HomeHome  Gy.I.K.Gy.I.K.  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  
Belépés
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Fontos!

Jelenleg a Harmadkor 2999. évében járunk.

Mielőtt regisztrálnál, feltétlen olvasd el a Szabályzatunkat!

Az avatarok mérete szigorúan 180 pixel széles és 300 pixel magas legyen!

Kattints minden nap!
FRPG Top Sites - Magyarország
Társalgó
Latest topics
» Dragelor FRPG
Szer. Ápr. 06 2016, 17:40 by Gödrös Toma

» Aendir
Hétf. Jan. 25 2016, 22:06 by Aendir

» Skulduggery
Csüt. Dec. 17 2015, 00:32 by Vendég

» Játszótársat keresek!
Szomb. Dec. 12 2015, 10:03 by Leon Hargaratist

» Erdei-folyó
Hétf. Ápr. 13 2015, 21:15 by Aya

» Sírbuckák
Szomb. Ápr. 11 2015, 12:03 by Hakon

» Nagyterem
Hétf. Ápr. 06 2015, 21:06 by Elrond

» Brí
Csüt. Ápr. 02 2015, 11:09 by Drem a Farkas

» Tavia
Pént. Márc. 13 2015, 19:44 by Szürke Gandalf

Alapítás

2013.03.03 .
Hirdetések

Share | 
 

 Régi erdei út

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet
Fehér Saruman
A Fehér Tanács tagja
avatar

Hozzászólások száma : 33
Tartózkodási hely : Vasudvard

TémanyitásTárgy: Régi erdei út   Pént. Márc. 08 2013, 21:52

Egy ösvény melyet szinte már elfelejtettek...

__________________________


Fehér Saruman, az istarok rendjének bölcs feje.

[wow]Ezt nem látod[/wow]
Vissza az elejére Go down
Zöldlevél Cuiniel
Tünde
avatar

Hozzászólások száma : 3
Tartózkodási hely : Középfölde

TémanyitásTárgy: Re: Régi erdei út   Kedd Ápr. 02 2013, 18:28

Naltanáre

Nem voltam teljesen tisztában azzal, hogy merre is szeretnék elindulni. Mehettem volna Erebor, a magányos hegy felé akár vagy indulhattam volna az erdei folyó mentén is.
De egy hirtelen sugallattól vezérelve úgy döntöttem lovammal a Celduin mentén fogunk haladni. Mivel nem siettem túlságosan semerre, mivel még az úti célom határozatlan volt csak lépésben haladtam lovammal és élveztem az éppen kellemes verőfényes déli napsütést.
A céltalan bolyongásom most az egyszer nem zavart.
Határozott teremtés vagyok és általában bántani szokott az ilyesfajta döntésképtelenségem, de most teljes nyugalommal a lelkemben haladtam tovább a folyó mentén.
A lovamat megállítottam és kissé elfordultam vele jobb irányba, hogy hátrapillantsak és ezzel ideiglenesen búcsút, vegyek az ismerős tájtól és elhagyjam, hogy számomra új és ismeretlen helyeket fedezhessek fel.
Amint megtörtént a búcsúvétel újra elindultam és kezdtem el töprengeni, hogy merre folytassam. Talán nem lenne a legjobb ötlet a részemről, ha a Keleti húrok felé mennék.
Valamivel érdekesebb és sokkol több lehetőséget rejtett az az ötlet, hogy amint a régi erdei úthoz, vezető leágazáshoz érek, arra keljek útnak. Ez ésszerű és elfogadható ötlet volt részemről és még biztosított is egy kis időt arra, hogy gondolkodjam, hogy majd onnan hogyan tovább. Hiszen ha átvágok a Bakacsinerdőn, akkor akár vehetném az utamat Lórien felé is.
Úgy tartják, hogy Lóriennél szebb hely aligha akad Középföldén.
Hirtelen megráztam a fejem, hogy elűzzem gondolataim folyamát, hiszen még a régi erdei utat sem értem el és így nincs semmi értelme, ha már ennyire előre tervezek. Lovamat beugrattam vágtába, hogy hamarabb elérjem a leágazást.
Az idő olyan egy óra felé járhatott, amikor sikerült megpillantanom az utat és végre elindulnom rajta. Ekkortájt az ég már nem volt olyan szép, mint amikor elindultam otthonomtól mivel már kezdtek a felhők gyülekezni. Lehajoltam lovam nyakához majd megveregettem az igen jó teljesítménye miatt. Újra csak lépésben haladtam tovább, hogy legyen időm nézelődni a régi út mentén, mivel nem volt eddig lehetőségem erre járni. A fülemet másik ló patájának hangja csapta meg. Nagy valószínűséggel valaki velem szemben halad. Egy pár pillanat után beigazolódott sejtésem és megláttam a patahanghoz tartozó lovat és gazdáját…
Vissza az elejére Go down
Naltanáre Fearille
A Fehér Tanács tagja
avatar

Hozzászólások száma : 60
Tartózkodási hely : Mindig máshol
Mottó : Amit legbecsesebbnek hittünk a világon, egy szempillantás alatt végleg eltűnik, onnantól fogva egyre csak keressük, reménykedve, hátha újra rátalálunk.

TémanyitásTárgy: Re: Régi erdei út   Csüt. Ápr. 04 2013, 03:03


Céltalan kóborlás... általában ez jellemző rám. Megyek, amerre az út visz. Ha elvetődöm Lórienbe vagy épp Imladrisba, ott maradok néhány hétig... esetleg pár hónapig. De aztán mindig indulok is tovább. Ha olyan kedvem van, évekig a kószák között élek. Nem is olyan rég is közöttük voltam még. Azonban... valahogyan már nem tervezek előre. Mindig úton lenni, sehová sem kötődni... Igen, ez vagyok én. A kószákkal is valószínűleg csak azért érzem jól magam, mert ők sem éppen a nyugodt életmódjukról ismertek. Ellehetek közöttük, nem néznek rám furcsán azért, mert tünde vagyok. Használhatom a tudásom, a képességeim, hogy mások hasznára legyek. Viszont igazán oda sem kötődöm. Nem engedhetem meg magamnak, hogy így kezdjek érezni. Nem és nem! Megint csak fájdalom lenne a vége, abból pedig már épp eleget kaptam. Abba kellene ezt is hagynom... az önsajnálat semmit sem old meg.
De tényleg nem tudom, van-e még értelme... bárminek. Talán Valinor békéje visszaadhatná, amit az angbandi fogság elvett tőlem... kiölt belőlem. De nem hiszem, hogy láthatom újra a fehér partokat. Nem térhetek vissza. De vajon... ha megengednék, akkor visszatérnék-e? Hiszen ott minden azokra emlékeztetne, akiket már örökre elfelejtettem. Talán az lenne a legjobb, ha Mandos Csarnokaiban csatlakoznék hozzájuk. Azonban... különös módon... valamiért még mindig... élni akarok. Egyszerűen csak élni. Talán egyszer majd... majd újra helyükre kerülnek a dolgok.
Nem is igazán tudom, mit akarok a környéken. Lehet, hogy egyszerűen csak átutazom, bár tény, hogy ismerek néhány tündét, akik erre felé élnek. Abban viszont nem vagyok biztos, hogy szeretném is meglátogatni őket. Néha nem tudom, mit mondhatnék másoknak... olyanoknak, akik tisztában vannak a múltammal. A családom bűneivel...
Töprengésemből az ráz fel, hogy meghallom, egy másik lovas közeledik felém. Épp ellentétes irányban halad, mint én. Ezen a környéken nem lenne meglepő, ha egy ismerősbe futnék bele. Nem vagyok már egy fiatal tünde, a kóborlásaim során sokakkal találkoztam. Kíváncsiság... óvatos tartózkodás... Sosem tudhatom, mit hoz a jövő.
Hamarosan meg is pillantom a lovat, a rajta ülő tünde viszont ismeretlen számomra.
- Üdvözöllek – nem is tudom miért, de a közös nyelven köszöntöm. Talán az emberek között túlságosan is hozzászoktam, hogy ezt használom. A sindát sosem szoktam meg igazán, a quenyát pedig... kevesen beszélik.

Játék lezárva


A hozzászólást Naltanáre Fearille összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Jún. 28 2013, 02:24-kor.
Vissza az elejére Go down
Dûrilma
Tünde
avatar

Hozzászólások száma : 7
Tartózkodási hely : Bakacsinerdő/Régi erdei út
Mottó : Mindent a népért!

TémanyitásTárgy: Re: Régi erdei út   Szomb. Jún. 22 2013, 18:58

Ide s tova négy napja már, hogy elhagytam Thranduil király palotáját. Magamban szomorúan mosolyogtam azon, hogy Legolas herceg kénytelen lesz valaki mással rendezni íjászpárbajt. Az utazás magányosan telt, s nem is vártam mást egy ilyen feladattól. Nem tudjuk, miféle eredetű ez a sötét erő, addig nem jó bevonni másokat amíg nem tudjuk, honnan jön és miféle, nehogy fölösleges pánikot keltsünk. Mindig korán feküdtem le, volt, amikor nem is aludtam, hanem egyhuzamban haladtam, mert rossz előérzetem volt. Minél előbb ki akartam jutni Bakacsinerdőből, mert többé már nem volt biztonságos, sem tündéknek, sem más tiszta szívű lénynek. 
Sarkamat Fokoth oldalába kellett nyomnom percről percre, hogy tartsa az ügetés tempóját. Tudtam, hogy nem jó ötlet, amit most csinálni fogok, de meg kellett tudnom, hogy Dol Guldurból jön-e ez az erő. Az a rémes romerőd mindig is árasztotta magából a sötét erőt s nem egyszer félrevezetett minket. Egyedül kockázatos volt már csak megközelíteni is, de meg kellett tennem. Meg kellet tennem, a népért.
Az idő későre járt, az újhold sarlója ezüstszín fénnyel vonta be a nappal oly' barátságtalan környéket.   Megállok, hogy pihenjek, vagyis inkább Fokoth pihenjen. Derék barátom rendíthetetlenül halad előre, minden fáradtságot vagy bánatot elrejtve, ezért néha meg kell néznem, hogy érzi magát. Tüzet nem mertem gyújtani, de nem fáztam. Behúzódtam egy mohával és egyéb növényekkel benőtt fa alá, amely előtt kis patak futott el, és hagytam Fokotht legelni, amíg én behunytam a szemem, hogy visszanyerjek némi erőt.
Vissza az elejére Go down
Naltanáre Fearille
A Fehér Tanács tagja
avatar

Hozzászólások száma : 60
Tartózkodási hely : Mindig máshol
Mottó : Amit legbecsesebbnek hittünk a világon, egy szempillantás alatt végleg eltűnik, onnantól fogva egyre csak keressük, reménykedve, hátha újra rátalálunk.

