Aranuir, Húrin fia

Név: Aranuir, Húrin fia
Becenév: Hattyúkapitány
Nem: férfi
Kor: 28 év
Faj: ember, gondori (anyai ágon dúnadan vér csörgedezik ereiben)
Hűség: Gondor

Külső jellemzés:
Magas, délceg legény, akit az esetek többségében a páncéljában lehet látni. Kék szemmel áldották meg, haja színe sötétbarna, gyakran visel szakállat. A sisakja a Dol amrothi szokásoknak megfelelően fémből készült tollakkal díszített, mellvértje, csuklóvédője, lábszárvédője, köpenye szintén a városának szimbólumaival rendelkezik. A pajzsán, büszkén ül a sötétkék háttérből előtűnő fehér hattyú. Kardja remek acél, rúnákkal díszített pengéje az ellenség vérére szomjazik. Tőre is mindig kéznél van, a kopjáját viszont csak lovasrohamok esetén használja. Ruhatára tartalmaz még rengeteg finom anyagból készült inget, nadrágot. Ezeket inkább szabadidejében viseli, esetleg magas rangú embereknek szánt bálokon. Ünnepségekre jobbszeret katonai öltözetben megjelenni.

Belső jellemzés:
Aranuir igazán patrióta jellem, nagyra becsüli Gondor történelmét, valamint városának sajátos tradícióit. Szereti az életben a kikapcsolódást, ettől függetlenül nem sok ideje jut önmagára. Kapitányként képes jól átgondolt döntéseket hozni, elvégre kiskora óta erre a rangra nevelték. Az embereivel testvéreiként bánik, barátaihoz ragaszkodik, mint minden más szeretteihez is. Ebből adódik a hűsége, amiből gyakran merít bátorságot. Kedveli a tréfálkozást, ám nem űz gúnyt másokból, pláne nem a gyengébbekből. Szeret új helyeket felfedezni, komolyságát mindig az határozza meg, hogy egy adott szituáció mennyire követeli meg azt. Próbál egyszerre hallgatni a szívére és eszére, ezért keresi mindig az arany középutat. A szépség magával ragadja.

Szerepjáték példa:
Mikor Aranuir bevágtatott Dol Amroth fehér falai közé, az őrség egyik tagja már várt reá.
- Aranuir kapitány! Nemes atyád türelmetlenül vár rád. Talán nem bölcs dolog, hogy szó nélkül hagyod el a várost időnként.- mondta a felfegyverzett férfi, miközben megmarkolta a délceg, kék szemű férfiú lovának kantárját. Ő beletúrt sötétbarna hajába, azután egy jót kacagott.
- Ugyan már Turgon, egész fiatalkoromban jó atyám intelmei szerint éltem. Mindig azt tettem, amit mondott, úgy cselekedtem, ahogyan ő kívánta. Talán nekem is kijár egy kevéske szabadidő, ügetés a tengerparton, incselkedés a halász leányokkal, teszem azt. Ó, erről jut eszembe! A menyasszonyod hogy van?- érdeklődött, azután leszállt a nyeregből, egy néma bólintással megköszönte, amiért az őr megfogta neki a lovat vezető bőrszíjat, majd átvette a hátas vezetését. A kanca nyerített egyet, majd nyugodtan kezdett el baktatni a két fickó mellett.
- Nagyszerűen! Boldogok vagyunk mi ketten. Ő Belfalas leggyönyörűbb fehérnépe.- dicsekedett a páncélos alak, mire Aranuir szabadon lévő kezével megveregette a katona vállát.
- Ezt örömmel hallom. Kíváncsi vagyok, megint miféle feladatot kell teljesítenem.- morogta kedvetlenül Gondor fia. Társalgópartnere érezte a letörtséget a hangjában.
- De hát te vagy a hattyúlovagok kapitánya, uram. Mi okod lehet panaszra? Imrahil herceg személyesen nevezett ki.- mondta Turgon.
- Azért, mert nemes vagyok komám, és apám a herceg egyik legkedvesebb cimborája már nagyon hosszú ideje.- jelentette ki az igazságot Aranuir. Soha nem szállt a fejébe a dicsőség, mindig meg tudta őrizni azt a megmagyarázhatatlan szerénységet, ami a lelkében nyugodott. Ettől függetlenül sokan vélték arrogánsnak, nagyképűnek.
- Bárki akkor sem érdemelheti ezt ki. Embereid is szeretnek, s tisztelnek azok, kik egyébként szívesen túrnának le posztodról.- próbált lelket önteni a kapitányba az őr. Ők egykorúak voltak, Turgon pedig mindig is az egyik legtehetségesebb harcos volt. Kötelességtudata híján sem volt egészen addig, míg meg nem ismerkedett hitvesével.
- Köszönöm a kedves szavakat, barátom.- jegyezte meg Aranuir, mialatt kikötözte lovát az istállóhoz.- Ideje meglátogatnom apámat. Ja, és Turgon! Ha legközelebb szólnék az őrségnek távozásomról, nem venném zokon, amennyiben találnék is valakit az őrposzton.- mosolyodott el a nemesi vérű ifjú, mire Turgon arca elvörösödött.
- Igenis!- hajtott fejet szégyenkezve a lándzsás őr, ezt követően sietős léptekkel haladt vissza a kapu irányába. Aranuir komótosan ballagva haladt felfelé a kőből faragott lépcsőfokokon, pillantását hirtelen a tengerre szegezte. Ezen látvány szolgált életének első, legrégebbi emlékképeként, habár nem tudta volna megmondani, milyen idős is lehetett akkortájt. A folyosók után egy nagy, kék színű ajtó tárult szemei elé, melyeket fehér hattyúk díszítettek. Igazi remekműként gondolt rá a város összes alakja. Az ajtónállók beengedték a lovagot, aki őszülő atyjával, valamint Dol Amroth vezetőjével, Imrahillal találta szemben magát.
- Á, hát itt vagy kapitány!- üdvözölte a herceg jó kedélyűen, ám Húrin szemeiben inkább apai, fegyelmező düh égett, amiért fia megváratta.
- Imrahil uram, apám!- hajolt meg a lovagok vezetője, azután a faasztalhoz fáradt, amelynél a két magas pozícióban lévő férfi helyet foglalt.
- Fiam, Imrahil herceggel úgy döntöttünk, fontos feladatot bízunk rád.- hangzott a szigorú mondat. Aranuir kissé feszélyezve érezte magát, amikor Húrin ezt a hangnemet használta.
- Jelentést kaptunk Pelargir tengerészeitől. Egy nagy rangú férfit umbari kalózok ejtettek foglyul, s el akarják adni a haradiaknak, ha Gondor nem fizet érte busás váltságdíjat. Azaz ember katonai információk tudatában van. Minas Tirith képviselőket akar minden városból, akik részt vehetnek a tanácskozáson, valamint eldönthetik az ügyre a megoldást. Vegyél magad mellé öt jó lovagot, kísérjétek a képviselőt biztonságban a Fehértoronyba!- hangzott Dol Amroth hercegének utasítása, Aranuir pedig azon kezdte törni a fejét, kik lennének a legalkalmasabb emberei a küldetésre.