Nahaer, Griim és Unn

Fangorn. Egy hely, mely épp oly varázslatos, mint félelmetes. Egy hely, melyet a természet és annak őrzői laknak, bármilyen más lények beavatkozása nélkül. Sűrű rengetege hosszú hosszú mérföldeknyire nyúlik el, s mint ahogy felfele kapaszkodik a hegyek oldalán, úgy a síkság és dombok felé is nyújtja gyökereit. Varázslatos, magába szippantó, de ha oly valaki lép be, ki nem tiszteli az életet, bizony a sajátját veszítheti el. Sok legenda, mese kering e hely körül. Titkokkal, rejtekekkel átszőve. Mozgó és beszélő fák, bizony nem mindennapi látvány még Középfölde népe számára sem. S egy ilyen rejtély, egy aprócska kis éllő titok, még mindig Fangorn erdejében éll. Vidáman, elégedetten és a világ mit sem tud róla, ő mit sem sejt a világról.
Egy kisebb, de talán mégsem olyan kicsi, de vékony medve hajolt le épp. Két lába lógott a földön, s karjai csak úgy csüngtek teste mellett. Ahogy eképp tett, az a kis fonott kosár, mely mintha a karján lógna, de mégsem, enyhén hintázni kezd a levegőben. Nem mondható, hogy nagy lenne és veszélyes. Inkább csak amolyan nagyobb bocs fajta. De az is lehet, hogy teljesen más valamiről, vagy talán valakiről lenne szó? Fangorn védelmezően magasodik fölé, a fák hosszú és sűrű ágai egymást karöltve alakítottak ki fej felett természetes tetőt, hogy így vigyázzák az eső elől, mely az erdőre ereszkedett. Sűrű, szürke felhők álltak meg, gondolván, ha már erre járnak, meglocsolják a növényeket és azok pásztorait.
Vékony, rövidke ujjai közé fogta a zsenge növény szárát, majd egy vékonyka kés vágta azt el. Ajkain mosoly ücsörgött, úgy mint mindíg. Egy kedves, lágy mosoly. Soha életében nem látott semmi rosszat, nem hallott. Nem volt honnan. Gyengédnek és védtelennek látszott, mint valamilyen varázslatos tündérke. S ezt nem hogy csak arcán, de szemein is látni lehet. Fejét felemelte, hosszú vörös tincsei kicsit lejjebb csúsztak válláról. Az egyik varjú tolla, mely tincsébe volt befonva, kicsit megcsiklandozta nyakánál. Felnézett egy hollóra, ki a közeli ágon találta meg helyét. Csupán egy szeme volt eme állatnak, de az nem akadályozta abban, hogy serényen figyelje a környéket, hogy medvebőrű barátnőjét időben figyelmeztesse, ha valamilyen veszély közeledne.

Fogalma sincs mi hozta erre az átkozott helyre a bányászt. Itt se kincs se hegy nincs. Kovácsra sincs szükség. Mégis mi az ami ide vonzotta? Félelmetes egy hely. Mintha minden fa figyelne. Menet özben dudorászott fogy ne féljen.

Fangorn sötét erdeje
Ha teheted ne lépj be
Ha mégi detévednél
Ügyelj el ne tévedjél
Vastag kérgű ősi fák
tört kérgű haramiák
Ágak nyúlnak elkapnak
elkapnak s folytogatnak
folytogatnak megölnek
menekülni nem lehet
Szedd hát lábad hogy átérj
ne légyen neked kvartéj
Tüzet ne gyújts fát ne vágj
Mérges lesz az erdő rád
Fejsze fegyver mit sem ér
Nem futhatsz az éltedert

A hasonló szép sorok hallatán az erdő nem éppen volt elragadtatva, de mivel törpünk kezébe a balta úgy forgott hogy azt mindig az éppen morgolódó fa láthassa, ezért nem merte egy gyökér semfelbuktatni a morcos Griimet. Morcos volt biza mert a pipája már órák óta kialudt, és csak az üres pipaszárat rágta. Ez az átkozott erdő minden állatot messz elterelt az útjából ezért éhes is volt. Tüzet sem rakott már jó ideje. MInden este átfázott és ezért az orra folyton folyvást folyt. Nem győzte törölgetni öklével. Amikor azonban elemelte a kezét a balta nyeléről egyből bátrabbak lettek a fák. Griimnek figalma sem volt mi hívhatta erre a helyre.