TémanyitásTárgy: Re: Régi erdei út   Pént. Jún. 28 2013, 03:18


Magány. Kínoz. Gyötör. Az ítéletet vajon... önmagamra mondtam ki? Lehetett volna másképp... visszatérhettem volna Valinorba? Dac. Ez jellemez engem. Atyám leánya vagyok. Külső és belső tulajdonságaim egyaránt tőle örököltem. Feanor házának utolsó sarjaként... magányos, kóbor lidércként járom a vidéket, Középfölde tájait. Már a puszta megjelenésemmel is magamra irányítom mások figyelmét, pedig... legkevésbé erre vágyom. Tünde vagyok, de... nem átlagos... Valinorban születtem, mikor még élt a Két Fa... azelőtt jöttem a világra, hogy a Nap és a Hold megtették volna első útjukat az égen. Valinor békéje... az a régen kihunyt szent fény árad belőlem is. Ezt még Angband sötétsége sem volt képes kioltani. Igen... néha mindennél jobban keresem az egyedüllétet... kerülöm mások társaságát ám... máskor rettegek, hogy végleg magamra maradok. Márpedig előbb vagy utóbb ez bekövetkezik majd. Eljön a nap, amikor az utolsó fehér hajó is útnak indul Valinor felé, ám... én nem lehetek rajta. Átkozott vagyok. Utolsó sarja a háznak, melyet Mandos maga ítélt el... Nem tett kivételt... Nem mondta, hogy a vétlen leány mentesül a büntetés alól. A kezem nem szennyezi rokonaim vére... nem lázítottam a Valák ellen népünket. Ha ott lettem volna... ha ott lehettem volna, megtettem volna mindent, hogy megakadályozhassam a tragédiát. Vajon... képes lettem volna hatni atyámra? Olyan drága volt számára az a három ékszer... a Szilmarilok. Míg a gonosz rabságában sínylődtem sokszor kísértett a gondolat, hogy atyám csakis azok miatt a kövek miatt kelt át a tengeren. Morgoth azt akarta, hogy megtörjek... szilánkokra akart hasítani... porrá próbálta égetni mindazt, ami voltam... újra és újra azt hajtogatta, hogy apám, a nagy és nemes Feanor nem törődik velem... az ékszereket... a remekműveit hajszolja csupán.
Nem akartam elhinni... Most sem vagyok rá hajlandó. Apám szeretett... ebben sosem kételkedtem. Én voltam a hercegnője... a lány, akire olyan régóta vágyott és végül megkapta. A bátyáim rajongtak értem... el voltam kényeztetve. Állandóan figyeltek, lesték minden óhajom... a sarkamban loholtak. Féltettek. Csodálatos, boldog életem volt Valinorban... még... igen, még mielőtt Morgoth suttogásai mindent megmérgeztek. Bárcsak tehettem volna ellene! Oly sokszor kívántam... De senki sem vette észre, mi nekem oly hamar szemet szúrt. Próbálkoztam... megpróbáltam a saját eszközeit felhasználni ellene, de... nem jártam sikerrel. Aztán elrabolt, megsebesített... összetört. Rabságba vetett. A képességem... az, hogy láthatom a jövőt... pedig csak még keservesebbé tette az egész helyzetet. Ez az, ami most sem hagy nyugodni. Veszély közeleg. Sötétség. Ismét terjed. Egyre terjed. Ez... ez is az ő műve... a tettei által kiváltott... létrehozott visszhang még most is képes rá, hogy mindent káoszba taszítson, pedig... pedig már évezredek elteltek azóta, hogy a Valák legyőzték és kitaszították a világból. De a munkája megmaradt... szolgája, Szauron pedig elszökött. Elszökött és bujkált... gyűjtötte az erőt, várva a megfelelő pillanatra, hogy ura helyére léphessen.
Szauron... jól ismerem őt is. Számtalanszor láttam Valinorban... még mielőtt az egész elkezdődött volna. Tudtam már akkor is, hogy hiba megbízni benne, bár... az okot még nem ismertem. Aule alá tartozó maia volt, én pedig gyakran megfordultam annál a Valánál is... Magam is járatos vagyok a kovácsmesterségben. Feanor leányaként az lenne a furcsa és roppant mód különös, ha nem értenék hozzá. Sok időt töltöttem el atyám műhelyében, miközben próbáltam minden trükköt és fortélyt ellesni tőle. Büszke volt rám... örült, hogy lány létemre érdekel a dolog. Bár én sosem értettem igazán, hogy ezen mit csodálkozik, hiszen anyám, Nerdanel is remek kovács volt világ érdekében. Valinor... igen... Sokat tanultam ott. A Valák mind szívesen láttak. Yavanna, Ulmo, Aule... még Orome oldalán is jártam vadászni. Mintha... különösen nagy népszerűségnek örvendtem volna, ám ennek sosem ismertem okát.
Régi emlékek... kedves, boldog pillanatok... majdnem mosolyt lopnak arcomra, ám... még időben észbe kapok. Elmúlt. Vége. Sosem térhetek vissza arra az áldott földre. Most pedig... sokkal jobban teszem, ha a jelenre koncentrálom. Az álmaim nem hagynak nekem békét... nincs nyugalmam tőlük. Veszély közeleg... egyre inkább érzem... ám tisztán még nem láthatom. A látótávolság peremén mozog... képtelen vagyok kivenni az alakját csak azt tudom, hogy egyre közeleg. Sötét álmok gyötörnek. Rémképek pusztításról és halálról. Küszöbön áll egy újabb háború. Dol Guldur felé vezető utamon is ez indított el. Nincsenek illúzióim... sosem voltak. Mindig tisztában voltam a kockázatokkal mégsem... vettem magam mellé senkit. Minek sodorjak másokat is veszélybe? Ez most... az én kis kirándulásom lesz. Legalább közben arra is lesz időm, hogy... gondolkozzak. Bár azt természetesen nem engedhetem meg, hogy... bármi is elterelje a figyelmemet. Az ilyesfajta könnyelműség villámgyorsan Mandos Csarnokaiba juttathat.
Megveregetem hűséges lovam, Súletál nyakát... késő van, ám úgy ítélem, hogy... egy rövid ideig még úton lehetünk. Még... folytathatjuk utunkat... egy kicsit. Hihetetlen mennyire megszoktam a ló jelenlétét... ajándék volt, melyet az északi kószáktól kaptam, mikor hosszú évek után, nem is oly rég búcsút vettem tőlük. El kellett intéznem néhány dolgot... meglátogatni Nerwent Lórienben... Elrondot Imladrisban és... igen, talán... kellett egy kis magány is. Lehet, hogy nemsokára visszatérek majd közéjük ám... az is előfordulhat, hogy utam egészen másfelé vezet.
Hirtelen... túlságosan is váratlanul érzem meg, hogy már nem vagyok egyedül. Megállítom Súletált és... figyelek. Sötétség ölel... sehol sem töri meg... űzi el tűz gyújtotta fény. Talán az ilyen éjszakával már nem is birkózhatna meg egyetlen kósza lángnyelvecske. Egy ló... nem messze tőlem legelészik. Vajon... a gazdája is a közelben van?
Vissza az elejére Go down
Dûrilma
Tünde
avatar

Hozzászólások száma : 7
Tartózkodási hely : Bakacsinerdő/Régi erdei út
Mottó : Mindent a népért!

