
Végül finoman nyitott ajkaimon csak egy sóhaj jön ki. Másokat gond nélkül faggatok olyan témákról, amelyekről nem szívesen beszélnek, vagy olyat teszek, amely zavarba, vagy méregbe hozza őket -főleg a mestert-, de Elanorral nem tudok ilyen kelekótya lenni. Valahogy... ahogy ránézek, nem érezném jól magam, ha szomorúnak látnám, még akkor sem, ha a kíváncsiságom kielégülne. Bárcsak érteném, miért.

» Faineth és Aya
» Elanor és Aranuir
» Elanor, Aranuir és Raven
» Elanor
» Elanor és Aranuir