Útitársa, Griim a törp, magányosan szikáran menetel előre. A fiú viszont Heves Sörényen gyakran előre nyargal, van hogy akár egy teljes napra eltűnik. Ilyenkor otthona, Rohan mezeiben gyönyörködik, vadászik, vagy egyszerűen csak szórakozottan vágtat. Ám ahogy telnek a napok és többé-kevésbé együtt átvágnak a pusztaságokon - nem sok szó esik köztük, noha az ifjú mindig megosztja zsákmányát a törppel - nagy riadalom támad. Mint kiderült Griim Fangorn sörét erdeje felé vette az írányt és a balga törp be is megy oda. Mos'terno megállítja Heves Sörényt az erdő előtt. Lepattan a lóról és a közeli folyóból megtölti bőrtömlőit. Ellenőrzi a nyerget. De mindez csak olyan cselekvés, amivel le akarja foglalni magát mielőtt döntést hozna. Vajon bemenjen abba a veszélyes erdőbe? Azt mondják onnan még senki nem jött ki. S az átkos törp egyszerűen besétált...
De hát miért indult el, ha nem azért hogy kalandokba, izgalmakba botoljon? Rohan földjének levegőjéből bátorságot nyer, felpattan lova hátára és megindul Fangorn eredjének belseje felé...
Heves Sörény páratlan ügyességről téve tanúbizonyságot, bámulatosan szökkel egyik helyről a másikra. Kikerüli a gyökereket. Ám túl sok az akadály ahhoz, hogy gyorsan haladhassanak. Rejtélyes hangok szólnak az erdőben, melyek megrémítik Mos'ternot, de egyben felébresztik benne fiatalos vadságát. Meglátja a törpöt, hamarosan megint utoléri... De van ott más is. Egy medvebocs. S ahol bocs van, ott nagy medve is kell hogy legyen. Előkapja íjját. Nem ölni akar, de védekezni fog ha kell. Kurjant egyet, hogy Griim is észrevegye a veszélyt, s mindeközben a fiú társa után iramodik akkora sebességre ösztökélve lovát, amennyit még meg mer engedni ilyen nehéz terepen...

Hangos, vészjósló károgás hagyta el a holló csőrét s rettenetes, fekete szárnyait széthúzva figyelte a két idegent. Leginkább az íjászt tartotta szemmel, ki nagy fenyegetéssel lehetett kedves barátnőjére. A medvebocs felegyenesedett lassan, tudta, eme károgás csak egyet jelenthet: Idegenek. Ebben az erdőben bár sok veszély leselkedik, ő megtanulta mindegyiket kikerülni, legalább is nagyjából. De az idegenek... Az teljesen más dolog volt. Ismerte a rossz fákat, a gonosz lényeket, melyek az erdő mélyén élltek. De az idegenek... Ők jöttek és mentek, mind más-más volt s egyikőjük sem tartozott ide. Csodaszép zöld szemeivel lassan pásztázta végig Fangorn rengetegét, sűrűjét, kutatva utánnuk, de meg sem moccant közben. Ha bárki látta volna most arcát a félelem játszott rajta kellemetlen nótát, mely az aggodalommal táncolt.
S ekkor, mikor jobban odafigyelt környezetére, azokra a hangokra, melyek az erdőhöz tartoztak, felfigyelt bennük két zajra, mely számára idegen volt. Az egyik közvetlen háta mögül érkezett, a másik kicsivel odébb volt. Mintha egy nagy szarvas lépdelt volna mögötte, de az a másik... Még egy medve sem csap ilyen zajt. Nem... Nem lehetett szarvas. Ez a négylábú lény nem jár olyan kecsesen, olyan halkan, mint az erdők megkoronázott lényei.
Végül erőt vett magán. Lassan, óvatosan fordult meg, nehogy az idegenek, ha látják őt netán, semmilyen mozdulatát ne vegyék támadónak. A medve nagy feje ott üllt az ő fején, akár egy csukja, vagy talán sisak s bőrével takarta a leányzó maradék testét. Leginkább csak hátát, éppen ezért nézett ki úgy, mintha egy medvebocs lenne. De testének többi részét már nem igazán tudta. Szinte térdéig érő hosszú, sűrű haja akár a sárkány tűzokádó lehellete, úgy vette körbe testét s próbálta takarni azt, amit még lehetett s leginkább kellett. Olykor egy-egy vékony fonatú hajtincs bukkant elő, melyben madarak levetett tollai voltak beleszőve. Mérete mint a törpöké, de koránt sem tartozott eme fajba. Testének kecsessége és szépsége leginkább a tündékre hasonlított. Kezén ott lógott kicsiny fonott kosara, melyben növények lelték helyüket. Nem szólalt meg, csak némán figyelte őket.