TémanyitásTárgy: Re: Régi erdei út   Hétf. Júl. 08 2013, 12:02

Fokoth halkan felnyihog, nekem pedig megrebben a szemem. Nem aludtam. Mi nem alszunk igazán, csak az álmok varázsos világában pihentetjük leménket, bármilyen apró neszre azonban kizökkenünk és visszatérünk a valóságba. Érzem, hogy egy másik tünde az, így nem kell aggódnom. Felállok, és várom, hogy közeledjen.
De ahogy egyre közelebb ér, engem elfog egy különös érzés. A tünde, aki felém közeledik lóháton, különleges. Mérhetetlen erőt, ősi mágiát érzek, annyira átható, hogy szinte fejbe vág. Egy fának támaszkodom é mélyeket lélegzem. Valami, ami ennyire tiszta és... gyászos...
Megérintem lovam tudatát, jöjjön ide hozzám. Fokoth odaballag, füle folyamatosan, rendületlenül mered előre, a hangok irányába. Már hallom, ahogy a paták alatt ropog az aljnövényzet. Miközben pihentem, leszállt egy enyhe köd, s most a felhőjéből lassan kibontakozik egy magányos lovas. Még elég messze van, de Ő is érez engem, biztos vagyok benne. Egy tünde illető, aki ennyire öreg - mert biztos vagyok benne, hogy egy vénséges vén erővel állok szemben -, nem létezik, hogy ne szúrjon ki. Különös, varázslat erő veszi körül, a legtisztább, amit valaha láttam. Hirtelen valami szöget üt a fejembe.
Ő lenne az? Akiről már annyit hallottam? Akit maga Morgoth kínzott sok-sok évig? Feanor lánya? És valóban el lenne átkozva? Semmi mást nem érzek, csak tiszta bűbájt, csábító erőt, eleganciát... Lassan megindulok felé, Fokoth lépked mellettem, és halkan nyihog a másik lónak. Mikor elég közel kerülök, megállok, és mélyen meghajolok. Még ha nem is Ő Feanor lánya - márpedig erősen gyanítom, hogy Ő -, akkor is egy nagyon erős és tiszteletre méltó valaki lehet.
- Üdvözöllek, Ó, tisztábbak legtisztábbika. Ha megérzésem nem csal, olyasvalakivel találkoztam, aki réges régen született a mesés Valinorban... - más nem jutott eszembe, annyira lekötött az, ami történt velem. Nyilván bugyután hangzottam, de most az egyszer nem tehettem ellene.
Vissza az elejére Go down
Naltanáre Fearille
A Fehér Tanács tagja
avatar

Hozzászólások száma : 60
Tartózkodási hely : Mindig máshol
Mottó : Amit legbecsesebbnek hittünk a világon, egy szempillantás alatt végleg eltűnik, onnantól fogva egyre csak keressük, reménykedve, hátha újra rátalálunk.

TémanyitásTárgy: Re: Régi erdei út   Hétf. Júl. 22 2013, 23:27


Szauron még nem szerezte vissza hatalmát ám puszta léte is épp elég mérgező ezekre a földekre. Az árnyak egyre hosszabbra nyúlnak. Terjed a sötétség... mindenbe belemélyeszti fogát, belevájja karmait... Egyre veszélyesebbé válik az utazás. Minden bokorban, minden fa mögött ellenség leselkedhet. Én sosem voltam óvatlan. Bár Valinorban nem fenyegette semmi az életem, később megtanultam, hogy mindig észnél kell lenni. Néha segítenek a megérzések és a látomásaim, ám ezek nem olyan dolgok, melyekre állandóan támaszkodhatom. Idős tünde vagyok... kevesen maradtak Középföldén, akik hasonló korúak. Idővel ők is eltűnnek majd, én viszont maradok. Hova máshová is mehetnék? Nem térhetek vissza Valinorba. Nem élhetek ismét az áldott birodalomban hiszen... átkozott vagyok. Nem szívesen gondolkodom ezen, mégis... újra és újra felbukkan a gondolat. Segítek másokon... mindent megteszek, hogy leköthessem magam. Nyomozok... talán ha végeztem ezzel a kutatással ismét felkeresem majd Nerwent. Feltétlenül utána kell járnom néhány dolognak. Tudom, hogy ismét háború közeleg... a széthúzás magvai pedig szárba szökkentek. Ha Középfölde népei nem tanulnak meg, hogyan kell együttműködni... félek, nem diadalmaskodhatnak. Nekem mindent meg kell tennem, hogy támogathassam őket. Ez célt ad... adhatok reményt, ha nekem nincs is. Micsoda... furcsa és buta gondolat. Ám úgy vélem, valóságalapja attól még lehet. Csak ne félnék ennyire, hogy a puszta jelenlétemmel bajt hozok másokra. Mandos átka... vajon tényleg felettem ül? Vagy lehet, hogy csak képzelem... a saját sorsomat rontom? Nem tudom. Erre a kérdésre sosem lelhetek választ. Feanor leánya vagyok... ez pedig egy olyan ház, melyet elítéltek a valák. Miért számítana, hogy én bűntelen vagyok? Miért törődnének vele, hogy az én kezem nem szennyezte rokonaink vére? Morgoth... a gonosz maga ígérte meg, hogy sose lehetek boldog.
Meglep, hogy ezen a késői órán egy másik tündébe botlom. Ő nyilván lepihent már és közeledésem riasztotta fel. Ismeretlen az arca ám úgy látom ő... mintha felismert volna. Ezen nem csodálkozom. A népünk tagjai közül sokan vannak tisztában kilétemmel. Azt viszont már nem tudom, miként gondolnak rám. Félek a magánytól... néha úgy érzem, megfulladok... Ám mégis... sokszor én magam húzódom el másoktól. Mert így legalább... megkímélhetem magam a további szenvedéstől... másokat pedig attól, hogy... bennük is kárt tegyen az átok. Amúgy sem hiszem, hogy valaki pont Feanor leányához akarna kötődni. Atyám volt ugyan a legnagyobb tünde, de... iszonyatos bűnt követett el... fivéreim pedig habozás nélkül szegődtek társául. Apámnak... hát igen... mindig nehéz természete volt. Hányszor mondta még otthon, Valinorban édesanyám, hogy ezt én is örököltem tőle? Sokszor hallottam. Minden tekintetben apám lánya vagyok. Külső jellemzőim is tőle örököltem... a fekete hajat és a szürke szemet... de a jellemem is pontos mása az övének. Mindenkinek ez volt a véleménye. Vajon ez azt jelenti, hogy a végzetem sem lesz különb? Hercegnő vagyok, de mégis mit jelent ez itt, azon a földön, ahol már csupán alig néhány nolda él?
Tűnődve fürkészem az ismeretlent, akivel összehozott a véletlen. Meghajol előttem... Valóban rájött volna, hogy ki vagyok? A Fehér Tanács tagja... sok tudás birtokosa... Rengetegszer láttam már ifjabb tündék arcán a csodálatot. Nem tudom, miért félek attól, hogy... egyszer majd eltaszítanak a családom vétkei miatt. De... ez bennem van. Ösztönös. Talán Morgoth sötét szavai ültették el bennem. Az Angband mélyén átéltekről... nem beszélhetek. Még mindig túlságosan valós. Éles. Azok a képek örökké kísérteni fognak. Csak Valinorban nyerhetnék vigaszt, de oda sosem térhetek vissza. Így megmarad nekem a... szenvedés. Önsajnálat. Mintha egyszerűen csak... fetrengenék a földön. Megtorpantam az úton... nem haladok előre... visszafordulni pedig ugyebár lehetetlen. A múlt elmúlt. Vége.
- Üdvözöllek – köszöntöm a másik tündét és könnyedén leugrom a lovam hátáról. A közös nyelven szólalok meg, mivel ő is így üdvözölt. Számomra amúgy is... sokkal természetesebb ez a nyelv, mint a sindarin. Azt pedig kétlem, hogy a quenyát ismerné. - Valóban – mosolyodom el. - A nevem Naltanáre. Valinorban születtem, még jóval azelőtt, hogy a Nap és a Hold megtették volna első útjukat odafenn, az égen. Te pedig? – kérdezem aztán. - Megtudhatom a nevedet? – körülpillantok, tekintetem azonban hamar visszatalál rá. - Nem számítottam rá, hogy bárkivel is összeakadok majd ilyen... kései órán. Nem is állt szándékomban pihenni. Bakacsinerdei tünde vagy, igaz? Thranduil király szolgálatában? Az ő udvarát ritkán látogatom...
Vissza az elejére Go down
Elanor
Tünde
avatar

Hozzászólások száma : 27
Tartózkodási hely : Völgyzugoly/Lórien
Mottó : êl dín dannant na fuin Mordor ias i dhúath dhelu orthor.

