Aranuir és Zeltaren

Aranuir és kompániája már úton voltak egy ideje, amikor elérték Lebennin nyugati határárt. A víztükörről visszaverődtek a Nap fényei. A lovagok kapitánya már nagyon izgatott volt, egész attól a perctől kezdve, hogy elhagyták Dol Amrothot, hiszen régóta vágyott már újra látni a Minas Tirith hatalmas, fehér színű tornyát, valamint az évszázadok által már serényen koptatott falakat. Az efféle monumentális dolgok állandó jelleggel lenyűgözték, persze ezt szülővárosáról is el tudta volna mondani. Lovának a nyergében nyugtalanul mozgolódott, majd hátrapillantott öt emberére, valamint a képviselőre, kinek becses neve Ingold volt. Úgy tűnt, a fickó sokkal inkább kényelmes, úri szekerekhez szokott, mintsem a hátasállatok megüléséhez, ami egy csöppet szórakoztatóan hatott Aranuir számára. Bátor harcosai elszórakoztatták a politikust, olyan történeteket meséltek neki, melyeknek fele sem volt igaz, hatalmas, dicső csatákról. Azok lényegében aligha különbözhettek néhány csenevész ork elüldözésénél, habár erről mit sem sejtett az ámulatba ejtett Ingold, elvégre saját megvallása szerint, egyáltalán nem jeleskedett a háború tudományaiban. A Hattyúkapitány komoran pillantott vissza a Tarnost kimagasló dombjaira. Azon töprengett, vajon elegendő élelmet vételezett-e a kanyarulatban felépült városból.
- Hallas!- kiáltott legjobb emberéért, mire a páncélban lévő egyén mellé ügetett.
- Kapitány?- érdeklődött, mialatt szemeit Aranuirra szegezte.
- Évődés kerített hatalmába. Nálad jobb térképismerővel még nem találkoztam életem során, szóval a segítségedet kérem. Aggódom az ellátmány miatt. Linhir a közelben van, ám kitérőt kellene vele tennünk, amennyiben ott szállnánk meg. Úgy terveztem, Pelargir lenne a következő megállónk. Mit javasolsz?- kérte ki lovasa véleményét Gondor ifjú kapitánya.
- Uram, egy kis fegyelemmel, élelembeosztással, ki fogjuk bírni Pelargirig. Talán a lovak tempóján növelni kell majd kicsit, de ez nem fogja véglegesen kimeríteni őket. A kikötővárosból ráléphetünk a Déli Útra, az pedig egyenest Denethor úr székéig visz bennünket.- hallatta hangját Hallas, mire Aranuir szelíd mosollyal arcán bólintott.
- Legyen hát úgy.- helyeselte a kék szemű lovag, mire alakok kezdtek formálódni a horizonton. Távolra nem látott túl tökéletesen, ezért nem igazán bírta kikövetkeztetni a kilétüket, mindenesetre egyre közeledtek.