Hinnye! Átkozott tünde varázslat. Hogy lehet egy medvebocsot törp asszonnyá változtatni? És ha már törp mért ilyen nyeszlet? És hol a szakálla. Alue pöröjére. Hát ennyire nem értenek a varázslathoz a tündér urak? Grím agyán nagyon furcsa gondolatok futottak át. Például hogy kerül egy törp az erdőbe? Az még rendben van hogy nyeszlet de az erdő? Törp asszony ha teheti sosem hagyja el a bányát. Aztán a szakállával mi történt? Csak nem ezek a szörnyű fák tüntették el? És a ruhájával mi van? Hova tűnt? Biztos a tünde varázslat tüntette el. Griim kivette a szájából a pipát és mélyen benyúlt a szárával a sisakja alá, úgy valarta meg halántékát. Közbe fellépett fél lábbal egy közeli gyökér kiemelkedésére. A harci szekerve nyelér a derekára támasztotta és közvetlenül a tolla alatt markolta meg. Sehogy sem értette hogy miféle bűbálynak lehet a tanúja. És ráadásul az a varjú is folyton kárál.
-Barz Dul!-káromkodik egyet a saját nyelvén majd megcseréli a lábát és tovább vakarja az üstökét. Sehogy sem tetszik neki ez a hely. Nem úgy a lány. Hiába nincs szakálla, hiába vékonyka, attól még tetszetős. A haja csodálatos. Kicsit világosabb mint Griim szakálla és nem létező haja. Talán ami Griimből hiányzik az erre a lányra került rá.
-Alue tegye naggyá csarnokaidat.!-köszönt törpül, kissé zavarodottan. Nem tudta milyen csarnokot tehetne naggyá Alue.

// Bocsánat, sajnos a napokban nincs időm írni, váratlan és kellemetlen dolgok jöttek közbe. De ne várjatok rám, amíg nem írok nyugodtan vihettek NJK-ként. Még egyszer bocsánat! //

//Semmi gond. Megtörténik az ilyesmi. Bármikor szívesen látunk a játékban //

Szorongást és félelmet érzett, mikor a törpe megszólalt. Hatalmas hangja a lányt megijesztette, elvégre olyan volt számára, mint a mennydörgés. Kisebb fonott kosárkáját jobban magához szorította, mint aki attól fél, pont ezt akarják tőle az idegenek elkobozni. Hiába voltak benne "csak" gyógynövények, számára ezek kincsek voltak, hiszen nem mindig volt szerencséje rájuk bukkanni. S most igencsak kellettek neki. Kis kunyhójában egy beteg farkas fekszik. Egy nagyon beteg farkas, éppen ezért sietnie kell, nem szabad időznie.
De valahogy mégsem tudja levenni szemét a törpéről. Látott már idegeneket, de azok vagy eltévedt Rohani emberek voltak, vagy elfek. Nem történt viszont gyakran, hogy találkozott velük, inkább nagyon ritka kivétel s akkor sem mutatkozott meg nekik. Leginkább a törpe szakállán akadt meg szeme. Hiába ő maga is majdnem olyan magas mint a törpe, nem emlékszik, hogy anyja mesélt volna erről a fajról. Valójában... Nem igazán emlékszik hogy anyja valaha is mesélt volna arról, mi van az erdőn túl. Csupán arra figyelmeztette, hogy igencsak veszélyes, éppen ezért maradjon Fangorn biztonságában.
Nem értette a törpe szavait. Ő csupán az állatok, fák, elfek és a közös nyelvet értette, ebből pedig csak az elf és a közöset beszélte. Szemeivel óvatosan ment át az íjászra, de nem annyira őt, mint inkább a lovat figyelte. Nagyon tetszett neki az az állat. Magas volt és izmos. Lovat ő még sosem látott, de valahogy szarvashoz tudta hozzáhasonlítani leginkább, kinek koronája hiányzik. Látta az állaton, igencsak nyugtalan, hogy ezt az erdőt kell járnia. Sajnálta is őt ezért. Tekintetével elidőzött rajta, majd ismét a törpére nézett. Nem tudta, mit szólt, de ő azért próbált egy kedves mosolyt erőltetni arcára, mely nem igazán sikerült neki s visszatükrözte félelmét.
- Gyökerek és ágak álljanak utatokból, idegenek. Mit kerestek errefelé, ahol a fák nyugalmukat lelik? - szólalt meg végül óvatosan és kíváncsian. Hangja úgy csengett, mint a tiszta forrású patak. Barátságos volt és szeretetteljes.
Már a holló sem károgott a fa tetején, de a leányzó érezte, hogy a közeli fák, melyek még jósággal vannak megtöltve, igencsak éberen figyelik őket, őrzik és védik a vörös hajú bocsot.