TémanyitásTárgy: Re: Régi erdei út   Hétf. Jan. 05 2015, 23:44

/Előzmények: Anduin partja; Lothlórien/

Aranuirnak


Valami ragyogás, valami tűz, valami fény, melegség és szépség... Valami, valami kéne ide. A hideg futkos a sokat látott katonák hátán, Elanor arca rezdületlen, akárcsak a mellette haladó Hattyúkapitányé. A lovakat az erdő szélén elengedték. Alig pár órával ezelőtt érték csupán el a fák tömött sorát, melyet tövises növények dagadt szára font össze, vérszomjas, áthatolhatatlan drótot képezve. Elanor egy határozott hasítással vágott utat a felderítő csoportnak. Csoport volt csupán, még csak jóindulattal sem nevezhetjük seregnek, esetleg még társaság, vagy társulás jelzőkkel említhettük volna a négy tünde, és egy ember együttesét. A fák lombjai összeértek, zárt tetőt képeztek magasan a fejek felett. Leveleik csupán tört fényt engedtek át, odalenn nem lehetett tudni, az éjszaka veretes lepedőjének fényeit, vagy a nap aranyragyogását látják. Dögbűz terjedt a párás, ködös levegőben, az ösvény iszapos és csúszósnak mutatkozott. Elanor még sosem járt az erdőnek ilyen állapotában az Anduinon túl. Arca eltorzult, szemöldökét ráncolta, az alabástromszobor pár pillanatra megszűnt szilárdnak lenni.
"Gyűlöletet érzek, és rettegést." sziszegte a levegőbe, s meglehet, saját maga érzéseire lett figyelmes. Szorosan haladtak az ösvényen, rontás ült a dohos fák szürke méhében, alvadt vér kenődött szét az ösvény fehér kövein.
"Valaki nemrég járt itt..." szólalt meg Melethron, s lassan, hogy páncélja ne csöröghessen, vigyázva guggolt le a tócsa mellé. Ujját végighúzta a bordóvá színeződött gyantás szöveten, mely sejtelmesen piroslott a rázuhanó fény palástja alatt. A tünde lassan szájához emelte, nyelve hegyével megérintette, majd arcára grimasz ült.
"Ez itt egy törp vére. És mérgezett... Talán orkok nyila sebesítette meg." hadarja, szinte némán. Hangja mély, szinte duruzsoló, szétfolyik a kísérteties árnyak között. Az ork portyák nem számítottak nagy különlegességnek az erdő ezen tájékán. Többnyire, csupán tizenpárfős csapatokba tömörülve járták az erdő zugait, inkább voltak mondhatók elkószált vadaknak, partizánkodó katonáknak, mintsem szervezett felderítőcsapatoknak. Nagy részben veszélytelennek mondhatóak voltak, ámbár terjedtek legendák egészen százfős, rendezett seregek vonulásáról is. Elanor torkában dobogott a szíve. Talán mégsem volt bölcs döntés idejönni, s ha veszélynek teszi ki vendégét, azzal a tündék és emberek közti kapcsolatot is a penge élére helyezi. Jelenléte, gesztusai nem árulták el gondolatait, szokásához hűen, meredt maga elé, az ösvényt kereste.
"Az erdő. Ne hagyjátok, hogy megmérgezze az elméteket." morogta, olyan hangerővel csupán, melyet csak társai hallhattak, s ez mégis, az órákon átívelő csend felett olyan vágást ejtett, melytől mindenkinek elakadtak a szavai. Az öt férfi csak állt, és méregette egymást. Beren szája szinte tátva maradt, előre vette, s megfeszítette az íját, kinyújtóztatta elgémberedett hátizmait. Tovább indultak, az ösvényt barátságtalan növények füzére kísérte. Egy test körvonalai garázdálkodtak, egy hatalmas, legyezőalakú levél alatt. Argalad felhajtotta a levelet, mely alatt egy szakállas törp maradványai éktelenkedtek. Arcszőrzete fekete volt, aranygyűrűkkel díszítve, érces vonásait törpsisak takarta. Könnyű bőrpáncélzatban hevert, mellkasában három nyílvessző pihent. Ork nyilak voltak, görcsös fából gyalult, fekete vesszők, rikító, narancsszínű, csapzott tollakkal. Ahogy a tünde íjász lehúzta fejéről a nehéz vassisakot, az elesett szerzet hosszú, sűrű ében fürtjei szétterültek válla mellett. Arca rideg volt, szemei fátyolosak voltak, és bevérzettek. Mint két piciny kavics, egy vérben úszó óceán közepén. Meredt a semmibe. Bal karját kinyújtva pihentette teste mellett, jobbját pedig mellén nyugtatta. Testhelyzetéből látszott, várta a lassan bekövetkező, kínzó fájdalmakkal jelentkező, gyűlöletes halált.
"Idáig vonszolta magát, s menedéket keresett." szólt Beren, s lehajolt a holttest mellé. Vére bűzlött a méregtől, ragacsos, és feketés-bordó színű volt. Elanor végigsimította arcát, lehunyta a szemeit, s mellé helyezte az út szélén heverő kalapácsát.
"Thilio in gîl na bâd lín! Losto vae!" súgta a herceg, és felállt az elhunyt mellől. A csapat fegyelmezetten haladt előre, mindenki felkészült a legrosszabbakra is. Az erdőt száz évek sikolya szállta meg, s a gondolatok egyre nehezedtek. Fájtak a pislantások, az eldübörgő pillanatok hangzavara, fájt a lélegzet, zsibbadtak az ujjak.
"Talán, ha ezt a törpöt megtaláltuk, még a társaira akadhatunk, életben lehetnek..." rebegte Argalad, tekintete fátyolos volt, és nyughatatlan.
"Daro!" szólt erényesen Elanor, kezét feszítetten egyenesen tartotta.
"Álljatok meg!" erősítette meg mondandóját, a Hattyúlovagra tekintettel, a közös nyelven is. A herceg szemei ugyanúgy villogtak, mint mikor beléptek a fergetegbe.
"Tartsátok tisztán a fejeteket! Egy pillanatra se kalandozzatok el, vagy a rontás az agyatokba száll!" sziszegte, állkapcsát erősen összeszorítva. Háromezer év tapasztalatát is erősen próbára tette az árnyékvilág közelsége, a gonosz uralmának határához való önkéntes menetelés.
"Goheno enni." felelte a tünde, és lábait kezdte bámulni, úgy lógatta szőke lóboncát.
"Viszont a törpök még életben lehetnek... Amit mondtál, nem balgaság, drága barátom, csupán szemed mécsesének halovány pillantása volt, mi ijedtségemet táplálta." Szólt ismét Elanor, s íjához fogott nyílvesszőjének sörtéjét simította végig. Valami tisztán érződött a levegőben, rossz szaga volt, akár a sárba fulladt dögnek. Egy hatalmas bokrot kerültek, már szinte éjszaka volt, a fák lombjai olyan sűrűre nőttek, hogy csupán egyetlen, árva fénysugár pirított át a koronán. Milyen magányos, és örökkévaló. Aranyosan ásított végig a párás légen, éppen egy barna kalapú gombára világított. A nap, belát a fák közé. Vézna kémeit küldi át a levelek sűrűre font hálóján, melyek akár az aranypor, oly könnyedén festik sárgára az általuk derítendő tért. Túl a sápadozó sugáron, egy ordas fa tövében pár ágon hervadt láng süvege nyaldosott egy megcsonkított testrészt. Talán egy másik törp karja égett a lángon, a test iszonyatos szaga átlengte az egész erdőt, s vonzotta a fák vadait. Hét ork tanyázott, a hússal vesződtek, néhányan pedig pofozkodtak azon a keskeny tisztáson, mely a két ordas fát, és Elanorékat választotta el egymástól. A felderítőcsapat egyenlőre észrevétlen maradt, a hatalmas bokor takarásában.
"Hét." súgta Melethron, két kezében szorosan fogva másfélkezes pengéjét. Az indák kéken izzottak benne, jelezvén a mélység lényei a közelben vannak. Nem lehetett elosonni mellettük, az ösvényen foglaltak állást.
"Meg kell bizonyosodnunk róla, hogy nincsenek-e többen... Nem rohanhatunk neki csak úgy, egy sereg orknak." mondta Elanor, de ekkor már kihúzta hosszú, villogó íját.
"Bármilyen ötlet, mégis hogyan deríthetnénk ezt ki?" kérdezte Argalad, s arcán egy halvány félmosoly reppent tova, s a félelem, ha csak egy pillanatra is, megszűnt létezni.


/elnézést a gyengébb minőségért, most valahogy nem ment! Very Happy/
Vissza az elejére Go down
Aranuir
Ember
avatar

Hozzászólások száma : 30
Tartózkodási hely : Gondor, Dol Amroth
Mottó : "A nemesség nem születés joga, a tettekben ismerni fel."

