Naltanáre Fearille és Sauron

Tudta, hogy félnie, mi több, rettegnie kellene, azonban az erre való képesség már Angband mélyén kiveszett belőle, és magával vitte a reményt is. Igazság szerint oka sem volt rá, hogy pont most rettenjen meg, hiszen maga választotta ezt az utat. Hosszúra nyúlt élete során már számtalan borzalommal volt kénytelen szembesülni. Álmai a lehetséges jövőről, az időnként felsejlő képek és töredékes szilánkok pedig még több kegyetlenséget ismertettek meg vele. Elválaszthatatlanul, szinte észrevétlenül fonódott össze létével a tompíthatatlan, fehéren izzó fájdalom. Ha áldozatot kellett hoznia azért, hogy másokat megkímélhessen, hát örömmel megtette. Bármikor készen állt egy ilyen döntés meghozatalára, hiszen önmagával szinte egyáltalán nem törődött. Magányos, kósza kísértet volt csupán, Feanor házának utolsó élő tagja. Az elátkozott kovács legfiatalabb gyermeke, egyetlen leánya. Valamilyen megmagyarázhatatlan okból végigfutott fején mindaz, amit atyjától tanult még Valinorban, a számtalan műhelyben töltött óra. Még mindig emlékezett az arcára, noha elképzelhetetlenül hosszú idő telt már el azóta, hogy utoljára láthatta. Sosem fogja elfelejteni, ebben biztos volt. Hogyan is mondhatott volna le a féltve dédelgetett emlékekről, amikor mostanra már nem maradt semmi egyéb a birtokában? Vadul, mérhetetlen elszántsággal ragaszkodott ezekhez a soha meg nem fakuló képekhez. Örökké.
A Fekete Torony hatalmas kapui bevágódtak a háta mögött. Nem rezzent össze, csupán a szemeit hunyta le egyetlen röpke pillanatra. Immáron valóban nem volt visszaút, de nem is vágyott rá. Kockázat. Veszély. Fenyegetés. Sötét, baljós fellegként lengte körül mindaz, ami Sauron volt. Hideg könyörtelenség. Ó igen, biztosra vette, hogy mások ostobának bélyegzik majd, ha a tudomásukra jut, hogy egyszerűen csak besétált Mordorba, talán vendéglátója maga is ezen a véleményen volt. A menekülés azonban számára sosem volt opció. Túlzott büszkeség. Igen, ez okozta atyja vesztét és tagadhatatlanul ott munkált benne is. Ez volt a legnagyobb gyengesége. Senki sem lehet tökéletes. Nem is vágyott rá, hogy az lehessen. Inkább maradt önmaga, még akkor is, ha annak ára volt.
Noha Urad tagadhatatlanul mestere volt a hazugságoknak, ebben nem lett volna oka félrevezetni. Nyugodtan válaszolt. A gyász okozta fájdalom lángjai magasra csaptak ugyan háborgó lelkében, ám ez nem volt idegen érzés. Miért állított volna valótlanságot? Miért kímélt volna meg egy szörnyűbb valóságtól? Birtokolni akart, megtörni, ennek érdekében pedig mindent bevetett. Ó igen, nekem is hazudott. Elképzelni sem tudod, hányszor és hogyan.
Rendíthetetlenül lépkedett tovább. Késő is lett volna már a kétségekhez. A lépcsősort maga mögött hagyván egy újabb sötét folyosóra ért. Ösztönszerűen tudta, merre kell továbbmennie. Romlott volt az egész föld, ám Sauron hatalma még ezen sűrű homálynál is kátrányosabb, mocskosabb volt. Érezte. Tisztán.
A halál Ilúvatar ajándéka a Másodszülötteknek. Reagált a Sötét Úr egy másik megjegyzésére is. Urad, Morgoth, a Fekete Ellenség volt az, aki megrontotta, s félelmet oltott a szívükbe. Emiatt félik az elmúlást. Ám ha lehetőségem nyílna rá, örömmel követném Lúthient a Világ Körein kívülre. A halhatatlanság nem olyan áldás, mint amilyennek a halandók hiszik.