-Barz Dul.-csak ennyit tudott hozzáfűzni a bajsza alól morogva. Nem törpe és mégis törpe. Van valami aprónép keletre a tengernél de azok kisebbek. Ez csak törpe lehet. Ha viszont törpe akkor mér nem törpe. Lehet hogy pici tünde. Akkor mért ilyen idős? Fene érti a tündéket. Aztán ahogy beszél az meg ember. Mért ember a tünde-törp? Átkozott varázslat. Aztán amit mond. Vigyorogva átkoz meg. Ez egy boszorkány. Ha a fák engedelmeskedni fognak akkor már semmi kétség. Azt meg mire vélje hogy a fák nyugalomra lelnek? A fangorn a legvadabb erdő. Pont itt lelne nyugalomra akárki is? Egyébként az rendben van hogy ő hogy került ide de a boszorkány már más tészta.-Barz Dul.-ismételte magát. Nem volt úgy öltözve mint aki messziről jött. Lehet hogy itt él az erdőben? Az igaz hogy egy boszorkánytól minden kitelik.-Barz Dul.- mért ennyire bonyolult itt minden. Bezzeg egy bányában ott minden rendben lenne. No várjunk csak? Ez az erdő majdnem mint egy bánya. Nem jut be fény és bár nem kő a fala de attól az még fal. Nem lesz nehéz magabiztosságot játszani. Még ha csak játsza is.
-Ezt kérdezhetném én is.-szólt vissza miután leült egy gyökérre és az ölébe vette a fejszét.Vándornak túl lengén öltözöl boszorkánynak túl szép vagy. Tündének túl kicsi vagy törpnek túúúúl... Mi vagy te mégis? Hol a ruhád? Mit csinálsz? Hol laksz?
A kérdések végre egyenesbe hozták a zavarodott törpöt. Ha nem is kap választ semelyikre sem legalább kimondta hangosan. Sajnos a megválaszolatlan kérdés ettől még kérdés marad. Óvatosan hátrapillant a lovasra mintegy önigazolás képen. Itt most joguk van kérdezni. Mégis csak ők a kevésbé furcsábbak. Legalább is ezt olvasta le a lovas arckifejezéséből. Ezen felbátorodva sokatmondóan visszanézett a lányra hogy ne gondolhassa a kis boszorka hogy egy pillanat alatt elszelelve kibújhat a furcsaságok magyarázata és a félreértések tisztázása nélkül. Végtére is a bánya a törpök terepe. Ő pedig nem lehet törp bármennyire is törp ez a tönde-ember-boszorka.