TémanyitásTárgy: Re: Régi erdei út   Csüt. Jan. 08 2015, 14:40

Elanornak

Meg kellett szabadulniuk a lovaktól, mielőtt beléptek volna a rengetegbe. Ez Aranuir számára nem jelentett nagy szívfájdalmat, még azon is töprengett, tán a hátas utazásaik során először volt igazán boldog. Szemöldökét felcsúsztatta, szája szélét lebiggyesztette, majd egy reménytelen fejrázást megcselekedve búcsúpillantást vetett a hűségesnek éppen nem mondható állatra. Ahogy beléptek a Bakacsinerdőbe, a hattyúlovagot egyből szorongó, kellemetlen érzések kerítették hatalmukba. Most azonban sokkal erősebben jelentkeztek, mint amikor néhány órával azelőtt az Anduin partján ácsorogtak.
- Miféle gonosz hely ez?- suttogta önmagának, miközben sejtelmesen körültekintett. Homályba burkolózott minden, mintha a halálon, az enyészeten lépdelt volna, amikor csizmája talpa a talajt érintette. Ez az érzet össze sem volt hasonlítható a természetes, őszi elhullással. Kissé úgy érzete magát a férfi, mintha temetőben járt volna, viszont annak többszörös sújtását mérte szívére a látvány, a szagok, minden egyes külső behatás, amit az erdő sugárzott magából. Az jutott eszébe, mit nem olyan régen a Dámszarvas közölt vele. Valaha ezen birodalmat a Zölderdő néven ismerhették Középfölde lakói. A jelző már egyáltalán nem illett a helyre, ahová utuk vezette a kompániát. Elanor úr nyugodtan tűnt, arcára egyetlen kétségbeesett vonás sem ült ki, mialatt Aranuir rápillantott. A sejtelmes megnyilvánulástól, a lovag hirtelen arra lett figyelmes, miszerint őt is átjárták ugyanazok a démonok. Lelke köré fonódtak, ostromolták annak kapuját, ám az kitartott. Egyelőre legalábbis... Vért pillantottak meg az ösvényen, ez pedig igencsak baljós előjelnek számított. Hirtelen az villant a lovagparancsnok agyába, nem-e az egyik gondori kósza vére, akit Denethor helytartó nevezett ki a felderítő küldetésre? A vitéz Melethron óvatosan guggolt le a tócsa mellé, ügyelve minden mozdulatára, amivel esetlegesen zajt csaphatna.
- Egy törp vére? Mit kereshetett errefelé egy törp?- érdeklődött értetlenül a kapitány, majd tovább haladtak. Elgondolkozott rajta, hogy talán kereskedő lehetett, noha a törpök ettől még északabbra, vagy keletebbre éltek, ráadásul értesülései szerint nem is szívlelték egymást a tündékkel. Mindenesetre túlságosan elmélázott ezen, mikor hirtelen ismerős hangokra lett figyelmes. Oldalra tekintett, három hattyút látott, amelyek véres tollakkal, lassú nehézkes szárnycsapásokkal repültek a fák között. Az egyik leszállt, s Aranuir irányába kezdett sántikálni, kitátotta rothadásnak indult csőrét. Az elkövetkezendő másodpercben a nemes nolda beszédé ütötte meg a fülét, a vízió pedig tovaszállt. Ledermedten állt néhány pillanat erejéig, a látomás olyan valóságosnak tűnt, sosem tapasztalt hasonlót. Kifújta magát, a többiek után kezdett bandukolni. Jobbnak látta, amennyiben nem adott hírt társainak a játékról, melyet a rengeteg űzött az elméjével. Beren egy holttestre bukkant, melynek szaga irtózatos élményt nyújtott, nem is beszélve kinézetéről. A Hattyúkapitány is tapasztalta már az orkok mérgének bűzét, ami vegyült a tetemből áradó halálszaggal. Erős gyomra volt, az mégis felkavarodott.
- Szegény szerencsétlen...- motyogta Aranuir. Azelőtt életében nem találkozott még a bányák kis termetű népségével, az elsőt nem így képzelte el. Bele sem mert gondolni, mekkora kétségbeesés ülhetett a megsebzett szívén, egészen addig a végső levegővételig, míg kimerült teste fel nem adta a küzdelmet. A méreg gyűlöletes, sötét eszköz volt, méltó az elfajzott okrokhoz, a gonoszság szülötteihez. A lovag az oldalára helyzete kezét, azonban nem találta a kardját. Rémülten pillantott derekára, miközben tapogatózott, eztán íriszei az fák közé meredtek, ahol édesapját látta. Rezzenéstelen arccal állt ott Húrin, kezében fia fegyverével, amit lassan a nyakához emelt, végighúzta a pengét a bőrön, az inakon, a húson. Torkából patakzani kezdett a vér, ábrázatának színe egyre haloványabb lett, mire arról már a hús is elkezdett lemállani. Szemiből fekete férgek kúsztak elő. Aranuir szíve oly hevesen dobogott, majdnem kiszakította a mellvértjét. Levegő után kapkodott, viszont légutai elszorultak. Lehunyta szemeit, erőt vett magán. Lothlóienre gondolt, a fényre, a gyönyörű zöld lombkoronákra, a szépségre és jóságra, mai őt ott fogadta. Felidézte a lágy ének dallamait. Újra rámeresztette tekintetét a világra, a látomás megszűnt, fegyvere ismét oldalán csüngött. Egy halvány mosollyal nyugtázta, hogy sikerült kijátszania a megfélemlítést, hacsak egy időre is. Elanor úr tanácsát ezek után megfogadja majd, a körülötte lévő dolgokon kívül semmire nem fog koncentrálni.
- Ha még élnek, akkor ki kell szabadítanunk őket. Tartozunk ennyivel az elesett testvéreiknek.- nyilvánult meg Dol Amroth kapitánya. Továbbindultak, rá is leltek hét orkra, akik étkeztek és vesződtek. Aranuir Argaladra szegezte pillantását, aztán így szólt:
- Nekem volna egy elképzelésem... Argalad, Beren! Ti itt maradnátok, a közelben rejtőzködnétek el a fák között. Elanor uram, Melethron, valamint jómagam hátrébb mennénk az ösvényen. Amint mindenki elfoglalta a pozícióját, mi hátul zajt csapnánk. Az orkok meghallanák, és valószínűleg a hangzavar forrása után erednének. Ebből több dolgot is kideríthetnénk. Hogy mennyire szervezettek, esetleg vannak-e többen? Hiszen, ha mind utánunk erednek, akkor valószínűleg nincs bennük sok jele a szerveződésnek. De, amennyiben őröket hagynak hátra, vagy hírnököt, az riaszthatná a többit. Argalad és Beren, ti éppen ezért maradnátok itt, ha látnátok, hogy valamelyik kürtért nyúl, vagy az ellenkező irányba kezdene indulni hírvivő céllal, azonnal lenyilazhatnátok. Hárman tudjuk tartani magunkat, még akkor is, ha esetleg mindannyian egyből utánunk erednének. Persze, ez esetben ketten fedezhetnétek minket hátulról, ami szintén kapóra jönne. Így még akár be is keríthetnénk őket. A szándékaikból és megmozdulásaikból némi utalást kaphatunk a szervezettségükre, továbbá egyet nem ártana életben hagyni, hátha kifaggathatjuk.
Aranuir felvázolta elképzelését, s ha mindenki beleegyezik, úgy ő visszább vonul az ösvényen, bajtársaival karöltve. Saját pajzsát kezdené el püfölni kardjával, ami elégnek bizonyulna a hangzavar előidézéséhez. Ellenkező esetben vár, meghallgatja a további javaslatokat az orkok kiiktatására.
Vissza az elejére Go down
Elanor
Tünde
avatar

Hozzászólások száma : 27
Tartózkodási hely : Völgyzugoly/Lórien
Mottó : êl dín dannant na fuin Mordor ias i dhúath dhelu orthor.

TémanyitásTárgy: Re: Régi erdei út   Pént. Jan. 09 2015, 20:06

Aranuirnak

A percek szétfolytak a bokor menti ösvényen, Elanor áztatta a szemét a tobzódó sötét népek civódó, aljas harcosain. Ocsmányak voltak, bűzösek, és balgák. Az orkok szerencsétlen teremtései voltak a hajdani isteneknek. Nem sokat tudni, ezekről a bányák mélyén élő, koboldokkal rokonságban álló gonosz lényekről. Semmihez sem értettek, nem volt tudományuk, történelmük, vagy technikájuk, nem voltak gyógyítóik vagy hőseik, kikről ódákat zengtek, vagy kódexet írtak, nem voltak gyermekeik, és maguk sem voltak gyermekek soha. Amorf testük és formáik borzasztó volt, és sötét, akár a rontás, mely a lelküket áztatta teremtésüktől halálukig. A letaszajtott, otromba népség hordákba tömörült, hierarchiájuk mérlege az erő, és az erőszak alapkövein terült el. A herceg szánalommal, és utálattal ötvözött, kénes érzelemmel mérte végig eme alantas élőlények párbeszédét. Az orkok semmiféle földi mesterséget nem tudtak a magukénak, csupán azokat, melyekkel rossz dolgokat voltak képesek létrehozni. Félelmetes, rettentő hadi szerkezeteik otrombasága egyezett fegyvereik, és páncélzatuk megmunkálásával, mely még visszataszítóbbá változtatták őket. Elanor, csupán fülével követte a kapitány szavait, szemével már a tervet rajzolta. Képekként képzelte el, amint tőre ismét a húsba vág, vagy ahogyan arcát megcsókolja az eleresztett nyílvessző lágy fuvallata, mely úgy kíséri végső útjára az acélfejű, egyenes kígyót, mint fázó férfit a szeretője. Átkarolja a menetszél, a visszafordíthatatlan "állatot", a nyílvesszőt, a tollak remegnek, mint a hölgy, mikor eléri teste gyönyörét, a hegy belemar az áldozat tarkójába, akár éles fog az omlós húsba, a fekete vér pedig átöleli a belefúródott vessző, vékony, kecses nyakát. A szél megcsalatkozott, bús szerető, elhagyja imádottját, ki a testben lel örök nyugalomra, együtt szunnyad vele, amint kétségbeesetten dobban az ütőér, s csupán az agy fogja fel, a szív nem, hogy minden lüktetésnél, csak önmagát gyöngíti. Elanor arcára gyermeki mosoly ül, oly kecsességgel ölelkeznek ajkai, akár hó a jéggel.
"Kitűnő parancsnoka lehetsz gondor ezüst-kék hadseregének, Dol Amroth kapitánya." súgja a férfinak, s vállára helyezi kezét. A Hattyúkapitány ajkain a bölcsesség, és a tehetség pimasz szavai csüngnek. Pimaszak, rakoncátlan szavak ezek, egy olyan lény szájából, ki halandó, s egy olyan ember szájából, ki oly keveset látott, s tapasztalt a világból.
Elanor a két tündéhez fordult.
"Argalad, Beren. Fel a fákra! Daro!" sziszegte, s a két harcos jelezte, mikor felértek, és ráláttak a tisztásra. Elanor nyugalma hidegséget, és feszültséget idézett elő. Lassan pislantott, szemeit nyitva tartotta, s akkor kifújta a levegőt. Körülötte lecsendesedtek a fák, elsimult a félelem, és a gyomrokban motoszkáló, görcsölő izgalom.
"Aranuir, a pajzsod!" szólt selymesen lágy hangon, mintha csak annyit mondott volna, "milyen szépen süt ma a nap...". Az ifjú harcos,a melléhez szorított hattyúval ékesített acélnak csapta gyönyörű kardjának markolatát. Az orkok felhorkantak, lábak törtető zajai hasították fel a csendet, felüvölteni készült egy kürt, melynek hangja azonnal elhalt. Beren nyila időben mart a jelezni készülő íjász pofájába.
"Gurth an glamhoth!" üvöltötte hirtelen Elanor, s a dús növényzetből kilépve azonnal szembe találta magát egy förmedvénnyel. A kések összehangolt szinkronnal haraptak a harcos mellkasába, átütve páncélját. A tünde kezében megperdültek a rövid kardok, s visszacsattantak két oldalára, az íj húrja megfeszült, s a pár lépésnyire álló teremtmény torkát átrágva, a mögötte rohanó homlokába fúródott. A fák takarásából még több ork vágtatott elő. Melethron kardja villant, egy fej hullott, s egy nyíl csapott az ifjú tündeharcos derekába. Az összecsuklott, pehely teste elfordult a földben, jobb kezében tartotta kétkezes pengéjét, mellyel hárította a csapásokat. Túl sokan voltak, azonban utánpótlásuk már nem érkezett. Egyszerű portya volt, de nehéz páncélzatú felderítők, erős, gundabadi orkok hordája. Elanor lőtt, újabb katonák feküdtek holtan, látóterében a földről küzdő Melethront figyelte, a tünde előtt, Argaladnak és Berennek köszönhetően hulltak a sötétség szolgái, azonban a herceg, Aranuirt nem találta. Egy pillanatra körbe tekintett, s lelke megnyugodott, mikor meglátta a férfit...
Vissza az elejére Go down
Aranuir
Ember
avatar

Hozzászólások száma : 30
Tartózkodási hely : Gondor, Dol Amroth
Mottó : "A nemesség nem születés joga, a tettekben ismerni fel."