Egy kisebb csapat gondori katona menetelt, lovaik meggyötörten bámulták az előttük álló utat. Zeltaren vezette őket, bár citadellaőrként szolgálta hazáját, mégis rámertek bízni csapatokat, hiszen alig egy éve bizonyította be vezetői képességét, mikor parancsnoka meghalt, aztán átette helyét a csata hevében. Feladata ennek az egységnek nem több volt, minthogy hazakísérjenek, valami luhiri uraságot, pontosabban csak a Lebenin bizonyos részéig, hol már alkalmas a folyó hajózásra. Hiába valamilyen oknál fogva Deroen úr rosszul bírta a bárkák ringatását, ezért nem volt hajlandó az R. Anduinon végig menni egészen szülővárosáig. Habár vízre mert szállni, mégis csak rövid utakat kockáztatott meg gyomrával. A citadellaőr lassan, s komótosan húzva lova gyeplőjén lelassított, mi módon a díszes hintó mellé érkezzen.
- Igazán szép napunk van, még egy felleget se láttam. Még néhány óra és odaérünk. – indította el a társalgást a katonák vezére.
- Igen, de sajnos csak addig, míg hajóra nem szállok. Jó lenne, ha eltudnának egészen a városig kísérni, ám nem akarok telhetetlen lenni. Tudja már számtalanszor lementem, ezen folyáson. Már nem szoktam rajta hányni, mégis émelyítő kaland. – osztotta meg panaszait Deroen, ki hatalmas pocakján fonta át gyűrűkkel díszített ujjait.
- Remélem azért kellemes útja lesz. Én még soha nem jártam Luhirban. – jegyezte meg Zeltaren, majd eltöprengett rajta vajon mihez hasonlíthat a leginkább.
- Ohh, pedig el kéne jönnie. Én majd endégül látom. – ajánlotta fel a testes férfi, miközben hatalmasat ásított.
- Rendben. Köszönöm a meghívást, most viszont mennem kell, hisz nekem kell magára vigyáznom. – búcsúzott e szavakkal a szakállas férfi, eztán lovát megsarkantyúzva megint a menet élére állt. Az erdőségek helyét lassan átvették az egyre alacsonyabb növésű fák, melyek a folyó által mosott hordalékos talajhoz szoktak.

Hallas és Aranuir még sokáig bámulták a közelgő alakokat, mire kirajzolódott előttük a zászló, melyet a király fehér fája díszített, valamint az ezüstösen ragyogó csillagok. Itt már megnyugodott Dol Amroth kapitánya, hiszen tudta, barátokra fog lelni a járókelők között. Ez nem volt annyira meglepő, elvégre Gondor határait jól őrizték, s ellenség aligha maradt volna észrevétlen ilyen mélyen az ország belsejében. A legnagyobb természetes akadály Mordor számára az Anduin volt, amelynek a sodrásával egy torokmetsző ork sem próbálkozott volna meg dacolni, Osgiliathot pedig helyőrséggel vették körül, csakúgy, mint Cair Androst. Mégis, sosem lehettek elég óvatosak a Nyugat emberei, mert az ellenség folyamatosan munkálkodott. Aranuir gyakran eltűnődött rajta, vajon hogyan alakulna a szabad népek sorsa, amennyiben nem ülnének annyit a babérjainkon, s összefogott erőkkel zavarnák meg folyton a gonosz teremtményeit? Ő hitt abban, hogy nem a semmittevés a megoldás, a legjobb védekezést pedig a támadásnak tartotta. Az efféle gondolatfuttatások hamar végigszáguldottak az agytekervényein.
- Hallas, szólj a többieknek, hogy emeljék magasba az ezüsthattyú zászlaját!- utasította első számú emberét a rangos lovag, ezt követően lassan ügetni kezdett a hintót kísérő katonák irányába. Aranuir számára nem számított ismeretlennek a csoport vezetője, Zeltaren, Zelnarak fia, a Fehér Torony egyik őrzője és védelmezője. A citadella őr rangot igen keveseknek ajándékozták, ezért az olyan embereket igen nagy tisztességben, becsben tartották.
- Üdvözöllek Zeltaren! Régóta nem találkoztunk már.- köszöntötte távoli ismerősét a kapitány. Gondorban gyorsan terjedtek a hírek, főleg a katonai szolgálatban teljesített érdemekről, így Aranuir már jól informált volt azzal a nagy ütközettel kapcsolatban, ahol a grófi famíliából származó gondori ifjú derekasan helytállt.
- Kissé messzire kerültetek Minas Tirithtől, barátom. Mi járatban errefelé?- érdeklődött Dol Amroth lovagkapitánya, ezt követően méricskélő pillantásokat vetett az előtte guruló hintóra, amely minden bizonnyal valamiféle magasabb rangú egyént szállíthatott, ugyanis a köznép fogataitól eltérően, ez jobban rendben volt tartva, ezenfelül katonai kíséretet kapott.