Igencsak félénk szemekkel tartotta szemmel a törpét, ahogy az leült az egyik nagyobb gyökérre. Mikor az fejszéjét ölébe helyezte, kicsit megnyugodni látszott, ezt baráti gesztusnak vette, legalább is egyenlőre. Megannyi kérdéssel kezdte őt faggatni. Mindegyik helytálló volt, ezt meg kellett hagynia. Ő maga is ugyan ezeket a kérdéseket tenné fel neki, elvégre mindketten, azaz hárman egymásnak idegenek. Még akkor is, ha a lovas és a törpe nyilván ismerik egymást, de ő nem ismerik őket. Zavarodottság ült ki arcára, ahogy fejében a kérdésekre kereste a válaszokat. Ki ő? Mit csinál itt és hol lakik? Szemei nagyobbra nyíltak, úgy pislogott maga elé, ahogy nem lelte magában a válaszokat. Ezeken a dolgokon sosem töprengett, sosem gondolkodott. Mindig csak itt volt, tette azt amit aznap gondolt, vagy éppen kellett.
- Én... - kezdett bele óvatos hangon, de többet nem is tudott mondani. Lesütötte szemét, most az egyszer egész élete során érezte, hogy szégyenli magát. Nem is úgy igazán az miatt, hogy nem tud egyből válaszolni a kérdésekre. Kinézete miatt. A medvebőrön és haján kívül semmi egyéb nem takarta testét, pont ez miatt pirult el. Új érzés, ami zavarba hozta.
Majd ismét a törpére nézett. Nem tudta, mennyi mindent szabad neki elmondani, de jobbnak látta, ha azért válaszol kérdéseire.
- Itt születtem és itt éllek - mondja neki végül kicsit magabiztosabban, majd felső testével az erdő nagyobb sűrűje felé mutat, egyenesen a hegyek lábához. Alig pár óra járóföldre van innen piciny kunyhója.
- Nem vagyok se tünde, se törpe, se ember, se hobbit, mégis talán mindenből egy kicsi - vonja meg a vállát, látszik arcán, ő maga sem tudja eldönteni, melyik fajba lehetne valójában besorolni. Fonott kosárkáját kicsit feljebb emeli, hogy a törpe jobban láthassa, mi is van benne. Gyökerek, levelek, bogyók...Gyógynövények. Ezzel a gesztussal válaszolta meg neki ama kérdést, hogy mit csinál itt.
- Mit kerestek Fangorban? Ha gondokat és nyugtalanságot hoztatok magatokkal, azt vigyétek is vissza oda, ahonnan jöttetek! - szólítja fel őket bátrabb hanggal. Neki úgy igazából az életén kívül nincs mit elveszíteni. Nem rendelkezik hatalommal, se vagyonnal, se jelentősebb varázserővel. Az egyetlen dolog, amivel meg van áldva, az a gyógyító jó szíve.
- De ha segítségre szorultok, kérjétek és megkapjátok. De csak akkor, ha nem gonosz szívvel jöttetek - teszi még hozzá. Hiába idegenek, eddig nem adtak neki okot arra, hogy rossz véleménnyel legyen róluk s talán jól is esne neki egy kisebb társaság, hogy felelevenítse mindennapjait.

-Segíteni ha?-kérdezte törpünk. Lezökkent a tönkről és az övébe tűzte a baltát.-Oszt mennyire hatékony az a segítség? Nem kívánok rossz dolgokat hozni magammal de azok óhatatlanul követnek. Talán egy kis félelf boszorka tudja rá a megoldást. Mit gondolsz? Van valami balsors űző füved?
lassan lépésről lépésre megy közelebb a vörös hajú medvéhez. Vigyáz ne ijedjen meg.
-Oszt ha van valami ami férfi erőt kíván abban segítségedre lehetek magam is.-ajánlkozik óvatosan. Nem titkolja szándékát hogy szívesen látná a kunyhót. A fa falú bánya illúziója lassan tovatűnik és ismét a védtelen törp kezd belőle előtörni. A keze a baltáján nyugszik habár nem rántja elő. Néha visszatekint a lovasra hogy mi tévő legyen de az csak ül és meredten nézi a jelenséget. Fiatal szemének talán túlságosan új élmény a medvéből emberbe változó tünde-törp.

Az aprócska leányka szája kedves és felbátorodott mosolyba húzódott szeplős arcán, mikor a törpe uraság segítséget ajánlott neki. Nem különösen kell neki segítség, hiszen az erdő mindig segít neki, legyen az bármilyen nehéz munka, vagy épp szórakozás. De biza meg kell hagynia, hogy otthonkájában lapul egy kisebb őz, melyet egymaga nem tud megenni. Szemeivel ahogy végigfut a törpén, látja rajta, hogy ő nem hogy csak egy kisebb őzet, de egy egész szarvast is meg bírna egyedül dézsmálni. Halkan kuncog fel, mint valamilyen fényes tündérke az erdőben, ki csalafintaságával rossz útra szeretné terelni a kalandozókat, puszta szórakozásból.
- A házikómra egy igencsak nehéz fa esett a minap. Nagy vihar söpört végig az erdőn, s beszakította a tetőt. Egymagam nem tudom onnan eltolni - jut eszébe végül. Máskor az entek segítenek neki ebben, de azokat már egy ideje nem is látta. Mintha valamilyen félelem próbálna az erdőbe férkőzni, egy gonosz árnyék, mely lassan, de mégis biztosan rontja szívüket, s kergeti messzire tőle. Hiába veszélyes az erdő, Unn mindig tudta, melyik részét kerülje. De most, hogy valami mozog az árnyak közt, már a biztonságos helyeken is résen kell lennie.
- Nagyon szívesen meghálálom szállással és étekkel. Egyedül egy őzet sosem tudtam megenni - mosolyodik el szélesebben, mintha a törpe régi és jó barátja lenne. Tekintetével átsiklik a lovas férfire.
- Ő is jöhet - mondja neki, s bár inkább az állat miatt szeretné társaságát élvezni, hozzá ugyan olyan jó modorú lesz, mint a törpéhez. Elindul a törpe irányába, de mégsem úgy teljesen felé. Egy láthatatlan ösvényre lép, mely otthonába vezeti. Az a fekete holló, mely eddig ott gubbasztott az ágon, s éles szemével figyelte őket, most felrebbent, hogy az utat fürkéssze előttük.