TémanyitásTárgy: Re: Régi erdei út   Vas. Jan. 11 2015, 14:57

Elanornak

A szavak, melyek elhagyták a tünde herceg száját, többet értek minden bátorító beszédnél, amit Aranuir el tudott volna képzelni. Ifjú korában kitanulta a hadviselés fortélyait, ám Elanor úr azokat már évezredek óta űzte, ezért nyilvánvalóan sokkal jobban értett hozzá a gondori kapitánynál, ennek ellenére mégis elismerően beszélt a kidolgozott taktikáról. A hattyúlovagok parancsnokának arcán egy barátságos vigyor kezdett tündökölni, ezt követően nemes noldára emelte tekintetét, hálásan bólintott egyet irányába:
- Köszönöm, jó uram! Eljött hát az ideje, hogy együtt rántsunk kardot.
Ezután a többi harcosra szegezte a tengerkék íriszeket, mindegyikük arcát végigmérte, jól belevéste emlékezetébe, hiszen talán utoljára látta őket ily elevennek. Meglehet, valamelyikük nem éli majd túl az összecsapást, vagy talán ő maga lesz az. Ettől függetlenül bátorság, s öröm lakozott a szívében, mert megismerhette ezeket a kitűnő tündéket, tanúja lehetett elszántságuknak és merészségüknek. Megismerhette a fény népét, ahogyan azelőtt a Dámszarvas fogalmazott, betekinthetett a kultúrájukba. A szépség és tisztaság világa befogadott egy embert, ki a büszkeség hazájában nőtt fel, kitárulkozott előtte, akárcsak egy féltve őrzött könyv, ha csupán rövid időre is. Jó vitézek vették őt körül, sajátjai közül sem kívánhatott volna kitűnőbbet. Argalad és Beren megkapták az utasítást vezérüktől, mire Aranuir egyet pislantott, a két íjász már elfoglalta helyét a lombok között, készenlétüket jeladással ismertették. Minden készen állt, kezdődhetett a tánc, a fiatal kapitány pedig tisztában volt vele, neki kellett megtennie az első lépést, az acél csárdásnak báltermében. Elanor megerősítő szavai eloszlatták kétségeit kötelessége felől, mintha Gondor kürtje fújt volna rohamballadát. A fehér hattyús zászló most az ő jobb karjaként szimbolizált, baljában a pajzs zengése a lovak patkóinak dobogását idézte elméjében. Egyre hangosabban, ritmusra püfölte fegyverének markolatával oltalmazóját, akárcsak, amikor a kovács erősítette kalapácsának fejével az izzó fémet. A közelből orkok törtek rá a három közelharcosra, kürtjük hangja gonosz vérüknek bugyogásába fulladt, amikor Beren megálljt parancsolt neki nyilával.
Egy rozsdás, torzképű förmedvény a Hattyúkapitányra, fokosának élével felé suhintott, de a lovag hárította azt pajzsával. Érezte, ahogyan az összeszegecsezett védőeszköz megremeg, ám a rezgést csillapította testének stabilitása. Lábai nem inogtak meg az erőteljes csapástól.
- Gondor!- üvöltötte, majd előlépett védőbástyája mögül, egy fejre irányított suhintással kettőbe szelte az ocsmány teremtmény koponyáját. Kardjának csillogó pengéjét beszennyezte a sötét, ragacsos vér, mely az orkból származott. A következő rohamozónak nem adott ennyi esélyt, lecsapta karját, amiben tőrét szorongatta, eztán megpördült tengelye körül azzal a céllal, hogy elválassza annak fejét a nyakától. Nem volt ideje társainak szemmel tartására, csakis a harcra szabadott koncentrálnia, különben könnyen a sötétség szolgáinak növekvő tetemrakása közt találhatta volna magát. Egy kósza nyílvessző csikorgós zajjal karcolta végig sisakjának szélét, tekintetével az íjász után kezdett kutatni, de hirtelen egy hatalmas gundabadi ork termett előtte, ki kétkezes kardjával felé suhintott. Aranuir felemelte pajzsát, ami megóvta őt a halálos veszélytől, csakhogy saját épsége árán. Dol Amroth kapitánya kitágult pupillákkal vizsgálta a hasadáson keresztül az életére törő pengét, mi oly közel volt arcához, hogy kisebb erőlködéssel akár meg is csókolhatta volna. A férfi eleresztette a pajzsot, hátrébb lépett, addig ellenfele talpával kitámasztotta a félig széthasított, címeres eszközt, próbálta kirángatni belőle a beleszorult kardot. Helyzeti előnyét kihasználva, Aranuir rohamra indult, viszont mielőtt bevihette volna a végső döfést, Gundabad szörnyetege kiszabadította saját fegyverét, annak élével nekifeszült a kapitány kardjának. Dühösen ordított a lovagra, pofájából rothadó bűz áradt, sárgán villanó szemeiből értelem nélküli gyűlölet sugárzott. A nyers, pusztító erő győzedelmeskedett, a kapitányt oldalra billentette, aztán tompa fájdalmat érzett homlokán, minek következtében a földre zuhant. Szédüléséhez homályos látás párosult, megpróbált hátrafelé kúszni, közben a kardjának markolata után tapogatózott a talajon. Mire kitisztult elméje, szorító fájdalmat kezdett érezni a nyakán, felülről bámulta a veszett orkot, ki fojtogatón tartotta a gondorit a levegőbe. A Hattyúlovagnak gyorsan kellett cselekednie, szerencsére felülkerekedett a halálfélelmen, majd előrántotta tőrét, s villám gyorsan a szörnyeteg fejébe vágta. Az baljósan felnyüszített, ujjainak szorítása gyengült, mire Dol Amroth lovasa ismét saját talpán állhatott, addigra a lény holtan rogyott össze. Aranuir szívverésének sebességét csupán levegő utáni kapkodása körözte le. Megkereste fegyverét, majd látott valamit, ami az orkoknál nagyobb volt, és minden bizonnyal veszélyesebb is.
- Elanor uram!- kiáltott vezére után, tudatva a nemes tündével a közelgő bajt.
Vissza az elejére Go down
Elanor
Tünde
avatar

Hozzászólások száma : 27
Tartózkodási hely : Völgyzugoly/Lórien
Mottó : êl dín dannant na fuin Mordor ias i dhúath dhelu orthor.

TémanyitásTárgy: Re: Régi erdei út   Vas. Jan. 11 2015, 18:22

Aranuirnak


Az otromba kard végigcsúszott a homokos talaj nyálkos lepedőjén. Két a hatalmas gundabadi ernyedt teste szétfolyt a földön, Aranuir, Dol Amroth kapitánya vészjósló pillantásokat vetett a lombok rejtekében mozgolódó sötét alak felé. A kiáltás borotvaként nyeste át a fémek sikoltását, Elanor az utolsó élő ork mellkasából tépte ki a tőrét. Melethron arca márvánnyá változott. A harcos kirántotta lábából a nyílvesszőt, majd nekirugaszkodott, ám azonnal visszacsuklott a porba.
"Avgaro, Melethron!" üvöltötte neki a herceg, aki tudomás véve vezetője parancsát, a földön maradt. Az ork méreg gyorsabban szívódik, ha hordozója mozog, vagy küzd ellene. A vér feketévé válik, és sáros állagúvá, majd a szív felmondja a szolgálatot. A harcos ezt jól tudta. A fák széthasadtak, egy troll lépett elő a fák árnyékából. Szemei sárgán villogtak, akár a macskáké, tekintetében forrt a düh, és az esztelen barbárság. Elanor karja megfeszült, szélesre húzta holdkő íját, a Csalogányt, a levegő meghűlt, a lény ordítani kezdett, mikor a herceg eleresztette a nyílvesszőt, behunyta a szemét. Sikoltva metszette szét a levegőt, a rohanó vipera-nyílvessző, egyenesen beleszállt a troll nyitott szájába, és annak lágy részébe mart bele. A teremtény fájdalmasan felvonyított, mint egy kutya, ha a farkára lépnek, óriási, otromba kezeivel hadonászni kezdett támadói felé. Elanor egy bukfenccel a lény két lába között, mögé került, és újabb vessző után nyúlt, mikor az veszett csapkodása közepette könyökével eltalálta a nolda herceget. Elanor megperdült a levegőben, majd a földön pördült meg, és végigcsúszott a talajon.
"No marthannen!" szisszent fel a herceg, és még egy nyilat eresztett a csapkodó troll koponyájába. Nem terült el, akár egy szikla, olyan sebezhetetlennek bizonyult. Régen, volt már rá példa, hogy trollal kellett megütköznie. Félelmetes teremtények, buták, de annál erősebbek. Egyetlen igazán hatékony ellenszerük a napfény, minden más fegyverrel csupán hatalmas erőbefektetés árán lehet elpusztítani őket. Elanor tekintete fölfelé irányult. A lombok a tisztás felett, alig értek csupán össze. Egy jól irányzott ugrással képes lenne az ágakba kapaszkodva megnyitni a rést, melyen a nap trollölő dárdái a talajba csapódnának.
"Aranuir! Foglald le ezt a dögöt!" kiáltotta Elanor, és elindult felfelé egy vastag fa törzsén. Olyan göcsörtösre faragták az istenek, eme növény testét, hogy szinte lépcsőként végigfuthatott rajta egy ügyesebb tünde. A Hattyúkapitánynak rontó troll azonban észrevette a földön tétlenkedő tündét. Arcán a dögökre jellemző kárörvendés ocsmány tapétája száradt, és heves léptekkel indult a tétlen Melethron irányába. Argalad és Beren nyílvesszői esőként záporoztak, s mindhiába, lövéseik nagy része apró kavicsokként pattogott szét a Bakacsinerdő fái között. Elanor lépteit szaporázva, ágról ágra ugorva közelített a lombok felé, s már kellő magasságban volt ahhoz, hogy a troll ne érhesse el. Lelkébe költözött az aggodalom, tekintete sarkából barátaira pillantott, izmai megfeszültek, s szaporázta lépteit.
Vissza az elejére Go down
Aranuir
Ember
avatar

Hozzászólások száma : 30
Tartózkodási hely : Gondor, Dol Amroth
Mottó : "A nemesség nem születés joga, a tettekben ismerni fel."