Durva lángfal csapott fel hirtelen, gátat szabva a további mentális csevejnek. Nem is bánta, hiszen tudta jól, hamarosan mindenképp vége szakad a szótlanságnak. Ő is visszahúzódott hát saját elméjébe és mielőtt belépett volna a folyosó végén nyíló terembe, magában elmormolt egy imát Varda Királynőhöz.
- Úgy látom a pletykák ezúttal is tévesnek bizonyultak - jegyezte meg félhangosan, miközben füst szürke íriszeit a sötétség forrására szegezte. - Sokan oly biztosak benne, hogy képtelen vagy alakot ölteni. Gondolom neked ezen hitük tökéletesen meg is felel. Nem kétlem, hogy jól értesz a taktikázáshoz, hiszen Ő volt a Mestered. Tudod sokat mesélt rólad, mikor engem gyötört... annak idején - tette hozzá úgy, mintha csupán egy mellékes, lényegtelen megjegyzés volna. - Sikerült elkövetned a legnagyobb hibáját is. Ő Ardába öntötte egyre több erejét, te pedig egy egyszerű ékszerbe, melyet aztán elvesztettél s ily módon mindketten egyre... kevesebbek lettetek. - Valinor fénye ragyogott a Sötét Toronyban. Tirion hercegnője lassan összefonta karjait mellkasán. - Tényleg ennyit ér a hatalom? Megéri feladni érte mindazt, ami egykoron voltál?

A sötét árnyak között bujkált, figyelte, ahogy a lány végighalad a folyosón, csizmája hangosan kopog a néma csendben. A fénye áttörte a folyosó - egész Barad-dúr -, homályát, s a terembe belépett Naltanáre Fearille. Sauron még sosem látta őt, csak Melkortól hallotta, hogy az apjára hasonlít.
A sötét fürtökkel keretezett, gyönyörű tündearcban ékkövekként csillogtak szürke szemei. Sauron csak figyelte a karcsú alakot, ahogy beszél, nem igen figyelt rá. Kerülgette a rosszullét attól a mérhetetlen fénytől. Sugárzott belőle a noldák színtiszta nemessége és a Fák fénye, a szemei egyenesen olyanok voltak, mint Telperion egy-egy virága. Egyszerre találta elragadónak és visszataszítónak. Gyönyörű volt, mert megtestesítette mindazt, amelyet egykor Ő szeretett, a Valák Fényét, Valinor madarainak énekét, az értelmet és a büszkeséget, s undorodott tőle, mert ahogy nézte, csak az keringett a fejében, hogy Ő ennél sokkalta fényesebb volt, Ő egy maia volt, hatalmas szellem, akit a tündék szerettek és tiszteltek, lesték minden szavát, mintha csak egy Vala lenne. Az is émelyítő volt, mennyire olyan, amilyennek Ilúvatar teremtette a tündéket. Makulátlan és nemes. A Valák odavoltak értük, maga Ilúvatar is biztosan rajongott a teremtményeiért, és Sauron tudta, hogy az orkok sosem lesznek olyan tökéletesek. Ez dühítette.
- Ezt most úgy mondod, mintha én nem lennék halhatatlan és nem tudnám, milyen annak lenni - mondta, a hangja Ulmo vizeinek legmélyénél is mélyebb volt, s mintha egyszerre több tónusban szólt volna, a Valák ősi nyelvén.
Miután elhagyták Valinort, Melkor és Ő továbbra is azt a nyelvet használták maguk között, mert Melkor nem kedvelte a Sötét Nyelvet, mivel nem Ő találta ki. Sauron ezért mindig gyerekesnek titulálta, persze nem közvetlenül Melkornak címezve, csak magában megjegyezve.
