Elanor

Név: Elanor
Egyéb nevei: "Meg-nem-született Elanor", "Elanor a hiú", "Dámszarvas" "Aras"
Kora: 3062 (szül.: a harmadkor hajnalán)
Faj: Tünde
Kultúra: Nolda
Hűség: Celeborn / Galadriel / Elrond / ős-Lindon

Külső jellemzés:
" [...] Arca, akár a márvány, faragott hősök tekintete pillant ránk. Mozdulatai, mint bármely királynak, kimértek, és fenségesek, akár egy dámszarvas. (sindául: aras) Csodálatos, ezüstruhában tündököl a napfényben, vértjén levélformák csavarognak. Sodronya a legdrágább mithril, míg íját saját maga készítette. Arcát a napnak mutatja, szemei villognak a keleti fényben, és ki nem vak, olvas bennük, „Bármire készen állok”, súgják…"

Belső jellemzés:
Elanor magabiztos, hűvös teremtés. Nem szószátyár, sőt...
Korának is betudható, hogy rendkívül higgadtan, és bölcsen képes dönteni, kitűnő vezető egyéniség.

Van valami a nyugati szélben… Sikolyokat hoz a fuvallat a hegyek felől. A harmadkor hajnalának roppant eljövetelét jelzik a vörösre festett felhők, napkeltekor.
„Az éjjel vért ontottak.” hangzik egy ifjú ajkairól, ám a szó tovalibben, mint pelyhe a korai hónak. Némaság köde lepi el az egyre világosodó tájat. Egy ifjú korszak hajnala, egy újabb millenniumot aludtak át a hegyek, és földek. A tenger zúgása hallik csupán, vészt jósolnak a partra vetődő hullámok sikolyai. A távolban aranyló pontok jelennek meg, szétszórtan, fáradtan vonuló pontok, a király hazatér. Egy gyermek sír fel a palota csarnokában.
A király azonban,  mégsem  tér haza. Az ég zokog, ezer tünde ereszkedik térdre az arany vértek előtt. A nagy Gil-galad halott. Testét két oldalról cipelik a kimerült harcosok, akik hazatértek Lindon földjére. Halálát, csupán a tündöklő dicsősége, hősiessége, és az, hogy a gonosz törekvéseinek véget vetettünk ellensúlyozza. De milyen ár ez, melyet a fényért fizettünk? Évek kúsznak tova, át a nagy tengeren, a Halhatatlanok Földje felé, sokan elhajóznak, sokan eltűnnek, s csupán kevesen maradnak. Egy asszony néz szembe csupán Lindon széthullásával, az özvegy királynő, kinek könnyei megannyi apró igazgyöngyként hullnak a márványpadlóra. Gil-galad örököse csupán pár esztendős, az Elanor nevet viseli, mit megboldogult atyja adott volna neki. Lindon tündéi megvetően széledtek szét, a tejfehér hajú, kristályszemű Elanor előtt. Sem Gil-galadra, sem a királynéra nem hasonlított. A vérvonal megszakadt. Az özvegy unokafivérének, Celebornnak adta a csöppséget, majd hazatérve, férje sírjára borulva belehalt a fájdalomba.
Zúgtak a fák, s ágaik közé pajkosan simult a szél. Galadriel tündöklése mellett fénylett az ifjú Elanor, ki mindig fehérben járt. Élete ötvenkettedik évében elérte a teljes testmagasságát, és kivételes tehetségnek bizonyult az íjlövészetben, és a tőrforgatásban, kiváltképpen az elsőben. Alig volt hetven esztendős, gyermek, csupán teste felnőtt, számtalan éles szemű, bölcs vadász tehetségét felülmúlta. Celeborn király büszke volt rá, akár a saját gyermekére lett volna. Mikor nővére, Celebrían, és Elrond, a féltünde házasságot kötöttek, a két férfi szoros barátságba került.
Alig egy évezred telt el csupán, a legyőzöttnek hitt gonosz ismét seregeket gyűjtött. A sápadt Hold fényében, láthatatlanul oson negyven ifjú harcos, Elanor királyfi vezetésével. A magasló csúcsok alatt mély bányák, és kavargó alagutak vannak. A tündék , mióta a törpök lerombolták Doriathot, nem igen jönnek ki egymással, és ez most sem változott. Természetüknél fogva sem összeillő népek, a törpök hangosak, és erőszakosak, nyersek, akár a roppant sziklák, melyeket életükön át vájnak.
„Daro!” súgja Elanor, ujjaival végigsimítja a nyílvessző tollát. „Orkok.”
A tintaként összefolyó fák ködös zugaiban néhány sötét alak verekszik. Ocsmányak, szaguk egészen idáig érződik. A királyfi kézjeleket ad, két tünde némán bólint, majd különböző irányban távoznak. Csend, a némaság roppant súlya rátelepszik a vállakra. Elanor a vessző tollát simítja, közben fürkészi a sötétet. A dögök mordori nyelven káromkodnak. Talán valamiféle ételen civakodhatnak. Az egyik, a kisebb termetű egy fémből készült… valószínűleg a törpöktől lopott korsóval elkezdi ütlegelni a nagyobb darabot, mire a sötétből még négyen szöknek elő, hogy kivehessék a részüket a verekedésből.
„Tizennégyet számláltunk.” Mondja az éppen visszatért felderítő.