-Hóóóó!-mosolyodott el szélesen a törp.-Az őzsült bármit megér. Meg aztán itt az erdőbe gondolom nem tanácsos szekercét tartani. Majd az enyémmel széjjelhasogatjuk azt a fát. Seperc alatt megleszünk.
Megfogta a mellette álló ló kantárját hogy még véletlen se tudjon más fele menni lovas Útitársa. Még csak az kéne. Néhány száz méterre a finom vacsora helyett elmenni kalandot vadászni. azt már nem. A kaland megvár. Üres hassal amúgy sem lehet kalandozni. Még csak az kéne.
Elindultak hát mindketten arra amerre a lány mutatta. Griim szokása szerint énekelt útközben.

Erdő mélyén medvelány
Nem épp szokványos talány
Fáradt vándort őzsült vár
Csak segítség itt az ár
Pihenj erdő hűs almán
Sosem lesz több gondod tán
Égő város hangos harc
Itt mindtől távol maradsz
Vörös hajú medvelány
tünde-e vagy törp talán
Ne kérdezd csak menj vele
Rosszat tenni nem merne
Magányosan Fangornban
Él az apró boszorka
Füvet gyűjtve akadt ránk
Ha kunyhóban aludnánk
Most az egyszer jól esne
Beste erdő nem lesne
Sötét tölgyek zord tövén
Fejszés törpnek nincs remény
Ha egy medvelány segít
Biztonságban alhatik
Törp ha hálás sosem rossz
Jó szerével viszonoz