- Sose higgy egyetlen ostobaságnak sem, amelyeket Ilúvatar Gyermekei terjesztenek. Nem tudnak azok semmit. Ezt pedig én mondom úgy, mintha Te nem lennél csak egy eltévelyedett nolda, hanem maia volnál, mint én. Pedig nem vagy. Sebezhető vagy és ha akarnám, a kisujjam begörbítésével meg tudnálak ölni, akkor üldögélhetnél Mandosnál - suttogta Sauron, és nevetett.
Fekete forgószélként kezdett örvényleni a terem közepén a sötétség, amiből lassan két kar, két láb, egy nyak és egy fej bontakozott ki.
Sauron kihúzta magát, s ott állt minden pompájában, fenségében a nolda előtt.
Annatar alakját öltötte, a szép formáját. Hosszú, selymes haja a vállára omlott és szinte aranyként ragyogott, sápadt bőre úgy fénylett, mint a lányé, de ha valaki ránézett, azonnal tudta, hogy ami Sauronból árad, az hamis fény, nem Valinor tiszta fénye. De így is kellemes látványt nyújtott és a megtévesztő nyugalom érzetét sugározta, amiért oly' sokszor felöltötte. Finom metszésű ajkait elbűvölő mosolyra húzta és felkacagott. Rémes bűverő volt ez, amelyekkel rengeteg tündét tőrbe csalt már, még a Valákat is megingatta vele. Nem mindenki dőlt be azonban neki, de minél több időt töltött vele valaki egy térben, annál ellenállhatatlanabbnak találta.
Felkacagott. Mintha arany csengettyűk csilingeltek volna.
- Óh, miért lennék én kevesebb a gyűrűm nélkül? Az csak egy eszköz, amely a segítségemre van, ha úgy akarom, de egyébként semmilyen erőt nem szívott el belőlem. Nélküle is ugyanolyan hatalmas és erős vagyok, mint amikor viselem.
Nem adtam fel semmilyen hatalmat. Életmódot igen, de jobbat tett nekem, mint a tétlen ücsörgés Tirionban, az biztos. Na de hagyjuk most az ilyen fárasztó ügyeket, nem azért jöttél. Inkább mesélj, miket mondott rólam Melkor - kérdezte huncutul és ismét felkacagott. A sötétség visszahúzódott, s csak a homály maradt a teremben. Sauron tett három lépést a nolda felé, míg beszélt, s még egyet, miután befejezte. S most ott álltak most szemtől szemben egymással, Sauron lekaparhatatlan mosollyal gyönyörű, hamis arcán - valódi alakja Annatar torz tükörképe volt -, s tüzes tekintete a lányéba fúródott. Nem lángolt úgy, mint valójában tenné, de lángok táncoltak szemeiben, különböző tüzek. Büszkeség, elszántság, kíváncsiság, bujaság... vágy...

Személyesen mindez idáig nem nyílt alkalma rá, hogy megismerhesse ezt a Gonoszt. Mesteréhez, egykori urához egészen „szorosabb” kapcsolat fűzte, noha nem bánta volna, ha annak idején másképp alakulnak a dolgok. Az a végzetes nap örökre meghatározta a Sorsát. Ott maradt Formenosban a nagyapjával, ezzel pedig akaratán és tudtán kívül maga fölé idézte a legsötétebb, baljós fellegeket. Kitörölhetetlenül éltek emlékeiben azok a pillanatok, mindegy volt, hány évezred röppen tova, a kegyetlen képek nem fakultak, nem vesztek a múlt áthatolhatatlan ködébe. Sosem bízott meg abban a Valában. Hallotta és látta, miként igyekezett elvetni a széthúzás magvait a noldák körében. Akkor azonban mindent szétrombolt, ami addig az életét jelentette. A szeme láttára ölte meg nagyapját, Finwet, a noldák nagy királyát, lerombolta atyja erődjét, elragadta féltve őrzött kincseit, őt pedig magával hurcolta. A Helcaraxe hidegét még borzalmasabbá tette az a sötét erő, melybe beburkolta a testét. Nem volt számára menekvés, ami pedig később jött, csak még borzalmasabbnak bizonyult. Nem hitte, hogy valaha is véget érhet angbandi raboskodása.