TémanyitásTárgy: Re: Régi erdei út   Hétf. Jan. 12 2015, 01:27

Elanornak

A föld megremegett, a levegőnek korlátlan tengerén félelmetes, vérfagyasztó ordítás hulláma támadt föl, amelytől a legbátrabb harcosoknak is aggodalom töltötte volna el a szívét. Aranuir le sem bírta venni szemeit az árnyékról, ami egyre inkább nőtt, majd a haldokló fák fájdalmait még inkább növelte a mögülük előlépő troll, ki érkezésekor szétzúzta az útjában álló kérgeket.
- Jaj, csak ezt ne!- suttogta a férfi, ujjai rászorultak kardjának markolatára, de mielőtt bármit cselekedhetett volna, Elanor úr harcolni kezdett a hatalmas förmedvénnyel, halált megvető bátorságot tanúsítva. Addig a pillanatig a gondori kapitány számára nem nyílt lehetőség, hogy figyelemmel kísérje a tünde harcmodort, hiszen a csata hevében csakis önmagára koncentrálhatott, így is majdnem elroppantották a gigáját. Az erőfitogtatás következtében kiszáradt ajaki tátva maradtak, amikor íriszeivel a bestia szájába fúródó nyílvesszőt megkövette. Rengeteg íjász versenyen ő maga is részt vett, noha soha nem jeleskedett benne, de egy nyilast sem ismert, aki ennyire pontosan telibe tudott volna találni mozgó célponton. Még akkor is, ha a troll méretei nagyok voltak, a lövésnek tökéletes időzítésűnek kellett lennie.
- Elképesztő...- nyögte ki, úgy bámulta a harcoló noldát, akár egy kisgyerek, aki először tapasztal meg életében valami csodálatosat. Néhány pillanat erejéig még a kötelességéről is elfeledkezett, tovaszálltak gondolatai. Akkor eszmélt fel, amikor a Dámszarvast egyik végtagjával megütötte a gonosz teremtény.
- Elanor uram!- kiáltotta, ezután lábait futásra kényszerítette, közel merészkedett az óriási méretekkel rendelkező, eszetlen lényhez, ám nem tudott rajta jó gyenge pontot találni, ugyanis folyamatosan hadakozott a kezeivel. Aranuir kapva kapott az alkalmon, amikor egy újabb nyílhegy szúrta koponyán a szörnyeteget. Szaporázva lépteit annak testközelébe ért, kardjának élével végighasította a bestiális ellenfél tömzsi lábát, amely vastagságra egy fa törzsével is felérhetett. Tudta, nem lett volna bölcs meggondolás egy helyben maradnia, pláne nem a troll közvetlen közelében, így hát a háta mögé menekült, egyből a támadásának sikeres bevitele után. A küzdelem nem ért véget, az ellenség nem adta meg magát, ragaszkodott hitvány, gyarló életéhez. A tünde vezér utasítással állt elő, miközben ő az egyik fa teteje felé vette az irányt.
- Bízd csak rám, jó uram.- jelentette ki Dol Amroth lovagparancsnoka, miközben tudatosult benne a nolda zseniális terve. Bízott a hercegben, annak elszántságában és képességeiben, úgy döntött teljesíteni fogja a rá szabott feladatot, ameddig Elanor utat nem enged majd a napfénynek. Akaratlanul is elmosolyodott vezére találékonyságán, talpraesettségén. Mintha a troll is a két szövetséges kezére játszott volna, megfordult, a hattyúlovagra üvöltött, kinek orrát megcsapta a bűz. Támadni készült, lesújtott ökölbe szorított kezével, ami a legnagyobb pörölynél is veszélyesebb fegyvernek minősült. Talán a fejébe talált nyílvessző okozta, csakhogy koordinációja igencsak megromlott, s Aranuir is oldalra huppant, így a lapító végtag a talajba csapódott. Gondor kapitánya a magasba emelte a kardját, meglendítette azt a rémség csuklójára. A szilárd bőrön alig hatolt át a penge éle, ezért a férfi minden erejét beleadva még egyszer lesújtott. A bestia újból felüvöltött, sebesült kezével kétségbeesetten lendített egyet, eltalálta a nyugati katona mellvértéjét, aki nyekkenve esett a hátára, ismételten a földön találva magát. A troll azonban Melethron felé eredt, kit az orkokkal folyó viaskodás alatt eltalált egy mérgezett nyíl.
- Melethron!- szólította bajtársát Aranuir, viszont elméjében világossá vált, az avaron heverő tünde harcos nem bírta megvédeni önnön személyét a förmedvénnyel szemben. A lovag talpra állt, gyorsított léptekkel haladt a szövetségesének irányába, majd az utolsó pillanatban Lothlórien elterült bajnoka és a Bakacsinerdő gyűlölettől vezérelt, sötét élőlénye közé állt.
- Hozzá ne nyúlj, vagy Elendil nevére esküszöm, kiontom a mocskos beleidet!- fenyegetőzött Dol Amroth férfiúja. A troll idegesen és dühösen mordult föl, láthatóan frusztrálta a hegyes acél, mellyel az imént emléket szereztek neki. Ennek ellenére nem tántorodott meg, próbálta megmarkolni Aranuirt, hogy utána összeroppanthassa, akár egy szem diót. Ő legjobb kardforgató képességeit latba vetve, vágásokkal hárított jobbról és balról, alulról és felülről, egészen addig még hirtelenjében elvakította a fény. Úgy érezte, mintha évek óta nem tapasztalta volna már a napfény cirógatását arcán.
Vissza az elejére Go down
Elanor
Tünde
avatar

Hozzászólások száma : 27
Tartózkodási hely : Völgyzugoly/Lórien
Mottó : êl dín dannant na fuin Mordor ias i dhúath dhelu orthor.

TémanyitásTárgy: Re: Régi erdei út   Hétf. Jan. 12 2015, 23:07

Aranuirnak, a hattyúlovagok parancsnokának...


"Vi dýr ennui nu Anor
Ned echuir lyth eriar
I yrn ethuiwar, nin nurar
Ar aew verin linnar.

Ennas dû alfanui
A ferin 'irith gerir
I elenath, viriath fain,
Vi finnel gelfib dîn.

Sí na veth bâden im derel
Vi dúath dofn tummen.
Atham meraid velig a tynd
Athan eryd bain beraidh

Or 'waith bain nura Anor
A panlû elin cuinar
Ú-pedithon 'i-aur gwann'
Egor nai îl 'namarië'."