Elanor biccent, kifeszíti íját, és belelő az orkok közötti tábortűzbe. A parázs felmorajlik, akár a zavaros víz, néhány nagyobb lángnyelv megvilágítja a hátrébb oldalgó tízet, akik össze is rogynak, mire a láng csillapodik. A tündék nyilai némán surrantak át az éjszaka nyirkos, hűvös levegőjén,és mind célba értek.
„ A Köd-hegységben elszaporodtak a férgek, beették magukat minden zugba, a törpök pedig aligha bírnak velük, minden fronton.” Celeborn figyel, majd biccentéssel jelzi, elégedett a hírrel. Elanor távozik. Ő valamiképp szánja Durin fiait. Gondorban polgárháború tör ki, Valacar halálával, a világ forrongni kezd, alig párszáz év telik csupán, és minden, ami volt, tönkremenni látszik. 2509-ben, Celebrían, és Elanor párszáz fős kísérettel Lórienbe indulnak, Celeborn és Galadriel házához. A Vörös-foki hágónál többszörös túlerő üt rajtuk, mely csatában többen életükkel fizetnek. A nap nyugovóra tér, elejti utolsó aranysugarait a tündöklő hágó kelyhében. Valami van a levegőben, zavaros hangokat hoz a szél, és sötétség telepszik a lelkekre. Elanor nyugtalan, akár egy ketrecbe zárt vad. Kristályszín szemeit hevesen kapkodja, és nem tágít nővére közeléből. Mások is zavartan figyelnek, csupán kevesen vannak, akik nyugodtan haladnak Lórien felé.
„Mi az, fivérem, mi a lelkedet bántja?” kérdezi Celebrían, arcán megtörik a nap narancsfonala.
„Csupán a szél az, mi rossz hírnökként reppen.” feleli Elanor, száját szinte ki sem nyitva, szorítja, kezei derekára függesztett tőrein pihennek. A nővére jeget olvasztó, forró mosollyal arcán pillant őrá, jelenléte nyugalmat áraszt. A nap aranyszelete alábukik a horizonton, a narancsszín égbolt megkomorodik, akár a hegyek, emelkednek szürkére mázolt fellegek. Az idő vigyázban áll, szinte lassított a kép, mikor egy ork rávetődik Celebríanra. A vér hevesen áramlik a megdagadt erekben, a szívverés, akár dobok peregnének, minden sóhaj hallatszik. Az első csapás Elanoré. A tőrök szinkronban marnak a kapálódzó nő hátába csimpaszkodó ork hátába, melyből kibuggyan a gyöngyöző, fekete vér. A harcos felsikolt, úgy vetődik a földre, Elanor torkon szúrja, majd a derekán csüngő kürtbe fúj. Hosszú életű másodpercek kúsznak némán a lábak alatt.
„Tolo!” üvölti a királyfi, majd ismét a kürtbe fúj. Nyolcan alkotnak gyűrűt Celebrían körül. Sokan már a földön hevernek. A túlerő veszedelmes mennyiségben mutatkozik. Elanor hátat fordít a mögötte tolakodó lényeknek, Celebrían fülei mellett zúg el két nyílvessző, melyek a túloldalon levők közül találnak célba.
„Athro i lang! Avno úgarol!” Celebrían, és a többi hét áttörnek az előttük tülekedő orkokon, és rohanni kezdenek. Elanor egyedül marad, egy hordával szemben. Lépéseit szaporázza, kitör a rászorult gyűrűből, a menekülők és az őket követő horda közé szorul. Nyilai fogytán vannak, védekezni kényszerül, s hátratekintve, mikor látja, nővére eltűnt a hágóban, még megsebez egyet, majd menekülni kezd. Mint űzött vad, hagyja el a hasadékot, melynek túloldalán az erdő biztos búvóhelyként szolgál. Nem várhat, tovább kell lassítani az ork hordát. Fáról fára ugrik, bujdokol az ágak között, néhány nyílvesszőt ejt csupán el, mikor a távolban felhangzik egy tünde kürtje. Őrjárat csupán, de a horda ijedten széled szét, vissza, a hágó irányába… Nővére búcsút vesz tőle, és szüleitől, majd visszatér Elrondhoz, végül a tengerentúlra indul. Ebben az évben érkeznek jelentések is, miszerint Gondorba orkok és keletlakók törtek. A háború a küszöbön van, és ezt Elanor is tudja.
Ebben az évben utazik Thranduil udvarába, ahová nővérének híreit hozza, és a két nép közti kapcsolatokat ápolja. Itt töltött ideje alatt barátságot köt Trhanduil fiával, Legolasszal, majd egy darabon segítséget nyújt az eleinte fogságba ejtett, majd kiszabadított törpöknek, és Zsákos Bilbónak.
2954-ben, mikor a Végzet-hegye lángba borul, visszatér Lórienbe, ahol Lórien urának régenseként él.
Arca, akár a márvány, faragott hősök tekintete pillant ránk. Mozdulatai, mint bármely királynak, kimértek, és fenségesek, akár egy dámszarvas. (sindául: aras) Csodálatos, ezüstruhában tündököl a napfényben, vértjén levélformák csavarognak. Sodronya a legdrágább mithril, míg íját saját maga készítette. Arcát a napnak mutatja, szemei villognak a keleti fényben, és ki nem vak, olvas bennük, „Bármire készen állok”, súgják…

Köszönöm szívmelengető szavaid, Gandalf Uram!