Most mégis önként sétált be egy nem kevésbé veszélyes lény birodalmába.
- Kérlek nézd el nekem ezt az iménti kis hibát – szólalt meg ismét. - Természetesen magad is tisztában vagy mindazzal, ami együtt jár a halhatatlan léttel, hiszen még nálam is régebb óta létezel. Nem követnék el afféle könnyelműséget, hogy mást hiszek, mint ami a... valóság. Viszont továbbra is úgy vélem, hogy szavaim bizonyos szempontból mégis helyesek voltak. Te aligha untál rá az öröklétre, míg én szabadulnék ettől a kötöttségtől, ha Lúthienhez hasonlóan alkalmam, lehetőségem nyílna rá. Kétség kívül vonzó, átgondolásra méltó lehetőség lenne. - Igazat szólt, hiszen voltak pillanatok, mikor túlságosan is terhessé vált számára a múlt. Fájdalmassá.
Immáron késő volt a meneküléshez. Ha meg is gondolta volna magát, már nem fordulhatott vissza. Nem ringatta hiú ábrándokba magát. Sauron kezében volt. Teljesen. Talán eljött az idő, mikor atyjához hasonlóan őt is vesztébe taszítja az átkozott büszkeség. A saját élete régen nem ért semmit számára. Elvesztette a reményt, ám a félelem is csupán távoli árnyként derengett fel régi emlékeiből. Csak egy átkozott volt. Otthon nélkül. Cél nélkül. Már csakis annyit tehetett, hogy erejét megfeszítve igyekezett megóvni másokat a pusztulástól. Nem is vágyhatott egyébre.
- Tudom, hogy bármelyik pillanatban véget vethetnél életemnek – ismerte el. - Nem táplálok hiú ábrándokat, sosem merültem el az illúziókban, bármily csábítónak is tetszettek. Lehet, hogy sokat tudok, ám itt és most mindez mellékes, elenyésző, szinte teljesen lényegtelen tényező. Ahogy az is, hogy kiktől tanultam hajdanán Valinorban. Mit szeretnél? Ismerjem el, hogy teljesen a kegyelmedre utalva állok most előtted? - A lehetőség, hogy Mandos Csarnokaiba térhet, egyáltalán nem riasztotta. Olyan lehetőség volt ez, mellyel már rég megbékélt. Akkor legalább ismét együtt lehetne a fivéreivel. A hideg ürességben, gyászoló, sorsukkal meg nem békélt lelkek vennék körül, de ők is ott lennének.
Szeme sem rebbent a forgószél, majd az abból előlépő alak láttán. Szürke tekintetében mindössze némi érdeklődés csillant meg. Megfigyelt és elemzett, csak úgy, mint mindig. Noha nem lehetett biztos benne, hogy tapasztalatait, felfedezéseit lesz még alkalma megosztani bárkivel is a tengernek ezen az oldalán. Sose lehet tudni.
- Igen, gyakran valóban botorság hitelt adni kósza pletykáknak – bólintott. - Szóval ez lenne az az alak, melyben unokaöcsémet is megnyerted magadnak? Fivérem fiának is megvoltak a maga hibái, ám kétség sem férhet hozzá, hogy remek kovács volt. Bár nem méltó atyámhoz. - Hozzá senki sem érhetett fel, ez volt a véleménye. - Megnyerő látvány, noha igaz valódat így sem leplezheted el a figyelmes szemlélő elől. Édes méreg. - Majd maga sem tudta, miféle megfontolásból, hozzáfűzött még valamit. - Néha az igazán szép dolgok rejtik a legnagyobb veszélyt.