Szél viszi messze a hangot. Emlékek sorai közt lebegő, halovány dalfoszlányok lengik körül az elme ködös alagútját. Cafatokká tép a szél, minden madárhangot, reszketnek a fák a langyos déli szellő harmatos keze alatt. Mint apró, zöld bundájú bárányok borzolódnak, leveleik csattogása akár a csillagok emésztő morajlása fátylat borítanak a múltra, és merednek véres szemekkel a jövőbe. A fénysugarak pengeként vágtak át a ködön, hullámzó fátylukba belekapaszkodott a felvert por, és a csata zaja. Hiszen mennyit ér egy élet? Aki egyszer még van, reggel felkel, látja az arcán lévő sebeket, melyeket a múlt vasszablyája égetett bőrébe, látja a tündöklő tekintetek éjsötét parázslását, és úgy lép ki a világ értetlen közegéből, hogy soha vissza már nem tér. Melethron szája fehér volt. Arca beesett, kék erek türemkedtek a halántékán, körbeölelték vérben úszó, feketére festett szemét, csupán tengerkék íriszei villogtak, bámultak üvegesen az aranyló fénysugarakba kapaszkodtak, s halk sóhajtással búcsúztak a jelentől, örökké csak múltban ragadtak. A keze ernyedten hevert maga mellett, kardja vértől bűzlött, páncélja kopottan pislogott a rávetődött sugarak pajkos érintésében. A világ felsóhajtott, kitárta dús keblét, a hatalmas förmedvény mestermunkává faragottan emelte irtózatos öklét, s alig egy karnyújtásnyira alatta Dol Amroth kapitánya fagyottan bámult szembe az elmaradt halállal. Csend szőtte át a teremtett univerzumot. Senki sem mozdult. Melethron vére végigcsurgott lábvértjén, s szomjas köntöse felitta azt, ami bensőjéből való. A pillanatok mozdulatlanul vártak, Aranuir kardján végigvágtatott egy kósza csillanás, Elanor pedig könnyed, kecses mozdulattal ereszkedett barátja mellé. Ahogy földet ért, hangtalanul toppantott. Olyan volt, akár egy rigó, kinek csupán szárnya csattogását hallani, s azt is csak akkor, ha alszik az erdő. Meredten bámultak egymásra. A troll arca torz volt, s a nyílvessző továbbra is szájpadlásában rögzítve éktelenkedett. Nem voltak szagok, az erdő nem árasztotta magából a félelmet, sem pedig a gonoszságot. Néma csend volt. A sötétség elragadta az áldozatait, és mohón zabálta fel azok lelkét. E lombok közül, egy lélek sem vándorolhatott a csillagok felé.
"Melethron..." súgta Elanor, s leereszkedett bajtársa teste mellé. A mérgezés csúf halál, otromba sebeket ejt, s a harcos így is szép volt. Óvatos vonásai körülölelték halvány állkapcsát, könnyű, puha bőre úgy hullott arcára, akár a friss hó. Csendben ment el. Nem üvöltött, vagy rángatózott, holott az efféle út a legjárhatatlanabbak közé tartozik, mi a halálba tart. Oly némán, s fegyelmezetten szenderült örök álomra, hogy észre sem vették. Aranuir mindent kockára tett egy idegen elf életéért, egy olyan harcosért, akit csupán pár napja fogadott bizalmába. A Hattyúkapitány hős volt, egy csupán Középfölde büszkén halálba vonuló harcosai közül, s mégis több mindenkinél. Elanor végigsimította hófehér kezével a z örök álomra szenderült férfi arcát, lecsukta annak zavaros vízzé vált, fátyolos tekintetét, majd saját szemét is lehunyta.
"Thilio in gîl na bâd lín! Ely velui, hanar." sóhajtotta, s fogai kerítésén úgy gördültek át, e bánattal itatott, keserű szavak, melyek könnyebbek voltak mindennél, s mindenkinél, hogy megremegtek a fák, s az ég elsírta magát. Az apró cseppek utat találtak maguknak az aranyélű levelek pajkos páncélrostélyai között, s lassan tócsát formáltak a szövetségesek körül.
"Ideje indulnunk." Jelentette ki a nolda herceg, és Aranuirra nézett. Mindnyájukat megviselte az összecsapás, kissé fáradtnak, és viseletesnek tűntek. Elanor száján baldachinba bújtatott, gyengéd, azonban mindennél elismerőbb mosoly suhant végig. Jobb kezét a bajnok vállára tette, nem szólt, csupán szemei beszéltek. Ezekben a kósza pillantásokban keserűség, bánat, fájdalom és könyörgés, barátság, félelem, büszkeség és boldogság érdekes, feldolgozhatatlan ízű egyvelege kavargott, s a másodpercek lankadt pillogása úgy ragadta magával az egykor tündöklő Zölderdő látogatóit, mint a rohanó élet Melethron lelkét, és történetét...
Vissza az elejére Go down
Aranuir
Ember
avatar

Hozzászólások száma : 30
Tartózkodási hely : Gondor, Dol Amroth
Mottó : "A nemesség nem születés joga, a tettekben ismerni fel."

TémanyitásTárgy: Re: Régi erdei út   Kedd Jan. 13 2015, 14:29

Lothlórien hercegének, Elanornak


Amikor Aranuir látása kitisztult, csupán egy hatalmas kőszobrot fedezett fel maga előtt, amivel nem is oly régen még igencsak ádázul hadakozott. Lehunyta szemeit, mély levegőt vett, megfáradt tüdejét ki akarta szorítani mellkasából dobogó szíve, mely verésének hevessége továbbra sem nagyon szeretett volna enyhülni. Ő azonban ezt nem bánta, ugyanis mindezen jelek egy valamire adtak neki bizonyosságot, mégpedig arra, hogy életben volt. Lábaiba hirtelen fáradtság fészkelte be magát, féltérdre rogyott, kardját a talajba döfte, azon támasztotta meggyötört izomzatát. Az orrnyergén egy aprócska izzadságcsepp csúszott végig, menekült a verejtékező homlokról, az arcba hulló hajtincsek tengerének árnyékából. Magányosan pottyant a fekete talajra, beleágyazódott az avarba, abba a földbe, ami annyi rémes dolgot látott, s ki tudja menyit fog még? A gondori ifjú ajkait kiszárította a levegő, melyet ki és be lélegzett rajtuk keresztül. Lassan, de biztosan felállt, hátrafordult, és egy igazán őszinte mosoly kezdett felvillanni arcán, amikor meglátta Elanor urat, csakhogy ez az öröm hamar tovaszállt. Rápillantott Melethronra, a tünde bajnokra, kit életével védelmezett. A harcos nem mozdult, szemeinek világa elveszett. Dol Amroth kapitánya talán el sem szerette volna hinni, amikor először tudatosult benne, Lothlórien harcosa eltávozott az élők sorából. Nem volt erre felkészülve, egy gondolatfoszlány éppen megszületni készült elméjében, hogy javasolja a nolda hercegnek, térjenek haza, ápolják sebesült társukat. A csendes búcsú másodperceiben, Aranuir szintén Melethron oldalához guggolt, leemelte fejéről a szárnyakkal díszített sisakot. Szívét körbefonták a sajnálat, a fájdalom, a bánat indái, erősen szorongatták, mint a védelmező anya a gyermekét. A mélyen kínzó érzelmek egy halk sóhajt facsartak ki a lovagból. Arra gondolt, mennyire friss volt még az ismeretségük a vitézzel, talán visszatérésük után beszélgethettek volna egy jót, megittak volna egy italt a sikeres küldetés javára. Amennyiben a Dámszarvas el lett volna foglalva uralkodói teendőkkel, úgy a Hattyúkapitány Melethront kereste volna fel, tünde közelharci gyakorlás kérésével.
- Nyugodj békében, cimbora...- köszönt el végleg Aranuir, ezt követően kicsatolta köpenyét, lágyan, halotti lepelként terítette rá az elesettre. Habár, ő nem egy volt a Dol Amroth-ban szolgáló hattyúlovagok közül, annál mégis sokkal többet jelentett a kapitány számára. Őket már összefűzte a harcosok köteléke, a csatában szerzett testvériség, aminek erejéhez igencsak kevés dolog volt fogható. Így adta meg a végtisztességet Gondor hírnöke, eztán megfogadta nemes lelkű vezére tanácsát. Újra kobakjára tette fejvédőjét, pengéjét kirántotta a földből, tokjába csúsztatta. A döglött ork koponyájából is visszaszerezte a tőrt, amely megmentette halandó életét. A pajzsot maga mögött kellett hagynia, ugyanis aligha lett volna hasznára a történtek után. Keservesen vizsgálta a fehér hattyún éktelenkedő hasadást, egy reménytelen fejcsóválással elkönyvelte annak vesztét.
- Megtiszteltetés volt az oldaladon küzdeni, Elanor uram. Vitézséged nem ismer határokat. Sosem szolgáltam még nálad nemesebb és bátrabb vezér alatt. Ha Gondort szorítja majd a szükség, s feljebbvalóim fele ennyire hősiesek lesznek, úgy nem félek csatába vonulni senki ellen.- hangzottak Aranuir szavai, eztán elismerően bólintott a nolda irányába. Megdicsérte a két íjászt is, kik szerencsére nem szenvedtek sérüléseket az megütközésben, valamint köszönetet nyilvánított nekik, amiért támogatták őket sötétségoszlató nyilaikkal. Tudták, nincs visszaút, ki kell deríteniük mi lappangott Dol Guldur gonoszsággal átitatott bástyái között. Az ösvények egyre inkább hátborzongatóvá váltak, a kompánia pedig a legnagyobb óvatossággal haladt, a tündék minden egyes neszre odafigyeltek. Újabb sokkoló látvány fogadta őket, amikor az út mentén egy ork dárdára kitűzött fej nézett farkasszemet a csapattal. Aranuir mindig is gyűlölte ezt a módszerét az ellenség visszariasztásának, habár az emberek között is megfordult olyan, aki nem riadt vissza az alkalmazásától. A lovag megközelítette az elrettentésként szolgáló jelzést, majd düh és iszonyat lett úrrá rajta, ahogy alaposabban megszemlélte. A koponyán a bőr már oszlásnak indult kissé, noha a vonások még kivehetők voltak. Csapzott, sötét hajából csomók hiányoztak, egyik szeme helyén üreg tátongott. Ennek ellenére, a lovag rájött, hajdanán gondorihoz tartozott a megtorzult fej. Kétségeket sugárzó tekintettel kutatta Elanort, aztán így szólt:
- Ismertem ezt a férfit... az ithíliai kószák egyik tisztje. Ha jól emlékszem, Ohtarnak nevezték. A különítmény parancsnoka volt, akik Cair Andros után követték az orkokat. Átok verje az összes mocsadékot! A népem vérét ontják.
A hattyúlovag beszédében nem az a fajta fájdalom visszhangzott, mint Melethron elvesztésekor, ezt a kínt haragjába és bosszúvágyába mártogatta. Ettől függetlenül tisztában volt vele, nem veszíthette el a fejét, azzal bajba sodorta volna szövetségeseit. Semmit sem tehettek a megcsonkított felderítőért, ezért folytatták a missziójukat. Közeledtek.

// Következő hozzászólás: Bakacsinerdő - Dol Guldur //  
Vissza az elejére Go down
Sponsored content




TémanyitásTárgy: Re: Régi erdei út   

Vissza az elejére Go down
 
Régi erdei út
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Erdei elfek leírása
» Erdőségek
» Határvidék
» Erdei villa
» Erdei kabinház

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Középfölde :: Középfölde :: Rhovanion :: Bakacsinerdő-
Ugrás: