Naltanáre Fearille és Elrond

Hiányzik Valinor. Hiányzik édesanyám... Vajon ő él még egyáltalán? Vagy Mandos Csarnokaiba vitte a bánat, mit a családja miatt kellett elszenvednie? Engem elragadott Morgoth, a Fekete Ellenség, atyám és fivéreim pedig... elkövették az elképzelhetetlent. Sokszor gondolkodtam már rajta, hogy változtathattam-e volna az eseményeken. Ha akkor Morgoth csak a szilmarilokat viszi el, engem pedig nem... Vajon képes lettem volna hatni atyámra? Le tudtam volna beszélni arról az átkozott esküről és a mészárlásról? Vagy én is követtem volna, mint a fivéreim? Annyi lehetőség, oly sok kérdés... ám már sosem lelhetem meg rájuk a választ. A múlt... már elmúlt.
Nem változtathatok rajta.
Úgy szeretném újra látni a családomat. Átölelni őket... Mindannak ellenére amit elkövettek, sosem tudtam haragudni rájuk. Nem értem ugyan a motivációjukat, de... nem tudok másképp érezni... A szívem még most, évezredekkel a haláluk után is fáj, mert elvesztettem őket. Mind Mandosnál vannak... mind a hét fivérem és atyánk. Talán már nekem is ott lenne a helyem. Feanor házának utolsó élő tagja vagyok, a legkisebb, a kovács egyetlen leánya. Nem tagadom meg a származásom, sosem tenném. Minden ruhámon ott virít atyám címere. Sosem tagadtam le, hogy kinek a gyermeke vagyok. Nem szégyellem... bár attól mindig is féltem és félek is, hogy egyszer majd ez alapján ítélnek meg. Részben ezért nem lennék rá képes, hogy visszatérjek Valinorba. Három kor is eltelt már az alqualonde-i mészárlás óta, ám... ám nem vált meg nem történtté. El tudnák viselni az ottaniak, hogy Feanor leánya köztük jár?
Ám nem ez az egyetlen ok. Én ott nőttem fel. Az az én igazi otthonom. Tirionban születtem, valák és maiák között cseperedtem... Yavanna rengeteg dologra megtanított. Nem tudnám elviselni, hogy ismét azon a földön járok, ám fivéreimet és atyámat nem láthatnám soha többé. Anyám pedig... nem tudom, él-e még egyáltalán. Nem tudom, jól van-e... Boldog... ó, hogy is lehetne boldog, mindazok után, amit el kellett vesztenie? Tönkretettük őt.
De mindegy is, hogy mit akarok vagy szeretnék. A valák sosem engednék meg, hogy visszatérjek. Nem igaz? Azt mondták, legyen Feanor egész háza átkozott, én pedig... Feanor házához tartozom. Nem hiszem, hogy számít az ártatlanságom. Hogy mikor a fivéreim tündék vérét ontották Alqualonde-ban, én már Angbanban sínylődtem.
Bármint... bármit megadnék, hogy újra láthassam a bátyáimat. Olyan gyönyörűen énekelt Maglor... Úgy szerettem vadászni járni Celegormmal. De már vége... örökre vége. Elmentek én pedig itt maradtam, na de mégis minek? Szomorú kíséret? A múlt élő emlékeztetője? Próbálok élni, de néha nem tudom, van-e még értelme.
Olyan sebeket kaptam Angband mélyén, melyek még most is kínoznak. Túl mélyen vannak... talán csak Valinorban gyógyulhatnának meg. A testem és a lelkem... egyaránt megsebezték. Vajon tényleg csak azért fordított rám ekkora figyelmet Morgoth, mert Feanor leánya voltam? Ó, hogy gyűlölte atyám, mert az elutasította.
A sötét gondolatok kevés békét hagynak nekem. Próbálom elterelni a figyelmemet. Éveket töltöttem az Északi Kószák társaságában, csak néhány hónapja váltam el tőlük, hogy meglátogathassam Nerwent. Most pedig Imladrisba vezetett az utam. Sokszor jártam már itt az elmúlt évszázadok során. Néha hosszabb, néha rövidebb időre.
Békés, nyugodt hely. De nem tudnék letelepedni... se itt, se Lórienben... se sehol.
A Nagyterem felé visznek a lépteim. Odabent hamar megpillantom Elrondot és ez megtorpanásra késztet. Ismerem, sokszor találkoztunk már és sosem volt egy rossz szava sem hozzám, ám... Ám valahol legbelül talán félek, hogy egyszer ez megváltozik majd. Hogy valaki végül mégiscsak a szemembe mondja, hogy nem kívánja egy átkozott társaságát. Elrond pedig... Elrond annak az Elwingnek a fia, akit a fivéreim majdnem megöltek Doriath feldúlásakor. A fivéreim... a fivéreim, akiknek Dior és Nimloth halála is a lelkén szárad.
Az atyja őrzi odafenn az égen atyám egyetlen megmaradt szilmarilját.