Ő pedig, hiába volt tehetsége a jövőbelátáshoz, oly sokszor bizonyult tehetetlennek. Hiába kérte atyját, hogy ne készítse el a Szilmarilokat. Hiába könyörgött Finarfinnak, hogy legyen türelmes atyjával szemben. Hiába figyelmeztette többször is Celebrimbort, hogy a végén Annatar barátsága hazugságnak fog bizonyulni. Szavai minden egyes alkalommal süket fülekre találtak. Olybá tűnt, mintha őt, a bűntelent sújtotta volna leginkább Mandos átka.
- Nem állítom, hogy kevesebb lennél nélküle, viszont azt nem tagadhatod le, hogy kötődik a hatalmadhoz. - Ebben nem csak ő volt eltántoríthatatlanul biztos. - Hol lennél most, ha oly sok éve Isildur belevetette volna a gyűrűt a Végzet Hegyének tüzébe? Vajon akkor is itt beszélgetnénk, Mairon? - Tudatosan használta ismét a régi nevet.
Némán, rezzenéstelenül figyelte a felé lépkedő alakot. Tudta jól, hogy a gonosz valódi alakja, ha valóban van még neki olyan, távol áll attól, amit ezekben a percekben maga előtt láthatott. Efféle praktikák nem téveszthették meg. Mégis, tagadhatatlanul hatással volt rá a közeledése. Középföldén kevés nála idősebb lény akadt, a vele szemben álló sötét ellenség pedig egy volt közülük. Emlékezett olyan dolgokra is, melyek már csak a legősibb lények emlékezetében éltek. Tudott, tudhatott mindarról, mit ő örökre feledni, temetni kívánt. Az elszenvedett gyötrelmeit, a kínokat, melyeket Angband börtöneinek legmélyén állt ki. Olyan kitartóan igyekezett megtörni Morgoth. Annyira... De nem! Itt és most nem veszhetett el átkos, ezerszer is kárhoztatott emlékei között. Erősnek kellett maradnia.
- Sok mindent mondott – kezdett bele halkan egy még soha meg nem tett vallomásba. - Nagyon sokat beszélt, mikor meglátogatott. Gyakran jött el hozzám. Vaskoronáján pedig ott ragyogtak atyám Szilmariljai. Mintha még ezzel is gúnyolni akart volna. - Tekintete távolba révedővé vált. - Furcsa dolgokat is mondott. Törj meg! Add fel! Hagy birtokolhassalak igazán! Hagy legyen az enyém, Feanor házának utolsó kincse is. - Megrázta fejét, éjszín tincsei közül néhány arcába hullott, ám nem pazarolt időt arra, hogy hátrasimítsa őket. Beleborzongott Morgoth szavainak felidézésébe. Ezek a mondatok örökkön ott visszhangoztak elméjében. - De téged is emlegetett, gyakran pedig más szolgáit. Azt mondta, hogy téged megérte elcsábítani. Látott benned... lehetőséget. Bár nem tudom, miféle örömre adhat okot, ha a Világ Fekete Ellensége effélét gondol valakiről. Azt is ő mesélte, mit tett veled Lúthien és hogy szeretett unokatestvéremet, Finrodot miattad érte el a végzet. - Emiatt már nem érzett fájdalmat, s tovatűnt a gyász is, hiszen tisztában volt vele, rokona immáron ismét az Áldott Birodalomban jár, s vele van Amarie is.
Rémisztően embertelen volt a szempár, mely fogva tartotta tekintetét. Átsütött rajta Sauron igaz természete. Az ő tekintetében azonban semmi egyéb nem tükröződött, mint végtelen elszántsága. A múlt tengernyi fájdalma. Az eldák bölcsessége. Korok titkos tudása. Az örökkévaló magány ígérete. Ezért nem rettent meg még most sem. Igen, talán félnie kellett volna, de számára már mindegy volt. Oly mindegy... Már nagyon-nagyon hosszú ideje.