Hálás tekintettel nézett a törpére, ki igencsak megörült a leányzó ajánlatára. Valójában, hogy az igazat megvalljuk, ama fa nem is nagy, nem is vastag, de még csak nem is fenyegeti házikójának épségét. A vihar, mely kidöntötte, régebben suhant végig a tájon. Azóta már egy-két madár meg is találta benne fészkét, de nem túl sokára. Az erdő manapság már hallgatag. Nincs teli madár énekkel, úgy mint régen, mikor még Unn két lábon sem tudott járni. Az állatok messzire vonultak, s neki egyre nagyobb gondot okoz bármilyen állatot elfogni, hogy legyen mit ennie. Gonosz árnyék nehezedett a fákra. Megvadította szívüket, mely tele van haraggal. Régen az erdő nem ilyen volt. S Unn tudja, hamarosan eljön az idő, mikor ki kell lépnie belőle, bele a nagy, veszélyes világba.
- Vigyázzanak hova lépnek. A fák gyökerei hamisak. Hamar megbotolhatnak bennük - figyelmezteti őket. Jó magát nem egyszer próbálta így egy-egy fa "megtréfálni", puszta rossz indulatból.
Kellemes mosollyal arcán hallgatta a törpe énekét, mely erőteljesen hangzott s betöltötte a környéket. Ez volt az egyetlen hang, melyet hallani lehetett. S Unn örült. Ő maga nem szokott énekelni túl gyakran, csupán néha, mikor elfogja a szomorúság. Érezte, egyre jobban kezd elpirulni, hiszen róla szólt a dal. Olykor hátra nézett rájuk, nehogy lemaradjanak. Lassan haladt, ő már ismerte az ösvényt, melyet csak az látta, ki ismeri az erdőt. S mikor elhalkul a törpe éneke, ők kiérnek egy kisebb tisztásra. A nap sugarai utat próbálnak törni a fák koronái közt, de alig érnek földet. S lám, ott egy apró kunyhó, melynek falai nagy, lehullott ágakból volt összerakva, s tetejükön nagy levelek, moha, nehogy az eső, mely időként leereszkedik rájuk, akaratlanul mosdassa meg a bennlakót. A házikó előtt kis tűzhely, épp akkorácska, hogy főzni lehessen. Szárított növények illata terjeng a levegőben, elűzve az erdő nehéz, dohos szagát.
A kis kunyhó egyik oldalára rá volt dőlve az említett fa. Vékony volt és fiatal, de belülről korhadt. Éppen ezért nem bírta ki a vihar süvítő szelét. Unn kilépett a tisztásra s a kis kunyhó felé vette az irányt. Nem volt nagy, épp elfér benne 2-3 személy. Megállt a tűzhelynél, melyben a fehér hamu hidegen nyugodott. Kis kosárkáját a kunyhó egyik ágára akasztotta. Kedves társa, a félszemű fekete holló elfoglalta méltó helyét. A ledőlt fa egyik ága volt az.
- Had üdvözöljem a fáradt vándorokat szerény otthonomban. Unn vagyok. Ő pedig jó barátom és őrzőm - mutat a hollóra, ki gyanakodva nézi a két idegent, mintha nem bízna bennük - Kérem, foglaljanak helyet és pihenjenek. A munka megvár - sejtelmesen mosolyodik el, mint aki csak ide akarta őket csalni, valamilyen oknál fogna s a ledőlt fa csak egy kézenfekvő indok volt. A kunyhónak ajtaja nem volt, így látni lehetett, mi minden van odabenn. Szerény berendezés, egy nagy, lapos szikla, mely nyilván asztal ként szolgál. A földön állati bőrök, melyek az ágyat képzik, s ennél több nincs is ott. Tán csak a sziklán, avagy asztalon, fából készített tárgyak.

// Most csak resteljem magam a késésemért, vagy kezdjek az életemért könyörögni?  //

Az ifjú lovas, csodálkozó tekintettel méregette a lányt és Griimet. Noha arcának rezzenetlenségét próbálta megőrizni, hiszen egy harcos nem mutathat érzelmet ellenfelei előtt - és ki tudja milyen veszély leselkedik rá az erdőben - azért ámulat kerítette hatalmába, nem csak a fák méretei miatt, hanem egyfajta erőteljes erő járja át az erdőt és fákat, s Mos'terno ezt éri. Hatalmas múlt, fájdalmas emlékek, szebb idők derengenk a fák között, néhol mintha harag gyűrűzne, máshol megvetés. Sosem járt még ilyen kemény erdőben. Elmosolyodott. Úgy nézu ki, ez egy kaland. És Ő azért indult, hogy kalandokban vegyen részt.
Elkalandozó tekintettel nézte a házat. Nem volt gazdag, sőt kifejezetten szerény otthon, de a fiú felfogása szerint nem is kell ennél több. Mindig is megvetette a gazdagság fitogtatását.
Az ajánlatra, mellyel pihenni invitálták, elmosolyodott. Fürgén, fiatalosan lepattant a lováról, majd kicsattan az erőtől, hát nem fog egyhelyben üllni, mint valami öregember.
- Semmi ez - mondja - Griim gyere, szedjük le ezt a törzset.
Kedves pillantást vet a lányra, s a törü segítségével megemelik a rönköt. Érzi, ahogy izmai megfeszülnek. Heves Sörény bamaba tekintettel nézi, majd inkább legelészésbe kezd.

Hát megérkeztek. A farakás levelekkel borítva alig volt nagyobb egy nyúlüregnél. Griim el sem tudta képzelni hogy tud valaki ilyen helyen élni. Hol van ez a hatalmas bányacsarnokoktól. Ami azonban a legzavaróbb volt az összképben az a keresztben álló fa volt. Griim meg sem várta a vendéglátójuk útbaigazítását már ugrott is a gerenda egyik végébe. Csoda hogy egyáltalán nem döntötte szét a tákolmányt ez a fa. Nahaertől kapott segítség után gyorsan eltávolították az útból az alkalmatlankodó tuskót. Gríím megtömte a pipáját a munka után és ráült a félrerakott gerendára.
-Feldaraboljam?-kérdezte mogorva hangján.

/*Bocsánat. Most már leszek.*/